Békés Megyei Népújság, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
NÉPÚJSÁG 1983. július 2., szombat r Bertalan Agnes: Szabó Pál szivárványai (Részlet) Vidovszky Béla: Halászbárkák a Tiszán, 1932 Kafka igazi nagyságáról születésének 100. évfordulóján Az élet lélegzetvétele a pillanat, ami az ember érzéseiben mégis az örökkévalóságot szüli. Ha van ember, aki meg tudja fogni nagyszerűségét, a szépség teljességét, a létezés értelmét. Papírra róni, mint jeleket, kőbe vési, mint alakot öltött vágyat, színekre bontani, jelezni véle az élet folytonosságát. A leírt szónak nem szabad megszelídülnie, jeladó tűzként kell lobogjon a történelem éjszakájában. A leírt szó erősebb, mint a kő, mert a lélekbe vésődik, így örök, mint az ember, a szellemi világ. Az Apám emléke sem szelídül meg a leborult idő alatt, a múltból. De egyelőre maradjak hát a betűknél ... Gyermekkoromban az Édesnagymamám szobájában aludtunk a testvéremmel, Palkóval, vagyis az alsó házban. A fal mellett karos lóca, előtte nagy asztal, karszékek, a lóca egyik végénél az Édesnagymamám ágya, másik végénél a kemence. Az asztalon lámpa, a lócán ül Apám s ír. A téli esték belefutnak az éjszakába ... Én kifelé fordulva aludtam el minden este. A kemence melege és a toll sercegése ringatott álomba. Már ismertem a betűket, amikor Apám az első regényét írta, az Embereket. És mégis, az írás még nem a betűkkel fonódott egybe képzeletemben. Én csak birkóztam az álommal, mert néztem, néznem kellett Apámat, aki ír. Ül az asztalnál, előtte lámpa, s ír. Meg-meg lobban néha a sárgás, kicsi fény. Ilyenkor Apám árnyéka is lobog a falon. Mikor az álom pillanatra szememre ül, tovaúszik az asztal, lámpa, s Apám, hogy megint minden a helyére billenjen, és harsogjon a csend, amiben a toll sercegése száguldó dallammá nő ... így lett gyermeklelkemben az írás: az igazi csend, amiben sok-sok húron zendül a világ, a legkeményebb valóság. Majd, amikor írógépe volt már, kint írt nyáridőben a méhes mögötti szomorúfűzfák, vagy az almafák alatt a ház előtt, a magakészítette, okkersárgára festett asztalon. A gép mellett kakasok, jércék tollászkodtak a kis asztalon, vagy aludtak, az öreg Underwood gép zakatolt — a két mutatóujjával ütötte a billenyűket. Néha tétován apró köröket kavarintott egy-egy betű fölött, de nem a betűt kereste, hanem a gondolat tétovázott, keresett, hogy aztán nekilóduljon szinte szakadva, mint a zápor. Jóval későbben, amikor már nagyocska voltam, sokszor mondotta, hogy a kézzel írt betűk, szavak, gondolatok sokkal közelebb vannak az emberhez, az olvasóhoz, mint a géppel írottak. De: sietni kell. Ezt nem annyira mondta, mint cselekedte. Hiszen, ha nincs írógépe, nem írta volna meg a Lakodalmat egy hónap alatt. És akkor ... alig két esztendő siető munkája nem adta volna a trilógiát, s közvetlen utána a Harangozna- kot, a Politikát, a kisregények, novellák, s riportok sorát. S mindezt 1940—44 nyaráig! Az idő, a történelem sürgeti a tennivalókat, jelen esetben az írást. El kell végezni, mint ahogyan ... gyomlálni kell, avagy meg kell szegelni a léckerítést. A sorsok, emberek, cselekedetek, sírások mind, átzúdul a szíven, s Jámbor Lajos itt veti meg a sarkát, s jeleket húz a vésztői állomás kavicsterítette útján, merthogy húzza két vasutas a lejárt jegyért. De Góz ides is most jön felfelé a kertből, gazt hoz a disznóknak ... De éppen most a kedves borjú, Gyurka fülébe téved egy méh, s Gyurka őrülten vágtat körbe-kör- be az udvaron. Apám is szalad, Anyám is szalad, hogy visszatérítsék megtévedt útjáról a méhet, s Gyurkát megbékítsék a békességgel. Karéj mézes kenyérrel meg is nyugszik. A méz csillog a pofája fehér szőrein, szemében ragyog a nyár. A Rákosi-időben, amikor a kitelepítések voltak, egy államtitkárt Sápra tettek ki. (ötven kilométernyire van Ugrához.) írt Apámnak egy levelet, ilyenformán: aki ilyen tájból, népből szakad ki, mint a bihari, nem is lehet más, mint amilyen Szabó Pál. Nos, az élet olyan nagyszerű és mély — vagyis az érzet —, hogy kicsi, kevés a pillanat ahhoz, hogy teljes valójában meg lehessen írni az embert. Hajtogatta sokszor, de azt is, hogy... „Ha a világ (a jelen idő) bokáig ér az embernek, nem vicc óriásnak lenni!” „Vannak idők, amikor csak törpék születnek, lesznek, s vannak, amikor csak torzók. Hol és mikor vannak nagy emberek?” De ehhez a gondolathoz fűződik az a mondása is, hogy: „az ember megírha- tatlan. Nem is akartam mélyebbre menni, az a halál. A más rovására nem lehet nagy írónak lenni!” Mint felnőtt ember, többször beszéltem róla Apámnak, hogy ő tulajdonképpen önmagát alig írta meg. Csak a körülötte levő, kavargó világot, a szerető, síró, indulataiban lobogó embert, a világ jelenségeit. Az önéletírásában adott valamit önmagából, amint ezt nem is annyira barátja, mint tisztelője, Kunitzer István főorvos mondotta nekem — aki az irodalomban is éppen olyan otthon van, mint a gyógyításban —, hogy ilyen szép, teljes önéletírást még nem olvasott. Pedig több nyelvű nagy könyvtára van. Apám nem filozofáltatta alakjait, mint ahogyan szokták mondani, hogy mély filozófia van ennek meg annak az írónak alakjai párbeszédében. Apám alakja, mindahány, élik az életet, teszik a tennivalókat, beszédüket is a mindennapok, a valóság formálja. Nem volt fontos neki, hogy levájjon az önnön élete legmélyére, s onnan hozza fel a mondanivalóit. Olyan élményanyaggal — a minden élet teljességéből és annyi nagy kavargással, sodrással, mint ő, kevés ember élt. Egyszer azt mondotta nekem — halála előtti években —, azokat az írókat emlegetve, akik a nagy, önmagukba merülés követői voltak: „Mikor már pénzre tettem szert, én is megtehettem volna, hogy bezárom az ajtót, aztán ... megírom az önmagam mélységét.” * * * Most én engedem, hogy az emlékezés átzúduljon a szívemen, hogy jeladásként tovább lobogjanak, égjenek, messzevilágítón a múlt időkből. Mert hiszen az emlékezés akkor él igazán, ha nemcsak tudja a tudat, hanem beleremeg a szív, az ideg, tehát az egész érző mai és jövendő létezés. A fények átszűrődnek a remegésen, nem, nincs nyugalom, mozdulatlanság. Pontosan úgy és azért, ahogyan és amiért Apám hitte. Még az álom se álom igazából, hanem az idegrendszer éli át az évmilliók félelmét, vagy szépségét, ezért örökkévaló a lélek. Nem úgy, ahogyan az egyházak leegyszerűsítették, hogy másvilág ... Ezek most az én szavaim, betűim, mégis Apám érezte így, fogalmazta meg egyszer, egy nagyon régi alkonyaiban. Csak mára az átszűrődő fények, vagyis a szavak itt csengenek bennem. Egyre világosabban élnek, lobognak. Dolgok, történések, jelenségek választ adnak. A jelen dolgai összefonódnak a régi mozdulataival, elvégzett munkáinak láza lobban fel az én véremben ... A német romantika kimagasló képviselője, Adelbert von Chamisso önmagán tapasztalta, mit jelent, ha valaki — forrongó történelmi korban — két nép, két nemzet, két ország(határ) között hányódik, mindkettő sorsát szívén viseli, ám egyikben sem lel otthonra. Az ember szülőföldhöz és társadalomhoz való tartozásának fontosságáról így írt: „Németországban francia vagyok, Franciaországban német, katolikus a protestánsoknak, protestáns a katolikusoknak, szabad gondolkodó az istenfélők, álszent az elfogulatlanok szemében; világi férfi a tanult embereknek és pedáns a társadalomnak, jakobinus az arisztokratáknak, és a demokratáknak nemes, a régi rendszer híve. Sehol sincs helyem. Mindenütt idegen vagyok.” Franz Kafkának hasonló sors jutott osztályrészül. A századforduló Prágájában élő német zsidó származású író — akit sem a csehek, sem a németek nem vallottak magukénak, aki éppúgy nem tartozott a felemelkedő cseh nép mozgalmához, mint a hanyatló arisztokráciához, a zsidóknak meg nem volt elég vallásos — örökké idegennek érezte magát. Magányában mélyen átélte és fokozottan lelkére vette az Osztrák— Magyar Monarchiában tomboló kapitalista fejlődés városi emberekre gyakorolt elidegenítő, eldologiasító, embertelen hatásait. Korán ráérzett arra, hogy katasztrófához vezetnek ezek a körülmények. Reménykedett és hitt a lehetőségben, hogy az emberi szó és értelem útját állja ennek a veszélyes folyamatnak, ám önmagát gyengének, alkalmatlannak vélte arra, hogy bármit is tegyen. A kapitalista fejlődéssel és a monarchia központosító törekvéseivel párhuzamosan erősödtek a nemzeti mozgalmak, s különösen a cseheké volt jelentős. De ez is zárva maradt a Prágában élő németség előtt. Német, zsidó és polgári mivoltukból egy is éppen elég hátrány lett volna, a három együtt pedig végképp tragédiát hozott rájuk. A monarchia pártján álló konzervatívoktól ugyancsak óriási távolság választotta el őket, az itt élő német értelmiség egyre inkább elszigetelődik, s bár szellemi és anyagi javakban nem szenvednek hiányt, világossá válik előttük : pusztulásuk elkerülhetetlen. Ez a süllyedő sziget egyéni hangvételű és problematikájú irodalmat hagyott hátra. Egyik nagyszerű képviselője Egon Erwin Kisch, aki riportjaiban a szociális gondokat mutatja be világirodalmi színvonalon. Aki csak tehette, természetesen elmenekült ebből a nyomasztó világból, így például Rainer Maria Rilke, vagy Franz Werfel, de költészetüket a prágai élmények örökre meghatározták; a rezignáció és a halálsejtelem lett verseik központi témája. A német gimnázium után Franz Kafka jogi egyetemen doktorált, majd egy munkásbalesetbiztosító társaságnál dolgozott. Nappal hivatalnok, éjszaka író. Élete ellentétek sorozata: a szebb, jobb létre való igény szemben a kegyetlen valósággal, egyéni tenniakarás és társadalmi korlátok, s egyáltalán szándék és lehetőség közötti ellentéteké. Elképzelése van egy emberibb világról, de testi és lelki ereje már fogytán, szinte semmi a megvalósításhoz. Századunk nagy német prózaírója abszurdnak találta és ábrázolta a világot, amelyben élt. Olvasói és kritikusai kezdettől fogva eltérően értelmezték és interpretálják ma is. Sok mai irányzatot tőle származtatnak, így a pszichoanalízist, meg az egzisztencializmust többek között. Annyi bizonyos, hogy a modern irodalom elképzelhetetlen és szegényebb lenne Kafka életműve és'ma is aktívan élő hatásai nélkül. Művei abszurdak, groteszkek, de nem úgy, mint Beckett vagy Ionesco darabjai. Kafka a legkilátástala- nabb, legértelmetlenebb helyzeteket sem hirdeti örökkévalónak, megmásít- hatatlannak. Csak saját lehetőségeiről állítja, hogy azok kimerültek. Alakjai viszont reménykednek, kérdeznek, bizakodnak; ha halvány is az a sugár, de mindig jelzi, hogy van kiút, lehetőség mások számára. A Cha- missóval való párhuzamot még valami indokolja. A magányos, hazátlan Kafka is olyan árnyék nélküli ember, mint a romantikus író novellájának hőse, Peter Schle- mihl. (Ez a vezetéknév egyébként héber eredetű, s jelentése tragikus sorsra utal, olyan embert takar, aki folyton peches, akinek semmi sem sikerül az életben.) Kafka életében mindössze öt kis novellás kötete jelent meg: Az átváltozás, A büntetőtelepen, Az ítélet, Egy falusi orvos, illetve Amerika című regényének első fejezete, A fűtő, amiért Fonta- ne-díjat kapott. Súlyosbodó tüdőbaja miatt fiatalon kényszerült nyugdíjba. Hátralevő idejének nagy részét is különböző szanatóriumokban töltötte. 1923-ban Berlinbe költözött; következő évben halt meg egy Bécs melletti szanatóriumban. Az írásban Kafka egyensúlyt keresett saját énje és a világ között. Mentőhorgonynak tekintette az alkotást, az egyetlen olyan dolognak, amelybe kapaszkodhat, amellyel léphet egyet a szabadulás felé. Magánya és kiszolgáltatottsága olyan mértékű bűntudatot keltett benne, amelynek hordozása hamar elviselhetetlenné vált. Feloldódni sem baráti, sem szerelmi kapcsolataiban nem tudott. Az írás az életben- maradáshoz jelentette a feltételt, az egyetlen területet, ahol szavát hallatva felvette a harcot a világgal. Érdekes, hogy legközelebbi barátját, Max Brodot mégis arra kérte, hogy halála után semmisítse meg írásait, s lehetőleg elolvasásuk nélkül. „Hallgatni kell, ha az ember nem tud segíteni. A maga reménytelenségével senki sem ronthatja a páciensek állapotát. Ezért kell megsemmisíteni minden irka-firkámat. Nem vagyok fény. Csak belegabalyodtam a magam tüskéibe. Zsákutca vagyok.” Nem akart mindent eltüzeltetni; öt korai kötetét és Az éhezőművészt nem kívánta tűzbe. Szerencsére barátja egyáltalán nem volt engedelmes, s hamarosan kiadta legjelentősebb regényeit, A pert, A kastélyt és az Amerikát, később novelláit és egyéb prózai alkotásait, naplóit, leveleit. Bár Kafka tehetségét már barátai is felismerték, csak halála, s főleg a második világháború után vált népszerű íróvá. A magánnyal, a riasztó létbizonytalansággal olyan 20. századi életérzést képviselt és szólaltatott meg már a századfordulón, amely csak a későbbi évtizedek során lett mindinkább elterjedt valóság. A fasizmus tapasztalata után fordultak felé érdeklődéssel, csak ekkor értették meg. s tartották veszélyérzetét, katasztrófajóslatát jogosnak, reálisnak. Népszerűsége azóta töretlen. Ma kétségtelenül hódít az abszurd, a groteszk a művészetekben, így az irodalomban is, csakúgy, mint a pesszimista, dekadens, nihilista és egzisztencialista nézetek. Mindezek nem idegenek Kafka műveitől, de hangsúlyozni kell, ami ennél fontosabb: Kafka hitt az emberekben. A nemes tett és a tartalmas élet lehetőségét nem tagadta, pedig oly korban élt és oly földön, amikor hitét aligha táplálhatta abból. amit látott és hallott maga körül. Csak mindezt együtt szem előtt tartva kaphatunk képet igazi nagyságáról, s csak így emlékezhetünk méltóképp Kafkára — születésének századik évfordulóján. Niedzielsky Katalin Vidovszky Béla: Táj Settignano környékén, 1926
