Békés Megyei Népújság, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
1983, július 16., szombat < eUMljri Hz intézmények háttérdolgozóinak megbecsüléséről Beszélgetés Araczki Jánossal, a megyei tanács elnökhelyettesével A tanácsok és intézményeik feladata, hogy gondoskodjanak a lakosság egészségügyi, szociális, oktatási, kulturális és kommunális szükségleteinek a kielégítéséről. Ennek fontosságát megérthetjük, ha tudjuk, hogy a megyében 18 ezer óvodás, 50 ezer általános iskolás (közülük 20 ezernél több napközis), több mint hétezer szakmunkástanuló és nyolcezer középiskolás . mindennapjait kell figyelemmel kísérni. Naponta mintegy háromezer kórházi beteg és 2 ezer bölcsőáés korú gyermek ellátásáról is gondoskodni kell. Ide tartozik még az egészégügyi gyermekotthonok, az öregek napközi otthonai, a szociális otthonok, a gyógypedagógiai intézetek, a nevelőotthonok fenntartása. Mindez igen jelentős költséggel jár, és nagy gondot jelent. Erről beszélgettem Araczki Jánossal, a megyei tanács elnökhelyettesével. Bevezetőben elmondta, hogy a megye összes költségvetési kiadására tavaly 3 milliárd forintot fordítottak, amelyből egészségügyi és szociális célokra 750 millió, oktatásra, közművelődésre, sportcélokra egymil- liárd 100 millió forint, tehát az összes kiadás 60 százaléka jutott. Az említett összeg 40 százalékát az alkalmazottaknak bérként fizették ki. — Kik tartoznak az alkalmazottakhoz? — Ha egészségügyről, művelődésügyről beszélünk, sokan hajlamosak csak az orvosokra, nővérekre, gyógyszerészekre, óvónőkre, dadákra, pedagógusokra és igazgatókra gondolni. Ez helytelen, hiszen nemcsak a „szakma” létezik ezeken a területeken, hanem az úgynevezett háttértevékenység is. Ez utóbbihoz tartozik az élelmezés, a mosás, a takarítás, a karbantartás, a fűtés, világítás, a gazdasági, műszaki, ügyviteli munka. A szociális és egészségügyi ágazatban 3 ezer 210, a kulturális ágazatban 3 ezer 260 főfoglalkozású dolgozik a „háttérben”. — Milyen a kapcsolat az egészségügyi, valamint a művelődésügyi szakemberek és a kiszolgáló szervezetben dolgozók között? — Sajnos, még elég sok orvos és pedagógus nem ismeri el, hogy a munkáját közvetlenül befolyásolja, illetve segíti a háttértevékenység. Elég, ha megemlítem, hogy egyebek közt a tantermek tisztasága, rendje, a kórtermek hőmérséklete, a felszerelések tisztasága, az ételek minősége, az épületek karbantartása függ a kiszolgáló szervezetben dolgozóktól. — Milyen a háttérdolgozók anyagi megbecsülése? — Vannak közöttük, akik egyetemi, főiskolai végzettséggel rendelkeznek, de vannak képesítés nélküliek is. Bérük elsősorban ennek alapján különbözik egymástól. Megállapíthatjuk azonban, hogy összességében alacsony a keresetük. Pedig nem könnyű a meleg konyhában, állandó ételszagban mosogatással eltölteni a munkaidőt, a mosodában gőzben, piszkos ágyneműket, ruhákat mosni, vagy éppen a kórházban a betegek körül tisztaságot tartani. Emiatt nem vonzók ezek a munkakörök, pedig nélkülözhetetlen szükség van a konyhalányra, takarítóra, mosónőre is. — És az erkölcsi elismerésük? — Reprezentatív felméréseink azt mutatják, hogy erkölcsi elismerésként általában a Kiváló Dolgozó és a Kiváló Munkáért kitüntetés érdemelhető ki. Nem jellemző azonban a kiszolgáló munkakörökben dolgozók ilyen elismerésben való részesítése. Meg kell jegyeznem, hogy közülük többen társadalmi munkát végeznek, mégpedig igen aktívan, jobb hozzáállással, mint a többiek. Ezt például KISZ KB Dicsérő Oklevéllel, vagy Szakszervezeti Munkáért kitüntetéssel el is ismerik nekik. — Milyen körülmények között dolgoznak? — Másképp a gyulai kórház jól felszerelt konyhájában, mint egy általános iskolában. Az sem mindegy, hogy valaki a KÖJÁL korszerű, vagy a gyógypedagógiai intézet kevésbé gépesített mosodájában dolgozik. Egy azonban biztos: sehol nem könnyű a munkájuk. És ha el akarjuk érni, hogy mégis vállalkozzanak rá, illetve valamennyi állás be legyen töltve, elsősorban a bérezésen kell javítani. — Hogyan lehetne ezt megoldani? — Egy egészségügyi intézetnél a gazdasági vezető bérbeállási szintje 48,1 az igazgató-főorvosé 86, a gazdasági előadóé 35, a pályakezdő orvosé 36,8, egy idős szakápolóé 32,7, a szakképzetlen ápolóé 13,8 a fűtőé 31,3, a kezdő takarítóé 13 százalék. (Az utóbbi 2 ezer forinttal!) Igaz, hogy ennél az intézetnél 2 ezer forint alatti kereset nincs, máshol azonban nem ritka az 1600—1800 forint. Ezek után bizonyára érthető, hogy miért olyan nagy a fluktuáció. Egy általános iskola igazgatói beszámolójából idézem: „Az egész ágazat anyagi megbecsülése nincs teljesen rendben. de addig, amíg a pedagógusi- fizetések ilyen alacsonyak, saját erőből ezen lényegesen nem vagyunk képesek változtatni.” Tudom, hogy a munka bonyolultsága meghatározza a béreket, de hány pedagógus cserélne a takarítókkal, fűtőkkel, karbantartókkal, konyhalányokkal, ha kevesli a -fizetését? Az egészségügy és az oktatás nem működhet háttértevékenység nélkül. Az egészségügy és az oktatás irányítói, valamint az intézmények vezetői felelősek azért, hogy az adott keretek közt megfelelő bérezést alakítsanak ki. Olyat, hogy legyen érdemes a kiszolgáló munkakörökben is dolgozni — fejezte be a beszélgetést Araczki János. Pásztor Béla Honismeret Mióta kiilkereskediink? _ « Mivel kereskedelem azóta van, mióta az emberek egymástól távoli csoportjai között létrejött a csere, azt mondhatjuk, a külkereskedelem egyidős a különálló államok létrejöttével. A magyarországi külkereskedelmet tehát durván ezeréves múltúnak vehetjük. Körülbelül ezzel egyidős a kereskedés, az áruforgalom jogi szabályozása is. Persze a középkori állapotoknak megfelelő mértékű és összetételű kereskedésről, van szó, többnyire a gazdagabbak igényeit igyekeztek kielégíteni' különlegességekkel: fűszert, illatszert, festékanyagokat, sokféle keleti selymet, szőnyegeket hoztak be. Az ellenérték: nemesfém, fa, állati bőrök, prémek, élő állatok. A kereskedelem főleg a vásárokon bonyolódott le: meghatározott helyeken, pontosan kijelölt időközönként találkoztak eladók és vevők. Sok kereskedőnek szabályos menetrendje volt Kis-Ázsia és Nyugat-Európa között, előre meghatározott programmal. Közben minden állomáshelyen adtak-vettek, többnyire busás haszonnal. Ám ezt a látszólag magas jövedelmet nem sokan irigyelték, mert azt a mostoha közlekedési viszonyok, a mindenhol leselkedő támadók jelentősen megkurtították. Ha csak a törvényes kiadásaikat nézzük: egy-egy nagyúr birtokán az áthaladásért fizetni kellett, a hidakon vámot szedtek, a városoknak árumegállító joga volt, azaz köteles volt a kereskedő a magávalvitt holmit kirakni és felkínálni, s nem mindig azt az árat kapta, amire másutt számíthatott. A Magyarországon járt külhoni kereskedők áruiról fogalmat alkothatunk egy 1264-től fennmaradt számadás alapján. Syr Wilamus velencei kereskedő István ifjabb királynak egy 1485,5 márka súlyú ezüst értéket kitevő áruszállításairól és kölcsöneiről készítette; flandriai, milánói, luccai, ázsiai és tengerentúli textíliákról, ötvösművekről, szőrméről számol el benne. (A márka itt súlymérték, 233—234 gramm.) A magyar kivitelben már korai időkben az állatkereskedelem vált híressé, a magyar szarvasmarha évszázadokig fő exportcikk volt. Velencébe, később Németalföld irányába hajtották a marháikat. Igen, lábon hajtották, hiszen a hússzállításnak nem volt más módja. A XVI. századbeli feljegyzésben olvasható: „...Azokon a barmokon kívül, amelyeket Morvaországba, Ausztriába, Stájerországba, Szlovéniába és a Magyarországgal szomszédos más tartományokba hajtanak, egyedül a Bécs felé vezető úton át nyolcvanezer marhát tereltek a német földre...” 