Békés Megyei Népújság, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-26 / 150. szám

NÉPÚJSÁG 1983. június 26., vasárnap Kiemelkedő művészi teljesítmény Székely János Dózsa monodrámája a Várszínházban Dózsa György kitűnő alakítója: Csíkos Gábor Fotó: Béla Ottó A Marosvásárhelyen élő költő és drámaíró Székely Jánosról Magyarországon nem lehet úgy szólni, hogy műveivel kapcsolatban a 20. évadját ünneplő Gyulai Várszínházát említés nélkül hagyjuk. Hiszen a Caligula helytartója, a Hugenották, s a Vak Béla király című történelmi-filozófiai drámák bemutatója egyaránt a Vár­színház nevéhez fűződik. Az oly sokféle műfaji meghatározással illetett Szé­kely-drámáknak immár ér­tő, szerető közönsége alakult ki a Gyulai Várszínház rend­szeres látogatóinak körében. Éppen ezért volt meglepő, hogy péntek este a szerző Dózsa című monodrámájá­nak második napi bemutató­jára csak kevesen voltak kí­váncsiak. Már elöljáróban ki merem jelenteni: egy igen értékes, színvonalas színházi produkció nyújtotta élmény­nyel lettek szegényebbek. Mielőtt a rendkívüli gon­dolati mélységű drámáról és kitűnő előadójáról, a veszp­rémi Petőfi Színház művé­széről. Csíkos Gáborról szól­nék, feltétlenül meg kell em­líteni a kitűnően kiválasz­tott környezet — produkciót segítő — sajátos varázsát. A vár szomszédságában nem­rég átadott favár sajátos hangulatával, a két, méltó­ságteljes tölgy közé ékelt miniszínpad puritánságával és komorságával a legraffi- náltabb díszletnél is hatáso­sabb volt. Székely János — ahogyan eddigi színpadi műveiben is tette — hagyományos érte­lemben véve nem történelmi drámát írt Dózsa Györgyről. (Ez a darabja egyébként a Képes krónika című dráma­kötetében jelent meg 1979- ben.) A nagy „parasztkirály” alakja csak ürügy számára, hogy kifejtse filozófiai kö­vetkeztetéseit a fátumról, a nagy történelmi személyisé­gek kiválasztódásának lehe­tőségeiről, s e népek sorsát irányító vezérek felelősségé­ről. Mindezt azonban úgy teszi, hogy közben Dózsa György történelmi szerepét, alakját hű krónikásként tár­ja elénk. Székely János ebben a monodrámájában is a korhű cselekményt arra használja, hogy szereplőjével monológ formájában megfogalmaztas­sa filozófiai állásfoglalását. Vezérré választódásának pil­lanatában például így mora­lizál Dózsa, azaz a szerző: „Kivált a vezér vigyázzon magára, / S vigyázzon, kibe bizalmat vetettek, / Mert győzelmével csak szemernyit használ, / Míg kudarcával ezerannyit árt. Az öt helyzetben megfo­galmazott költői-filozófiai dráma, a Dózsa rendkívüli nyelvi igényességével, gon­dolatgazdagságával, több ré­tegű mondanivalójával ra­gadja magával befogadóját. Tökéletes fegyelemmel építi fel benne Székely János az egyszerű, „konok székely kö­lyök” vezérré válását, csele­kedeteit a hatalom csúcsán, s törvényszerűen bekövetke­zett bukását. Azt a bukást, amelyet korábban elkövetett hibáján okulva, immár tu­datos Messiásként fordít át örök történelmi példává, di- csősséggé. Hosszú oldalakon lehetne elemezni e morális, filozó­fiai igazságokban bővelkedő darabot. De nem előadója, Dózsa megszemélyesítője, Csíkos Gábor nélkül, aki ezt az igen nehezen előadható darabot gigászi erőfeszítés­sel, nagyszerű színészi esz­közökkel — s az első pilla­natokat leszámítva — nagy átéléssel adta elő. Különösen a mondanivalót fegyelmezet­ten szolgáló, kitűnő építke­zése érdemel elismerést. El tudta hitetni, hogy ő „Dózsa György, a hanyatló nép fia”, aki egyedül meri vállalni az ország, a vár megmentését szolgáló harcot a bajvívó tö­rökkel, fél, fohászkodik, mi­közben tudja, hogy már ki­választott: „Lehetséges, hogy száz hazug kisujjból / Az igazság nagy ujja áll elő?" í Borzongva kérdem: Ki vá­lasztott engem? Csíkos Gábornak egyedül kellett benépesítenie a szín­padot. S mégis, bajvívása a törökkel, minden kellék nél­kül, csöppet sem tűnt stili­záltnak, teljesen hiteles volt. Meg tudta mozgatni a néző fantáziáját, láttatni tudott. Iszonyatos erőfeszítés a tüzes trónon, dialógusa önmagá­val — a rendező, Sik Ferenc telitalálata —, csodálatos művészi élményt nyújtott éppen visszafogottsága, meg­jelenítőképessége, lélekszorí­tó átélése révén. A kis csapat; a püspökkel folytatott párbeszéd zenei megoldásának kitűnősége ré­vén Simon Zoltán, az ötle­tes színpadképpel Neogrády Antal és az emlékezeteset alakító Csíkos Gábor Sik Fe­renc méltó rendezésébeh nagyszerű színházi esemény­hez (mert ez a megfelelő ki­fejezés rá) juttatta a Vár­színház idei évadjának kez­detén a nézőket. B. Sajti Emese Bánvásztemetés Oroszlányban Csohány-album Békéscsabáról Tegnap délután kísérték utol­só útjára Oroszlányban a már- kus-hegyi bányában tragikus szerencsétlenség következtében elhunyt 18 oroszlányi és 4 len­gyel bányászt. A gyászoló bá­nyászvárosban fekete lobogók lengtek a lakó- és középülete­ken, a temetőhöz vezető utak mentén. Már a gyászszertartást megelőző órákban sok ezren vo­nultak a temetőbe, hogy végső búcsút vegyenek az elhunytak­tól. A temetőben a felravatalozott koporsók mellett díszőrséget áll­tak a párt-, a kormány, a szak- szervezet és a társadalmi szer­vezetek képviselői, köztük Ha­vasi Ferenc, az MSZMP Politi­kai Bizottságának tagja, a Köz­ponti Bizottság titkára és Mar­jai József, a minisztertanács elnökhelyettese, eljöttek a végső búcsúra az ország vala­mennyi bányavállalatának kül­döttei is. A gyászinduló hangjai után Méhes Lajos, az MSZMP Poli­tikai Bizottságának tagja ipari miniszter vett búcsút a hősi ha­lált halt bányászoktól. A búcsúszavak után a bá­nyászhimnusz hangjai mellett engedték le a koporsókat a sí­rokba, amelyeket a gyászolók tömege száz és száz koszorúval, virágcsokorral borított. Fel­hangzott a lengyel bányászhim­nusz is, amikor gépkocsikra emelték a lengyel bányászok ko­porsóit, s útnak indították Len­gyelországba, hogy lakóhelyü­kön helyezzék őket örök nyu­galomra. * * * Bányásztemetés volt ugyan­ezen a napon Iszkaszentgyör- gyön. Ahol Lakatos Bertalant búcsúztatták. A többi szeren­csétlenül járt bányászt a követ­kező napokban korábbi lakóhe­lyükön, Móron, Bokodon, Kecs­keméten, Pusztavámon, Bakony- sárkányon, Nagyvelegen, Tata­bányán és Putnokon helyezik örök nyugalomra. Csohány Kálmán rajzai­ból válogatott albumot je­lentetett meg a békéscsabai megyei könyvtár. Az ötven Csohán-rajz elé Supka Mag­dolna írt bevezető tanul­mányt. Az 1925-ben Pásztón született, s az 1980-ban el­hunyt Munkácsy-díjas mű­vész rangját rézkarcaival te­remtette meg, könyvilluszt­rációi jóvoltából a széles ol­vasóközönség is ismerjte, ám a maga kedvére kötetlenül rajzoló Csohányt kevesen is­merték. A pályája utolsó harmadából válogatott raj­zok megjelentetését még a ' művész életében tervezte a kötet kiadója, a csabai könyvtár Kossuth-díjas ve­zetője, Lipták Pál. Az al­bumban Csohány Kálmán kedves versszemléltetései mellett a szülőfalujának el­tűnt alakjait, a természet és a parasztélet összhangját, s jellegzetes cigányalakokat megjelenítő képírásaiból je­lent meg szép összeállítás. A Csohány-rajzok kötete a békéscsabai könyvtár Kép­zőművészeti album sorában kapott helyet — itt eddig Szalay Lajos és WürtzÁdám rajzai, valamint Kondor Bé­la költeményei s karcai lát­tak napvilágot. A csabai al­bumsor a magyar lírának szánt könyvek ikersorozata (a költői sorozat már a 31. kö­tetnél tart, s Illyés Gyulától Juhász Ferencig a mai ma­gyar költészet szinte vala­mennyi jelese szerepel ben­ne). Diákjaink nyári munkája O incs diák, aki ne örö­möket várna a szün­időtől. Ez így termé­szetes. És melyik szülő ne kívánná, hogy iskolás korú gyermeke élvezze a nyári szabadságot, a napot, a jó levegőt, s az iskolai köny­vek forgatása helyett in­kább sportoljon, a szabad­ban töltse idejét. Erre üti rá hivatalos pecsétjét maga az állam is, amikor rendelet­ben írja elő, hogy „a nyári szünidőben munkát vállaló tanulóknak legalább négy hetet pihenéssel kell eltöl- teniük”. Mai körülményeink kö­zött nem is annyira a mun­káltatókkal, a szülőkkel szemben fontos ezt kiemel­ten hangsúlyozni, hanem ép­pen az iskolából kirajzott gyermeksereggel adódik a gondunk. Az iskolás gyere­kek többsége tele ambícióval és vágyakkal. Vegyük csak a zeneit. Gitározik a gye­rek, de ennél többet akar, rádiót, lemezjátszót, mag­nót, sok lemezt és kazettát. Ezek mellett sporteszközö­ket is szeretne, vagy éppen motorkerékpárt... Mindeh­hez pénzre van szüksége. S akkor még nem említettem a turisztikát, „ez is pénzbe kerül, kivált ha a gyerek sátrat és egyéb kemping­cikket szeretne hozzá — kirakatainkban van belőlük elegendő. És aki közülük fo­tózni szeret? Van aki bélye­get, van aki szép könyveket kíván magának és így to­vább. Alig várják tehát a nyári munkaalkalmakat, az építőtáborokban, gyárakban, mezőgazdasági üzemekben. ......A fiatalokat az ön­kéntes szünidei munkaválla­lással a vállalatok hasznos termelő tevékenységébe kell bevonni, hogy az a munkára nevelésüket és egyben a vál­lalati termelési feladatokat is szolgálja. E célok elérése elsősorban a szervezett szünidei foglalkoztatás kere­tei között biztosítható, ezért ennek súlyát kell növelni az egyéni munkavállalás he­lyett ...” — írja a jogsza­bály. Az elmúlt években saj­nos — a sok jó példa mel­lett — voltak olyanok, ahol szinte nyűgnek érezték a' diákokat. Másutt,' főleg a munkaerőgondokkal küzdő vállalatoknál úgy tekintették a diákokat, mint akik al­kalmasak a hiányzó munka­erő póltására. És ebből nem egy szomorú esemény is származott: balesetek, túl- erőltetés.” N émelyik gyerek valóság­gal beleunt a monoton mun­kába, áruválogatásba, s ez nem a legszerencsésebb módja a munkára nevelés­nek. Másik véglet, amikor a diák csak szellemi munkára hajlandó, üzemire nem. Eb­ben egyes pedagógusok is hibásak. Magam hallottam például egy tanártól, aki üzemi látogatáson rámuta­tott a gépek körül sürgő­forgó ipari tanulókra: — Látjátok — mondta —, ha nem tanultok, ti is erre a sorsra juttok... Mivel számoljon tehát a munkaadó, ha azt akarja, hogy a diáknak és a válla­latnak is haszna legyen a szünidei munkából? Elsősor­ban ismernie kell a mai fia­talok érdeklődését, akik ter­mészetesen vonzódnak a leg­újabb technika iránt. Túl­zottan sematikus felfogás az, amely a munkát egysze­rűen szellemi és fizikai munkára osztja, s egyolda­lúan csak a munkafegyelem­re helyezi a súlyt. Ezzel szemben jól tudjuk, hogy csak ott várhatunk nevelő­erőt a munkától, ahol az a tanulók érdeklődését felkel­ti. Például a Központi Fizi­kai Kutató Intézet számító- gépes „iskolájában” nemigen kell a diákokat fegyelmezni, megteszi azt maga a munka és a feladat, amelyet rájuk bíznak. A kis szövetekeze- tekben is van olyan munka­hely, ahol a diákok vonzó­nak, érdekesnek találják a műhelyt. Az értelmesebb kisdiák nyilván sokat tanul­hat, ha egy konstruktőr kö­zelébe kerülhet. „A vállalat köteles a fia­talok munkába állítása fel­tételeinek biztosításához min­den szükséges intézkedést megtenni, a munkával való folyamatos ellátást megszer­vezni úgy, hogy az egyben a fiatalok munkára nevelé­sét is szolgálja. Köteles gon­doskodni arról, hogy a mun­kát erre a célra legalkalma­sabb vezető irányítsa, és egyben ellássa a fiatalok felügyeletét.” |z így persze szigorúan hangzik, a gyakorlat sokkal színesebb és változatosabb a vállalati életben. Mert a munkára neveléshez például az is hozzátartozik, ha a diákokat bevonják a vállalati sport- és kulturális életbe, s úgy tekintik őket, mint saját utánpótlásuk legfontosabb tartalékát, akikre érdemes odafigyelni. Szluka Emil lános napi ünnepély A pénteki ünnepségeket követően szombaton a Nép­ligetben kulturális és sport- programokkal folytatódott