Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
o 1983. augusztus 20., szombat NÉPÚJSÁG Kilencven év emlékeiből Születésnapi beszélgetés Bogdán Imre népművelővel Most láthatja csak igazán Bogdán Imre, mennyien tisztelik, szeretik Mezőhegyesen. Kilencvenedik születésnapján egymásnak ad- j^k a kilincset ismerősei, barátai. Az asztalon, a szekrényeken hatalmas virágcsokrok. Ö pedig, ha fárásztja is a sok ember, nap mint nap készséggel nyit ajtót, és idézi fel újra meg" újra az eltelt kilenc évtized nevezetes eseményeit . . . — Volt nálam a tanács, a gazdaság, máskor a KISZ- esek, vagy éppen az óvodások csöngetnek be, hogy elmondják jókívánságaikat — mondja nem kis büszkeséggel —. Németországból úgy jött levél, hogy csupán a nevem volt rajta, meg hogy' Mezőhegyes. Látják, így ismernek engem, még ez a levél is idetalált. Mi a'titka ennek a népszerűségnek? Egyszerű a magyarázat. Bogdán Imre népművelő volt mindig, a szó legnemesebb értelmében. Másokért, a tanulni, szórakozni és szórakoztatni vágyókért áldozta fel minden szabad idejét. Volt kitől tanulja ezt az önzetlenséget... — Édesapám szolgálatba jött ide, Mezőhegyesre annak idején — idézgeti a gyermekkori emlékeket —, a birtok kultúrházában vállalta a gondnokságot. Mikor ő elment, úgy 18 évesen engem kértek meg, vállaljam el ezt a munkát. Édesanyjáról is megemlékezik, akinek 11 gyermeke ellátása mellett még arra is maradt ereje, türelme, hogy a pusztai béresgyerekeket összeszedje, szénát szórjon a földre, ráültesse őket, s tanítsa a betűvetésre, legyen meg nekik is az iskolájuk. — Nagyszerű idők voltak azok. Én még apró kölök voltam — akkor még szerb faluban laktunk —, de már magyar dalokra tanítottam a többi gyereket. Nem volt könnyű gyermekkor az övé, hiszen évekig sötétségben élt a szemét megtámadó betegségtől. Csak később nyerte vissza szeme világát. — Addig sem pazaroltam az időt, hisz ha nem is hivatalosan végeztem az iskolát, eljártam az órákra, csak úgy.' hallgatni a többieket. Nincs egy keserű szava a nehéz időkről, mindenben a jót, az örömtelit említi meg. így lehetett ez népművelői munkájában is. Szerette, amit csinált, bizonyítják a fogyni nem akaró emlékek, melyeket hatalmas életbölcselettel fűszerez, ahogy mesél. — Könyvtárunk volt, meg egy 42-tagú színjátszó körünk. összetartottunk jóban, rosszban. Gondolhatják, milyen társaság volt ez! Naponta összejöttünk, pontosan! Percet sem késve. Volt, ahol járt az egész család, az apa, az anya, meg a fiú. A nagymamák hozták az unokáikat. Nem volt ott harag, civakodás, csak jó kedv és békesség. Még zenekar is akadt, az is a birtoké volt... Játszottunk mi mindent a Kőszívű ember fiaitól a Fehérvári huszárokig. Később, a felszabadulás után is szép sikereket ért el a csoport. Segítői is akadtak bőven. — Mesterem és segítőm egy állatorvos volt, azóta meghalt ^szegény. Az ő kezdeményezésére minden szer-- dán előadást rendeztünk a Móricz Zsigmond kultúrház- ban. Hol szavaltunk, hol táncoltunk, de mindig hangular tosra sikerültek ezek a szerdai összejövetelek. Aztán a gazdaságtól kaptam meg minden segítséget. Mondják, a népművelőnek mindenhez értenie kell egy kicsit. Nos, Imre bácsi elbeszélése is ezt látszik bizonyítani. — Színpadot terveztem, aztán én szerelgettem össze az elképzelésem szerint. Rendeztem, szerepeltem magam is. Verset írtam, harmoni- káztam ... Ha huszárcsákóra volt szükség? Még lófarkat is ízereztem, kifőztem, ezt raktam az elkészült csákóra. Nézze csak, ezen a képen látszik is! Mert az egykori fotók, s' az újságkivágások most, hogy ilyen sokan rányitják az ajtót, mindig itt vannak az asztalon, készenlétben. Jók színesíteni az elbeszélést, no meg frissítik az emlékezetet is. — Mikor 1963-ban nyugdíjba mentem és megszűnt a csoport, a ruhatárról is leltár készült. 