Békés Megyei Népújság, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-28 / 125. szám
NÉPÚJSÁG A Sárrét megtartó ereje* Amikor ismét szerbe-szám- ba vettük azt a feladatot, hogy a Sárrét Békés megyei falvainak fokozott kutatását szervezzük meg, nemcsak nem számoltunk valami nagy tanácskozásra, hanem inkább számunkra módszertani stúdiumot, egy, a maihoz csak szándékaiban hasonló alkalmat akartunk. Végül egy terveiben, törekvéseiben szélesebb körű, de még mindig nem az erőket összefogó regionális tanácskozásnak lehetünk részesei. Erre többen fel is hívták figyelmünket. Nyilvánvaló tény, hogy minél szerteágazóbb kutatással, illetve kutatói gárdával számolunk, annál nagyobb gond a szervezés, az irányítás. Nekünk pedig, úgy érzem inkább a gyűjtőmunkára van legnagyobb szükségünk. Mert úgy általában már történtek kísérletek arra, hogy megrajzolják a Sárrét paraszti földművelését, népi állattartását, de ezek a tanulmányok is akkor a legjobbak, amikor egy-egy sárréti település (pl. Biharnagybajom, Nagy- rábé, Vésztő) anyagát tárják fel, azt elemzik, mert csak e települések közötti különbözőségeket . és hasonlóságokat megállapító kutatások engednek bennünket ' közelebb témánkhoz, nevezetesen a sárréti népélet ismeretéhez, táji-földrajzi környezetének, sorsának és történelmének tanulmányozásához. Ha valahol igaz általában, akkor itt konkrétan is valós az az óhaj, hogy a lehető legtöbbet megmenteni az egyes falvak, települések népi ismeretanyagából, hogy később a szintézisek alapos és sokoldalú anyaggal dolgozhassanak. Ha arra utalunk, hogy a Sárrét-kutatás nem újkeletű program, még csak nem is a közelmúltban indított akció, hanem az első kísérletek egy évszázada történtek, avagy arról esik szó, hogy akár a közelmúlt, akár napjaink látványos szervezései közepett is szórványos, olykor mindössze egyéni próbálkozások születtek, arra kell következtetnünk, hogy vagy túlzottan nagy falat a Sárrét-kutatás, avagy » Elhangzott a Sárrét-kutatók 1983. április 28-i szeghalmi* tanácskozásán. Április és május fordulóján a szeghalmi, berettyóújfalui és püspökladányi járásban számos alkalommal találkoztak az irodalom- és művészetkedvelők, néprajzosok, honismereti kutatók, hogy a sárréti napok keretében szeretett tájegységük új és régi arcát még jobban megismerjék, hogy kicseréljék gondolataikat, hogy a Sárrét lakóit a legkülönbözőbb módon közelebb hozzák egymáshoz. A szomszédoló népi együttesek, citera- zenekarok, bábosok, és más amatőr csoportok legalább olyan jó hírverői és építői voltak a három járás közötti barátságnak, összetartozásnak, mint a tudományos tanácskozások, a táj hagyományait, neves embereit ismertető előadások. Rendeztek vers- és prózamondóversenyt, díszítőművészeti bemutatót, tömegsportnapot, és kiállításokat, ahol a járások "üzemei, szövetkezetei mutatták be termékeiket. Volt „nosztalgiabál” Püspökladányban, Szabó Pál születésének 90. évfordulója jegyében megrendezett Kö- röstáj-nap Biharugrán, orvosnap Berettyóújfalun, és április 26-án a püspökiadások gazdája lévén ez ügyben, a „sok bába közt elvész a gyermek” közmondás igazával találjuk szembe magunkat. Mindenki másra vár, hogy folytassa a már megindult, kétségtelenül-»nem kis munkát jelentő kutatást, netán ezek birtokában törhet aztán újabb, a szintézist is jelentő eredményekre. Illetve úgy tűnik, hogy