1316-ban Róbert Károly oltalomlevelet ad a Száva révén ál. közlekedő külföldi kereskedőknek, s ebben szabad utazást és védelmet garantál az egész ország területén. Két évvel később a magyar kereskedőknek a Velencével tartott kapcsolatait szabályozza. Az 1336-os visegrádi szerződés két király megállapodása a magyar és a cseh területek közötti utak, vámok ügyében. Nagy Lajos király a brassói kereskedőknek garantált szabad áthaladást az országon. Az ő korából maradt fenn egy nürnbergi kereskedő megbízólevele, melyben két marhakereskedőt megbíz, hogy Budán ökröket vegyenek, és hajtsák Németországba. A török hódoltság alatt a tőzsér, azaz a marhakereskedő volt a legtekintélyesebb kereskedő. Már csak azért is, mert a legnagyobb tőzsérek a leggazdagabb főurak voltak. (Foglalkozott ezzel már az Újlaki, a Garai, a Hunyadi család is, később a Frangepánok, Zrínyi grófok, a Rákóczi és a Thököly család.) A tőzsér nem tévesztendő össze a kupeccel (más neveken: kompiár, csikós, köszmér, kuszmár)! Az utóbbiakra ma egyszerűen azt mondanók: árdrágítók. Ugyanis üzérkedtek, a vásárokon kívül suttyomban megvették a megszorult emberek marháit, vagy épp a vásáron lecsaptak az olcsó portékára, és azonnyomban haszonnal túladtak rajta. Sokat bajlódtak ezekkel a kupecekkel a vásárvárosok is, különösen Debrecen. Ez a város a marhatenyésztés egyik központja már az 1500-as években, 1550-ben állítólag egy Biró Gáspár nevű embernek tízezer vágómarhája volt. A magyar marhát tartották Európában a legjobb húsúnak. Nümbergben egyes adatok szerint a heti vásárokon hetvenezer marhát is felhajtottak, s ezek többsége magyarhoni. 1546-ban I. Ferdinánd olyan súlyos vámokat vetett ki a magyar marhakivitelre, hogy gazdaságosság híján az jelentősen lecsökkent. Amikor a rendek az 1722—1723-as országgyűlésen panaszkodtak, hogy Magyarországot az összes külföldi piacaiktól elzárták, Károly király ridegen kijelentette, hogy a marhahúsra elsősorban Bécsnek van szüksége, ami Ausztriának már nem kell, azt kivihetik bárhová! Száz évvel később a Bétsi Magyar Újság mellé Toldalékul kiadott kötetben Márton János ezt írta: „Ezen hiteles előszámlálás 1824- ben készült ugyan, de-ha a’ mostanit tudhatnék is, a’ különbség nem sokat tenne közöttök. A’ szerént béhozatott és elfogyott Bétsben egy esztendő alatt: ökör 77740 darab, tehén 16214, Borjú 126054, Juh 54297, Bárány 100848, Sertés 115328... Hal 857366 font, Magyar bor 18812 akó . . . Az itt előszámlált eleségnek nagyobb része a’ Magyar Hazából szál- líttatik ezen fővárosba. Bor ugyan sokkal több akó fogy el Austriai, mint Magyar; de bár melly kevésnek tessék is ez, ahhoz képest, mégis elég arra, hogy az Austriai bornak egy részét keverésével ihatóbbá tegye ...” A magyarországi vizekből már a középkorban rengeteg halat fogtak ki és szállítottak külországokba is. Ismert egy 1328-as engedély: a bécsi halkufárok a Zala és a Balaton halait felvásárolhatják, Ausztriába, vámmentesen bevihetik. A viza, ez a vizeinkből ma már kipusztult hagy testű fajta, mely néha egészen Győrig felúszott, kedveltségben a marhával is vetekedett. A XVIII. század közepén az ország összes kivitele meg haladja a behozatalt (1736-ban az export 4 millió, a behoz; tál 2,9 millió forint; 1738-ban 3,8, illetve 2,8 millió.) Az ország másik nagy jelentőségű exportcikke a gabona, emellett nagy mennyiségű magyar bort vásárolnak a szomszédos országokban. Az élelmiszer, s főleg a gabona a századfordulón, a napóleoni háborúk idején válik nagyon kelendővé a hadsereg ellátására. A gabonaszállítás fő útvonala Győrön keresztül a Duna. Lóvontatta fahajókon érkezik ide, s innen kisebb dereglyéken (úgynevezett burcsellákon) viszik tovább az osztrák piacra a búzát, árpát, rozsot. 1846- ban Győrött 400 hajótulajdonos, fuvaros és szekeres él, a Duna partján 150 gabonaraktár áll. A reformkorban a külkereskedelem legnagyobb része az osztrák örökös tartományokkal, főleg Alsó-Áusztriával bonyolódott le. A behozatal legnagyobb tételei a fűszerfélék, a gyapjútermékek, pamutfélék, iparcikkek. A Török Birodalom, a másik nagy külkereskedelmi partner, jelentős meny- nyiségű textíliát és bőripari terméket vásárolt. A nagyipari vas- és acéláru behozatalának növekedése azt mutatja, hogy az ország megindult a lassú tőkés fejlődés útján. Vámos György