250 ezer forintot ért. . Sok minden szóba került még. Hogy gyerekeket is tanított, meg hogy régen jobban odafigyeltek az emberek az ilyen-olyan rendezvényekre. — Hogy most mivel telik az idő? Sajnos a betegség házhoz köt, így többnyire olvasgatok, pihenek. Rám is fér, hiszen nemrég összeszámoltam a társadalmi napok számát. 70 évet tett ki. Fizetést csak az utolsó 10 évben kaptam ezért a munkáért. A fontos persze, hogy szerettem csinálni, s hogy megérte, bizonyítja az a sok virág, amit itt lát körülöttünk. t % Nagy Agnes Fotó: Gál Edit Öten egv sorsdöntő nyárról Akkor, mikor először találkoztunk, még május közepe volt. Az érettségi előtti hangulatban beszélgettem a mezőberényi gimnázium hat végzősével, .s még kicsit aggódtam is feltűnő magabiztosságuk, határozottságuk miatt. Aztán kiderült, nem annyira magabiztosak, mint inkább önmagukat viszonylag jól ismerő fiatalok. A nyár számukra csupa izgalomból, bizonyításból, várakozásból és... Dé erről majd később. Beszéljenek róla maguk, hiszen a folytatás csak rajtuk múlott. Felkészültségükön, rátermettségükön, akarásukon. Az első „faktos”, azaz fakultációs fecskék ők, akik egy kis gimnáziumnak tartott iskolának voltak négy éven át diákjai. A léc magasan állt előttük. Hisz mind a hatan felsőfokú intézménybe adták be jelentkezési papírjaikat. S hogyan sikerült a kétmene- tes ütközet? Matuska Jánosnak, aki alkalmazott matematikusnak készült, jól, hiszen felvették programozó matematikusnak. Vele nem sikerült találkozni, mert a Balaton mellett éppen a nyár izgalmait pihente ki. Első beszélgető partnerem Szentesi László volt, aki nyári munkahelyéről kéredzke- dett el találkozásunk idejére. Kedves, szerény egyénisége most sem engedte, hogy a szükségesnél többet mondjon magáról. — Nehezebbnek gondoltam az érettségit, mint amilyen volt — kezdte. — Aztán, mikor már kihúztuk a tételt, csak arra az egy témára kellett koncentrálni, s ment minden. ' — Hogyan ment? — Jelesre. Szerencsém volt, hiszen jó gimiben, jó tanárok keze alatt készülhettünk fel. A felvételi? —■ kérdezett vissza. — A tanárnőmmel inkább az elméleti problémák megoldására készültünk. S kiderült, a felvételin is gyakorlati jellegű kérdések szerepeltek. Laci most dolgozik. Segédmunkás földmérők mellett. Régi vágya teljesült, hiszen előfelvétellel bekerült a Gödöllői Agrártudományi Egyetem mezőgazdasági gépészmérnöki szakára. Lélekben felkészült az egyeszten- dős katonáskodásra, hogy aztán, folytatva a családi tradíciókat, gépészmérnök legyen. Addig persze kemény, és emellett gyönyörű öt esztendő van hátra. Barna Magdi mindjárt a peches érettségijével kezdte, miközben azért fülig ért a szája. — Formán alul sikerült, azaz közepesre. Különösen az keserített el, hogy a tö- rim nem sikerült elég jól. Mégsem törtem le, a felvételi előtt két héttel alaposan ráhajtottam. Debrecenben, a tanítóképző kollégiumában felvételi előtt egy kempingágyakkal telezsúfolt társalgóban szállásoltak el huszadmagammal. Mondanom sem kell, nem tudtam kialudni magam. Aztán rám mosolygott a szerencse, mert történelemből és magyarból is igazán jó tételeket húztam. Az eredmény: felvettek a tanítóképzőbe. — Tudom, erre a pályára készültél. Mégis, tisztában vagy vele, mire vállalkoztál? — Hát elválik majd. Egyet tudok: a gyerekeket szeretem, s ez szerintem alapnak már nem is kevés. Tóth, János, azaz Csonti együtt érkezett Magdival. Időnként elnézően mosolygott Magdi szóáradatán, hiszen ugyancsak jól ismerik egymást. Csonti erről az ismeretségről mindössze any- nyit mondott: — Mennyit rúgdosott engem Magdi az általánosban! Kísért szinte, és most is velem lesz Debrecenben ... Nem akartam, hogy a dolgok elé vágjunk, így rábeszéltem Jánost, várja ki a végét Magdi történetének. — Érettségi előtt bizakodó voltam. Érettségi után viszont azt