folyvást elkelne egy kevéske biztatás, hogy a kutatók idejüket a Sárréten, a Sárréttel töltsék. A kutatás eklektikus jellegének talán oka az is, hogy a ma divatos életmódkutatás oldaláról közelítve sem határolható. jól körül a Sárrét. A mai Sárrét-fogalmunk alapja egy földrajzi táj, s azzal szorosan kapcsolódó jelenség; a mocsaras, vizenyős, nádasok, rétségek meghatározó szerepe. E földrajzi- növénytani Sárrét-fogalommal dolgozva azonban kizárjuk a vizsgálatból a Sárréttől semmiben sem különböző kisebb táji egységeket, olyanokat, mint a Nádudvartól a Tiszáig nyúló volt Al- sószabolcs stb. Pedig az egykor hajózható Hortobágy folyón és, az Árkuson át a Tiszával állott kapcsolatban nemcsak Nádudvar, hanem a Berettyó vidéke is. Mezőtúr Szeghalommal, Nádudvarral kereskedhetett vízi járművek segítségével. A Körösök ágait, a Berettyót több „mesterséges” csatorna (canalis) kötötte össze, megannyi utalás ez a korban fontos hajózás (!) meglétére. Szerteágazott a víz Nagyváradtól, Ti- szadobtól Csongrádig, Karcagig, Gyuláig, Tiszafüredig, s egy-egy áradásos, csapadékos esztendőben mindenütt fénylett a vizek „országútja”! Kérdés, ha ennyire elmosódnak a Sárrét földrajzi határai, akkor vajon hol húzhatók meg a népélet kutatói számára méltán problémát jelentő Sárrét határai. Tudománytörténeti stúdium is lehetne, hogy kik és milyen tartalommal, mikortól használták tájegységünkre a Sárrét elnevezést? Mennyire ismerték ezek a falvak a „Sárrét” megjelölést, illetve mit jelenthetett számukra a Sárrét. Egyik feladatunk lehetne, hogy a földrajzi Sárrét-fogalom megalkotása után megvonjuk a történeti, néprajzi stb. Sárrét határait is; megvizsgálni azon falvakat, településeket, amelyek bizonyi Járás Hivatalban mintegy száz résztvevővel népművelők és újságírók tanácskozása, melyen az Üj Tükör, a Népművelés, a Hajdú-Bihari Napló és a Békés megyei Népújság munkatársai ismertették lapjuk közművelődési tevékenységét, a sajtómunka feladatait, eredményeit és gondjait, majd válaszoltak a Hevesből. Hajdú-Biharból és Békésből érkezett népművelők, könyvtárosok kérdéseire. A tanácskozás fő szervezője a Népművelők Egyesületének Hajdú-Bihar megyei információs bizottsága volt, ennek nevében vezette be a tájékozódásra, vitára szánt órákat Francz Vilmos, a bizottság elnöke. Mint említette; az egybegyűlt népművelők arra kíváncsiak elsősorban, hogy mi módon szolgálhatja egy napilap, hetilap vagy folyóirat a köz- művelődést, a népművelők hétköznapjait. Az sem mindegy — fejtegette —, hogy mennyire tudja megmutatni magát és munkáját egy-egy népművelő a lapok által, és az sem, hogy miféle segítséget kaphat az írott sajtótól. A két napilap és az Új Tükör, valamint a Népműnyos ismérvek alapján a Sárréthez sorolhatók. S van-e különbség egyáltalán a környező falvak és a sárréti települések paraszti kultúrája között? Ha igen, akkor miben rejlik az? Vagy inkább földrajzi tájegység csupán? Érdekes lenne a tájon élő kisebb-nagyobb közösségek népi kultúráját úgy is vizsgálnunk, hogy mennyire kapcsolódtak egymáshoz ezek a települések! Ha a XVIII. századi urbáriumok névanyagát tanulmányozzuk, szembetűnő, hogy Dobozon igen sok Szatmári nevű család élt akkor is; vagy Gyulaváriban Darvasiak, Battonyán Doboziak, ismét másutt Zsadányi- ak, Kabaiak voltak, s vannak. E paraszti falvakra mégis jellemző általában, hogy