Békés Megyei Népújság, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-25 / 149. szám

1983. június 25., szombat Száz év története A Gyulai Községi Fiú- Iparostanonciskolától a 613-as Szakmunkásképző- és Szakközépiskoláig Camus — Visconti rendezésében Ma este újabb remekmű­vet mutat be a televízió a Visconti-sorozatban. A Kö­zöny Albert Camus azonos című regényéből készült, s bár értelmetlen lenne a film­től (ráadásul képernyőn!) a könyvet, a rendezőtől az írót számon kérni, mégiscsak töb­bet nyújthat a világhírű olasz filmrendező annak, aki az irodalmi remekművet ol­vasta, szerzőjét ismeri. Tiltakozott, ha filozófus­nak nevezték, pedig óriási hatással volt kortársai gon­dolkodásmódjára, a második világháború utáni francia értelmiség, mi több Nyugat- Európa világnézetére. Ta­gadta, hogy egzisztencialista, pedig munkássága egyértel­műen e modern filozófia iro­dalmi átírása. Albert Camus. Századunk filozófiájáról és művészetéről aligha eshet szó nevének és jelentőségének említése nélkül. Kiemelkedő francia regény- és drámaíró, jelentős esszéista. 1913-ban született, 1960-ban halt meg, autóbaleset áldozata lett rö­viddel azután, hogy megkap­ta a Nobel-díjat. A Közöny, A pestis, A bu­kás — egyedüllét, halál, ki­szolgáltatottság, az élet ér­telmetlensége, abszurd mi­volta: mindez Camus művé­szetének jellemzője. S nagy­szerűen beleilleszkedik abba a kapitalista országokban a gazdasági és politikai válsá­gok láttán a harmincas évek­től rohamosan terjedő, di­vatos világszemléletbe, amely különösen a polgári értelmi­ség depressziós köreiben dí­vott. Kétségtelenül az egyén társadalmi létbizonytalansá­gából, végső kétségbeesésé­ből és halálfélelméből fa­kadt, s Nietzsche és Kierke­gaard életfilozófiájára vezet­hető vissza. Camus nem tö­rölhető a körből, de egyben magasan fölé is emelkedik. Nem mindennapi értelem­ben vett közöny, nemtörő­dömség példája a Közöny hőse, hanem azé az embe­ré, aki kibékíthetetlen el­lentétben áll környezetével, a jelennek él, csakis a pil­lanatnyi örömöket hajszolja. Inkább különcnek nevezhe­tő abban a világban, amely merev konvenciók rabjaiból, képmutatókból, tetszelgők­ből, önmaguknak is hazu- dókból áll. A francia kishi- vatalnok képtelen alkalmaz­kodni, elveszíti maga alól a talajt, érzelmileg üressé vá­lik, mindenkit elhagy, végül gyilkol is. Az egzisztencialista filozó­fia egyértelműen elutasítja az egyén történelmi szere­pét, tagadja változtatási ké­pességeit, lehetőségeit. Értel­metlennek, abszurdnak kiált­ja ki a létet. Camus nagysá­ga viszont éppen abban rej­lik, hogy az ilyen idegen, hátráló, ellenséges társada­lomban élő embert is felszó­lítja, hogy gondolkodjon, érezzen, dolgozzon és szeres­sen, vagyis legyen ember. Bár azt a létet, amelyet ma­ga körül lát, értelmetlennek mondja, az emberi élet ér­telmét mégsem tagadja. Em­berhez méltó tulajdonságo­kat és tetteket követel. S ta­lán nem sokkal nehezebb embernek lenni és maradni az embertelenségben? Ennek az írónak embereszménye is van, s nem akárki: Sziszü- phosz. Az az ember, aki — bár tudja, hogy célját so­sem érheti el — dolgozik, él. Azt teszi, amit emberi mi­volta diktál. Munkájának nincs látszata, mégsem adja fel, így valósítja meg önma­gát, így lesz szabad. Camus ismerte a fájdal­mat, a betegséget, a nélkü­lözést, de tudott és akart él­ni. Közel álltak hozzá a szen­vedők és a