Békés Megyei Népújság, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-25 / 149. szám
a 1983. június 25., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Pirkadattól alkonyaiig... Csizmadia Imre orosházi portáján „Nem gondoltam, én a hat- elemis, hogy így megtalálom az utat az emberekhez.” Csizmadia Imre nyolcvanegy éves. Hajlottan jár, bezzeg azon a régi fényképen, jegyesével, kilencszázhuszon- háromban, milyen délceg, büszke, boldog a tartása! Igen, boldog, mert szerelemből nősül fél esztendő múlva. Akkor huszonegy éves, kint lakik a vásárhelyi pusztán, a Görbeszik melletti tanyában, és már 12 éves korától ő a „sarjúgazda”. Sarjúgazda? Mi fán terem ez a szó? Mit jelent? Orosházán, a Munkácsy utca 4-ben, az első szobában ülünk. A két ágy, heverő és asztalon kívül csak könyv található ott, a kétezernek a fele talán. Jut még a kamrába is. Egy élet ^gyűjteménye. Miután azonban érzem, hogy ezt így mondani kissé romantikus (még érzelgősséggel is lehetne vádolni), Imre bácsi gyorsan hozzáteszi: romantikus vagyok én is! A könyveim nagy része romantikus történet, Dumas, Pierre Benőit, Jókai. Meg összeszedtem egy csomó régi ponyvát. Amit a múlt században árultak a vásárokon. De nem ez most a fontos, hanem az, hogy mi fán terem ez a szó: sarjúgazda? — Megírtam a Pirkadattól delelőig című könyvemben, de elmesélem, ha akarja ... Hogyne akarnám. Mert Csizmadia Imre nemcsak a Magvetőnél megjelent híres, és mára már sehol sem kapható önéletrajzi regény írója, hanem igazi mesélő. Mondja is, hamiskásan nevetve: „Ha én egyszer nekikezdek . ..” — Szóval, hogy sarjúgazda. Az én lettem, a tizenkettedik születésnapomon. íme a történet! 1914. július 28-a volt. Jöttem haza a tanyába. Anyám szeme ki volt sírva: kisfiam, kitört a háború, szegény apádat viszik katonának! És sírva fakadt megint. Én is sírva fakadtam. Az apám szólt: „na fiam, csak nem sírsz, te leszel a sarjű- gazda, amíg én odaleszek.” így lettem én a tanya „sar- júgazdája”, habár ha úgy hozta a sors, pofon is nyomott az én jóanyám. Mert az orosháziak úgy mondják: „pofonnyomlak!” Nem ütlek. Az apám tizennyolcig hazajött párszor, tizenhat húsvét- ján, meg tizenhétben. Október 4-én, hajnalban ment el, akkor láttam utoljára. Tizennyolc februárjában letépte a lábát egy olasz gránát, és meghalt a hadikórházban. Vittorio Venetóban temették el. Itt a gyászjelentés, az orosházi újságban: „Csizmadia Imre, a 34. tüzérezred közvitéze. ..” Az emlékek. Csizmadia Imre dédelgetett kincsei. Nyolcvanegy évesen is pontosan tudja, mi történt, hogyan történt vele és a családjával, az emberekkel körülötte. — No, azért nem megy minden fejből — mosolyintja el magát újfent —, nézze csak, ezek az okosok! Kalendáriumokat, mozireklámokat, öreg füzetlapokat vehetek kézbe, és olvashatok bele, mit írt Csizmadia gazda az 1942-es kalendáriumba? Mert éppen az van legfelül, és nem véletlenül. Az önéletírás második kötetével ez időnél jár. „Január 12-től márciusig csakis szánon közlekedtünk. Ez példátlan az utóbbi évek történetében, de példátlan a rengeteg belvíz és árvíz is ...” Más napoknál a gazdaság bejegyzései. Állatokról, termésről. És a háború? A Don? „Arról mi nem