Békés Megyei Népújság, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
1983. július 2., szombat H1GYVILB6 (j Kohl moszkvai útja Látogatás — illúziók nélkül A szovjet—NSZK kapcsolatok egyik utolsó magas szintű eseménye: Gromiko külügyminiszter (balra) és Kohl kancellár januári találkozója (Fotó: ap — MTI — KS) Helmut Kohl moszkvai útja előtt a vezető tőkés országok politikája és ezen belül különösképpen a Fehér Ház már megvonta azokat a határokat, amelyek között a nyugatnémet kancellár mozoghat. Ez mindenekelőtt az emlékezetes williamsburgi csúcstalálkozón történt meg, ahol leszögezték: ha nem jön létre az amerikai elképzeléseknek megfelelő kompromisszumos megállapodás Genfben a közép-hatótávolságú rakétákról folytatott tárgyaláson, akkor megkezdődik ezek telepítése. KULCSSZEREP Az NSZK-nak a telepítés szempontjából kulcsszerepe van. Mind a 108 Pershing—2 rakéta, amely nyugat-európai földre kerülne, az NSZK területén kap helyet. Az utóbbi hetekben Bonnban nem titkolták — maga a hadügyminiszter ismerte be —, hogy a telepítés előkészületei már jelentősen előrehaladtak, bár a rendszer teljes kiépítése 1985-ig elhúzódik. E menetrendnek azonban politikai jelentősége is van. Az amerikai vezetők kemény szárnyának, mindenekelőtt Weinberger hadügyminiszternek és Clark nemzet- biztonsági főtanácsadónak ugyanis az az álláspontja, hogy a Szovjetuniót „erőpolitikai nyomás” alá kell helyezni, s a Pershing—2 rakéták első csoportjának telepítése után rá lehet kényszeríteni az amerikai feltételek elfogadására. MEGKÖTÖTT KÉZZEL Az NSZK tehát a williamsburgi nyilatkozat elfogadásával voltaképpen eleve behatárolta Kohl mozgásszabadságát a moszkvai tárgyaláson. Ezt júniusban újabb negatív lépések követték, így a konzervatívok győzelme a brit választáson megerősítette a kemények pozícióját a NATO politikai és katonai szervezetében. Ezen az olasz választás eredménye semmit nem változtathat. (A cirkálórakéták az NSZK mellett elsősorban éppen Angliába és Olaszországba kerülnek.) Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Francia- ország most először adott otthont NATO-értekezletnek azóta, hogy De Gaulle kivonta az országot a NATO katonai szervezetéből — az általános áramlat iránya félreérthetetlenné válik. Ilyen helyzetben Kohl nyilván arra készül, hogy a NATO jelenlegi, elfogadhatatlan álláspontját képviselje Moszkvában. Erre utalt a bonni parlament legutóbbi biztonságpolitikai vitája, ahol Genscher külügyminiszter teljesen átvette a már említett Reagan—Weinberger— Clark féle érvelést. Kohl kancellár az ellenzéki szociáldemokraták ama meglehetősen gyenge javaslatát is elutasította a vitában, hogy az NSZK parlamentje mindkét nagyhatalmat szólítsa fel további erőfeszítésekre a genfi tárgyalás sikere érdekében. Az általános jobbracsúszás további mércéje volt a szociáldemokrata Bahr beszéde. A politikus — aki mindeddig a legjózanabb és legkiegyensúlyozottabb biztonság- politikai vonalat képviselte és Brandt barátjának tekinthető — éles támadást intézett a Szovjetunió rakétatelepítési politikája ellen. Ez teljesen új momentum a szociáldemokrata párt szóvivőjének tekinthető politikus magatartásában. GROMIKO FIGYELMEZTET Illúziók nélkül meg kell tehát állapítani, hogy a rakétatelepítési kérdésben Kohl moszkvai útja ilyen körülmények között aligha hoz átütő eredményt. FeTtehető viszont, hogy a bonni kormány — miután a biztonsági kérdésekben gyakorlatilag megkötötték a kezét — legalább saját gazdasági érdekeinek szolgálatában pozitív magatartást tanúsít majd Moszkvában, hiszen a tárgyalásokon a kétoldalú kapcsolatok és a gazdasági együttműködés tervei is előkelő helyen szerepelnek. Ám Gromiko világosan fogalmazott, amikor azt mondta: a Szovjetunió „törekszik 'a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére, de a legfontosabb területnek a biztonsági kérdéseket tekinti”. Vagyis végtére a NATO-politika mozgása miatt a Kohl-látogatástól csak részleges eredmény várható és nyílt kérdés, hogy a katonapolitikai merevség összeegyeztethető lesz-e az egyéb kapcsolatok fejlesztésével ? (—i—e) TÖRÖKORSZÁG GAZDASÁGA ■ Feketeszén A Antimon