Békés Megyei Népújság, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
igranEga 1983. július 16., szombat o Egy zabolátlan óriás Kilencven esztendeje született Majakovszkij Vannak klasszikusok, akik mindig elevenen élnek az emlékezetünkben, s a születésük dátumával kapcsolatos jubileumok egyre való- színűtlenebbül hatnak. Ki az, aki Vlagyimir Vlagyimi- rovics Majakovszkijt kilencven esztendős aggastyánként képzelén el? Pedig — az emberi korhatár mai lehetőségei szerint — élhetne még. Persze, aki valamelyest a közelébe jutott e máig legnagyobb szovjet-orosz költő — mellesleg színműíró, filmszínész, képzőművész, versmondó — életművének, az legöregebbnek is a pus- kini életkort, a harminchét esztendőt, megért, örökifjú, kemény embert képzeli a tőle olvasott sorok mögé. Azt, aki a század első évtizedében különc magatartásával, öltözékével, sárga blúzával hívta ki a polgári jól- neveltség rosszallását, haját lenyíratta, s döngő léptei nyomén a vasalt, súlyos cipő fölszaggatta a parkettot. Majakovszkij futurista művészként indult (a kifejezésben a jövő szó latin megfelelője rejlik.) A holnap új, minden korábbi hagyományon, mint ósdi kaca- ton túladó művészetét vélték ő, és hazai-külföldi társai föltalálni. Később rádöbbent Majakovszkij: a hagyományok nem mind eldobni valók: Puskin, Lermontov. Nyekraszov művészete a technikai leleményekben tobzódó XX. század alkotóját is termékenyen ösztönözheti. Vlagyimir Majakovszkijt ehhez a fölismeréséhez minden kétséget kizáróan a világnézete vezette. Egészen fiatalon bekapcsolódott a munkásmozgalomba. gondolkodásán nagyon korán téveszthetetlen nyomot hagyott a materializmus, a marxizmus. 1913-as, a még éppen csak hogy éledező filmművészetről szóló írásának termelési hasonlatát akár vulgáris materialista jellegűnek minősíthetnők: „Az olyan jelenségeket, mint a film, a gramofon, a fényképezés — a művészet területén kis termelékenységű kézi munka helyett alkalmazott gépeknek kell tekinteni”. Eddig nem sok a különbség ebben az állásfoglalásban a gépimádó expresszonizmus-futurizmus olyan képviselőjéhez viszonyítva, mint például az olasz Marinetti. Majakovszkij azonban így folytatja: „Ámde a gép (bármely iparágról legyen is szó) azzal, hogy átvette a munkamegosztással végleg leegyszerűsített technikai funkciókat, nem semmisítette meg az embert, csupán éles vonalat húzott a munka életrekeltője, megszervezője, és másrészről közönséges, lélektelen elvégzője között.” S ezt már nem írhatta volna le Marinetti. Egész alkotó pályája során Majakoszvkij a művészet természetszerű föffo- gását képviselte. Ügy tartotta, hogy a társadalom mintegy megrendeli a műalkotást; társadalmi szükséglet; igény nélkül nincs is értelme a művészi tevékenységnek. S nem nézte Majakovszkij, hogy milyen szinten és műfajban kell hatnia a tömegekre. Ha kellett, bökversek özönével harcolt a győztes forradalom új társadalmának megszilárdításáért, kézzel festett plakátok százait készítette el egyetlen éjszaka; adott esetben többre becsült egy jól sikerült cikóriakávé-borítót, mint tárlatnyi finomkodó csendéletet. De a formai jegyeket sem becsülte alá: a gondos (nem feltétlenül pepecselő) kidolgozás teszi „használhatóvá” a műalkotást — vélte. Nem voltak könnyű harcai Majakovszkjinak. Az új rend győzelme — .1917 után — külső-belső támadások, gondok iszonyatos tehertételeivel küszködött. Nyílt és leplezkedő ellenség' támadott. S főként az utóbbit, a. gyakran bürokrataként te- nyészőt gyűlölte Majakovszkij. E politikai jelentőségű harcában vívta ki a Majakovszkij költészetéért különösebben nem rajongó Lenin elismerését. Majakovszkij csak 1922-től váltotta be igazán, amit 1913- as, saját magáról írott tragédiájában így fogalmazott meg: „Én kereséstől dagadt lábbal / kontinenseteken ' jártam eleget.” Megfordult az ellenséges — bár a szovjet átalakulás tényeit egyre inkább elismerni kénytelen — tőkés világ számos központjában; a világjáró szovjet költők, a Jevtusenkók előképe volt — kitűnő előadóként is. Ereje neki is véges volt: önként távozott az életből, akár az általa sokat bírált, mégis egyszersmind roppantmód becsült pályatárs: Jeszenyin. A kommunista, a szovjet ember sem védtelen a sors csapásaival szemben. Majakovszkijt — rövid kísérlet erejéig — már a vele rokon József Attila is fordította. Később, a felszabadulás után, kitűnő fordítók egész sora támadt Radó Györgytől, Szabó Lőrincig, Weöres Sándortól Tandori Dezsőig. Mégsem lehetünk elégedettek magyarországi utóéletével. Nem évülő gondolatait, kérlelhetetlenül bíráló indulatát, ötleteinek sziporkázását jobban hasznosíthatnék. Talán az évforduló erre is figyelmeztet. Kőháti Zsolt „Tartsatok kommunistának!” Jevtusenko ötvenéves Hogy telik az idő ... Mintha most lett volna, amikor Ő és nagy költőnemzedéke a porondra lépett. Voznye- szenszkij, Rozsgyesztvensz- kij, Ahmadulina és még sokan mások, akik szó szerint is a porondra kívánkoztak, mint hajdanán a példakép, Majakovszkij. A XX. kongresszus utáni szabad légkör az éltető eleme e húsz év körüli, tényleg fiatal költőgárdának. S egy hatalmas ország lesz egyből lelkes olvasója, hallgatója az új lírának, mely telve van az élet friss erejével, s új hangja messze hallatszik, túl a határokon is;. Ma már legendaszámba mennek a költészet napjainak szavalóestjei, a sportpalotában a 15 ezer embernek tartott előadóest, a Ma- jakovszkíj-szobornál összegyűlt hatalmas tömegnek mondott versek, s a nagy elődre emlékeztető kérdezz- felelek összecsapások. Az új hullám képviselői iránti lelkesedést a művészeti és közéleti fogékonyság táplálja, és az új szovjet költészet újabb és újabb százezreket nyer meg olvasójának. Legharsányabban talán mind közül'Jevtusenko szólal meg, önfeledten adva magát, jó előadói és vitakészséggel párosulva. Napi események ihletik meg, s véleménvé4 nemzedéke nevében mondja el. „Ö, ifjúságunk sok vitája, viták estéje, éjszakája, kis nyájunk hangos és konok! A szűk szobák, mint poklok égnek, tányérban cigarettavégek, almabor-gyön- gyök, lágy fehérek és padlizsán pástétomok.” — írja Vitázó ifjúságunk című versében 1957-ben. Ez, és az utána következő pár év az, amikor közismertté válik, s ezzel együtt — különösen a híres felolvasó estjei nyomán — sok támadás éri a konzervatív irányzat részéről. De továbbra is a visz- szahúzó erők ellen lép fel, s adja ki hitvallását A költészet nem katedrális címmel. A közélet mellett a népek közötti megértés gondolata foglalkoztatja, s a hatvanas évek elején kezdi járni a világot. Nyugat-Európába látogat, felkeresi Észak- és Dél-Amerikát, Kubába megy és Japánba. Ütjait számos vers kíséri. Több művére zenét komponálnak — magyar zeneszerzők is —, és az Akar-e Moszkva háborút? című Kolmatovszkij feldolgozásában nemzetközi békeinduló lett. Megihletik a nagy építkezések, és mai napig az óriási ország minden gondja, baja, öröme. A néppel együtt élő költő, aki átszűrve magán a kis és nagy dolgokat, teremtette meg a néphez szóló költészetét. A rohanó világban a végtelent is érzékelve, a maradandó- ságot. „A rohanás e kornak •^ka —, kezdi hasonló című .,ében — Az ember törli homlokát majd időzavart konstatálva, mint báb rohan tovább, tovább.” Majd így fejezi be: „Ember, légy büszke szent nevedre! Szemed emeld az égre már, s a bomlás, züllés közepette hallgass a szóra: állj, — megállj!” Jevtusenkóval is úgy vagyunk, mint minden nagy költővel: az egész embert szeretjük, s teljes munkássága vonz, azonban egy-egy verse a többinél sokkal jobban. S nem is kevés az ilyen, amelyiket jólesik többször elolvasni, — s elgondolkozni rajta —, mint a Jöjjetek el a síromhoz majdan címűt. Nekem talán mind közt ez a legkedvesebb. Vidám hetykesége, közvetlen hangja, könnyedsége: lenyűgöző. Már az indítás is. „Jöjjetek el síromhoz majdan, józan fővel vagy pityókásan, halk topánban, battyogó bakancsban, meghallom, ha jöttök, biztosan. Hozzatok egy ágat üzenetnek, berkenyét, - borókát, bármilyet, hozzátok el hozzám kit szerettek, hozzátok el gyermekeiteket.” S ahogy folytatja vendégvárón ..., aztán magára térve: „Szót a szóhoz tűzögetve, toldva, hol-volt s hol-nem-volt együtt terem, és ha nem ölt meg a mendemonda, meg nem ölhet a legenda sem.” Földdé válva a szeretett földben él majd tovább, és így fejezi be: „Mert elmúlni holtan sincs hatalmam, hazugság a gyász, a kegyelet — jöjjetek el a síromhoz majdan, a síromhoz, ahol nem leszek.” Vass Márta Gaburek Károly: Csendélet Csoór István: Találkozás...-Trágyát hordott Sztanyik Mátyás. Peckesen ült a kocsi tetején és csendesen szemlélődött. Ismerte már a tájat, mint a tenyerét, a közelben mozgó embereket név szerint is ki tudta választani. Tudta, hogy merre szántanak a traktorok, hol préselik a szalmát és hol égetik az istállóhoz a téglát. Azt is tudta, hogy mérik a rizsföldet. Jövetben látta a háromlábú műszert, mellette a hajlongó mérnököt és egy kisebb növésű segítséget, aki papírra véste a mondott számokat. Látta a mérnöki piros-fehér színű rudakat, ott az akácos szélébe kitűzve, és azt is látta, hogy a gyerekes őszi szél lobogtatja a rudak tetején a piros kendőket. Hajtott Sztanyik Mátyás, és közben felnézett az égre. Meghízott fellegek húztak el feje felett, és alatta a varjúk nagy karéjban szálltak el az erdő irányába. — Igencsak hó lesz ... Ezt jósolták neki a varjúk, ezt mutatták a kitömött felhők és azt tartotta a régi mondás is, hogy Erzsébet napra leesik az első hó. Befordult a kocsival az útról, és a leszórt trágyakupacok mellett hajtott végig a pihenő földön a következő sorra. A tetthelyen megállt. Megköpte a markát és szórta le a trágyát. Később arra figyelt, hogy valaki kiabál felé: — Bácsiii! Ügy csilingelt a hang, mintha csengőből rázták volna ki, és úgy futott végig a kopár földeken, hogy nem akadt fel a torzsákban, az útszéli bozótokban, hanem gyors szárnnyal repült egészen a kocsiig. Körülnézett Sztanyik Mátyás, és kereste a hang forrását. A mérnök felé is elnézett. Egyedül állt a műszer mellett, a kisebbik pedig, aki a műszer mellett segédkezett, megfelezte a távolságot a kocsi és a mérnök között, és onnan kiabált: — Bácsiii! Nem látunk! Bukfencet vetett Sztanyik Mátyásban a jókedv. Tenyerével tölcsért csinált, és úgy kiáltott vissza: — Küldjék lámpát? Dobbantott a lányféle a lábával és visszafordulva küldte tovább a választ a mérnöknek: — Lámpát akar küldeniii! A mérnök az öklét rázta, és a sapkáját lebegtette felé. A la újból kiáltott felé: — A kitűzőrudat nem látjuk! Arra nézett Sztanyik a kocsi túlsó oldala felé, ahol a távolban ott piroslott a rúd, pontosan belekerült a műszer szórásába. A lányféle felé fordult, és jókedvvel kiabált vissza: — Közelebb hozzam? A lány most már nem dobbantott, hanem kacagott úgy, hogy a varjúk megrettenve csaptak el a szűzgulya magára maradt karámjai felé. A választ nevetve továbbította a mérnök felé: — Ide akarja hozni a rudat . .. Hogy a mérnök mit mondott a műszer körül, azt nem hallotta, de látta, hogy hirtelen ugrott félre, és úgy meszelt a két kezével, mintha az eget akarná bepingál- ni. A lány a hozzá jutott szót Sztanyik felé irányította: — Hajtson arrébb! Szót fogadott Mátyás, és megbiztatta a lovakat. Néhány lépéssel odébb megállt. Ott viszont egy másik piros rudat látott a dűlőút közepébe leszúrva, azon meg fehér kendőt lengetett a szél. Tudta, hogy ebből megint kiabálás lesz, de csak füty- tyentett magának. így jobban telik az idő. Alig piszkált le a kocsiról vagy három villával, hallotta megint a leány hangját: — Bácsiii! Rossz helyre állt. . .! Arrébb lépett a trágya tetején Sztanyik Mátyás vagy két lépést és visszakiáltott: — Most jóóó ?! Leguggolva kacagott a lány. De a mérnök sem integetett nagyon, hanem valamit mondott a lánynak, aki közvetítette mindjárt: — Azt kérdi a mérnök elvtárs, hogy a bácsi nem Sztanyik ...? Meghökkent Sztanyik Mátyás. Nagy szemeket meresztett a mérnök felé, hátha ellátna a sipkájáig. Nem látott el addig, nem is ismerte fel a mérnököt. Ha pedig a nevét tudja, akkor csak közeli ember lehet... Kiáltott a lány felé: — Jó szeme van! Mondja meg neki, hogy az vagyok... Fordult a lány, hallotta a hangját, és azt is látta, hogy a mérnök a szóra másképpen integet. Továbbította a mérnök szavát újra a lány: — Megvannak még a „karók”, Sztanyik bácsi ? Erre már ugrott Sztanyik is. Le a földre, onnan a lovakhoz, kiakasztotta az istrángot, pokrócot lökött a lovakra, és öles léptekkel indult a műszer felé. A mérnök is nekiiramodott, és ott, ahol a lány ütött tanyát, találkoztak. Előbb csak a csontjaikat ropogtatták meg egymásnak, utána a kezüket markolászták, és a közbevetett szavak úgy öltöttek egymásnak kart, hogy a másik szó nem akasztotta szét őket: — Él még ? — Nekiemberesedett... — Nem öregszik, Sztanyik bátyám... — A kosztból faragni kellene egy keveset... Amikor kiörülték magukat, a lány is közbeszólt: — Sztanyik bácsi mindig ilyen ...? A kocsis megnézte a lányt. A bőrbekecset rajta, a feszítő melegítőt, a vastag gyapjúsálat, a kicsattanó pirossá- got az arcán, és a villogó szemeit, amelyek égetően fekete fényt mutattak az úszó fellegeknek. A mérnök válaszolt helyette: — Még ilyenebb ... Emlékszik a Körösi Gazdaságra ...? Sztanyik Mátyás csak legyintett: — Régen volt. Akkor még Sztanyik Mátyás a gépek mellett volt fullajtár. Olajozta a bágerek forgóit, zsírozta a szkrépe- rek csuklóit, és a mérnök mérte a végtelen határt napestig. Mátyás új ember volt abban az időben a vizes szakmában, nem nagyon értette a dörgést. Azzal bízta meg a mérnök, hogy a nagy csatorna bemért karóira vigyázzon. Két napra elmegy, ha visszajön, szeretné a karókat látni ... Hűségesen vigyázott Sztanyik Mátyás. Mikor megérkezett a mérnök, egy teli zsákot cipelt felé. Úgy tette a lába elé, mintha kincs lenne benne. — Megőriztem a karókat . . . A mérnökben meghűlt a vér. — Mit csinált vele? — Felszedtem a kanális partjából mind. Biztos ami biztos... Itt vannak. Pontom san tizennyolc ... Ez már bizony régen volt. Több, mint tíz éve... Néha találkoznak az emberek. Az utcán, az épülő rizsföld kellős közepén. Szorongatják egymás kezét. Beszélgetnek, cigarettáznak, nézik a kitűzött karókat, a magukra hagyott lovakat és a feketén púposodó trágyahalmokat. Azután tovább mennek. Ha újra összehozza őket a sors, az öreg Sztanyik pipázik majd az eresz alatt, szemet szór az aprójószágnak, várja a nyugdíjat, és az esteli csendben arra néz, ahol a mérnök műszere állott. Csak annyit dünnyög majd magának: — Huncut a mérnök ..! A mérnök is sokszor belenéz a műszer lencséjébe, és lehet, hogy Sztanyik Mátyásra gondol. Az elmúlt időre, és derengős hanggal mondja majd a mellette segédkező fiatalnak: — Ez meg akkor volt... Akkor, amikor Sztanyik Mátyás felszedte a bemért karókat ... Dolgoznak az emberek, és néha-néha egymásra gondolnak.