gondoltam, lesz, ami lesz. Felvételi után már számítgattam, reménykedtem. Volt, amikor úgy keltem fel, megyek munkahelyet keresni. Ha a környezetem biztatott, akkor bíztam én is. Szabályos lelki hintázásban éltem. S akkor pénteken, éppen a névnapomon Szentesi Laci Barna Magdi kaptam meg a borítékot. Mi tagadás, jó vastag volt, s ez egy kicsit elkeserített. Aztán kiderült, a kollégiumi kérelem, és egyéb kiadványok miatt sikerült olyan nagyra. Hogy örül-e, meg sem kérdeztem, hiszen egész beszélgetésünk alatt vidáman, felszabadultan mosolygott. Röviden azt is összefoglalta, hogy az A osztályból tizenheten jelentkeztek felsőfokú intézetbe, ebből kettő nem ment el a felvételire, hármat pedig nem vettek fel. •— A B-ből tizennégyen jelentkeztünk — kottyantott közbe Csonti —, egy ebből nem ment el a felvételire, ötöt pedig nem vettek fel. Tavaly a gimiből volt joblx osztály is nálunk. — Beszélj inkább magadról — adtam meg a szót Csontinak. — Érettségi előtt eluralkodott rajtam a pánik. Mondanom sem kell, nem tudtam mindent átnézni. Végül mégis elég jól sikerült, jelesre. Mint korábban mondtam, az ELTE-re jelentkeztem fizikus szakra. Két fizikus felvételiztetek s minden erejükkel azon voltak, hogy megzavarjanak. Talán arra lehettek kíváncsiak, hogy,ilyen rendkívüli helyzetben ^ogy működik a logikám. Ügy működött, hogy átirányították a debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem matematika-fizika szakára. Végül ennek is örültem. Ugyanis az egyik osztálytársammal — aki egyben a barátom is — felvételiztünk együtt a fizikus szakra. Őt a miskolci Nehézipari Egyetem kohómérnöki szakára irányították át. Szóval ezért mondom, hogy szerencsém volt. Ki tudja, lehet, hogy megszeretem. Persze, most szoktatom magam, hogy ősszel a hadsereg kötelékében mór részt veszek a cukorrépa betakarításában. — Csak megpróbáltatásokból állt a nyarad? — Szó sincs róla. Két kerékpártúrán is részt vettem, s a hét végén indulok egy csillagászati észlelőtáborba. Ugyanis ez a hobbim. — Két hónappal ezelőtt azt ígérted, nyáron dolgozni fogsz... — Dolgoztam is! — mondta kellő önérzettel. — Segédmunkás vagyok a tanácsnál, s éppen kerítésfestéssel foglalatoskodom. — Tudod, hogy első találkozásunkkor túlzott önbizalmatok tette rám a legnagyobb hatást? — Nem határozottság volt az, inkább akasztófahumor. Cservenák Vali a nyár folyamán szinte kivirágzóit. Valóságos hölgy lett belőle. Kempingezett a bulgár tengerparton, de ezt az időt leszámítva dolgozott is. Verset, prózát mond az esküvőkön. Az érettségije — az elégséges matekjegyet leszámítva — jelesre sikerült mindenből. — Magyarból sikerült két költőkedvencemmel összetalálkozni — mortdta —, Ady- val és József Attilával. A felvételin 57 ponttal rajtoltam. Oroszból ugyanazt húztam, mint az érettségin. — Na, és így visszatekintve, milyen az iskolád? — Jó. Bár az osztályunkban sokat martuk egymást. Most meg alig várjuk, hogy találkozzunk, és egymás nyakába boruljunk. Szóval, ilyenek vagyunk... De azért — nézett huncutul —, nem buktattuk meg a „faktot” sem! Érettségi előtt, divatosnak számító hivatása miatt a legkevesebb esélyt Gotthardt Icának adtuk. Ez le is törte egy kicsit, mint utólag megtudtam. Ráadásul az érettségije sem sikerült úgy, ahogyan azt eltervezte. — Még szerencse, hogy a pontokba nem számít bele — mondta. Viszont az igen nehéz biológia közös írásbelije négyes lett. S ez jelentette számára az egyetlen reménysugarat. A felvételire fordítható négy napból egyen azért nem tanult, mert nagyon elkeseredett volt. Aztán elérkezett a felvételi napja a debreceni Kossuth Tudományegyetemen, ahol pszichológia szakra jelentkezett. — A felvételi kellemes légkörben zajlott. Tudtam profitálni a neveléselméleti fakultáción tanultakból is. És szerencsém volt, mert a beígért törzsanyagot