lázadók. Elfo­gadta a történelmi fejlődést, de nem látott tisztán a va­lóság összefüggéseiben. Részt vett az antifasiszta ellenál­lásban, illegálisan publikált a megszállt Franciaország­ban. Tudta, hol vannak mű­vészetének határai; sosem próbálta a társadalmi bajo­kat gyógyítani, még magya­rázni sem. Mégis sokat tett, a legtöbbet, amit író tehet, így szólított fel: Ember légy! És maradj meg embernek! Niedzielsky Katalin Az idén több szakmunkás- képző intézet ünnepli fenn­állásának századik évfordu­lóját az országban, köztük az elsők között alapított gyu­lai ipari szakmunkásképző intézet is. A nemrég tartott ünnepi megemlékezésen és rangos kiállításon túl úgy véljük, érdemes a történe­lem színes, ma már sok fur­csaságot tartalmazó lapjait a 100 éves gyulai szakmun­kásképzésről fellapozni. Eb­ben segítségünkre volt az in­tézmény igazgatója, Bana- dics Márton, s a múltkuta- ^ tásból oroszlánrészt vállaló Rácz Károly és felesége. ' Féltve őrzött kincsük, a Gyu­lai Községi Fiú-Iparosta- nonciskola 1930-tól 1938-ig egybefűzött Értesítője volt e kalandozásban leghűségesebb útitársunk. A törvényekről A XV. században a gyulai vár építése nagy lendületet adott a kézművesipar és ke­reskedelem fejlődésének. 1554-ben már 12 céh volt a városban: takácsok és sza­bók céhe, szűcs, íjgyártó, szíjgyártó, ötvös, varga, fa­zekas, kovács, lakatos, pajzs­gyártó, ács és molnár céh. Az ipar és kereskedelem a török megszállás alatt is vi­rágzott. Evlia Cselebi török utazó egyik írásában említi, hogy kétszáz csinos bolt van a városban. A török hódoltság meg­szűntével visszaesett a ke­reskedelem és az ipar, a fej­lődés csak a XVIII. század közepétől indult meg újra. Az 1872-es VIII. ipartör­vény eltörölte a céheket, he­lyettük ipartestületeket ho-” zott létre. Ez a törvény már szorgalmazta a tanoncok ok­tatását megoldó iskolák léte­sítését, de csak az ajánlat szintjén. Mégis, ahol a köz- igazgatási egységek vezetői előre tekintettek, az ajánlást követően — így Gyulán is — létrehozták az iparosta­nonc-iskolákat. Tehát II. Jó­zsef 1773-ban hozott rende­leté után, amely rendelet a vasárnapi rajziskolák köte­lezővé tételéről szólt, az 1872-es ipartörvény a ta­nonciskolák létrehozásáról, jelentette az elvi alapokat a tanoncoktatás megteremtésé­hez. Ezt követte az 1884-es XVII. törvénycikk, amely már kötelezően előírta a vá­rosok és községek számára a tanonciskola létrehozását, s egyben intézkedett is a fenn­tartási költségekről. A Ta­nácsköztársaság alatt szüle­tett, nyolcosztályos népisko-. Iákra épülő szakmai képzés megvalósítása forradalmasí­totta volna a szakmunkás- képzést. A tervek megvaló- sülását azonban a történel­mi sorsforduló nem tette le­hetővé. így, egészen a fel- szabadulásig szinte változat­lanul élt az 1884-es törvény. A felszabadulás után, már 1945—46-ban több rendelet jelent meg a tanoncifjúság szociális helyzetének meg­változtatására. Az iparita- nuló-képzés megteremtése azonban 1949-ben történt meg. Az ipari- és kereske- delmitanuló-törvény ki­mondta, hogy a napi munka­idő 8 óránál több nem le­het, és az iskolában eltöltött idő beszámít a heti munka­időbe. Azóta sok változás történt, amely a szakmun­kásképzés korszerűsödésében érzékelhető. De térjünk vissza a múlt­ba. Rendes és rendkívüli tanulók A századfordulóra kiala­kult tehát a tanonciskolák rendszere, amely iskolákban vasárnap délelőtt és a hét­köznapok esti óráiban, he­tente kétszer folyt oktatás központilag kiadott olvasó- és tankönyvek alapján. Nézzük, hogyan ír a kez­detekről a gyulai tanoncis­kola 50. évfordulója alkal­mából 1933-ban kiadott Ér­tesítő. „A vallás és Közoktatás- ügyi Minisztériumnak az ipa­rostanonciskolák felállítását elrendelő rendelete előtt már Gyula városa tanfolyamot tartott fenn azon iparosok részére, akik a rajz ipari ré­szében ki akarták magukat képezni. Gyula város ezen előrelátása minden körül­mények között úgy az akkor élő iparosságra, mint Gyula város vezetőségére az iparos generáció iránti gondoskodás tényét vetíti.” 1883. január 7-én a pol­gármester vezetésével bizott­ságot alapítottak azzal a cél­lal, hogy dolgozza ki a tan­tervi szabályzatot és a költ­ségvetést. Ekkor még írni, olvasni is meg kellett taníta­ni azt a fiatalt, aki mester akart lenni, ezért előkészítő osztályt nyitottak számukra. Amikor az előkészítés meg­történt, egy miniszteri biz­tos és egy kormányképviselő előtt megindították a taní­tást 1883 szeptemberében. Néhány szemelvény a Szer­vezeti Szabályzatból. „Az is­kola céljának és feladatának megállapítása után a sza­bályzat kimondja, hogy min­den iparos és kereskedő ta­nuló köteles az iskolát fel- szabadulásáig pontosan láto­gatni, ezeken kívül „önként jelentkezők” is látogathatják az iskolát azon osztályban, amelyik képességeiknek meg­felel. Az iskolába való felvé­tel előfeltétele az elemi isko­la 4 osztályának elvégzése. A tanulók rendes és rendkí­vüliek ; ez utóbbiak az ön­kéntes jelentkezők és magu­kat tovább képezni óhajtó segédek soraiból kerülnek ki.” Érdekes pontja a szabály­zatnak, mely szerint az igazolatlanul mulasztó ta­nuló csak akkor kap végle­ges bizonyítványt, ha igazo­latlanul mulasztott óráit két­szeresen pótolja. A szabály­zat arról is tájékoztat, hogy az igazolatlanul mulasztó ta­nulókat a városi hatóság a hozzá beterjesztett kimuta­tás alapján felelősségre von­ja és megbünteti. A tanoncok oktatása a Községi Polgári Fiúiskolában (a mai hármas számú általá­nos iskola épülete), majd kü­lönböző elemi iskolákban történt. Állandó helye 1930- tól a Községi Polgári Fiúis­kolában (mai 1. számú ál­talános iskola) volt. A tan­testület főhivatású és óraadó tanárokból állott. Minden év­ben levizsgáztatták a diáko­kat, amely munkába az ipar­testületek tagjai később fo­kozatosan kapcsolódtak be. A színvonalat bizonyítja az, hogy a gyulai áruk messze földön híresek voltak. Út a mához Az 50 éves jubileumi ér­tesítő a tanulóifjúságról is közöl értékes beszámolót. Kezdetben 230 tanulója volt a Gyulai Községi Fiú-Iparos- tanonciskolának. S mivel ak­kor is volt demográfiai csúcs és mélypont, ezt az iskola történetében 1933-ra teszik, amikor az iskolának mind­össze 120 tanulója volt. A diáknak tanszerdíj címén be­iratkozáskor egy forintot kellett fizetni, de később a kereskedőtanoncoknak évi 2 forintra emelték. Az intézet felszereléséről az Értesítő a következőket írja: „Az iskola mindaddig, míg a régi polgári iskola he­lyiségében folytathatta mun­kásságát, . felszerelés tekinte­tében tűrhető viszonyok kö­zött állott, padjai bár ko­pottak, de használhatók vol­tak, a demonstrációkhoz a legszükségesebb kellékekkel rendelkezett, rajzfelszerelése nagy mennyiségű volt. Az 1914. évvel kezdődő vándor­lással a padok teljesen tönk­rementek, a szertári felsze­relés elkallódott. Üjabb fel­lendülést csak az 1930-as új iskolába történő átköltözés hozott. Érdekes még megem­líteni, milyen szakfnában ké­pezték a tanoncokat. Az öt­ven esztendő alatt 58 szak­mát oktattak, például ara­nyozó, kefekötő, kötélverő, kövező, könyvkötő, kémény­seprő, borbély, fésűs, szűr­szabó, rézmíves, mézeskalá- csos, órás és szappa nos szak­mákat. A II. világháború súlyos csapóst mért az iparoskép­zésre is. Gyula városa 1944. október 6-án szabadult fel, s az ipari tanulók képzése kormányrendelet alapján folyhatott a Földművelés- ügyi, Ipari, Kereskedelmi, valamint a Vallás, és Köz- oktatásügyi Minisztérium irányítása alatt. A háborút követően az állami elemi fiúiskolában folyik a tanítás, de a műhelyek és a kollégi­um az Almássy-kastélyban működtek egészen 1957-ig. A gondosan megőrzött doku­mentumok egyik értékes da­rabja A jubileumi kiállításon a gyulai cukrászmesterség eszközeit is bemutatták Póka György és Meskó An­na, az iskola tanárai készí­tették el a jubileumi emlék­érmet Az. oktatás 1957-ben nagy munka árán indult meg — immár ipari szakmunkáskép­ző intézet címen — a ma is használatos volt laktanya- épületben. A város akkori vezetői, a diákok és tanárok nem kis áldozat árán hozták rendbe és tették alkalmassá a tanításra a háború során tönkrement laktanyaépületet. A főépületbe kerültek a tan­termek és a kollégium, a ló­istállókból pedig műhelyek lettek. Megindult a trakto­ros-gépész szakma képzése. A felügyeletet 1957-től a Munkaerőtartalékok Hivatala (MTH) után jogutódja, a Munkaügyi Minisztérium szakoktatási főosztálya vette ót, majd ezt a jogát 1973. szeptemberében átadta a me­gyei tanácsoknak. A megyei tanácsok pedig a fenntartó hatósági jogkört a városi ta­nácsoknak adták le. A szak­mai felügyeletet viszont a megyei tanács gyakorolja szakfelügyelők útján. MOZI Végállomás Engedtessék meg, hogy egy személyes, gyermekkori történettel kezdjem. Egy hét­köznapon, ebéd után, anyánk egy tál lekváros buktát tett — örömünkre — az asztalra. Apánk nyúlt először a tálba, jóízűen elfalatozta az első kelt tésztát. Lenyelte az utol­só falatot is, aztán — szeme sarkában pici mosollyal — halkan megjegyezte: „Meny­nyi tésztát meg kell enni ezért a kis lekvárért!” Nekünk is, akik jegyet váltunk a Végállomás című színes és magyarul beszélő NSZK filmre, ugyancsak sok-sok, de ízetlen és kelet­ien tésztát kell megennünk. Burkhardt Driest pedig ki­váló filmes ötletet talált ki. Bizonyára kapott volna ezen a bűnügyi történeten egy krimisorozatot készítő film­rendező. A sztori éppen elég egy 45—50 perces epizódra. De nem a kétszeresnél is hosszabb terjedelmű mozi­filmre! Túri Gábor igazgató nevé­hez fűződik a szocialista ipari szakmunkásképzés meg­teremtése Gyulán 1957-ig. Utódja Urbaniczki István lett, majd 1964-től az intéze­tet ma is vezető Banadics Márton az igazgató. Az egykori tanoncképzőben ma 16 szakmában 1215 ta­nuló sajátítja el a szakmát. Az intézetben napjainkban hároméves szakmunkáskép­zés, szakközépiskola és szak­munkások szakközépiskolája működik. Üj 100 személyes kollégiumot kapott az isko­la, eszközei, az oktatás fel­tételei korszerűek. (Bár a nagy létszámú és a várható demográmfiai hullám miatt újabb tantermekre, kollégi­umra lesz hamarosan szük­ség.) Az intézet nemrég ünne­pelte fennállásának 100. év­fordulóját. Ezen a rangos eseményen — amelyről la­punk is tudósított — a 613. számú Munkácsy Mihály Ipa­ri Szakmunkásképző —Szak- középiskola és Kollégium ja­vára az iskola egykori tanu­lója, dr. Monostori Sándor, a Műszaki Egyetem nyugalma­zott docense alapítványt tett. A célt a következőkben fo­galmazta meg az adományo­zó. „A képzés 100. évfordu­lóján felajánlok 100 ezer forintot azzal a céllal, hogy az összeg mindenkori évi ka­matát az arra érdemes: pél­damutató magatartást tanú­sító és a legjobb tanulmányi eredményt elérő tanuló ré­szére évente egy alkalommal jutalomként fizessék ki. A jutalmazott végzett tanuló: vas-fém, vagy ezekkel dol­gozó bármilyen szerelőipari szakmunkás lehet.” Először éppen a jubileumi évfordulón adta át a jutal­mat dr. Monostori Sándor — aki 1933-ban géplakatosként a gyulai tanonciskolában sza­badult fel — Sarlós György végzős géplakatostanulónak. ♦ A jubileumi ünnepség el­múlt. Azóta 321 diák tette le a szakmunkásvizsgát, és érettségizett le 22 felnőtt az intézetben. Következnek a hétköznapok, de úgy véljük, 100 év komoly idő egy is­kola életében, hogy megáll­junk egy rövid múltidézésre. Tanulni a múltból, s egy kicsit emlékezni is. B. Sajti Emese Fotó: Gál Edit és Béla Ottó Reinhardt Hauff rendező azért menteni akarta azt, amit lehet. De legalább meg- magyarázgatni. Kevés a tör­téneti mag jó másfél órára? Semmi baj, majd lírázunk egyet. Hiszen a hüllőszemű és bamba képű bankrabló főhős akár meg is javulhat. Igaz, a szellemi képessége egyből nem szül neki kated­rát, de egy könyvsikert ta­lán. Elvégre a „korlátlan le­hetőségek” hazájában va­gyunk ... No, persze rafi­nált ez a jobb létre (is) vá­gyó büntetett előéletű. Előre megírja a leendő „tökéletes bűntény” forgatókönyvét. Vagy mint- könyv, vagy mint valóság csak-csak beüt. De: mindenképpen pénzt, sok-sok ezer márkái fial. S ha az utóbbi? Legalább veszélyte­len. S főleg, ha van egy ba­lek volt börtöntárs, aki szökve érkezett a „végállo­más-szabadságba” (ez a film eredeti címe; szerencsére a hazai forgalmazók egy pi­cinykét változtattak rajta!). Akinek szökés közben ellőt­ték a bokáját. Mindenre van lehetősége, csak éppen arra nem, hogy orvoshoz men­jen ... Nos, ő azért megva­lósítja a bűntényt. Igaz, fé­lig. S ő, a Rossz, életével fi­zet. Azért, hogy a megtért bűnös barátja üdvözüljék. Halleluja! Happy end, könny áztatja a vetítőtermek plüs- sös székeit... A forgató- könyvíró-főszereplő valahogy mégsem lett szimpatikus. Másmilyen sem. Unalmas, kevés. Bizonyára nagyon drágán vásároltuk meg ennek a „szuperfilmnek” a magyar- országi forgalmazási jogát. A közönséget azonban elég ne­héz jégre vinni. Gyanako­dott most is. Ezért megy fél­és negyedház előtt ez a film. Pedig a MOKÉP elhúzza az orrunk előtt azt a bizonyos mézes madzagot. A filmet ugyanis csak tizennyolc éven felüliek nézhetik meg. No, ebben van néhány jó nagy disznóság! — gondolhatnánk. Pedig nincsen benne. Még az sem. Humor sem, se fanyar, se édes. Izgalom sem, bunyó sem, lövöldözés is alig egy kis tárra való. Az is eloszt­va száz-egynéhány percre, Céltalanul. De van benne csúnya és kevésbé rút sza- badszerelem-hívő hölgy. Kel­lően felöltöztetve. Talán sze­rencsénkre ... És más? Egy picinyke felüdülés. Amikor feltűnik a vége felirat! Képünkön: a fényképező­géppel a balek társ (Rolf Za­cher) és az íróvá vedlett fő­hős (Burkhardt Driest) (nemesi)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents