Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
NÉPÚJSÁG 1983, augusztus 20., szombat fl reális nemzeti önismeretért E lméletileg már igen sokat írtak erről a kérdésről. Ismételgetésre tehát nincs szükség. Ennek ellenére a gyakorlatban a nacionalizmus, s különösen annak soviniszta formája folytonos veszélyt jelent a magyar fejlődésben is. Ha most pusztán szociológiailag akarnánk megközelíteni, akkor érdekes példaként említhetnénk egy gyermekek közötti felmérést. Ennek keretében a diákokat megkérdezték arról, vajon nacionalisták-e. Csaknem egységes válasz volt minden kérdőíven, hogy nem. Ugyanakkor a kérdőívek sok kérdése között azt is kérték, hogy néhány szóval jellemezzék a különböző nemzetek jellegzetes erkölcsi tulajdonságait. Ekkor kiderült, hogy — a válaszok szerint — az angol kereskedőszellemű, a francia élvhaj hász, a német kegyetlen, a cseh kicsinyes, de a magyar nagyszerű, lo- vagias, hű barát stb. A fölmérés azt bizonyítja, hogy akaratlanul, öntudatlanul, spontán módon is él a fiatalokban — nemcsak a nemzeti büszkeség, mely természetesen jogosult, hanem a sovinizmus "is. Legyünk büszkék nemzeti hagyományainkra, történelmünkre. Igenis, Petőfit teljesen jogos büszkeség töltötte el, midőn a 48-as forradalmak elültek, s csak Magyarország harcolt még. Az Európa csendes című versét ezért a legszebb hazafias költemények között tarthatjuk számon. De ugyanakkor Heine nem hazáját megtagadó ember volt, nem magyarkodó német, midőn ugyanebben az időben arról beszélt: ha a magyar elnevezést hallja, szűk lesz rajta a német zeke. Ugyanígy teljesen jogosult, ha büszkék vagyunk arra, hogy a magyar líra világirodalmi jelentőségű, ha arra hivatkozunk, hogy milyen nagy szerepe van a magyar zenének a huszadik század általános zenei fejlődésében, ha a magyar tudomány és a magyar technikai tudás eredményeit soroljuk fel, vagy akár azokkal a technikai eredményekkel büszkélkedünk, melyek lehetővé teszik világméretekben a magyar ipari és mezőgazdasági exportot. Viszont mindebből semmiképpen sem szabad annak következnie, hogy más nemzetek gazdaságának természeti feltételeit, művészetük, irodalmuk és szellemi, vagy ipari teljesítményeit lebecsüljük. Vagyis próbálunk úgy büszkék lenni a magyar fejlődésre, hogy az ne jelentse mások becsmérlését. A haladás ugyanis áltálában azt is jelenti, hogy mindig nemzeti érdekek formájában jelentkezik. A magyar 48-as szabadságharc társadalmi változásokért is küzdött, de egyúttal a társadalmi változások mellett nemzeti élet-halálharc is volt. A Magyar Tanácsköztársaság sovinizmustól mentesen küzdött az ellen az antantkövetelés ellen, mely a magyar nemzeti érdekeket is igyekezett sárba tiporni. És egyáltalán nem véletlen dolog az, hogy a magyar baloldal a Márciusi Fronttól kezdve, a II. világháború befejezéséig, sőt utána sem csupán a magyar munkás- osztály helyzetének vagy a magyar földnélküli zsellér helyzetének megváltoztatásáért küzdött, hanem harca egyúttal nemzeti harc volt. Egy baloldali lap éppen úgy azt hirdette magáról, hogy azért küzd: „Magyarország Magyarország maradjon”, mint ahogyan József Attila így írt: „Adtál földművest a tengernek, adj emberséget az embernek, adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat”. A hazafiság tehát mindig összefüggött a társadalmi haladással. A magyar történelem úgynevezett konzer- vatívjai minden