kérdezték. Az egyetem febese voltam, s az is sokat segített, no meg az, hogy nagyon komoly felkészítést kaptam a gimiben biológiából. Sokan ezen vé- reztek el. Július 14-én hozta a postás a vastag borítékot. Nagyon megijedtem, aztán örömömben visítottam egyet. A 63-ból felvett 10 között ott voltam. Tehát Icának is sikerült. Már konkrét elképzelése ,is van. Szeretne rrtajdan az ideggondozóban a 14—18 éves korosztállyal foglalkozni. * * * Nem véletlen, hogy beszélgetésem az öt, szimpatikus, „érett” fiatalemberrel több mosoly, mint komoly szó mellett zajlott. Boldog, elégedett emberekkel találkozhattam a viszonylag feszültebb első találkozást köve^ tőén. Azonban azt is tudom, ezen a sorsdöntő nyáron nem mindenki ilyen felhőtlenül boldog. Nekik, hatójuknak viszont sikerült. S miért ne lehetne néha az élet felhőtlenül boldog pillanatait is megörökíteni? B. Sajti Emese Fotó: Kovács Erzsébet ' és Veress Erzsi MOZI Gyilkos bolygó Igen banális, ámbár sci- fisített történetet tálal a nézőknek a Gyilkos bolygó című amerikai film rendezője és egyben írója, Peter Hyams. Még akkor is így van, ha díszletmonstrumjait a Jupiter harmadik holdjára helyezte. Fölösleges volt ugyanis a kábítószerügyet olyan távoli bolygó körülményei közé adaptálni, hiszen attól se izgalmasabb, se újabb nem lett a filmekben már ki tudja hányszor alaposan megrágott téma. Ügy tűnik, a forgatókönyvíró Hyams a rendező Hyams tupírozóképességére számított. Ok nélkül. Mert a csöppet sem izgalmas krimi- történetből a fantasztikus kellékek, díszletek inkább vígjátékot kerekítettek. Milyen sémát is használt az író? Először is lelki válságba sodorta főhősét, a rettenthetetlen főbírót. S mindezt azért tette, hogy a nagy. magányos farkaselmélet kellőképpen érvényesülhessen. A különböző műszerekkel, csempészekkel és űrmaffiózókkal körülvett rettenthetetlen és makulátlan főbíró, O’Niel így biztosabb alap- pokról indulhatott megdicsőülése felé. Csakhogy addig a nézőnek rengeteg ásítást kellett elnyomnia. Peter Hyams ugyanis túlbecsülte a mozilátogatók tűrőképességét. Hosszadalmasan készítette elő a nagy csatát a két profigyilkos és a főhős között. Pedig — színes fordulatként — még egy szimpatizáns mellékszereplőt is beiktatott. Így legalább megnyugodhattunk abban, amit úgyis tudtunk, hogy egy ilyen szuperember mindig kihozza valakiből vagy valakikből az addig mélyen szunnyadó tisztességet, bátorságot. O’Niel- nek ezt az űrbázis doktornőjében sikerült elővarázsolni. (Frances Sterhagen igen jó alakítása.) Azért, s ez már a rendező ötletességét bizonyítja, néhány igen gusztustalan halálnemet is bemutat kellő részletességgel. Az emberek feje felfújódik, mint egy léggömb. hogy aztán szétdurranjon. De látunk hagyományos halálnemet is premierplánban. Valami izgalom tehát csak akad a végkifejletig, amely lényegesen pergőbbre, ritmusosabbra sikerült a hosszas előkészítésnél. Megjegyzem, a sorozatban gyártott fantasztikus filmek' megszokottá vált szuperfelszereléseihez képest a Gyilkos bolygó berendezése inkább egy szegény rokon benyomását keltette, mint egy űrbázisét, ahol, elfelejr tettem szólni róla, titánju- mot bányásznak titáni erőfeszítéssel a szkafanderbeöltözött, és a szakszervezet által is támogatott bányászok. (Időnként úgy érzem, a sci- fi filmek paródiáját látom, aztán kénytelen voltam belátni, egyszerűen írói botlásokról volt szó.) Valami miatt azonban mégis érdemes megnézni a filmet. Mégpedig az O’Nielt alakító Sean Connery miatt. Gyengécskén megírt szerepében is tudott emlékezeteset alakítani. A csupa kliséfigura mellett tehetségével a szuperrendőrből is gyötrődő, kétkedő, szenvedő figurát, azaz embert teremtett. Oldva ezzel valamelyest filmbéli környezete ridegségét, sutaságát, időnként primitívségét. BSE Tóth János Cservenák Vali Gotthardt Ica
