Békés Megyei Népújság, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-18 / 143. szám

1983. június 18., szombat

SerédiJános:

Kéz kezet mos

Igazán nem lehetett gyávasággal vádolni, most mégis a kétségbeesés borzadályával eszmélt magára. Elütött egy embert. Szemvillanásnyi időre látta, ahogy imbolyog ' a reflektor fényében. Hiába fékezett, a balesetet nem tudta elkerülni, csak az útról perdült le és nekicsapódott egy fának? Mit tegyen? A volánra hajtotta fejét. Egész teste remegett. Tovább hajt. Ez volt az első gondolata. Már nyúlt is a slusz- kulcshoz. A kocsi meg se nyikkant. Összetört az eleje. Nincs hát menekvés. Kiszállt. Szurokfekete éjszaka volt. A messzeségben a város fényei pislákoltak, de körös-körül semmi, csak az áthatolhatatlan sötétség. Még mindig dobogott benne az ösztön, hogy meneküljön, hogy futásnak eredjen, amikor meghallotta annak a valakinek a nyöszörgését. Az út szélén feküdt, néhány méterre a gépkocsijától.

— Megütötte magát?

Hülye kérdés, de más nem jutott az eszébe. Gondolatai mint pihék a forgószélben — önmaga körül keringtek. Holnap vagy holnapután a megyei lap rendőri krónikájában megjelenik a néhány soros hír: Bogya Pál tsz-el- nök elgázolt egy embert. Mi lesz ezután? Tíz éve vezeti a termelőszövetkezetet. Eny- nyi idő alatt sok barátot szerzett. Ugyan mit ér velük? Sorra elfordulnak tőle, ahogy az már lenni szokott. Csak az asszony nem. Az a fekete hajú asszony, ott a pulykatelepen. Még lelket is önt belé. Igen ám, csakhogy az sem tiszta sor. Ólaj a tűzre, ha napfényre kerül az egész. Így is susognak már. Persze, másról is. Szemtől szembe nyájaskodnak, de a háta mögött! Csak az alkalmat lesik. De eddig nem volt fogódzójuk, hát csak célozgattak, hol erre, hol arra. Csak úgy finoman, szőrmentén. Különösen az öreg Farkas. Már nyugdíjas a tsz-ala- pító veterán, de még mindig szívóskodik. Négy fia dolgozik a tsz-ben, a legidősebb főállattenyésztő, abból szeretne elnököt csinálni. Ugyan melyikük írta azt a névtelen levelet? A népi ellenőrök napokon keresztül kur- káztak az irodákban, végül elnézést kértek. Most meg ez a gazdasági aktívaértekezlet! Az egyik megyei vezető kijelentette, hogy akadnak olyan tsz-elnökök, akik az eredményeket saját maguknak vindikálják, a hibákat pedig gazdasági nehézségekkel magyarázzák. Aztán jött a többi. Innováció, tsz-demokrá- cia, új típusú káderek. És megint ugyanaz a szólam, hogy akad néhány tsz-el- nök... De ki az a néhány? Talán rá célozgattak? Folyton ez dobogott benne, ahogy véget ért az értekezlet, és a megyeszékhelyen beült a kocsijába. Elfelejtették volna, hogy előtte egymást váltogatták az elnökök Tarajoson, s a szövetkezet egyre rosszabb helyzetbe került. Öntelt lenne, megszédítették volna az eredmények? Ezen rágódott akkor is, amikor elütötte ezt az embert. Észre se vette. Nem figyelte az utat, ez az igazság. A gondolatai teljesen lefoglalták. Valamit tennie kell! Csak jönne erre egy jármű.

Hallgatód zott, az éjszaka csendes volt, csak a sérült nyöszörgött. Hirtelen hozzá lépett. Levette a zakóját, feje alá hajtogatta, mivel nem dohányzott, semmi se volt nála, sem gyufa, sem öngyújtó, amivel világosságot gyújthatott volna. Ujja hegyével tapogatta végig az arcát meg a ruháját. Vézna ember, bekecset visel, állapította meg magában. A keze száraz maradt, tehát nem vérzik. Talán csak az eszméletét vesztette el: Sürgősen

be kell szállítani a kórházba. Csakhogy éjfél már elmúlt, ilyenkor a mellékutakon nincs forgalorp, várhat reggelig, ámbár azt se tudta pontosan, hol van. Idegesen toporgott. Egyszer csak úgy tetszett neki, mintha az út mellett fény villant volna fel. Ici-pici fénybogár. Mint amikor valaki cigarettára

gyújt. Csak éppen fellobbant a gyufa. Tanya van a közelben, sejlett fel benne a gondolat. Vagy talán káprázott a szeme?