ö Élelmiszeripar h* Szarvasmarha [Dl Barnaszén O Só @ Dohányipar ^ Juh ▲ Vas | Búza >• Kecske A Mangán O Gépgyártás «x Halászat A Króm # Villamosenergia O Gyapot A Réz @ Vegyipar Cu! orrépa A ólom • Textilipar $ Dohány A Bauxit @ Faipar 9 Szőlő Az olasz lecke Az olasz választók még tudnak meglepetést szerezni: a június 26-i és 27-i szavazás eredményei alaposan rácáfoltak a legtöbb közvélemény-kutató intézet előrejelzéseire, a politikai megfigyelők várakozásaira. A kereszténydemokrata párt visszaesése, a kommunista párt helytállása és súlyának viszonylagos növekedése, a jelentős szocialista előre törés elmaradása, ezzel szemben viszont a váratlan újfasiszta szavazatnyereség és végül a viszonylag jelentős részvétel — megannyi olyan fordulat, amire kevesen számítottak. Nem mintha azok az okok, amelyek a választások alakulását meghatározták, nem lettek volna jól ismertek. Az ország súlyos gazdasági helyzete, a még mindig 16 százalékos infláció, a tömeges munkanélküliség, a fizetési mérleg rekordméretű hiánya, az ország eladósodásának fokozódása, a maffia és a camorra alvilági, a „Vörös brigádok” ultrabalos és a fekete terroristák szélsőjobboldali terrorcselekményei, a P2 szervezet politikai skandaluma botránya és a sok korrupciós ügy gazdasági-erkölcsi botránya állandó téma volt a választási kampány során. ^ A kérdés csak az volt, hogyan reagálnak minderre az olaszok. Kérdés volt a szó szoros értelmében, mert soha még szavazás előtt nem volt ekkora a bizonytalanság, nem mondták ennyien a közvéleménykutatóknak, hogy még maguk sem tudják, kire adják majd voksukat. Nem csoda: az elmúlt évtizedekben a pártok szinte minden lehetséges kombinációja irányította már az országot (mindig a kereszténydemokraták hegemóniája mellett), de a problémák nem oldódtak meg, csak súlyosbodtak. Az előrejelzések azt mutatták, új párt tűnik majd fel: a fehér szavazólaposok, a közömbösek, kiábrándultak, vállrándítók pártja, akik már annyira nem remélnek semmit a politikusoktól, hogy fehér lapot dobnak az urnába, vagy, bár kötelező, részt sem vesznek a szavazáson. Az olaszok azonban, úgy tűnik, ezúttal nem általában a politikusok ellen tiltakoztak, hanem pontosan megjelölték, kik azok, akiket felelősnek tartanak az ország bajaiért. A kérdésre tehát érkezett felelet: a szavazók azt a pártot „büntették”, amely a második világháború óta meghatározó szerepet játszott az ország életében, s azt a rövid időszakot kivéve, amikor a republikánus Giovanni Spadolini irányította az ötpárti koalíciót, végig a miniszterelnököt is adta — vagyis a keresztény- demokrata pártot. A KDP majdnem 6 százalékos vesztesége mind a szenátusban, mind a képviselőházban nemcsak az 1946 óta leggyengébb eredményt hozta Fanfani és Ciriaco de Mita pártjának, de egyben arra is vezetett, hogy a legnagyobb polgári politikai alakulat előnye a kommunistákkal szemben minimálisra csökkent, alig haladja meg az 1 százalékot. Az OKP viszont lényegében megőrizte pozícióit, továbbra is minden tíz olaszból három rá adta voksát: viszonylagos súlya így csak nőtt az olasz politikai erők között. Minden kisebb párt nyert valamit: a szavazók mozgó kisebbsége, amely nem egy párthoz hű, hanem változtatja állásfoglalását, elsősorban feléjük fordult — kiutat keresve az ország mély válságából. Bettino Craxi, aki a válságot kirobbantotta és a választások előrehozását kikényszerítette, amikor szocialistáit kivonta a Fanfani vezette koalícióból, jóval kevesebbet kapott, mint amennyit remélt, Giorgio Almi- rante, az újfasiszták (MSI) vezetője viszont jóval többet. Ez volt egyébként a mostani szavazás legaggasztóbb politikai jelensége — bár ettől az MSI még nem léphet be abba a demokratikus politikai játékba, amelytől az antifasiszta Itáliában eddig következetesen távol tartották. A választások leckéje tehát világos: az olaszok változást követelnek. Ám ha az „üzenet” egyértelmű is, a nyomában kialakult helyzet jóval kevésbé az. Az új parlamentben talán az eddiginél is nehezebb lesz kormányzóképes többséget kialakítani, ha, mint eddig, kirekesztik abból a kommunistákat — viszont az OKP súlya csak a kereszténydemokratákkal szemben nőtt, hiszen ez a párt is vesztett összesen öt mandátumot. Az általa hirdetett „demokratikus alternatívát” — amely feltételezné az OKP és a szocialisták együttműködését — Bettino Craxi mindeddig elutasította: pedig ezt az alternatívát reálisabbá tette a választási eredmény. Ciriaco de Mita — menteni, ami menthető — ismét csak az ötpárti koalíció feltámasztását javasolja a kereszténydemokraták, a szocialiták és a középpártok között. Ha nemet mond a „demokratikus alternatívára”, a szocialista párt sem tehet sokkal többet, mint hogy visszatér a közös akolba (vagy úgy, hogy részt vesz a kormányban, vagy úgy, hogy „élni hagyja” azt a parlamentben). Az ötpárti kormányzás folytatódna így, amelyet éppen az OSZP csapásai döntöttek romba. Csakhogy akkor, kérdezhetik az olaszok, akik éppen most mondtak nefnet erre a — kereszténydemokrata vezetést palástoló — formulára, mire volt jó az egész választás? Baracs Dénes Magyar nevek a Krónikában Közép-Európa Sorbonne-ja Zeng-zúg a prágai Carolinum, a Károly Egyetem aulájának orgonája. Négyes sorokban kíséri a pedellus a professzorok elé a diákokat. Most veszik át diplomájukat. Szemben velük, a taláros professzorok mögött annak a szobra, akinek az egyetem létét köszönheti: IV. Károly német-római császár és cseh király. A legrégibb közép-európai egyetem alapítása, 1348 tavasza óta immár 635 év telt el. Akkoriban az egyetemnek négy kara volt: teológiai, jogi, orvosi és szabadművészeti, amelyből utóbb a bölcsészkar lett. Az egyetem bakkalaureátusi, mesteri és doktori címet adhatott. Nem csoda, hogy a Károly Egyetem messze földön ismert, elismert iskola lett. Sók európai ország fiait vonzotta. Ritkán esik szó róla, hogy magyarországi fiatalok neve szinte az egyetem alapításától fogva található a Carolinum évkönyvében. Mi több, épp a legfényesebb lapokra írták be nevüket. Az Taláros professzorok között: „Doktorrá fogadom"... egyetem XIV. századi alkotmányában ez áll: „In uni- versitates, ut de facto sunt, de Bohemorum, cui nationi sunt Moravi, Ungari atque Slavi — alia sit natio Polo- norum, alia Bavororum, alia Saxonum” — vagyis a magyarországi diákokat a prágaiak a cseh nemzethez számították, s nem puszta udvariasságból. Akkoriban a csehek és a németek között, az egyetem vezetéséért dúló éles harcban a magyar diákok hűségesen és következetesen a csehek mellett szavaztak, s ha kellett — verekedtek. Viszonzásul a Húsz János féle Kutná Hora-i dekrétumban foglalt egyetemi kiváltságok nemcsak a cseh hallgatókat illették meg, hanem a magyarokat is. Az egyetem történetéből talán még annyit, hogy hű maradt a huszita mozgalomhoz, egészen 1620-ig, addig, amikor a Habsburgok Csehországot háromszáz évre uralmuk alá hajtották. És még valamit a Carolinumról. Magyarországi és magyar nevekkel Húsz János kora után is gyakran találkozunk. 1415-ben Brikci (Bereck) mestert rektorrá választották, s ő követelte a Prágára támadó Zsigmond császártól, hogy a husziták chartáját négy nyelven: cseh, német, Az egyetem könyvtárterme A középkori, gótikus egyetemi folyosó (fotó: ORBIS — KS) latin és magyar nyelven vitassák meg. Zsigmond felfogta a magyar származású rektor tervét, s a disputát betiltotta, nehogy magyar katonái megismerkedjenek a huszita tannal. Kiemelkedő alakja volt a prágai egyetemnek a budai születésű Jan Jessenius-Jesensky orvos-professzor, rektor aki az 1618—20-as Habsburgelle- nes cseh felkelés élén játszott szerepéért a fejével fizetett. A múlt századból pedig Riedl Szende, fiatal magyar tudós nevét őrzi a prágai egyetem krónikája, aki magyar irodalmi olvasókönyvet adott ki Prágában, sőt 1860-ban Irodalmi Lapok címmel magyar folyóiratot indított, hogy segítse a cseh és a magyar nép ismerkedését. Ma a Károly Egyetemnek 13 kara van — a testnevelésig bezáróan. A prágai egyetemhez tartozik a pilzeni, a hradec královéi fakultás is. Tavaly a Károly Egyetemen 20 ezer diák tanult. Ez egész Csehszlovákia összes egyetemi hallgatóinak mintegy 12 százaléka. A Carolinum diplomáját világszerte elismerik, minthogy az egyetemet sokszor említik így: Közép- Európa Sorbonne-ja. (firon)
