Békés Megyei Népújság, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-23 / 173. szám
1983. július 23., szombat Egészen váratlanul tűnt fel. Afféle hirtelenszőke, az egészségtől majd kicsattanó, se nem magas, se nem alacsony, zömök fiatalember volt. .. Amikor a labda a laba ele került, visszarúgta a pályára, méghozzá úgy, hogy a játékosok a szájukat is el- tátották. Volt is miért: a labda úgy pörgött a levegőben, mint egy csiga, leírt egy furcsa parabolát,, majd mint a bumeráng, hirtelen balra visszafordult, és kis híján berepült a kapuba. Ez volt csak a csavart labda! Mindez valahol a pálya szélén történt, három lépésnyire attól a helytől, ahonnan a komért, vagyis a szögletet szokták rúgni. Meccs volt: az Unió játszott az Unitas ellen. A játékosok hétköznapi cipőben _ ki magas szárúban, ki félcipőben —, vagy egyszerűen csak mezítláb szaladgáltak a pályán. Egyedül az Unió balösszekötőjének volt majdnem új futballcipoje. maga varrta magának, mivelhogy cipész volt. Leónak hívták, a vezetéknevet senki sem tudta. Tulajdonképpen, minek is az? Tálán a királyok viselik a vezetéknevüket? Leon pedig a szuhumi. futballisták királya volt: ha ö rúgta a szögletet. akkor a labda egyenesen a kapuba repült. Egyébként, akkoriban volt nehány futballkiralv: Daud. Misa, Szaad-bej. Rudo'. '' Daud a fejével még jobban játszott, mint a labaval. Misa a szélnél is sebesebben futott a pálya szélén, a láb- da alig érte utói. Szaad-bej a kapuban nemcsak a labdát volt képes elkapni, kepes lett volna akár a puskagolyot is, ha valakinek eszébe jutott volna, hogy labda helyett azzal lőjön kapura. Rudolf úgy cselezett, hogy maga a sátán sem csinálta ^olna különbül. Ha mindegyiknek adtak volna egyesületi fut- ballcipőt, lábs zárvédőt, es futballtrikót, a hátán számmal akkor ők négyen képesek ’ lettek volna megnyerni minden meccset. Akar az angol válogatott ellen is. Manapság sóhajtva ejtiK ki Pelé Beckenbauer, Ja- sin nevét... De vajon ok képesek lettek volna-e leka- szálatlan füvön játszani . El tudták volna-e kapni a laD dát puszta kézzel'? Vagy mezítláb rúgni, lábujjaikat a lehető legjobban osszeszont- va hogy el ne tor jenek. Sót többet kérdezek: szerettek-e ők úgy a futballt, mint Simkunasz? Ki felel erre? Tehát: az a hir£®le,n.S ke ismeretlen, aki beadta a fabil a pályává. S,m «•» volt. Még egyszer £elh vta magára a fűimet amikor valamivel később, a mögött állva, merlegállásba lendülve kapta el amely mintegy hat lépésnyi sir« "’S“ Kondor Ilona versei: Tóparton Kezdet és vég összecseng szívemben. Kell-e tudni még mit tudni lehetetlen. Mit szó nem fejez ki. Mit elferdít az álom. Tóparton tó nevess ki, nevess és ringj át az ágon. Öriás napokba bújva hamvakat szór a szél. Nevess te vaksi álom: kiszáradt meder, sosemvolt világom. Nevess! S titkodat rejtve is látom. Ágak közt Ágak közt repdes a szép nyugalom. Léptek szárnyalása zöld kavicson. nagyon igyekezett elárulni, amit tudott... Simkunasz valóban óriási volt. Kívülről nézve minden egyszerűnek látszott. Simkunasz lehasalt, a labda a mellkasához tapadt! Simkunasz egy elszánt ugrás közben balra kinyújtotta a kezét — a labda egyenesen a kezébe pattant. Mintha nem is kapus lenne, hanem egy mágnes! A szuhumi játékosok eleinte csak udvariasan támadtak kapura — bárhogy nézzük, a kapus mégiscsak vendég. Aztán tekintettel a nyilvánvaló eredménytelenségre, egyre inkább dühbe gurultak. Szinte két lépésről lőttek kapura! De ugyan hová céloztak volna?! Simkunasz mindenhová elért: a jobb felső sarokba, a bal felső sarokba, le a bal kapufához és a jobb kapufához. Amikor a hasára céloztak, ő lehajolt, hogy kivédje az ütést, a labda egyenest az ölébe pattant... — Gazember ez, nem kapus — mondta Daud. Szaad-bej egyetértett vele, de megjegyezte, hogy ha valakinek ilyen kesztyűje, fut- ballcipője, lábszár- és térdvédője van, az valamivel jobban is játszhatna. — Hogyhogy jobban? — nevetett fel Daud. — Hiszen egyetlen gólt sem engedett be! Kis idő múlva Vologya öcsém félrevont engem a pálya szélére, ahol egy csapat kisfiú álldogált, és az egyik srác nem mindennapi részletekkel szolgált a híres Simkunaszról. Először: ez a Simknasz a nagynéniénél lakik, és egy görög vendéglőben étkezik. Másodszor: Simkunasznak felajánlották, hogy lépjen be az Európa-válogatottba. . Nem fogadta el. Aztán a világválogatottba ... Ezt sem. — Ki ellen fog játszani'a világválogatott? — kérdeztem én. — Ezt senki sem tudta. — Talán a Mars-válogatott ellen? Ezt sem tudta senki. Harmadszor: Simkunasz nem vesz a szájába alkoholt. Még limonádét is csak mér- tékköl — És társaságban? — kérdeztük. — Kerüli az ivászatot. Kizárólag komoly emberekkel barátkozik. — Tehát minden részeges komolytalan? — Simkunasz úgy véli. Negyedszer: Simkunasz egész életében csak három gólt engedett be. Az első után egy álló hétig sírt. A második után vízbe akarta veszejteni magát, de a barátai visszatartották. Vagy talán nem is visszatartották, hanem sikerült a vízből kimenteniük. A harmadik gól szabálytalan volt, a bíró nem ítélte meg ... Valaki megkérdezte: Sim- kúnasz vagy Simkunász? Ezt sem tudta senki. Ezt követően az egész tárFülöp Erzsébet: Zárt világ Georgij Gulia: A híres kapus iramodott a labda után, mint ahogy a labda szállt. Megragadta mindkét kezével, erősen a mellkasához szorította, és azonmód egy nagy pocsolyába vetette magát. Kihúzták onnan, kerítettek egy vödör vizet, majd nekiláttak, hogy lemossák. És amikor megkérdezték tőle, hogy kicsoda, azt felelte: — Simkunasz. Kiderült, hogy Simkunasz kapus volt, és még gondolatban sem engedhette meg, hogy a labda csak úgy egyszerűen elmenjen mellette. Minden ok nélkül! Simkunasz számára nem volt jelentősége annak, hogy van-e közelben pocsolya, vagy nincs, üvegszilánkokkal van-e leszórva a föld, vagy selymes fűtakaró borítja. A fő dolog számára az volt, hogy be ne engedje a labdát: annak feltétlenül a kezébe kellett kerülnie. Már csak ilyen volt ez az ördön- gős Simkunasz. Hát én? Joggal kérdezhetik: mit csináltam én a pályán? Az igazat megvallva: semmi különöset. Szaladtam a labda után, amikor a pályán túlment, előzékenyen odavittem Szaad-bejnek, vagy Misának, vagy Daud- nak, és íriszcukrot szopogattam (két szem egy kopejka). Természetesen az • Uniótól meg az Unitastól én meg a barátaim legalább olyan messze voltunk. mint az Unió a Borusziától meg a Liverpooltól. De én is bele tudtam esni a pocsolyába a labdáért való harcban, és képes voltam végigszaladgálni a pályán a két félidőt; hat-hat óra volt mindkettő. A mások játékát pedig legalább úgy tudtam értékelni, mint egy mai, nemzetközi kategóriás bíró .. . Simkunasz azonnal megtetszett nekem. Különösen az ugrás a pocsolyába. Akkoriban Szuhumiban nem voít még magas lelátókkal megépített, nyírt pályás stadion. Szóval, Simkunaszra felfigyeltünk, mégpedig alaposan. Mindig pontosan kijárt az Unió meg az Unitas edzéseire, és meccseire. Egyszer leült oldalt a fűbe, levetkőzött, és felnyitott egy kis bőröndöt, amelyben a holmijai voltak. Kék posztónadrágját akkurátusán ösz- szehajtogatta, ugyanúgy ujjatlan ingét is. Lakkcipőjét és zokniját mellétette, majd felvett egy égszínkék trikót, felhúzta valódi futballcipő- jét, a bőröndből elővette gyapjú térdvédőjét. csíkos lábszárvédőjét és bőrkesztyűjét. Egy csapat kisfiú állta körül, és árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát. Amikor átöltözött és felállt, számunkra valóságos istennek tűnt: ilyen sportöltözéket még életünkben nem láttunk ! Simkunasz ugrándozni kezdett helyben, kissé megmozgatta tagjait, néhányszor mélyet lélegzett a forró nyári levegőből, majd a torkát öblögette hiddeg vízzel, amit egy görög árus nyújtott oda neki szolgálatkészen. Leon elkiáltotta magát: — Simkunasz, állj a kapuba! Simkunasz megvizsgálta a keresztfa hajlását, lépteivel megmérte a kapu szélességét, majd elfoglalta a helyét középen. Láttuk, milyen figyelmesen szemléli a pályát, felméri a játékosok pozícióját (edzés folyt a másik kapu előtt). Daud a kapu mögött állt, pihent. Rajta csügött egy tucat gyerek tekintete, közte az enyém is. Amikor kikiköpött, figyelmesen követtük nyála röppályáját. Hegyes ádámcsutkája volt, bozontos szőrzete, rosszul nyírt szakálla, barna szeme, divatos kefefrizurája. A meccseken lakk félcipőben és selyemzokniban játszott — francia gyártmányú csempészáru volt mindegyik. .— Gyerekek, kinél van napraforgó? — kérdezte Daud. Napraforgó nem volt. a felkínált íriszcukrot pedig Daud nem fogadta el. — Azt csak szopogassátok ti, csecsemők — mondta leereszkedően. Közben a játékosok kapura lőttek. Simkunasz hatalmasakat ugrott, hol jobbra, hol balra, hol felfelé. A labda minden esetben szinte a kezéhez tapadt. — Nem is kapus ez, hanem egy fenevad — mondta elragadtatással Daud. Szaad-bej, az Unió nagy kapusa irigykedve figyelte Simkunaszt. Nem tett megjegyzéseket. Csak hol a hasára. hol a homlokára csapott a tenyerével. — Ide figyeljetek, srácok — szólt Daud. — Ez a Simkunasz híres kapus. A legjobb öt között van a világon. Moszkvai. De lehet, hogy leningrádi. Ez a hír meghökkentett bennünket. A lélegzetünket is visszafojtottuk: hogyan, a legjobb öt között van?! — És még olyat mondok — jelentette ki Daud —, amitől egyenesen el fogtok ájulni. Mi mindenre kész voltunk: ha el kell ájulni, ám legyen! Daud azonban nem saság a kapu felé indult, ahol ott állt keményen, mint egy szikla — Simkunasz, a kapus. A szuhumi játékosok erőfeszítéseit nem koronázta siker. Egyszer csak hihetetlen nagy szerencse ért: hasba vágott egy labda. El is estem, de nem engedtem ki a kezemből. A szemem káprá- zott, csengett a fülem. Mégis hatodik érzékemmel fölfogtam, hogy Simkunasz keze felém nyúlt. Felugrottam, és ünnepélyesen átnyújtottam neki a labdát. Egészen közelről láttam két kék szemét, orromba vágódott csípős izzadtságszaga . .. Ügy mentem vissza a barátaimhoz, mint egy igazi hős. Irigyeltek, kérdezgették, milyen Simkunasz közelről, és mit mondott, amikor elvette tőlem a labdát. Menet közben • kitaláltam valamit; ahogy tőlem telt, gyarapítottam a híres-neves Simkunaszról kerengő legendát ... Hanem Simkunasz igazán elemében volt. A labda három lépésnyire száll el tőle, mint egy kilőtt puskagolyó, de Simkunasz úgy fogja meg, mintha almát szakítana egy ágról. A labda a kapu sarkába repül, de Simkunasz úgy lecsapja, mint egy szúnyogon az orra alatt. A labda gömbvillámként igyekszik bejutni a lába között, de Simkunasz egy kicsit lehajol, és megfogja óvatosan, mint egy sárga hurmát (déligyümölcs — a ford.). Számára a labda, hanem mazsolaszőlő! Hadd féljenek a szálló labdától a félénk kapusok, Simkunasz számára az olyan, mint a szultánkenyér: kész élvezet. — Gyerekek — mondta Daud — rúgok egy párat a mi labdánkkal a bal sarokba, lássuk, hogy táncol majd Simkunasz. Gyorsan lerúgta a cipőjét, feljebb tűrte a nadrágszárát, levetette ingét, és kifutott a pályára. Vártuk, mi lesz. Daudnak passzolták a labdát, ő továbbadta a szomszédjának, aztán fejével kapta el a labdát, átadta balszélre, onnan a mellére pattant, nekifutott, és teljes erőből belerúgott a labdába: az süvítve repült a kapu bal felső sarka felé. Nem is futball-labda volt az, egy római katapultból kilőtt golyó. Hol az a hős, aki megállít egy ilyen labdát? Mégis akadt ilyen hős! Simkunasz volt az: felröppent, mint egy fecske, kinyújtotta a kezét, a labda belepottyant, ő meg a földre huppant. Mindenki azt hitte, hogy nem áll fel. De felállt, és felrúgta a labdát magasra, egész az égig! Daud megint megpróbált kapura lőni. De a labda elszállt messzire, és beverte a derék perzsa, név szerint Szaed gyümölcsüzletének kirakatát. Simkunasz a kisuj- ját sem mozdította: tudta, hogy a labda mellé fog menni. Micsoda szem, micsoda számítás! Daud megszorította Simkunasz kezét, aztán öltözni kezdett. — Gyerekek — mondta —, elárulok egy titkot... De kívülietek senkinek sem szabad megtudnia. Daud szigorúan nézett ránk, kért egy pohár vizet, majd így folytatta: Ismerem Simkunasz egyik fogadalmát. Tudjátok, hogy szól? Honnan tudhattuk volna?! Daud szó szerint ezt mondta: — Simkunasz megesküdött, hogy főbe lövi magát, ha csak egy gólt is beenged életében. Világos? Akaratlanul is a kapu felé fordítottuk a fejünket: Simkunasz • éppen a következő nehéz labdát védte ki. Daud folytatta: — Értitek most már, hogy miért.. lőttem a másodikat mellé, az elsőt a sarokba pedig gyöngébben a kelleténél? A híres Simkunasz nem hallotta ezeket a szavakat: sziklaként állt a kapuban' (1978:) Somi Éva fordítása Arcok közelről Somi Éva Kellemes' otthon, sok könyv,’ szerény, mosolygós háziasszony. Somi Éva, az orosházi Táncsics Gimnázium magyar—orosz szakos tanára éppen arról mesél, hogy Mezőgyánban született, Sarkadon érettségizett, és a szegedi egyetemen szerzett diplomát. 1974 óta tanít az orosházi gimnáziumban. Ennek külön története van: az utolsó félévet Moszkvában végezte, onnan írt Orosházára Keller József igazgatónak. hogy szívesen jönne ide, tanítani. A válasz igen volt, és azóta Somi Éva magyar és orosz nyelvre, irodalomra okítja az iskola diákjait. És fordít, jó néhány éve lapunk olvasói is jól ismerik. Hogyan kezdődött? — Nagyon szeretem az orosz irodalmat, és már az egyetemi évek alatt izgatott a feladat: ugyanazt a gondolatot hogyan lehet kifejezni más nyelven? Például magyarul? Volt némi „múltam” is: többször részt vettem az egyetem műfordítói szemináriumán, de igazán csak néhány évvel ezelőtt láttam neki. Gyesen voltam, ilyenkor több az idő. Egy regényt kezdtem fordítani, jelentkeztem vele az Európánál, elfogadták. Ennek három éve. "A könyv, sajnos. még nem jelent meg. — Aztán? — Georgij Gulia Boron- gós decmberi estén című novellája következett, ez már az Európa Kiadó közvetlen megbízásából. A novella az Égtájak '81 című kötetben olvasható. Nekem tetsző munka volt, pompás élmény jó írót, hozzánk közel álló írót átültetni magyar nyelvre. — Közben nemcsak fordított, recenziókat is írt. — Igen, és ezek közül a Tardy Lajos Régi hírünk a világban című művéről írt értékelő-elemző írásom az Irodalomtörténet című folyóirat 1981 2-es számában látott napvilágot. Mostanában a régi magyar irodalom is egyre jobban érdekel, nem tudom még. mire vállalkozom ez ügyben. — A Köröstájban legalább tucatnyi fordítása jött 1978 óta. Közöttük Suk- sin A nap, az öregember és a lány című, gyönyörű elbeszélése. Most mit várhatnak a kulturális melléklet olvasói? — Elkészültem egy újabb Gulia-novellával, a címe: A híres kapus. Mostanában úgy is sokat foglalkoznak a labdarúgással. Hőse Simkunasz, a hirtelenszőke játékos, a „csodakapus”. Remélem, kellemes és érdekfeszítő olvasmány lesz! A másik: Konsztantyin Szimonov Japán ’46 című haditudósítói naplóját ültetem át magyarra. Mindig bámultam Szimonov erőteljes, érzékletes stílusát, most is ezt érzem, munka közben. És azt, hogy Szimonov milyen nagy író. — A tanévnek vége. Hogyan sikerült? —- Azt hiszem, jól, és ezt elsősorban — nyilván — a tanítványaimra értem. — A vakáció után? — Még nem tudom, de a fordítás nagyon fontos számomra. Csak éppen tanítani és fordítani, egyformán időigényes feladat. Sass Ervin