Vakon indult arra, amer- ről a fényt látta. Nem tévedett. Vagy száz méterre a kövesúttól egy tanya omladozott. A körvonalaiból felismerte. Ez Sebestény Péter tanyája. Most már azt is tudta, hol van. A legelha- gyatottabb helyen történt a baleset. Erre más tanya nincs. A tsz legközelebbi üzemegysége is vagy négy kilométerre esik innen. Valóban látta a fényt? Hiszen a tanya üres, amióta az öreg meghalt. Annak pedig idestova egy éve már. Hej, huncut ember volt Sebestény Péter, tódultak fel benne az emlékek. Ugyan, mit szólt volna, ha megtudja, hogy az elnök az asszonylánya körül sündörög? Halványan el is mo- solyodott, mert szinte hallani vélte az öreg kajánkodó hangját, amiben több az egyetértés, jóváhagyás, sőt némi biztatás is, mint a szemrehányás ... Valakinek lennie kell a tanyában. És ha szerencséje van, akkor az a valaki kocsival érkezett. Lépteit megszaporázta.

Bizony, huncut ember volt az öreg Sebestény. A szava- járása is az volt: huncut az ember, amíg eleven. A tanyáját a lánya örökölte, aki férjével, Farkas Andrással, a tsz főállattenyésztőjével a város legmódosabb negyedében, a Körös-parti villasoron lakott. A tanya mindig jól jövedelmezett. Ügy ám, ki- huncutkodta az öreg. Pincéjében pálinkát főzött. A berendezést saját kezűleg tá- kolta össze még azokban az években, amikor a tsz-tagok alig kaptak fizetést, s a vezetők fel akarták számolni a háztáji gazdaságot, hogy minél tökéletesebb legyen az egyenlőség. Velem ugyan nem babrálnak ki, mondta rejtélyes szemhunyorgatás- sal. Ha nem tarthatok tehenet, csinálok majd mást. De hogy mi lesz az a más, senkinek sem kötötte az orrára. Még a vejének se árulta el. Igaz, Farkas András amolyan nem szeretem embernek számított a Sebestény- tanyán, s csak azért nem kosarazták ki, mert apja a tsz párttitkára volt akkoriban. Egyetlen lányával, Marival osztotta meg a titkát. Egyedül nem győzte. Később zöld utat kapott a háztáji. A pálinkafőzésről azonban nem mondott le. Csinálta mind a kettőt. Ebből tellett a fényes kelengyére. Csak amikor meghalt, akkor tudta meg Farkas András, honnan csordogál a bőséges jövedelem. Akár tetszett, akár nem, a helyére kellett állnia. Márpedig a tsz főállattenyésztőjének sehogy se tetszett ez az egész dolog. Szemtől szembe nem merte megmondani a feleségének. Magában viszont annál többet emésztődött. Már a főzés szagát is alig bírta elviselni. Valósággal szédült tőle. Ki kellett jönnie a gangra, a friss levegőre. Akkor gyújtott rá a cigarettára.

— Elment az eszed — dörrent rá az asszony. — Még valaki észreveszi.

Farkas András néhány pillanatig még odakint téblá- bolt, aztán visszafordult. Egyáltalán nem azért, mert az asszony szavai megriasztották. Eltökélten jött lefelé a lépcsőn, mint aki végre elhatározta magát, hogy a sarkára áll.

— A fizetésünkből megélünk, nincs szükségünk erre a kettős életre.

Mari felgyűrte karján a melegítőt. Barna bőre volt, és izmos karja. Arcán kaca- rászó mosoly bújkált, valami megvetésféle is, ahogy vastag ajkát összecsücsörí- tqtte.