tudtunk sokat, a vitéz Jány nem jelentette be nekünk.” Elmegyünk másfelé. Az időben persze. Megint visz- sza a gyerekkorhoz, az ifjúés Papírkereskedés, valamint a nyomda talált ki tizenhétben. Aki vásárolt valamit, két csókot kapott az arcára bent a sátorban a cég „csókfelelősétől”.) Mondtam neki, ha megfordíthatnám az éveim számát, a 81-et 18-ra, tudnám én! De így is elfo„Három-négy napig írok egyfolytában, és beleképzelem magam a régi időkbe .. korhoz. Nem is mondtam még: Juliska néni vásárhelyi karikás süteménnyel kínál, meséli most ő, hogy annak idején, esküvőkor, egy zsákkal sütöttek ilyet a pusztán. „Mert tudja, én vásárhelyi vagyok. Tősgyökeres. Ahogy Imre orosházi. Az ősei Zom- báról jöttek.” Egymásra néznek, mint azon a kilencszázhuszonhár- mas fényképen, a vásárhelyi Fodor-féle műteremben, és 59 együtt töltött év van mögöttük. „Két holddal kevesebbet kaptam a nagyapámtól, mert szegény lányt vettem el. Ez volt az igazi szerelmi házasság. . Szépek így együtt. Ahogy szólnak egymáshoz, ahogy emlékeznek. Egy cseppet sem érzékenyülnek el az emlékektől, úgy beszélik el mind, mintha tegnap történt volna, és olyan egyszerűen, hogy a hallgató érzi: minden emlékszavuk igaz, közöttük semmit sem „szépít meg” a visszagondolás. Nincs vezérfonala ennek az orosházi találkozásnak. Kiindulása is csak annyi, hogy a könyv (nyugodtan mondhatjuk, igaz) országos elismerést hozott a hatelemis parasztembernek, aki „nem gondolta, hogy így megtalálja az utat az emberekhez”. Mert szeretik, tisztelik, becsülik Csizmadia Imrét. Most itt hosszan következhetne az, ahogyan elmeséli vásárhelyi találkozóját olvasóival a Németh László könyvtárban, ahol Berek Kati színművész- nő „a szívére szorította a könyvemet, és úgy mondta: úgy nézzenek erre, hogy ilyet még nem olvastak, a sorsuk van benne”. Aztán, ami megint csak egy vonás Imre bácsi arcképén: „Egy jóképű menyecske megkérdezte a székkutasi találkozón (mert ott is volt már), hogy mit tennék, ha most hívna be a csók-sátorba egy csinos lány?” (Tudni kell ehhez, hogy a Pirkadattól delelőigben szerepel ez az egykori, Mikolay-kerti „csóksátor”, amit a Tomay Könyvgadnám ... Következhetne az, hogy nézegetjük a vásárhelyi meghívót, amelyen „íróvá lettem avatva, itt van, nézze; Csizmadia Imre író, Vészi Endre Kossuth-díjassal egy sorban...” És ezt ugyanúgy, hamiskásan mondja, mint aki egy kicsit kívülről szemléli ezt a világot, önmagát is benne, és megállapítja: szép játék, de olyan jó ezt eljátszani... Következhetne az is, hogy április 15 és 20 között tévéstáb szállta meg a Csizmadia-portát, Knoll István forgatott portréfilmet Imre bácsiról. „Pár hét, és jön, mondták Knoll Istvánék. No, kíváncsivá tesz, milyen lesz?” Következhetne valami azokból a kritikákból, amelyek szerte az országban, meg a pesti lapokban megjelentek. A Népszabadságban Bata Imre, a Magyar Nemzetben Ora- vecz Imre (mennyi Imre — somolyog az öreg író), P. Kovács Imre (még ő is!) a Köznevelésben ... Tessék: „Baráti biztatásra vettem kézbe Csizmadia Imre könyvét, és . egy csöppet sem bántam meg, hogy engedtem az unszolásnak, mert nagyszerű olvasmány volt. Ajánlom ezt a munkát mindazoknak, akik egy kicsit is érdeklődnek a közvetlen ősök, az apák-nagyapák gyerekkora, illetve a szemünk láttára tovatűnő paraszti életforma mindennapjai iránt.” Vagy Oravecz Imre: „Emlékek sorjáznak könyve lapjain. Üjra megtörténik, ami egykor már megtörtént. Üjból jelenné válik a múlt, amely valaha jövő volt...” Máris sokat idéztem, tudom. Csizmadia Imre szívesen mutatja az újságkivágásokat, de csak olvasgatni, ismerkedni velük. Nem vágyik a hír túlontúl nagy szárnyalásaira. Egyetlen, amire nagyon-nagyon vágyakozik: megírni az önéletrajz második könyvét, ez lesz a Delelőtől alkonyatig. Mert a címhez ragaszkodik. „Két gyermekem született, a könyvem volt a harmadik. Ott is ragaszkodtam ahhoz, hogy én adhassak nevet neki. Mint a gyerekeimnek.” Mennyit ír, mikor ír? — kérdezem később, hogy kevéske pihenőként elkalandoztunk megint a könyvei világába, hogy kézbe vehettem egyik kincsét. Gróf Be- lafonte 1799-ben megjelent Az afrikai lányka című regényét. „Amikor ezt nyomtatták, akkor született Hono- ré Balzac!” És Balzacról még annyit mond: „nagy kedvencem ő is.” Szóval: mennyit ír, mikor ír Csizmadia Imre? — Csak akkor, ha jön a hangulat. Akkor írok 3—4 napig egyfolytában. Ha az ember 81 éves, keveset alszik. Ha meg ébren van, gondolkodik. Lefekszem a heverőre, szemben velem a falon a lányom festménye a vásárhelyi pusztai tanyáról, és beleképzelem magam a régi időkbe. Meg nem is olyan régi időkbe: mert az „alkonyatig” azt jelenti, hogy „napjainkig”. Merész és nehéz vállalkozás. Egyetlen vezérelvet követ: „Ügy megírni, hogy senkinek még a kisujjára se lépjek rá.” Nagy idők ezek! „Meg kell írni negyvennégyet, amikor minden, ami addig volt, lezárult. Negyvenötöt, negyvenhatot, a fordulat évét, a Rákosi-kor- szakot. Aztán az ötvenes évek második felét. Azt, hogy 1961. január 7-én tsz-tag lettem, három és fél évig dolgoztam; aztán a betegségem, a járadékos élet. Azt, hogy élünk, írok, és megvagyunk.” A szobában egyre sűrűbb a meleg, odakint erősen süt a nap. Imre bácsi megint csak emlékezik. „A harmincas években volt ilyen. Tíz nappal is előbb kezdődött az aratás. Harmincegyben 5-6 szem volt az árpában. A vetőmagot adta csak vissza. Akkoriban volt ilyen forróság, mint most. Meg tizennyolcban, amikor az apám meghalt az olasz fronton. Egy kaszasuhintás gyöpöt nem lehetett vágni. Kukoricája se termett az egész vásárhelyi pusztán senkinek.” Felolvas még egy pár részletet az új könyv kéziratából: fáradhatatlan, derűs. — A múlt hetekben este 9-kor megállt egy autó a ház előtt. Miskolcról jöttek, hogy dedikáljam a könyvemet. Sok a vendégem, szívesen látom őket. Pedig, tudja, mit mondtam, amikor megérke- ' zett? Sose gondoltam volna, hogy én, a hatelemis, így megtalálom az utat az emberekhez. Megtalálta, bizony megtalálta ! Sass Ervin Lajos Ferenc: Ketten Az ember a fény felé halad Lajos Ferenc grafikái Budapesten Tavaly nyáron Gödöllőn volt alkalmam Lajos Ferenc grafikáit megcsodálni, a Gödöllői Galéria állította ki képeit a művelődési központban. A művész, aki hetvenen felül is frissen és megújulásra készen alkot ma is, ezúttal a budapesti Almássy téri szabadidő-központ csupa üveg, gyönyörű épületébe érkezett, és hozott magával 29 grafikát. De milyen grafikákat! Nem véletlenül írja a meghívóra : „A néphagyomány vonzásában”. Ezek az Almássy térre hozott grafikák (zömmel az elmúlt év termései) bartóki értelemben is a legtisztább forrásból merítik sugarazó belső tüzüket, bal- ladisztikusan hullámzó mesevilágukat, motívumaik a népművészet legszebb, leggazdagabb tárházait derítik fel és hozzák közelünkbe. Ott van azokban az alföldi paraszt természetre csodálkozása, a kopjafákat faragó székely mesélőkedve, mely színekbe, formákba vágyakozik. Sok minden ott van, fellelhető Lajos Ferenc művészetében, mely annyira sajátos, annyira eredeti, hogy senki mással össze nem téveszthető. Huszonkilenc grafikai lap, nem sok, de éppen elég ahhoz, hogy hírt adjon a művész elmúlt két-három esztendejéről, hogy hírt hozzon a képzőművészet ismerőinek és barátainak arról, hogy Lajos Ferenc — mint említettem, túl a hetven esztendőn — a legkézenfekvőbben képes arra, hogy tovább lépjen, hogy egyszerűŰjházy László: A nap learanylik gyümölcsök halászhajómon vizek vízparti levelek mágiája nem ér a szél a víz meg síktükör V alakban visz az út ősz jelé megyünk látványok vezetnek este van éjszaka vagy reggel jár az óra szorgalmatosán eltávolodó emberekkel södjön-sűrűsödjön kifejező- készségben ; hogy mindinkább ellenálljon a gazdagon ömlő motívumok, élmények, rajzi ötletek és lehetőségek csábításának, hogy mind erőteljesebben arra koncentráljon, amit közölni akar velünk, amit hangsúlyozni akar a világból, életünk egy-egy pillanatából, folyamatából, gondolataink varázslatosan kibomló mesefáinak egy-egy fénylő ágáról. A rajzai is ilyenek, mint ahogyan ez a pár mondat jellemezni próbálta: belső feszültség robban bennük, néhány vonal (vékonyabb és vastagabb vonal) elegendő számára ahhoz, hogy emberek, arcok, történések jelenjenek meg a fehér lapokon. Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy mindez valami hallatlanul tudatos kompozíciós készséggel párosul, hogy Lajos Ferenc grafikáin minden a helyén van, és semmi sincs ott, ahol nem kell lennie. A budapesti kis kamaratárlat, fent, az Almássy téri szabadidő-központ második emeletén: korántsem mutat valamiféle kései aratást, hanem sokkal inkább egy fáradhatatlan művész évről évre teljesebb kibontakozását, és alapvetően azt, hogy látja a valóságot, érzi és érti, és úgy transzponálja más valósággá, hogy észre sem vesz- szük, merre járunk, csak azt tudjuk, mi, szemlélők, hogy ahová vezet, ott jó időt tölteni, ott gazdagabb lesz az ember és tisztább, elszán- tabb, reménykedőbb. A huszonkilenc lapból alig lehet kiemelni, így együtt hatnak legerőteljesebben, Mégis érdemes szólni néhányról. A Katonák díszes sisakú, kemény emberarcokkal üzen arról, hogy a világ békére termett, a Nő madárral lírai játék, a szépség komoly-kemény hitvallása. A Büszkeség, a Töprengő, a Mesecsoport és különösképpen a Mesemondó (a kis tárlat legszebb lapja) Lajos Ferenc egyértelműen ember- központú művészetét mutatja fel, és ülteti szívünkbe a reményt arról, hogy az ember, tévedjen bármerre, mégiscsak a fény felé megy, mégiscsak árrá halad, ahol egyszer rátalál majd a harmóniára, ahol rátalál elhivatott önmagára. (S.)
