Békés Megyei Népújság, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
1983. július 16., szombat NÉPÚJSÁG Beszélgetés Cseres Tiborral szurditásig víve: kell legyen egy olyan mikrobiológiai tényező, ami az ideg- rendszert megőrzi az alkotás idejére. Ebben előnyük vart azoknak, akik anyagi biztonságban indulnak a pályán, de közülük is nagy számban züllenek el az érlelődő fiatalok. — Az élmény, az akkurátus. kutatás, a tényanyag vagy a nyitott szem és fül teszi a jó regényt? — írásaimat, regényeimet harmadrészben saját élményeimből eredeztetem, harmadrészben a látott, meghallgatott, kifaggatott életekből (tehát a másik ember életéből), és egyharmad részben írott forrásokból, dokumentumokból. — Sokat ül könyvtárban, levéltárban? — Tíz-tizennégyezer kötetes könyvtáramban az eljövendő öt-tiz esztendőre tervezett munkámhoz a vonatkozó forrásmunkák nagy részét már összegyűjtöttem. — Munkásságát legalább annyira jellegzetesen kelet- közép-európainak érzem, mint magyarnak. Egyetért ezzel? — A válaszom: igen! Magam magyarnak tartom, gondolom, minden írásom jellemző a magyar életre, helyzetre, sorsra, ugyanakkor teljesen beágyazódik a kelet-közép-európai történelembe. Ez tudatos tájékozódás eredménye is. Noha sok szomszéd országbeli irót ismerek, nincs köztük olyan, akivel intenzív kapcsolatot alakíthattam volna ki. De elég is. ha a műveiket ismerem — feltéve, hogy ismerhetem. Van például egy cseh költő, akiről nagyon sok jót hallok, a neve Seifert. Egy könyve most jelent meg Prágában, őt egy-két fordításon kívül nem ismerem magyarul, csak a híre alapján érzem úgy, hogy szívesen megismerkednék vele. Több délszláv és román íróval is így vagyok. Szükség lenne egymás jobb megismerésére, hogy jobban megértsük egymást. Gulay István Gaburek Károly: Körösparti naplemente Gaburek Károly: Erdőrészlet Lajosházi Éva versei: Azonos cím után Hányszor, hányszor elmondtam már, s már hányszor nem bírtam tőle válni, hányszor kiáltottam ki rossznak, s hányszor áldottam hangos jaj-szavakkal. Hányszor jöttem rá, hogy fulladásig.... s hogy mással jobb lenne és nem érdemli meg ... S hányszor álltam mégis mellé, s tartottam, tartottam inamszakadtáig. Úton Megállt köröttem a levegő, és lábam előtt széttörtek az utak. Hát most merre? Van még út számomra egyáltalán? És ekkor megpillantottam az egyetlen lehetőséget. Nem ragyogott. Nem is tűnt el a moha mélyén. Semlegesen simult a környezetbe, csak riasztó buckái fölött zümmögött az idő. » Álltam és viszolyogtam. Tudtam; ha indulni kell, csak ezen léphetek, még ha mindent elveszítek is, mi e virágos mezőhöz kötött. Cseres Tibor Kossuth-dí- jas író a televízió Tudósklubjának egyik közelmúltbeli adásában történészek társaságában fejtette ki nézeteit a történelmi tudat és nemzettudat kapcsolatáról, fontosságáról. Munkássága kora ifjúságától összefonódott e problémakörrel. — önnek kiváló tanárai lehettek, akik meghatározták szellemi indíttatását. — Tanáraimmal nem volt szerencsém. Egy-kettőre emlékszem szívesen, ők talán hatást is gyakoroltak életemre. szemléletemre. Az egyik a növénytan-tanár volt, természettudós, akit 1919-es szerepe miatt eltávolítottak az • egyetemről, így került középiskolába, a másik matematikát, fizikát oktatott, ő ugyanilyen okok miatt jutott oda. Ez utóbbi Novobáczky Károly, a későbbi Kossuth-díjas tudós, a relativitás elméletének továbbfejlesztője. Tőle a szikár, tárgyszerű gondolkodást tanultam meg néhány esztendeig tartó együttlétünk során. Neki köszönhetem, hogy matematikából kiválóan érettségiztem, s hogy a mátematiküs pályától bará- tilag elriasztott. — Ha érzéke volt a matematikához, miért tanácsolta el tőle? — Érettségi előtt néhá- nyad magammal segítettem neki egy tétele kidolgozásában. A Maxwell-féle téregyenletek általánosítása című tanulmányán dolgozott, melynek lényege, hogy minden fizikai testhez egy erőtér tartozik — s ennek intenzitása mérhető. Mi részletszámításokat végeztünk. Akkor jött rá, hogy én igen intenzíven, éjjel-nappal a számításokban élek, képtelen vagyok kilépni belőle. Később ezért hagytam abba a sakkozást is, mert az éjszakáimat is azzal töltöttem, olyannyira, hogy félő volt, megsínyli az idegrendszerem. — S az egyetemen? — Ott Teleki Pál tanított, akitől — előadásait hallgatva — ugyancsak a realitásokra vezérlő útra kaptam iránymutatást. Bizonyos vonatkozásban tanáromként lehet felfogni a Nyugat folyóiratot is, hiszen aki olvasta, tudja, hogy pedagógusi erővel hatott az olvasóra. Ha tehát arról tűnődöm, kik alakították szemléletemet, feltétlenül meg kell említenem a Nyugatot is. Teleki a gazdaságföldrajzot oly elfogulatlanul adta elő, ahogy az irodalmi kérdésekben a Nyugat állást foglalt. — Mégis azt mondta, nem volt szerencsés ... — Ha arra gondolok, hogy a felnőtt emberek többségének egyetlen olyan tanítója sem volt, aki utat mutatott volna nekik, végül is én elég szerencsés voltam. — A Hideg napok, a Parázna szobrok, az Én, Kossuth Lajos című regényei mind a magyar történelemből merítettek. Az utóbbi évtizedben szinte kizárólag regényeket ír, pedig témái valósággal kívánkoznak a drámai műfajokba. — Drámát akkor ír az ember, ha rákényszerül. — Két ízben is volt vidéken, Békéscsabán , lapszerkesztő. Ügy gondolom, a vidéki élet jóval izgalmasabb írói alapanyag, mint ameny- nyire íróink élnek vele. önnek mi a véleménye erről? — A Tiszatájban, a Forrásban, az Alföldben a magyar vidéknek nagyon fontos mai jelenségei mutatkoznak -meg. Azt hiszem, azok az írók, akik ezekbe a lapokba írnak, igyekeznek teljesíteni azt, amiről ön szól, más kérdés, hogy ha írói és egzisztenciális érvényesülésüket csak az irodalmi centrum biztosítja, akkor előbb-utóbb ott kötnek ki, hiszen a tűz körül melegebb van. Ez nagyon rossz, talán hibás helyzet, de akik így gondolkoznak, bizonyára reálisan mérik fel lehetőségeiket. Azoknak kellene újra és újra felemelni, kiemelni a mai magyar vidéki élet problémáit, akik ott élnek. Legalább addig, amíg ott tudnak élni. Amikor Békéscsabán a koalíciós időkben lapot szerkesztettem, az élénk közélet a politikai küzdelmekben nyilvánult még. Ez az élénk közélet engem azonban odavezetett, hogy írói kibontakozásom lehetőségei beszűkültek, s levonva a szigorú konzekvenciákat, feljöttem Pestre. — Mit gondol, ha mondjuk a fiatal írók óvó, eligazító mesterekre találnának, jobb lenne a helyzet? — Ez nem ilyen egyszerű. A kezdő író gőgje, amely az öntudattal együtt jelentkezik, számomra olykor nevetséges formában mutatkozik. Magában viseli azt a kockázatot, hogy évtizedek múltán, a már elhullott tehetségekben is rengeteg fiatalkori gőgöt tapasztalunk, aminek pedig már nincs értelme. Ha a gőgnek retrospektive nincs értelme, akkor az a gőg korábban is üres volt. A tehetség belső érzékelése rendkívül szubjektív; a tehetségnek különleges mondanivalója van, különben el se kezdené a pályát. Száz közül nyolctíz bírja az időt úgy, hogy húsz-harminc év múltán is meg tud maradni eredeti törekvése, mondanivalója mellett. Ne mestert találjon hát a fiatal író, hanem világszemléletet és műveket példaképül — gondolkodás- módot. — Talán, nagy a sietség, több idő kellene az írói személyiség kiérlelésére . . . — A kiérlelés ideje alkalmas az elzüllés idejére is. Van aki érleli, van aki megrohasztja a tehetséget. A belső rothadás ellen kell legyen az igazi tehetségekben olyan enzim, amely meggátolja. Gondolom, idegrendszeri dolog. AbBaktai Faragó József versei: Búcsú falumtól Karjaim zászlóvá meredtek. Keserűségem megsiratott. Messziről hozott forgószél, felhők vállára akasztott, látni kucorgó házamat. Távozásomkor földbe ástam palotám kulcsát, — titkom magjaként. Titkaim Arcom tenyerem börtönébe zárom. Vagyok: szavak fekete elítéltje. Ó, ne ébredjen sohase fény kölyökkorom titkaira, s ne szökjön szívembe gonosz szerelem ... (MTI-foto — Molnár Edit felvétele — KS) KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Hogy jobban megértsük egymást