— Mondd, te beteg vagy?

Szemben álltak egymással. Az asszony hátra dobta a fejét. Hosszú, fekete haja kibomlott, s majdnem a derekáig ért. A férje szikár ember volt, horpadt mellel, gyérülő hajjal.

— Nézd Mari — próbálkozott újra —, nekem tekintetbe kell venni mást is.

— Például?

— Apámat — válaszolta büszkén. Mert büszke volt apjára, aki megalapította a tarajosi termelőszövetkezetet.

Az asszony kapott a szón.

— Ó, a te híres apád! Ugyan mit ért el a tsz-ala- pítással meg a párttitkársággal, talán meggazdagodott?

Szavainak fullánkja volt, mélyre szúrt, ám Farkas András még a hangját sem emelte fel.

— Őt sohase érdekelte a vagyon, önzetlenül dolgozott a szövetkezetért.

— Lárifári, ezek a te Andersen-meséid.

— Értsd meg, vigyáznom kell magamra.

— No, ne mondd.

— Figyelj rám, Mari, de jól figyelj! Fel kell számolnunk ezt az egész cécót. Ügy néz ki, én leszek a tsz elnöke.

Egy pillanatra kikerekedett az asszony szeme.

— Te?

— Igen, én.

Az asszonyból kitört a hahota Fehéren villogott a fogsora. Vérbő, robbanékony természetével olyan volt, mint egy egészséges állat. És ez most olyan fékezhetetle- nül sugárzott belőle, hogy szétforgácsolta a férfi akaratát, sőt egész lényét, hitét és büszkeségét egy csapásra.

— Hát, ha majd te leszel a tsz-elnök, akkor majd abbahagyjuk. De most még Bogya Pál a tsz-elnök.

Ekkor kopogtak az ajtón.

— Halló, van itt valaki?

Megdermedtek mind a ketten.

— Mondtam, ugye mondtam — nyüszítette a férfi.

— Most lebuktunk.

— Reteszeld be az ajtót — tért magához az asszony.

Ám alighogy kimondta, egy hatalmas rúgással kicsapódott az ajtó. Mari a sarokba perdült. A sarok sötét volt. A lámpa alig vetett oda világot. Felkapta a vadászpuskát, és rászögezte arra a valakire, aki a pince feljáróján tornyosodott. Magas, széles ember volt, csapzott fekete hajjal, kigombolt fehér ingben, szürke nadrágban. Senki más, mint Bogya Pál, a tsz elnöke. Ügy meredt rá a férjére, mint egy eszelős.

— Itt a kocsid?

— Milyen kocsi? — hebegte a férje.

— Kocsi, autó, Zsiguli. Az istenit neki, hogy jöttél ki?

— Kerékpárral.

Felnevetett keserűen, mint

aki feladta a játszmát, és végképp beletörődött a vereségbe. A feje is lekonyult. Kezét lóbálva jött lefelé a lépcsőkön, aztán körbenézett, majd újból felnevetett.

— Ni, hiszen ti pálinkát főztök! Pedig az ilyesmit tiltja a törvény, tudod-e Farkas András? Hogyne tudnád, hiszen a gyűléseken te papolsz a legtöbbet a tisztességről.

Farkas András zavara hirtelen elpárolgott.

— Én is tudok néhány dolgot az elnökről — és sokat sejtetően felhúzta a szemöldökét.

— No persze, számon tartod a hibáimat, mert ki akarsz ütni a nyeregből. De így nem lesz belőled elnök! Vaj van a te fejeden is.

A fölényeskedő modor gyakran kihozta a sodrából Farkas Andrást. Mérgét azonban mindig magába fojtotta. Kicsi, védtelen embernek érezte magát sfo elnökkel szemben. De most felcsattant a felesége hangja.

— Fel akarsz jelenteni?!

— Mari, Sebestény Mari — suttogta az elnök.

— Valamit kérdeztem!

Kilépett a sötét sarokból.

Puska volt a kezében.

— Ne marháskodj! Eszembe sincs, hogy feljelentselek benneteket.

Nem az az asszony állt előtte, akit a pulykatelepen megismert. Nem a csókos szájú, csiklandós kacajú asz- szony, aki úgy adta át magát az ölelésnek a sötét pajtában, hogy még a gondolatától is perzsel a vére. Ez egy odúját féltő, mindenre elszánt nősténytigris.

— Akkor mit keresel itt?

— Bajban vagyok, elütöttem egy embert.

— Szörnyű — változott meg az asszony hangja. A férje kivette kezéből a fegyvert, nehogy valami ostobaságot kövessen el, ám nemcsak a hangja változott meg, hanem az egész lénye. Aggodalmat és együttérzést sugárzott.

— Segítünk, persze hogy segítünk.

Farkas András a feleségére bámult. Lágy, simogató hangja szíven szúrta. Bántotta, hogy segíteni akar. Jobban bántotta, mint az elnök fölényeskedése. Vagy talán mégis igaz a szóbeszéd?

— Ha nincs kocsi, hogyan vigyem be a kórházba? Az enyémet összetörtem.

Mari az elnökhöz lépett. Egészen közel hozzá. Éppen csak, hogy meg nem érintette.

— Kit ütöttél el, azt csak tudod?

— Amolyan vékony don- gájú férfi lehet, aki bekecset visel.

A szemekben — melyek az elnökre szegeződtek — huncut, csiklandós fény jelent meg.

— Sovány és bekecset hord. Akkor az csak Fegó Marci lehet, a sertésgondozó. Biztosan részeg volt.

— Részeg? — csodálkozott el. Az asszony pedig azokkal a huncut fekete szemeivel egyre csak nézte, nézte. Mert ha részeg volt az a be- kecses, akkor nem is ő a hibás.

— Még él — tette hozzá később.

— öntünk a szájába egy kis pálinkát, hátha segít rajta. De te nem jártál ezen a tanyán, értjük egymást?!

ő se vette le tekintetét az asszonyról. Mosoly suhant át az arcán, amely valahol a szíve mélyén támadt, s lázas lüktetéssel áradt szét benne. Mintha ismét rájött volna arra, amit régen tudott. Akarja, kívánja ezt az asszonyt. De nem mondhatta ki. Hát másképpen mondta, ám ugyanazzal a lélekkel.

— Micsoda asszony vagy te. Mari. Benned igazi Sebestény vér folyik!

Farkas Andrásnak még a lélegzete is elállt, ahogy figyelte őket. Eszébe jutott, hogy az elnök milyen gyakran látogatja meg a pulykatelepet, ahol a felesége dolgozik. A vak is láthatja, valami van közöttük. Olvasott a tekintetükből, a hangjukból, Igaz hát a szóbeszéd. És most ezzel az emberrel kössön szövetséget. Ezzel, aki szemet vetett a feleségére? Le fogja lőni. Itt a puska, csak fel kell emelnie. Igen ám, csakhogy Farkas András sohase mert igazán szembeszállni az elnökkel. Szepegő emberkék lázadása volt az övé. Most is csak arra futotta erejéből, hogy elkiáltsa magát.

— Én nem értek egyet!...

Azok ketten válaszra sem

méltatták.

Odakinn az országúton a bekecses feltápászkodott. Valóban Fegó Marci volt, a sertésgondozó. A pálinkát egy hajtásra kiitta. Meg is köszönte.

Török kori forráskiadvány. Békés megyéről

Nemrég hagyta el a nyomdát a Békés megyei Levéltár forráskiadvány-sorozatának 10. kötete, „A gyulai szandzsák 1567. és 1579. évi összeírása’’ címen. A Békés megyei Levéltár fennállásának 250. esztendejében megjelent kiadványban Káldy- Nagy Gyula, az ELTE Bölcsészettudományi Karának professzora isztambuli levéltári kutatásai során feltárt forrásokat publikál, olyan forrásokat, amelyek eddig hazai kutatók számára hozzáférhetetlenek voltak.

A Szabó Ferenc szerkesztésében megjelent, több mint négyszáz oldalas vaskos kötet Gyula 1566-os eleste utáni időkbe kalauzolja el az olvasót, a kutatót.

Gyula elfoglalása után egy évvel, 1567-ben elrendelték a gyulai és Csanádi szandzsák összeírását. E munka során átszervezték a korábbi területi beosztást, bekapcsolva az igazgatásba, s természetesen vele együtt az adóztatásba a frissen hódított területeket is.

A magyarországi török közigazgatás legmagasabb egysége a beglerbégség volt, egy-egy . beglerbégség több szandzsákot foglalt magába. A szandzsák mai fogalmaink szerint megyének felel meg. A szó törökül zászlót jelent, amelyet az uralkodó az átruházott hatalom jeléül adott a szandzsákbégnek, a „zászló urának”, aki ezáltal az alája tartozó terület katonai és polgári vezetője lett.

A gyulai szandzsákhoz a gyulai, aradi, békési, zarán- di és bihari náhije, „járás” tartozott.

A török uralom alatti területeken a föld tulajdonjoga teljes egészében a szultánt illette, aki öröktulajdonú birtokot ritkán adományozott, helyette a tisztviselők, katonák egy-egy terület jövedelmeit kapták. A különféle adók, illetve az azokból várható kincstári jövedelem nyilvántartási könyvei voltak a szandzsák-összeírások. Ezen összeírások alapján lehetett áttekinteni az egész birodalom gazdasági erejét.

A kincstár a szandzsákösszeírások alapján döntött, hogy melyik város vagy falu adó- és tizedjövedelmét tartja meg a szultán számára, s melyik jövedelmét engedi át meghatározott időre katonai és polgári tisztség- viselőknek fizetés helyett, vagy szükség esetén a várak őrségének zsold helyett.

Egy összeíró biztos és egy írnok végezte a nagy fontosságú adatfelvételt, mikor kezdetét vette az összeírás.

magas szultáni rendeletre le kellett zárni az átkelőhelyeket, kikötőket, őrizni kellett a szökésre alkalmas környékeket, nehogy egyetlen rája (alattvaló) is elmenekülhessen, s kivonja magát ezzel az adózás alól.

Kik adóztak? A török közigazgatás számos nép leigázása során már szerzett annyi tapasztalatot, hogy az adózási törvényeket előnyösebb a meghódított országok jogszokásaihoz igazítani. Az állami adózás alapja 300 ak- cse lett, vagyis az fizetett állami adót, aki házán, szőlőjén kívül 300 akcse ingó vagyonnal bírt. Ez értékben pontosan 6 forint, amennyit korábban a magyar ország- gyűlés megállapított, azaz egy ökör akkori ára.

Az állami adóhoz (harács) számos más is járult még, búzatized, bárányozási tized, menyasszonyadó stb.

A Káldy-Nagy Gyula által közölt összeírások tartalmazzák a gyulai szandzsák valamennyi városának, falujának adófizetőit név szerint, a családi állapot megjelölésével, tartalmazzák a települések által fizetett adókat, részletezve. Nemcsak a keresztények, a mohamedánok is szerepelnek ezekben az összeírásokban. 1567-ben például Gyulán 340, 1579- ben 402 mohamedánt jegyeztek fel, számos igazhitűnek volt boltja, üzlete.

Káldy-Nagy Gyula munkája kitűnő forrásanyagot biztosít a korszakot kutató történészeknek, helytörténészeknek, s bizonnyal örömet szerez minden Békés megye története iránt érdeklődő olvasónak. A források közötti eligazodást a szerző kísérő tanulmánya, s részletes térkép segíti.

Az összeíró emin így kezdi : „Az ügy a valóságban úgy van, ahogyan az ebben az iratban meg lett magyarázva. Megszerkesztette az a szegény Muharrem, a jól védett temesvári vilájet — melyet óvjon a magasságos Allah a szerencsétlenségtől — timár defterdárja, mint biztos (emin) és Ferhád bin Abdullah, magas székvárosi szpáhi, mint írnok, akik a nevezett vilájet összeírásával meg lettek bízva. Történt a 974. évben (1566. július 19.— 1567. július 7.).”

... Hogy az „ügy” a valóságban hogy van, s hogyan szerkesztett a „szegény Muharrem’! emin, az immár a Békés megyei Levéltár új forráskiadványa jóvoltából mindenki számára megismerhető.

Erdész Ádám

Zsáky István: Önarckép