időszakban az elnyomó bécsi udvarhoz húztak a magyar néppel szemben. A haladás ellenségei mindig egyúttal a nemzeti célok ellenségei is voltak, mivel a nemzeti célok mindig progresszívek. S a magyar hazafiság'hagyománya az a felismerés is, mely szerint gyalázatunk és keservünk már ezer év óta rokon, és végül rendezni végre közös dolgainkat a mi igazi feladatunk. A szocialista fejlődés éppen azokkal hozott bennünket egy táborba, akikkel keservünk ezer év óta rokon. S igaz, hogy még e táboron belül is fel-felmerül időnként a nacionalizmus a legkülönbözőbb formákban, a helyes válasz erre is csupán a szocialista hazafiság lehet. S ennek a hazafiság- nak csaknem fél évszázados fejlődés is megadja a tartalmát. Mit jelent tehát az, ha a soviniszta nacionalizmust élesen szembeállítjuk mind a haladó patriotizmussal, mind pedig a szocialista ha- zafisággal? Ez a tény mindenekelőtt arről tanúskodik, hogy történelmileg objektíve a magyaroknak és az őket körülvevő nemzeteknek közös érdekeik voltak. Szép tanúbizonysága ennek az, hogy a II. világháború idején a magyar kormányzat sem volt képes a Hitlerék elől menekülő lengyel katonáknak a kiadatására, hiszen olyan erős volt hazánkban a lengyelek iránti rokonszenv. S immár csaknem negyven éve ezeknek a népeknek valamilyen formában közös a történelmük. Midőn egyik vagy másik ország jobban fejlődik, mint a többi, ez bizonyos értelemben közös büszkeség is. S az utóbbi évtizedek története szintén közösen és konkrétan érintette ezeket a népeket. Nem volt közönyös a magyarok számára az, hogy Csehszlovákiában sikerült, és hogyan sikerült stabilizálni a szocialista társadalmi rendszert. Ugyanígy nem nézzük semlegesen azokat a gazdasági és politikai nehézségeket, amelyek napjainkban a lengyel fejlődést jellemzik, mivel nagyon jól tudjuk: a problémák megoldása közös érdeke a különböző szocialista fejlődés útját járó országoknak. A szocialista hazafiság tehát a szolidaritás érzésében is megnyilvánul, de a szolidaritás érzése azon az alapon fejlődik ki, hogy mi magunk valóban büszkék vagyunk azokra a viszonylagos eredményekre, melyeket elértünk. De éppen ez az oka annak is, hogy módszereinket nem tartjuk modellnek. Nem örvendezünk, ha egy-egy másik, nem általunk megkísérelt módszer elbukik. Mindenkinek tanulnia kell, és lehet a mások sikereiből és tévedéseiből. Mi magunk is sokat tanultunk saját tévedéseinkből, és másokéból. Talán éppen ezért sikerült néhány problémát megoldanunk. Az, hogy bizonyos gondjaink még megoldatlanok, esetleg éppen abból következik, hogy volt és előfordul még nálunk nemzeti fennhéjázás, hogy sokszor olyankor sem veszünk át valamit, amikor a módszer átvétele csak segítene. T ehát történelmünk és jelenünk egyaránt megtanított bennünket arra, hogy az igazi, a tartalmi hazafiság mindenfajta gőgnek, még a nemzeti gőgnek is ellensége. S minél jobban megtanuljuk, annál több hasznunk lesz belőle. Hermann István Ilyen a főmolnár élete Magas, erőteljes, középkorú férfi Kovács Sándor, a Békés megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat orosházi malomüzemének főmolnára. Huszonnyolc esztendővel ezelőtt, gyerek fejjel, 14 évesen jelentkezett dolgozni molnártanulónak az orosházi malomban. Azóta különböző beosztásokban tevékenykedett. A múlt év novemberében főmolnárnak nevezték ki. A kezdetről és az eltelt, csaknem három évtized változásairól így beszél: — Bizony, más világ volt akkor a malomban, amikor idekerültem tanulónak. Sokat kellett zsákolni, kevés volt a segédeszköz, s gép, és bizony nagy volt a por is a munkahelyeken. Ma már korszerű, nagy teljesítményű berendezések könnyítik meg a molnárok munkáját. Jelenleg folyik a rekonstrukció az üzemben. A felújítás első szakasza már befejeződött, s várhatóan ha teljesen elkészül, akkor naponta 24 vagon búzát tudunk őrölni. Csak összehasonlításképpen mondom, amikor ’55-ben idekerültem, napi 8 vagon volt a teljesítményünk. — Hogyan lesz valakiből főmolnár? — Ma már az értékes, modern gépek, berendezések kezelése nagy szaktudást igényel a molnártól. Elvégeztem a közgazdasági technikumot, majd Székesfehérvárott 1974-ben szereztem meg a molnár technikusi oklevelet, s rá két évre a keverék- takarmány-gyártó technikusi minősítést. Orosházán, a Kossuth Lajos Mezőgazdasági Szakközépiskolában kihelyezett munkavédelmi szaktechnikusi tanfolyam indult 1980-ban, melyet én is elvégeztem. Ezzel párhuzamosan jártam a marxista esti egyetemre, ahol 1981-ben szereztem diplomát. Hát látja, ilyen egy főmolnár élete ... — mosolyodik el. — Hány ember munkáját irányítja? — Jelenleg 40 dolgozó munkájának irányítása, felügyelete tartozik hozzám. A malomban 3 műszakban folyik a búza őrlése. Egy-egy műszakban heten dolgoznak. Naponta 18 vagon kenyérnek valót őriünk meg. Évente mintegy 4500 vagon gabonából készítünk különböző minőségű lisztet. Mindemellett a különböző elszámolásokat, adminisztrációs teendőket is nekem kell végezni. — Ügy tudom, igen nagy gondot okoz napjainkban a szakember-utánpótlás biztosítása. Mit tesznek ebben a helyzetben? — Valóban így van. Ennek a régi, nagy hagyományokkal rendelkező, szép szakmának csökkent a vonzereje a fiatalok körében. Az utóbbi években csak egy-két molnártanulót tudunk beiskolázni. A jelentkező feszültséget úgy igyekszünk enyhíteni, hogy a felnőtt dolgozóinkat képezzük át kétéves oktatás keretében Békéscsabán molnár szakmunkássá. Növeli a gondokat, hogy évente jó néhány idősebb dolgozónk megy nyugdíjba. — Az idén nagyon korán fejeződött be az aratás. A malomipari szakember hogyan ítéli meg a búza minőségét? — Július eleje óta őröljük az idei gabonát, s keverjük a lisztet 50—50 százalékos arányban a régivel. A hektolitersúlya igen magas az ez évi búzának. A többi mutatóról — ami a minőséget jellemzi — any- nyit mondhatok: a körülményekhez képest megfelelő lisztet tudunk készíteni a gabonából. — Végül szóljon néhány szót arról, mivel tölti a szabad idejét? — Jómagam Nagyszénáson kertes családi házban lakom. Onnan járok be nap mint nap Orosházára. Szerencsére jó a közlekedés. Szabad időmben szívesen dolgozgatok a friss levegőn, a kertben, mindez felüdülést jelent a számomra. Van két fiam. A nagyobbik az idén érettségizett, s kereskedelmi főiskolán tanul tovább, tehát nem követett a pályán. A kicsi még csak hatodikos, terveiről még nemigen beszélt, de nem hiszem, hogy az apja szakmáját választja — mondotta befejezésül Kovács Sándor főmolnár. Verasztó Lajos Hincz Gyula rajza Kenyér már van, csak béke is legyen! (Részlet a „Nem jön többé a drótostót” c. regényből) A Pánmajszter csak a Bandíka-fáig jött el velünk. A Bandika-fa egy nagy öreg fűzfa volt, ahonnan állítólag egy kisfiú, akit Bandikénak hívtak, még régen fejest ugrott a Körösbe, mert az itt folyt el Békés felé, és belefulladt a vízbe. Róla nevezték el a fát Bandika-fának, és egy párszor el is jöttünk ide kerékpáron az anyuval meg az apuval kirándulni, csak azt nem tudom, hogy minek, ha fürödni meg nem engedtek. De a zsíros kenyér, az nagyon jó volt, amit mindig magunkkal hoztunk, meg paradicsomot. A Bandika-fa, az kétszeresen is Bandika-fa, mivel azt a fiatalembert is Bandinak becézték, akinek Kovács Endre volt a becsületes neve, és nem nyílt ki az ejtőernyője. Ez meg úgy történt, hogy ott álltunk a Körgát tetején, és néztük az ugrásokat. Tudniillik, ahogy Gyulára kell menni tőlünk, félúton van a Veszély, ami egy nagy kanyar, meg egy csárda, ahol a románok kivégezték a gyulai kommunistákat, amikor a Tanácsköztársaság volt. És ott van egy repülőtér. Most viszont nem lehetett arra mennünk, mert tudtuk, hogy egy százados meg egy 18 éves lány a felkelőkkel lezárta az átjárást. Biztos az ő fegyvereseik miatt kellett a Nádiba is behúzódnunk. A Pánmajszter azt állítja, hogy e miatt a lány miatt zuhant le a Kovács fiú is, mert, amikor néztük az ugrókat a nyáron, észrevettük, hogy az egyik kis pont csak zuhan-zuhan, a többi ernyő már rég kinyílott, de ez még csak esik-esik. Az Orsós Janó meg is jegyezte, hogy ez aztán bátor ürge, csak a legutolsó pillanatban nyit. De azután elmúlt a legutolsó pillanat is, és a zuhanó pont is eltűnt a szemünk elől. No, a Janó máris rohant arra, mi meg izgatottan vártuk. Elég sokára jött vissza, és hiába futott, mégis halálsápadt volt. Azt makogta, hogy „most próbálják meg levakarni a Bandika-fáról." és hallotta, hogy azt is beszélik ott: valaki biztos direkt hajtogatta rosszul neki az ernyőjét, de hát nem is lett volna szabad azt a kuláklányt is fölvenni a Repülőszövetségbe, mert az egy szuka, és lehet, hogy valaki féltékenységből tolt ki a Kovács gyerekkel, aki csak nemrég szerelt le a kék parolino- soktól, az is lehet, hogy épp ezért volt az egész. Többet nem tudott meg a Janó, mert elkergették onnan, én viszont nem voltam hajlandó többé oda menni kirándulni, most viszont nemigen mehettünk' másfelé. Veraj bácsiék egyszer mintha nem nagyon örültek volna nekünk, igaz, alaposan meg is ijedhettek, amikor mi a.Ban- dika-fánál a Pánmajsztertől elválva, jó órás vánszorgás után a dűlőjükre értünk, és a két komondor heves lánctépéssel fölébresztette őket. Veraj bácsi először ki se jött, még csak lámpát se gyújtott, csak az ablakból kiabált: — Kto je to?! — Mizme, Uhrinyóci! — rivallta nagyanyám. No, akkor előjött, nem kérdezett tovább semmit, láthatta a csomagokat, besegítette őket. A mamóka kabátot vett a hosszú hálóingre, bÖdönben lépes mézet tett az asztalra, amire anyu bosszankodni kezdett: — Csak nem kezdünk most enni, feküdjünk le, ahogy tudunk. A mamóka lecsöndesítette: — Hosszú még az éjszaka, különben is vége a pihenőnek, kezdem fűteni a kemencét, kel a tésztám. Már meg is volt a közös téma, mert nagyanyám rögtön előállt a kenyérsütő tudományával: — Te milyen kovászt csinálsz, Ilka? — Hát csak amilyet köll! Én fél évre-megszoktam csinálni korpából, és keverek hozzá egy kis akácvirágot. — No hát én meg komlót szoktam, vagy ha az nincs, akkor egy kis törkölyt. — Ki hogy szereti, itt a szomszídban a Dubánszkiék, ahová az az asszonyka is ment, aki veletek jött, ott meg musthabot tesznek bele, ki hogy szereti. Csak hát elég furcsa népség, akkor sütnek, amikor eszükbe jön, pedig hát rendes asszony szombaton süt, hétfőn mos. Van úgy, hogy még kovászír is idegyünnek, pedig nem szívesen adom nekik a kenyír hasznát. Apám se állja meg ilyenkor, most is közbeszól: — Legjobb a bolti élesztő, az a kovászmaggal együtt mindennél jobban keleszti a kenyeret. No de a mamóka se hagyja magát: — Majd megnézed reggel, Jencikém, az enyimet, akkor szólj majd. Úgy megköti ez ífilre, mint annak a rendje, rögtön rá is szűrtem a langyos vizet, oszt dagasztottam vagy két órát, hogy a derekam majd bele szakadt, akkora lyukak nőttek a tésztába, a lukas kétfilléres elveszne benne, ippeg befejeztem, hogy megjelentetek, s majd a szíl- ütíst hoztátok rám. Ilka néni közben már a kemence egyik oldalában meggyújtotta a tüzet, de a nagyanyám csak nem hagyta nyugton. — És a kovászolást? A kovászolást hogy csinálod? Ilka néni ott görbedt a kemence szájánál. — Ej hát hogy, hát úgy, ahogy köll. Először ügyi átszitálja az ember a lisztet egy bükkfa teknőbe, onnan átönti a nyárfa teknőbe. — Nekem fűzfa teknőm van. " — Ej, hát az is megjárja, no. Utána a kisebbik rész liszthez hozzáadom a kovászt, letakarom, ráteszem a kovászfát, mikor ez megköti, hozzágyúrom a többit sóval, vízzel, utána kelesztem az égiszét. — Én meg mindent egyszerre gyúrok. — Ki hogy szereti, lehet úgy is. Ki hogy szereti — hagyta rá nagyanyámra Ilka néni a dolgot. — Csak az a fő — tette hozzá —, hogy amíg a tésztát ki nem szakajtja, nagyanyám nehogy ránézzen a kenyérre fél szemmel is, mert akkor végei Máskor már kora este majd leragadt a szemem, most viszont ott sündörögtem a kemence körül, hiába zavargásztak föl az ágyra, ahol a Nati is meg a Gergő is jóízűen aludt már. Élvezettel néztem, ahogy Ilka néni kikaparta egy vödörbe a pernyét a kemencéből, mert ahányszor a piszkavasat odaverte a kemence aljához, az annyiszor hányta a sok apró szikrát ezerfelé. Akkor az apu is odaállt, kis fadarabot dobott az izzó kemence közepibe, az egyből lángot fogott, jól bevilágította az egész égésteret, előkerült a hosz- szú nyelű lapát, és a három nagy cipót bevetette a kemencébe. Közben az Ilka néni rászólt, hogy hirtelen fordítsa a lapátot, akkor a kenyér is hirtelen sül majd. Addigra egyébként az Ilka néni egy darab kenyérrel, pontosabban kenyértésztával a kezében a teknő oldaláról is levakarta a tésztát, ezt a mama is csinálta régen otthon nálunk, míg a kemencét el nem bontották. Ez volt a vakarák, ahogy megsült, amit mindjárt ébredéskor ehettünk, és nagyon szerettük. A lepényt vagy lángost még jobban, de úgy láttam, hogy azt az Ilka néni nem csinált, aztán meg el is aludtam. Hajnalra a friss kenyér illata bebújt a tanyaház minden zugába. Majszoltuk a vakarákat, és mondhatom, hogy áhítattal ültünk a reggelihez. Apu bekötött fejjel, tiszta fehér kötényben állt a hűlő kemencénél, karjára kapta az egyik barnára sült cipót, aminek az előbb tollsöprűzte le az alját, a tetejét meg langyos vízzel kente meg. Az asztal közepére hengerítette a kenyeret, és két oldalról sebtiben á fülcimpájához kapott, úgy próbálta hűteni az ujjait. A hatalmas kés végigtáncolt a fenőkövön, majd lecsapott a cipóra. Gőz libbent föl a vágás nyomán. — Szép likacsos lett — mosolygott boldogan Ilka néni, mire a nagyanyám nagyot sóhajtott: — Kenyér már van, csak béke is legyen! Kőváry E. Péter