alig vettek részt a török után néptelenül maradt dél-békési, Csanádi síkság újratelepítésében. Sokkal inkább vállalták e feladatot az északi megyék (Nógrád, Pest, Heves) falvai. A XIX. század újabb népmozgásaiból is többé-kevésbé kimaradtak. Külön kérdéskör lehetne, hogy mennyire tartottak rokonsági és egyéb módon kapcsolatot ezek a települések, hogy egy-egy falu a Sárrétben mennyire utalta magát a szomszédos avagy távoláéba településekre. Ha valamiként körüljártuk a Sárrét természettudományos, történeti, néprajzi fogalomkörét, akkor kérdésként vetődhet fel, hogy volt-e a tájnak egykor természetes központja? Ebből következően napjainkra mely települések jöhetnek számításba ilyen vagy olyan módon a központi szerep betöltésére. S ezen belül vajon mely települések vehetik kézbe (túl Debrecen és más települések közigazgatással egybeforrott szerepkörein) a Sárrét-kutatás kulcsát? Avagy az eddigi kutatási eredmények birtokában egyáltalán érdemes-e felvetni egy ilyen kérdést, nem célszerűbb-e azonnal visszautalnunk a kutatásra, a kutató, a gyűjtő, a feltáró munkára? A Sárrét-kutatással kapcsolatban néhány alapvető fogalom újraértékelésére bizonnyal sort kell kerítenünk. Ügy tűnik, hogy az egyik alapproblémát hozzuk elő, ha a történészek, a természettudósok, a néprajzosok, sőt újabban a vízügyvelés munkatársai részletesen szóltak lapjukról, még részletesebben azok közművelődési, művészeti tevékenységéről, irányvonaláról. A Hajdú-Bihari Napló munkatársa kiemelte, hogy náluk kéthetenként állandó rovatot szentelnek a népművelésnek, „A közművelődés hétköznapjai” címmel. Fontosnak tartják az olvasók rendszeres tájékoztatását' a jelentősebb kulturális programokról. Arra törekednek, hogy élő kapcsolata legyen a lapnak a közművelődés intézményeivel, hogy a sajtó erejével minden új, friss mozgalmat, elképzelést azonnal támogathassanak. Lapunkról, a Békés megyei Népújságról is tájékozódhattak a tanácskozás résztvevői, később pedig — több felszólaló kérésére — a Köröstáj kulturális melléklet irodalom- és művészetszervező, -terjesztő lehetőségeiről, mely — ebben az időszakban — éppen a sárréti napok keretében megrendezett biharugrai találkozón is realizálódott. Az Oj Tükör szerkesztősége szerint a népszerű lap feladata, hogy az irodalmi, történészek számára is fontos kérdést érintjük: a tájon folyamatosan jelen levő vizet, szabadvizet, illetve a „vadvizet”. A vadvíz-fogalom a szabályozások előtti állapotokra is utalhat. Bár a paraszti falvak is ismerték (természetesen aligha nagytáji összefüggésekben) a vízszabályozás gyakorlatát. Szinte minden falu határában akadtak gátak, töltések, kanálisok, amelyek fontos szerepet töltöttek be a korabeli népéletben, népi gazdálkodásban. A víz, a vadvíz szervesen hozzátartozott a paraszti közösségek mindennapjaihoz. A népesség tárgyi környezete, anyagi léte is a vízre épült. Ebből táplálkozott szemlélete, a hagyományos paraszti világképnek természetes (szerves) része volt a víz. A víz emiatt létföltétele volt a falvaknak. Elsősorban nem ellensége volt az embernek, hanem a táj megtartó erejének is egyik kulcsa. Ebből aztán bizonyos zártságuk is következett, illetve háborítatlanabbak e falusi közösségek. Noha e falvak nem voltak ténylegesen elzárva egymástól, hiszen a közlekedés lehetőségei (víz) itt is adottak voltak. Egymásra leltek az emberek, ennek a házasságkötésekben,, a gazdasági akciók közben számos tanúsága esett! Ügy tűnik tehát, hogy a Sárréttel kapcsolatban (is) újra kell értékelnünk a víz fogalmát, illetve árvízfogalmunkat is. A ma pusztítással, rombolással rokonfogal- mú árvíz egykor mindössze néhány arasznyi emelkedést jelentett a víz szintjén, a terület egy része csak jelentős esőzések, nagy olvadások alkalmával került víz alá. Ezek az árvízszint fölötti szárazulatok folyamatosan biztosították a földművelés, állattartás lehetőségét. Mitől lehetett erősebb a sárréti táj megtartó ereje? A szülőfaluhoz való ragaszkodást kifejező formula: „Itt születtem, itt halok meg” ítéletkategória bizonyára nem engedte felvetődni a tájról való elköltözés, elvándorlás gondolatát sem! A parasztember tehát nem félt a víztől, nem értékelte alul lakóhelyét, szülőfaluját azért, mert víz borította határa jelentős részét. Kérdés az is, hogy mennyire élt a népi tudatban a víz segítő, menekítő, életet adó funkciója? Hogyan épült bele a paraszti világszemléletbe a történeti idők óta itt létező vadvíz? Avagy csak az utókor kulturális és kritikai értékek orientálását adja 120 ezer példányban. így kívánja betölteni olvasóformáló szerepét, és a hagyományos értékek bemutatásával egy időben különböző írásokban felmutatni az életvitel, az életminőség változásait. A népművelők egy része — sajnos — még nem ismerte fel: milyen hatása lehet a sajtónak ott, ahol dolgozik. Így aztán a lap igen sokat küzd az információhiánnyal, pedig ha a közművelődés munkásai aktív kapcsolatot tartanának a sajtóval, az számukra is sokat jelentene. A kapcsolatmélyítés a sajtó és a közművelődés között elkerülhetetlen. A Népművelés című — mondhatnánk „szakmai” folyóirat — munkatársa is ezt a gondolatkört folytatta, amikor arról szólt, hogy nem elég a sajtót a közművelődés egyszerű propagandaszócsövének tekinteni, a lapoknak — és különösen a Népművelésnek — az is feladata, hogy megalapozottan értékelje a népművelők munkáját, egy-egy kezdeményezés, elgondolás értékéről is számot adjon. Hiba, említette, hogy a nem „szakmai” lapok vagy elfogultan, vagy nem kellő hozzáértéssel írnak a közművelődésről, és a kelleténél kevésbé ismerik a, népművelők életének belső mozgatóit, jellemzőit, vagy éppen körülményeiket, amelyben dolgoznak. Azt kell elérni, hogy a sajtó és a közművelődés mindinkább egy nyelven beszéljen. Fekete János: Tokaj fetisizáló törekvése révén lett annyira tragikus elemmé a víz? Át kell értékelnünk tehát a vízről, a folyóvízről, az árvizekről őrizgetett eddigi fogalmainkat;ehhez hasonlóan ugyancsak a hajózhatóság, a csatornázások, a gátépítés, a szabályozások, s a hajó eddigi fogalmát is, ha a Sárrétre vonatkoztatjuk ismereteinket. Miként megkísérelték máris újra értékelni a réti emberek, a pákászok eddigi társadalmi fogalmát is. Amikor a Békés megyei kutatók figyelmét is a Sárrétre szeretnénk irányítani, akkor nem valami járatlan úton indulunk, mi ezt jól tudjuk. Éppen fordítva, szeretnénk az eddigi eredményeket szerbe-számba venni, ha szabad úgy fogalmaznom, akkor tanulva és okulva az eddigi kutatás eredményeiből, tovább folytatjuk azt. Ügy tűnik, hogy valamiféle reneszánszát éli a Sárrétkutatás. Egyre-másra jelennek meg írások a Sárrét A négy tájékoztató, gondolataktivizáló ismertető után hozzászólások, kérdések sokasága bizonyította, hogy kitűnő ötlet volt a sárréti napok keretében Püspökladányba összegyűjteni három járás és Debrecen népművelőit, mert olyan témakörben kaptak alkalmat nézeteik, tapasztalataik kifejtésére, amire eddig' jószerével nem került alkalmuk. Volt, aki a frissebb és figyelemfelkeltőbb könyv- propagandát kérte számon a lapoktól (Boruzs József né, Szeghalom), míg más arról mondta el véleményét, hogy a lapok — főként a Népművelés — ritkán vállalkoznak arra, hogy eldugott, kis falvak kultúrházaiba is ellátogassanak, és megírják az ott szerzett tapasztalatokat (Sándor Jenőné, Debrecen). Nem jut. túlságosan, sok hely a napilapokban a köz- művelődésnek, pedig a több cikk, riport azoknak a népművelőknek is segítséget nyújtana, akik még csak ismerkednek a szakmával. Köztudott, hogy a közművelődési munkakörben dolgozók fele vagy valamivel több is: szakképzetlen. A szakképzetlenek pedig még inkább magukra maradnak problémáikkal, ilyenkor egy- egy cikk, tudósítás vagy akármi sokat számít. Hitet ad, erőt ad a kezdő népművelőnek, hogy érdemes hivatásává fogadni ezt a szép, embernevelő, emberformáló szakmát. A helyi, a megyei sajtó hatása a közvéleményegyik vagy másik kérdésköréről. Mi most egy speciálisabb irányból is szeretnénk megközelíteni, mégpedig a muzeológia, azon belül is elsősorban a néprajz adta lehetőségekkel az egyes falvakat tanulmányozandó tettünk kísérletet valamiféle csoportmunka szervezésére. Ilyen kutatói bázisul kínálkozik számunkra Füzesgyarmat. Szeghalom pedig eközben az a központ lehet, ahová terveinket, munkánkat majd eredményeinket vonatkoztathatjuk. Nem valamiféle rivalizálás vagy vetélkedés (ha ugyan neméS, ennek is van értelme), hanem a ténylegesen tovatűnő sárréti népi világ, az egykori paraszti termelési gyakorlat, megélhetési forma, és világszemlélet együtt és egyszerre való tanulmányozása a célunk. Mert a szintézisekhez alapos terepmunka szükséges, lelkes és fáradhatatlan gyűjtők együttes tevékenysége. Dr. Bencsik János re, a népművelő közvetlen környezetére annyira jelentős, hogy egyszerűen nélkülözhetetlen. Ha ezt nemcsak a népművelők, hanem az újságírók is mindig tudnák, akkor a sajtó és a közművelődés kapcsolata erősebb, jobb lenne (Lukovics András, Debrecen). Előfordul, hogy a kollégák elítélik azt a népművelőt, aki újságban megírja tapasztalatait, közzéteszi kezdeményezéseit, ötleteit. Pedig ez lenne az igazán követendő példa, így a lapok is kibővíthetnék információs körüket, és ebből az olvasónak jutna a legtöbb haszon. Hiba viszont, hogy a közművelődésben részt vevő emberről a lapok keveset írnak, pedig azok is érdekes ímberek, akik 30 éve énekelnek egy kórusban vagy bélyeget gyűjtenek, lakóhelyük történetét kutatják lankadatlanul. A népművelő munkája társadalmilag igen fontos: erre is érdemes lenne több írásalkalmat szentelni! (Litauszky Tibor, Debrecen.) És így tovább: a közel kétórás eszmecserében sokoldalúan megvizsgálták a résztvevők a sajtó és a közművelődés kapcsolatrendszerét, egymásra hatását és az elvárásokat. A kritikus, mi több: alkalmanként bíráló hangnem csak előnyére volt az eszmecserének, amelyből a lapok munkatársai és a közel száz jelenlevő népművelő használható és továbbgondolható tapasztalatokat meríthetett. Sass Ervin Sajtó és közművelődés Tanácskozás Püspökladányban újságírók és népművelők részvételével
