Békés Megyei Népújság, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-18 / 143. szám
1983. június 18., szombat o Merre tart a KGST? Érdemes-e exportálni? Kerekasztal-konferencia a külkereskedelemről Akik a kérdésekre válaszoltak: Herényi Lajos, (balról jobbra), Kovács Gyula, Józsa Béla, a rendezvényt szervező MKT Békés megyei szervezetének elnöke, Káplár József, a vita' vezetője, Csatári Béla, a megyei pártbizottság titkára, Akar László és Tormási János Fotó: Fazekas László A Magyar Televízió méltán népszerű műsorához, a Fórumhoz hasonló esemény színhelye volt az elmúlt hét elején a békéscsabai Körös Szálló tanácsterme. A Külkereskedelmi Minisztérium miniszterhelyettese, Káplár József és két főosztályvezetője, Berényi Lajos, illetve Tormási János, továbbá Kovács Gyula, az Országos Tervhivatal elnökhelyettese, valamint Akar László, a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője válaszolt azokra a kérdésekre, amelyek megyénk exportra termelő üzemeitől, vállalataitól érkeztek be. Káplár József, a vita vezetője elöljáróban azt fejtegette, hogy az export népgazdaságunk létérdeke, miként az már a legszélesebb körben is ismert a közvélemény előtt. Jogos tehát a felfokozódott közfigyelem is a téma iránt. E gondolat jegyében adta át a szót Kovács Gyulának felkérve, hogy az első kérdésre a választ megadja. 1. Merre tart a KGST? Mi a lényege a magyar álláspontnak az együttműködés fejlesztéséről? Kovács Gyula: A KGST komplex programijába foglaltakhoz képest az integráció nem haladt előre megfelelő ütemben. Az ismert gazdasági világhelyzetben lelassult a kölcsönös kapcsolatok kiépülésének dinamikája, vagyis a szakosítás és a kooperáció a vártnál kisebb mértékben erősödött. Ezzel egy időben a fejlett technika bevezetése is elhúzódott és maradt még mit tenni a tagállamok nemzetgazdaságának összehangolásában is. Igaz, hogy jelentősen felerősödtek az integrációs törekvések az utóbbi időkben, főleg a gazdaságpolitika összehangolására és a nagy horderejű gazdasági kérdések együttes megoldására. Már most ami a magyar álláspontot illeti: mi azt hangoztatjuk, hogy az integrációt nem a kereskedelmi kapcsolatok statisztikai adatain mérve kell értékelni, azt kell látni, hogy a KGST- hez tartozás elsősorban gazdasági és politikai orientációt jelent, s ebből az alapállásból mi a realitás alapján és gazdasági alapokon elsőbbséget adunk az együttműködésnek. 2. A szabályozórendszer sok eleme hivatott elősegíteni az export növelését, de megfelelö- ek-e ezek az elemek, kielégítőnek ítélhetö-e összességében az export jelenlegi ösztönzése? Akar László: A szabályozás, az ösztönzés jelenlegi eszközeiről nem szereztünk még elegendő tapasztalást, ahhoz, hogy már ma valós ítéletet alkothassunk róluk. Annyi azonban már biztos, hogy az exportteljesítményhez kapcsolódó bérpreferenciák, a vállalatvezetők exportnöveléséhez kötött prémiuma kedvező hatást gyakorolt a kivitel növekedésére. Két dolgot azonban már most is jól lehet látni: az egyik az, hogy az ösztönzés egy kicsit „túlcsipkézett”, s ebben-abban nemkívánatos igyekezetekhez is tápot ad. Ezért van az például, hogy egyre inkább mindenki maga akar exportálni és sokszor azt is kivinné, amire itthon van szükség. A másik dolog pedig az, hogy csak ösztönzéssel az égvilágon mindent megoldani nem lehet, ráadásul a túlszabályozottság kényelmessé is teszi a termelőt. Káplár József: Annyit hadd tegyek hozzá, hogy a magunk részéről a jelenlegi gazdasági körülményekre tekintettel az exportösztönzés mai rendszerét alapjaiban jónak tartjuk, ami nem jelenti azt, hogy további finomításokra nincs szükség. 3. Mi várható a külkereskedelem szervezeti formáinak változásaitól? Erősödik-e a közeljövőben a termelő és a külkereskedelmi vállalatok kapcsolata? Berényi Lajos: Mint gazdaságunk egészében, akként a külkereskedelemben is felgyorsultak az utóbbi két-há- rom esztendőben a szervezeti változások. Egyfelől növekedett és növekszik az önálló külkereskedelemre jogosult vállalatok száma. Ezt a jogot mi valamennyi kérelmezőnek meg is adjuk, ha aktív külkereskedésre vállalkozik, s emellett alkalmas is a kockázat viselésére, illetve megfelelően képzett szakemberekkel vág az ügyletbe. Másodszor, elkezdtük a termelő és külkereskedelmi vállalatok kapcsolatrendszerének korszerűsítését, amit az általuk létrehozott közös vállalatok, illetve társulások számának növekedése jelez, harmadszor utat nyitottunk a párhuzamos külkereskedelmi tevékenységeknek, hogy a külkereskedelmi vállalatok korábbi monopolhelyzetének megszüntetésével e téren is egészséges verseny bontakozhasson ki, bár egyelőre éppen az utóbbival van a legtöbb gondunk, de hát minden kezdet nehéz. A kérdéskörbe sorolható maguknak a külkereskedelmi vállalatoknak a szervezeti korszerűsítése a célból, hogy a nagy üzletek mellett a kis tételű exporttal is foglalkozni tudjanak, ebben segít egyébként a minisztérium megyei képviseleteinek kialakítása is, amely az országban másodikként éppen itt, Békés megyében valósult meg. Szeretnénk, ha a külkereskedelmi vállalatok „telepítésében” oldódna végre a fővárosközpontúság, és fejleszteni kell a külkereskedelem külső piaci szervezetét is. A lényeg, hogy ez a nagy átszervezés valóban célirányosan alakuljon, s ne váljon divattá. 4. Mi a szerepe, jelentősége külgazdasági kapcsolatainkban a fejlődő országokkal való ■együttműködésnek? Tormási János: A tőkés világ gazdasági fejlődésének megtorpanása a legnagyobb hullámokat éppen a fejlődő országokban verte: a hitelpiacok megkeményedése, a harmadik világ termékei iránti keresletcsökkenés, az olajkonjunktúra idején indított nagyszabású beruházási programok mai kedvezőtlen visszahatása, végül az e térségben dúló háborúk a korábbinál nehezebb tereppé tették ezeket a piacokat az exportőröknek. Mi ennek ellenére továbbra is szinten tudjuk tartani az ide irá- .i/uló kivitelünket, keresünk természetesen új piacokat is és igyekszünk a kockázatot is csökkenteni, ha másképp nem, hát úgy, hogy fejlett tőkés országok alvállalkozóiként lépünk be egy-egy üzletbe. Nemzetközi fizetési mérlegünk alakulása szempontjából végül is a fejlődő országokkal kialakult kereskedelmi kapcsolataink nem elhanyagolhatók. 5. Megyénk alapvetően mező- gazdasági megye, ezért tart külön érdeklődésre számot az, hogy a külkereskedelem készül-e „közelebb vinni” a piachoz a mezőgazdasági termelőket? Káplár József: A világon mindenütt kereskedőházak értékesítik a gabonát, meg a húst, ebben, vagyis az élelmiszerexport központosításában változás nem is várható, más kérdés, hogy a kisebb jelentőségű és tételű mezőgazdasági exportban van lehetőség egyéb csatornák kiépítésére is. Berényi Lajos: Fontosnak tartjuk, hogy ha a mezőgazdasági üzemek nem is vesznek részt közvetlenül az exportban, azért a külpiaci információk mindenképp és időben jussanak el hozzájuk. Ennek megvan egyébként a kialakult rendje, ha a szükséges ismeretek mégis elakadnak, amögött egyértelműen személyi mulasztás áll. Egyébként a TSZKER az év közepétől exportjogot élvez kisebb mezőgazdasági cikkekre. 6. Miért nem kap meghatározott részarányt a gyógyszeripar exportjövedelméből a kivitelhez csomagolóanyaggal hozzájáruló Kner Nyomda? Akar László: A lehetőség nincs kizárva, a konkrét állásfoglaláson most dolgozunk. A lényeg, hogy a végtermékszállító megoszthatja a „bedolgozó” vállalattal a bérpreferenciát, meg a vezetők exportjutalmát. De együttműködés címén a korábbinál nagyobb preferenciát nem kaphatnak és csak forintban számolhatnak el egymás között. 7. Tovább fejleszthető-e a határ menti árucsere? Káplár József: Az utóbbi időben jelentős a fejlődés e téren, a korábbi tízegynéhány millió dollárral szemben, ma már 60 millió az évi forgalom összességében. Ebben az ügyletben kettős érdek birkózik egymással: bevételi többletre törekednénk, de „nullszaldós” a megállapodás. Ennek ellenére a fejlődésnek nincs komolyabb akadálya. Berényi Lajos: A kérdés a kis volumenű exportok ügyéhez kapcsolódik, amiről any- nyit tudok elmondani, hogy 1982-ben a 25 millió forint alatti tételek öss'zkivitelünknek az öt százalékát tették ki. A kis tételek jelentősége azonban ennél nagyobb az exportban, mert a bővítés lehetőségei itt kevésbé korlátozottak: a „nagy termékek” piaca ugyanis már kialakultnak tekinthető. 8. A külkereskedelmi vállalatok kerülik az üzletkötések során a kockázatvállalást, miért? Berényi Lajos: Saját számlás exportnál a kockázat száz százalékát vállalják, bizományosi megbízatás esetén egyáltalán nem vállalnak kockázatot, társulásokban a kockázatvállalás mértéke 5— 20 százalék. A magyarázat egyszerű: nálunk a külkereskedelem „saját tőke” nélkül jött létre, nincs miből kockázatot vállalnia, ami természetesen nem jelenti azt, hogy csak így jó ez, és hogy mindig így lesz. Kőváry E. Péter Életutak Örülni mások örömének — Hogy hány ember pihenését, utazását szerveztem meg? — csak a fejét rázza —, nem, erre képtelen lennék válaszolni. Sokan ismerik a megyében Sovány Jánosiét, lánykori nevén Csicsely Katalint. Nem csoda, hiszen ő szervezi az IBUSZ- nál a belföldi társasutazásokat. Több mint 30 éve dolgozik az utazási irodában. A legrégibb dolgozó. Ki hinné, hogy maholnap nyugdíjba megy. Fiatalos lendület jellemzi most is. Annyira hozzátartozik, any- nyira összenő a megyei irodával, hogy a felfedezés döbbenetével hallgatom szavait, amikor az életéről beszél. Az évgyűrűk messzi homályában újra életre kel egy fiatal csabai lány, Csicsely Katalin. Édesapja, Csicsely Pál részt vett a munkásmozgalomban. 9 gyermekét nagy áldozattal nevelte. Szellemi táplálékkal is elláta őket. Katalin 5 évesen, Békéscsabán a város munkásotthonában, egy munkásösszejövetelen Várnai Zseni egyik gyönyörű versét szavalta el. A háború előtt segédmunkásként dolgozott a barneválnál. Bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba. A háborúban telitalálat érte a házukat. Édesapja meghalt. Édesanyja súlyosan megbetegedett. Három év múlva ő is követte a férjét. A 9 gyermek magára maradt. Egymást támogatták, a nagyobbak segítettek a kisebbeken. — A felszabadulás után alapító tagja voltam a MADISZ-nak, és mint megyei titkárhelyettes tevékenykedtem. Beléptem a pártba. Dolgoztam a nyomdában is. Közben férjhez mentem. Megszületett a fiam. Nagyon nehezen éltünk akkor. Nem volt kire hagynom a gyereket. Nem vihettem óvodába, hiszen nem voltak óvodák. Otthon maradtam. Akkoriban még híre- hamva sem volt a gyermekgondozási segélynek. 1953-ban alakult meg Békéscsabán az IBUSZ önálló irodája, csupán két dolgozóval. Martincsek Lászlóné volt a vezető, a beosztott pedig Sovány Jánosné. Az OTP-nél a bejárattól jobbra volt egy pingpongasztal, ott dolgoztak. A jegyek a páncélszekrényben voltak. Akkoriban csak belföldi vasúti jegyeket adtak el. Csoportos utazást még nem szerveztek. Végeredményben a MÁV-nak volt a hivatalos menetjegyirodája. Egy év múlva kaptak önálló irodát a Tanácsköztársaság útján. 1954-ben kezdték meg szervezni a dolgozók hétvégi különvonatait. Elsősorban Gyöngyösre, Miskolcra, Pécsre és a Balatonra. Ezeket a köznyelv filléres vonatoknak nevezte. Békéscsabáról Miskolc—Lillafüredre és vissza a jegy csupán 40 forint 90 fillérbe került. 50 százalékos kedvezményt adtak, de csak 500 fő esetén. Volt, amikor több mint ezren indultak el Békéscsabáról országjárásra. Az IBUSZ két dolgozója is elkísérte a kirándulókat. Minden állomáson szálltak fel utasok, gyári munkások, parasztasszonyok, újgazdák, szövetkezeti tagok. Az utak fárasztóak voltak, szállás nem volt, vonaton aludtak. Nagy gond volt a szervezés, mégsem akadt sohasem probléma. A két IBUSZ-os dolgozó egyenruhát viselt. iSötétkék kam- garnkosztümöt nyakkendővel, ködvágó sapkával és egy jelvényt szárnyas kerékkel. Az utasok fegyelmezetten viselkedtek. Hálásak voltak a kirándulásokért. Akadtak olyanok, akik akkoriban lépték át először életükben a megyehatárt. — 1954-ben tanfolyamra küldtek, megtanultam a külföldi jegyek kiadását és a szocialista országba szóló valuta eladását. A nyugati jegykiadásból is letettem a vizsgát. Közben megszületett a kislányom, öthónapos volt, amikor elmentem erre a tanfolyamra. A gyerekre a nővérem vigyázott. Sokat segített a férjem. Elmentem, mert szerettem a munkámat. Nem volt könnyű a feladatom sem, mert a megyében senkitől sem kérhettem tanácsot. Minden megyéből csak egy dolgozó vett részt ezeken a tanfolyamokon. 1957-ben már hároman dolgoztak az önálló IBUSZ-irodában. Nem csak belföldi turizmussal, hanem külföldi vasúti jegyek árusításával is foglalkoztak. Megindult az „Ismerd meg hazádat!” mozgalom. Az ország különböző területeire szerveztek autóbusz-kirándulásokat. Már szállásokat is rendeltek. Megjelentek a Békés megyei programfüzetek több ezer példányban. — Hová indították az első külföldi tár- sasutakat? — Az első külföldi utakat a Szovjetunióba, mégpedig Moszkvába szerveztük. Kü- lönvonattal 300 dolgozó indult Békéscsabáról a Szovjetunióba. Záhonyban át kellett szállni, onnan hálókocsival utaztunk tovább. Én magam is 8-szor, vagy 10-szer jártam Moszkvában és Leningrádban. — Melyik évben indították ezeket az utakat? — Ügy emlékszem, 1962-ben. Nagyon népszerűek voltak. A szervezéshez segítséget kaptunk a párttól, a szakszervezettől és a népfronttól is. Ezeket hívták munkásparaszt vonatoknak. Évente két-három alkalommal tsz-tagok, államigazgatási dolgozók, munkások utaztak a testvéri országba. Ezt követően a többi szocialista országba is szerveztek utazásokat. A nőnapokon 300—500 asszony utazott Prágába, Pozsonyba, Varsóba, Bukarestbe, Belgrádba. Időközben az IBUSZ irodája korszerűsödött, és gyarapodott a létszám is. 1965-től Sovány Jánosné a belföldi társasutazásokat rendezi. Minden szervezés sok irányú feladattal párosul. Autóbuszokat, szállást, étkezést, programot és idegenvezetőt kell biztosítani. Ha az ember csak egy számot téveszt el, akkor már nincs szállás, vagy az étkezés marad el. Szerencsére ilyesmi még sohasem fordult elő. Volt olyan év, amikor az IBUSZ évente 300 társasutat szervezett. A belföldi utak többségét tsz- ek, vállalatok, intézmények és iskolák veszik igénybe. — Az utazás nagy öröm. Jól megszervezni az utakat végeredményben nem más, mint örömet szerezni másoknak. Nagyon megszerettem ezt a munkakört. Tudok örülni mások örömének, talán éppen ezért lesz olyan nehéz a búcsú néhány hét múlva, amikor nyugdíjba megyek. Szép és mozgalmas munkakörben dolgoztam. De odahaza is meg lesz az örömöm. Vár a két unokám. Serédi János Fotó: Veress Erzsi