a nyomdászok hagyományos János napi ünnepélye. A szakma dolgozói már több mint 100 éve gyűlnek össze június utolsó hetében Johannes Gutenbergre, a könyvnyomtatás feltalálójára emlékezve. Kezdetben a szak- szervezet jogelődjének, a Nyomdai Munkások Segélye­ző Egyletének tagjaiban erő­sítette a János napi össze­jövetel az egység, az összetar­tozás érzését, s szolgálta a rászorulók anyagi megsegí­tését. Azóta kisebb megsza­kításokkal hagyománnyá vált a vidám júniusi találkozó. A szombati egész napos juniálison táncos, zenés mű­sorokkal, divatbemutatóval, vidám kabaréval, sportbemu­tatókkal szórakoztatták az érdeklődőket, a gyerekeknek a bűvész- és bohócműsorok nyújtottak felejthetetlen él­ményt. Több mint tízezer ember választotta hétvégi programjául a népligeti ren­dezvényeket; a belépődíjak­ból származó bevételt a szak- szervezet a szokásoknak megfelelően szociális célokra használja fel. Csapodi Vera virágakva- relljeiből nyílt kiállítás Oros­házán, a Szántó Kovács Mú­zeumban. Különleges kiállí­tás, és az sem véletlen, hogy társrendezője a Budapesti Természettudományi Múze­um. Ezek az akvarellek akár ha növényhatározók il­lusztrációi is lehetnének: tö­kéletes forma- és színazo­nosságuk a megfestett virá­gokkal egyszerűen megdöb­bentő. A festő hosszú évti­Orchidea, 1939. zedeken át szenvedélyesen festette a távoli tájakról ide­került virágokat, de legfő­képpen azokat, melyek az or­szág legkülönbözőbb növényi flórájában megtalálhatók, így aztánt gyűjteménye — melynek ötvenkét lapját ad­ta kölcsön a budapesti mú­zeum az orosháziaknak — a legkényesebb igényeket is ki­elégíti, másrészt sajátos esz­közökkel hívja fel a figyel­met arra, hogy hazánk tája­in miféle gyönyörű virágok élnek, és bizony arra is, hogy mennyi-mennyi szinte a ki­pusztulás stádiumából küld még egy-két üzenetet vadvi­rágokban gazdag földjeink­ről, mezőségeinkről, erdeink- ről és folyópartjainkról. Gyönyörű virágnevek, mel­lettük a pontos latin elneve­zés, és az is, hogy a művész hol találta, hol gyűjtötte az adott virágot. Ilyenek: „Er­dei deréce” a Bükkből, „Bó- ícotó disznóparéj” Csillag­hegyről, „Madárberkenye-le- vél” Vácrátótról, „Holdvio­la", „Cserszömörce”, „Cso­dás ibolya”, „örménygyökér” a Cserhát vidékéről, „Csomós harangvirág” a Hármasha- tárhegyről, s rajta a dátum is: 1940. VII. 17... Sokat fes­tett Csapodi Vera a szegedi Örménygyökér, 1952. növénykertben, innen hozta a kiállításra az „Indiai 16- tusz"-t, az „Orchideá”-t, de megfordult felfedező útjain a környező országokban is, megörökítette vízfestékkel Pljesovicán a „Havasalji ag- gófiive”-t, mely a legszebb lapok egyike ezen a kiállí­táson ; melynek különösen az iskolák körében van óriási sikere. Előfordul, hogy nö­vényhatározóval a kezükben érkeznek a kisdiákok, hogy ámulva lássák, Csapodi Ve­ra színes képei szebbek, élet- hűbbek a határozó ábráinál is... A látogató — miután vé­gigjárta a két termet, ahol az ötvenkét nagyságra is azo­nos akvarell látható — aka­ratlanul arra gondol, hogy a művész miféle nagy célt tű­zött maga elé akkor, amikor elhatározta: megfest minden virágot, növényt, mely itt, a Duna—Tisza táján található. Egy élet munkájának kis tö­redéke látható az orosházi múzeumban, hogy bepillan­tást engedjen Csapodi Vera művészetébe, mely az igazán különösek közül való, és amelyet így kifejleszteni és művelni roppant elhatározás kérdése is. Nyilván, festhe­tett volna rengeteg más ké­pet, aki ilyen forma- és szín­érzékkel van megáldva, más­ként is gyümölcsöztethette volna tehetségét. Csapodi Ve­Csomós harangvirág, 1940. ra hű maradt a virágokhoz, és milyen jó, hogy ezt tette. Az orosházi kiállítás még néhány napig látható, okos dolog lenne máshol is be­mutatni, elsősorban a világ­ra most csodálkozó ifjúság örömére. Sass Ervin Fotó: Veress Erzsi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents