Békés Megyei Népújság, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-09 / 161. szám
NÉPÚJSÁG 1983, július 9., szombat A józan ész trónfosztása? A modern művészet és magyarázata Hová tettük a józan eszünket? Üjabban már nem is hivatkozhatunk a józan észre? Lehetséges, hogy a józan ész szerepe, rangja, tekintélye leáldozóban? Ami a világ zűrzavarai közepette ezredévekig megbízható tájolási pontnak, ítélkező fórumnak számított, ami az emberi haladásnak, a szabadabb gondolkozásnak, az emberi szellem kiteljesedésének leghatásosabb er- jesztője volt — a józan észnek végképp befellegzett volna? Nem az elméleti, a filozófiai racionalizmusra gondolok, hanem arra az eredeti ítéletalkotó képességre, amelyet hazai szóhasználattal közönségesen józan paraszti észjárásnak szokás nevezni. Talán így jellemezhetném: ítéletalkotás, következtetés az ismert tények, törvényszerűségek és a mindennapos tapasztalatok alapján. Parasztok, nem parasztok, mindnyájan használjuk ezt a természetes józan eszünket, de mintha lecsengőben volna ez a használat, mind bizonytalanabbul, mind szőkébb és szűkebb térre korlátozzuk ; egyre-másra megrónak, leszólnak, megszégyenítenék miatta. Okkal vajon? Vagy oktalanul? Olyan kérdés ez, amelyfe aligha lehet egyértelmű választ adni. Mert nézzük csak: józan ésszel — az úgynevezett józan paraszti ésszel — meddig juthatunk el egyik-másik tárlaton, képzőművészeti kiállításon? Egyik-másik hangversenyen, koncerten? Egyik-másik kísérleti film, animációs film, egyik-másik modern vers, dráma, vagy regény értelmezésében? Vagy nézzük akár a tudomány felségterületét, ahol is éppenséggel a ráció, az ész a legfőbb rendező elv, a legfőbb hatalom. Józan észszel — tehát az úgynevezett józan paraszti ésszel — felfogható-e a maga bonyolultságában a relativitás-elmélet? A Heisenberg-féle határozatlansági reláció? A kvantumfizika, az atomfizika ilyen-olyan törvénye? Ügy tetszik, a józan ész napjainkban válságba sodródott. Annak idején, még diákkoromban, belém égette magát Arany János ritka versfordításaiból egy négysoros szakasz: „Ha a költő a végtelenbe vész, / Könyvét, tanácslom, tedd le hirtelen. / Mit meg lem ért a józan emberész, / Hiányzik abban egy: az értelem.” Ha ezt a szigorú tanácsot megfogadnám, bizony, sok mai könyvet le kellene tennem, nagyon hirtelen. Nyilván volna köztük szép számmal olyan, amelyet valóban nem érdemes elolvasni, és nyilván volna köztük olyan is, amelyet érdemes, noha a költő a végtelenbe vész, s értelemmel-értelmezéssel alig követhető. Csak példaképpen négy kedves sorom, ahol kár volna becsukni a könyvet: „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog. Köréje gyűlnek szelíden, / s nézik, nézik a csillagok.” Józan ésszel alig követhető, ahogyan itt József Attila a végtelenbe vész, de ezt nagyon szépen csinálja. Igaz, ő azt írja az ars poeticájában: „A mindenséggel mérd magad!” És azt írja: „Én túllépek e mai kocsmán / az értelemig — és tovább.” Tehát: tovább. Túl az értelmen — ezért nehéz pusztán értelemmel követni, talán lehetetlen is, messze az értelmen túl, a költészet birodalmába. Hiszen még az értelem mai áttekinthetetlen birodalmában is könnyen eltéved az úgynevezett józan paraszti ész. Eltévedt bizony a tegnapiban meg a tegnapelőttiben is. „Már hogy lenne a Föld gömbölyű, amikor látnivaló, hogy lapos?!” „Már hogy keringene a Föld a Nap körül, amikor szemmel látható, hogy a Nap kerüli meg a Földet?!” „Már hogyan repülhetne egy fémből készült - nehéz alkotmány, amikor a fém sokkal nehezebb, mint a levegő?!” Folytatható a példázat a fény görbületéig, az ikerparadoxonig, a mezonok, a lézersugarak viselkedéséig, az antitestekig — bizony, a józan paraszti ész határain messze túlterjed az értelem felségterülete. Csakhogy a tudományokban ez nem okoz különösebb gondot. Minden új, első pillanatra képtelennek látszó gondolat, fölfedezés, amely kísérletileg igazolható, amelynek a törvényszerűsége földeríthető, sorra-rendre beépül a józan ész világába. Nem mondhatnám persze, hogy késedelem nélkül. De józan ésszel ma már senki sem állíthatná, hogy a föld lapos, s hogy a sok tonnás repülőgépekkel nem lehet fölrepülni, noha kétségkívül súlyosabbak, mint a levegő. Kiegészültek a hiányos ismeretek, a hiányos tapasztalatok, kitágult a józan ész hatóköre. Csakhogy ez a menetrend nem érvényes az irodalom, a művészetek terepén. Itt a kísérleti igazolása a műnek, ha egyáltalán lehetséges is, korántsem naprakész, és még nagy időtávlatban sem egyértelmű. Igaz, igaz, az ősi eposzoktól, s a görögöktől napjainkig a remekművek java részének nem- is volt szüksége efféle igazolásra, minthogy ilyenolyan megközelítéssel a tömegek számára is felfoghatók, közérthetők, vagy legalábbis: közérezhetök. De hány olyan nagy mű született a történelemben, amelyet visszautasított, nemcsak a korabeli józan paraszti ész, de a korabeli esztétika is. Akár évtizedekig, évszázadokig elutasított, s meglehet, részben még ma is elutasít. És hány olyan mű születik meg, amelyet az idő még eleve nem igazolhatott, s amellyel — józan ésszel — nem lehet mit kezdeni. Vagy bízzuk magunkat végképp a magyarázókra? Hiszen megszaporodtak a magyarázók, nő a szerepük, mindinkább közbeékelődnek a mű és a közönség közé. Ha egy versből az olvasó nem képes felfogni semmit, akár elölről olvassa el, akár hátulról, biztos lehet benne, hogy kerül, aki megmagyarázza. Ha egy kiállítás berendező munkásai netán hátára fordítva akasztanak fel egy képet, mert nem tudják eldönteni, melyik oldala a kép, a művészi alkotás — biztosak lehetünk benne, hogy ott terem egy tolmács esztéta, és — akár a tévé milliós nyilvánossága előtt — elmagyarázza, hogy az az olaj foltnak látszó valami a sarokban az emberiség nyomott közérzetét megdöbbentő erővel fejezi ki. Természetesen bonyolultan és ösz- szetetten, mert enélkül a két jelző nélkül — bonyolult-összetett — már hogyan lehetne kellőképp modern és korszerű egy magyarázat! Zeneesztéta ismerősöm a karistoló, csikorgó, fülcsikaró modern zenedarabokra panaszkodik. Szigorúan négyszemközt. Irodalomkritikus barátom kifejti — szigorúan négy- szemközt —, hogy a szórejtvénybe csomagolt sem- mitmondás, a kimódolt meg- hökkentés, a blöff hogyan hódít, s hogyan minősül át a kritikai rovatokban formai bravúrrá, és — természetesen bonyolult, összetett — korunk modern ábrázolatává. Érdemes művész barátom így minősít egy reklámozott énekszámot: „színtelen kappanhang”. Egy másikra: „Ki merészelné nyíltan bevallani, hogy ebben a röfögésben, harákolásban nem talál semmi szépet. Inkább azt hazudja — magamagának is —{ hogy megőrül érte. Mert ez a sikk.” t Ha ők, a vájtfülűek, így vélekednek, mit tehetne ehhez hozzá a nem-beavatottak kakasülőjén a csak-ol- vasó, csak-néző, csak-hall- gató szerepében a józan ész? Meglehet csonkán idéztem az előbb József Attilát. Mert ő ezt is mondja: „Más költők — mi gondom ezekkel! — / mocskolván magukat szegyig, / koholt képekkel és szeszekkel / mímeljen mámort mindegyik. / Én túllépek e mai kocsmán / az értelemig — és tovább!” Mármost könnyen lehetséges, hogy az úgynevezett józan paraszti ész nem képes kiválasztani az irodalmi-művészeti tiszta búzából az irodalmi-művészi ocsút, nem képes biztonsággal fölismerni a „koholt képekkel és szeszekkel” mímelt mámorokat — tehát bízza magát teljes odaadással a magyarázókra? És ha vak vezet világtalant — a legteljesebb bizonytalanságba? Úgy tetszik, még akkor sem mondhat le a józan ész az önálló ítéletalkotásról, ha a tévedésre megnőttek az esélyei. Csak ne legyen olyan biztos abban az ítéletben, hogy belegörcsölve akkor se igazítsa helyre, ha — józan ésszel — be kell látnia, hogy tévedett. Fekete Gyula A mag el vettetett Elhangzott a VII. békés-tarhosi zenei napok megnyitóján, 1983. június 25-én Megtisztelő feladatom, hogy megnyissam a békés- tarhosi zenei napokat. Nehéz volna, de talán nem is szabad elkerülnöm, hogy ezúttal egy pillantást vessek Bé- kés-Tarhos zenetörténeti múltjára, a ma kezdődő zenei alkalmak szerves előzményére. Alkalmam van mostanában zenei nevelésügyünk fel- szabadulás utáni alakulásának összegyűjtött dokumentumait tanulmányozni. • A kép, amely ebből az áttekintésből kibontakozik, rendkívül érdekes és tanulságos. Elsőnek a hihetetlenül eleven társadalmi kezdeményező kedv tűnik szemünkbe. A zenetanulás iránti vágy és a kielégítésére törekvő lázas igyekezet egymást keresi. A művelődésnek az egész országot mozgásba hozó óhajtását csak ahhoz a lenyűgöző méretű társadalmi mozgalomhoz hasonlíthatjuk, amely az 1918—1919-es magyarországi forradalmak idején kereste az utat művelődésünk elmaradásának pótlásához. önálló nemzeti zenekultúránk megteremtésének nagy tervét, a reformkori kulturális alkotásnak ezt a későre maradt ágát még a század elején gondolta el Bartók Béla és Kodály Zoltán. Nemzeti művelődésünk átgondolt koncepciójává Kodály Zoltán dolgozta ki. Az 1918— 1919-es forradalmak rövid ideje azzal biztatott, hogy ez a terv is kormányzati programmá szilárdulva közeledhet megvalósulásához. Nem így lett. Erre történelmünk még 25 évet várhatott. A terv mégsem ment feledésbe. Bartók Béla töretlenül, ifjúkori elhatározásának szellemében futotta tovább alkotó pályáját, tette becsültté világszerte zeneművészetünket mindazokkal a zeneszerző és előadóművész kortársaival együtt, akik különösen ettől az időtől lettek mind nagyobb számban zeneművészetünk nagykövetei. Kodály Zoltán ezalatt zeneszerző osztályából szervezte mozgalommá nemzetnevelői elgondolását, bocsátotta útjára növendékeinek azt a nemzedékét, amely országszerte előkészítette és megkezdte a koncepció pedagógiai-művelődési valóra vál- * tását. A társadalmi-politikai égbolt sötétedésével haladó közvéleményünk a ’30-as évek közepétől — mint már annyiszor történelmünk folyamán — kultúránkba mentette legjobb törekvéseinket. Nagyjaink nevével jelzett, egyre hatalmasabban kibontakozó zenekultúránk fogantatásához és történelmi örökségéhez híven, egybeforrt ezekkel a haladó törekvésekkel. Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy felszabadulásunk után zenei művelődésünk és nevelésügyünk társadalmi-mozgalmi hagyománya 1919 folytatásaként vált ismét hivatalos művelődéspolitikai programmá. Ez a történelmi lendület hozta létre akkor, lelkes ügyszeretettel és egészséges lokálpatriotizmussal párosulva, a táj adta lehetőségek inspirációjára, Gulyás György kezdeményezéséből és vezetésével Békés-Tarhost, Kodály nevelői koncepciójának első intenzív műhelyét. Itt az egységes elvű zenei és közismereti nevelés mindennapjain túl a zenepedagógiai és közművelődési továbbképzés, annak elméleti és gyakorlati alkalmai is otthonra találtak, és Tarhos akkoriban a zene humánus nevelő, közösség- formáló erejének, az erő megtestesülésének jelképévé vált. A korszak zenetörténeti dokumentumai jól tükrözik azt a folyamatot is, ahogyan a felszabadulást követőévek lendülete a sokasodó gazdasági és politikai gondok szorításában alábbhagyott, ahogyan zenekultúránk ügye is téves eszmék és értetlenségből fakadó krónikus művelődéspolitikai érdektelenség zsákutcáiba kényszerült. Abban az időben, amikor megérett volna minden a tarhosi eszme és gyakorlat nagyvonalú továbbfejlesztésére és kiterjesztésére a minél teljesebb zenei művelődés irányában, amikor le kellett volna vonnunk a következtetéseket példájából, és meg kellett volna annak eredményeit többszöröznünk, a kényszer önálló létének megszüntetéséhez vezetett. De a mag már elvettetett, Tarhos neveltjeiben a gyerekkori élmények szemléletté és magatartássá szilárdultak. Szétszéledve az országban, továbbplántálták azt, amit kaptak. Hegel filozófiájának szép és sok mindent megvilágító gondolata az, hogy maga a szellem, filozófiájának . kezdete és vége, alfája és ómegája, és ehhez képest minden létező úgy valósítja meg, úgy teszi létét létezéssé, hogy mintegy kilép önmagából, hogy a természet és a történelem legkülönbözőbb anyagi formáiban fejti ki önmagát, majd'végül, a létezésnek egy másik szintjén, Hegel szavai szerint, „önmagába tér” és kiteljesedik. Számomra Békés-Tarhos zenei hagyományainak újjáéledése ilyen „önmagába térés”, eszméinek és nevelő gyakorlatának beérése olyan korban, amikor már az ország számos kulturális központja alakította és alakítja ki a maga sajátos zenei arculatát. A zenei napok programja egyszerre jelzi a nemzeti örökség jelenlétét a tarhosi hagyományban és szerves kapcsolatát az egyetemes zenetörténeti tirdí- cióval. Jelzi továbbá a kóruskultúra bázisjellegének megőrzését Kodály hagyatékából, továbbéltetésének és fejlesztésének óhaját a továbbképzés eszközeivel, egyúttal azonban a vokális és az instrumentális zene egységének vállalását is az egyetemes zenei művelődés jegyében. Sokszor méltatlanul másodrendűként kezelt zenei művelődésünk nevében köszönöm meg Békés város Tanácsának, hogy egyszerre ismerte fel Békés-Tarhos hagyományának életerős folytatásra való alkalmasságát, és benne, általa a zenekultúra közösséget nevelő, kötő és formáló erejének jelentőségét. Dr. Ujfalussy József a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola rektora Arcok közelről Koszorús Oszkár Bármiről ismeri valaki, az biztos könyvvel kapcsolatos. Könyvüzletben kezdett és jó pár év könyvtárosi kitérő után ide tért vissza az orosházi ÁFÉSZ könyvesboltjának vezetője. De könyvgyűjtő is, aki a szépirodalmon kívül szép számú helytörténeti munkát mondhat magáénak. Búvárkodik bennük, kutat és ír maga is. — Ez az érdeklődés még a gimnáziumi évekből ered? — Az orosházi gimnázium az én időmben is jó és szigorú iskola volt, »többet és többfélét nyújtott a kötelezőnél. Élénk önképzőköri élettel. Engem azonban akkor csak a sport vonzott. — A helytörténet jó mesz- sze esik ettől... — Akár a többi, amit csinálok, viszont a küzdeni tudást, az akaraterőt a sportnak köszönhetem. És a sok szép élményt. A helytörténettel könyvtárosként ismerkedtem meg. Magával az olvasással meg mint kisgyerek. Talán legtöbbet általános iskolás koromban olvastam, amikor szinte faltam a könyveket. Egyik évben kereken kétszázat olvastam el, és még az olvasónaplómat is vezettem. Ez nyilván az otthoni körülmények, és apám nagy könyvtárának a hatása volt. Mint az én gyermekeimnél is. — A szépirodalomnak, ha egyszer megízleli az ember, örökre rabja marad. A helytörténetnek. is? — Igen. A kóstolás az Orosháza története című munka volt, és óriási élmény. Tényleg rabul ejtett a város múltjának kitárulása. Eztán kezdtem keresni a hasonló és sokkal régebben írt műveket is, és rendszeresen beszélgetni idős emberekkel, hogy amit ők tudnak a régi világból, följegyezzem. Majd a régi újságokra vetettem magam, négy évig az 1882— 1940-ig megjelent Orosházi Űjságot olvastam és jegyzeteltem. — Ez volt a befektetés, vagy a felkészülés inkább? — Az utóbbinak tekintem, mert jó alap lett a későbbiekhez, amikor már a hely- történet felé fordultam, s publikálni is ' kezdtem, önálló kutatás alapján többek közt a Békési Életben Kohán Györgyről, Székely Aladár fényképészről, Veres Imre nyelvészről, Falus Elek grafikusról és Czettner Sámuel rézmetszőről. De a Köröstájban és az Üj Aurorában is különböző munkákat. — S meg is maradt ennél az egy szenvedélynél? — Ó nem, volt és van más is. Sokáig vezettem irodalmi klubot a művelődési házban, ahol sikeres irodalmi esteket és író-olvasó találkozókat is rendeztünk. S már húsz éve, hogy régi használati tárgyakat, továbbá érmeket gyűjtök. Aztán 1971-ben megalakítottuk az orosházi gyűjtők klubját, állandóan 40—50 taggal működik és széleskörű tevékenységet folytat. A klub 4. évkönyvét épp most szerkesztettem. És két nagy munkában vagyok: az egyik\ Az orosházi tanyai kereskedelem múltja és jelene, a másik meg Orosháza sport- története. Bőven van mit csinálnom. Vass Márta
