Békés Megyei Népújság, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-21 / 119. szám

1983. május 21., szombat

NÉPÚJSÁG

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Jászay-Horváth Elemérre emlékezve (isss—1933)

ötven évvel ezelőtt, hosz- szú betegség után halt meg 45 éves korában úgy, hogy már ifjan is eljegyzettje volt a korai halálnak. Tisztelői és barátai megnyugtató összhangot, szép harmóniát kereső költőnek ismerték, aki tudatosan kerülte a kemény harcot, a nagyobb erőfeszítéseket követelő emberpróbáló feladatokat, s ki szerette a humort, az életet. Búsbánatos hangvételű líráját nem fűtötte soha a divatos spleen. a viíágfájdalom tettetett érzése. Törékeny, finom szépségek igézetében élt, s nehezen viselte el a beteg szervezet, a megrab- lott ifjúság tragédiáját. Olykor szívesen menekült a mámorhoz is. Vallomásos hittel hirdette alig 25 évesen: „Fényre, virágra, dalra születtem, Küzdeni köny- nyen, fürge tusákon”, de már ekkor is tudta jól, hogy ka- lásztalan ér a tavaszból az őszbe, „Nyárra se várva, Termést se érve.” Apró etűdöket írogatott önmagát keresve, eleinte talán csak a költői sablonok, a sajátos művészi kifejező eszközök és formák gyakorlására. Költészete aztán később is a filigrán témák, és a könnyed lírai formák ujjgyakorlatainak a tárháza maradt. Nem ismerte sem az összetett mondanivalójú több tételes, sem a harcos hangvételű, induló erejű műfajokat. Csak önmaga érzéseinek a megfogalmazására vállalkozott. Megrekedt a pompásan kimunkált, a finoman cizellált miniatűröknél, a találó pillanatképeknél, melyekben csak nagy ritkán ha sikerült azonos szinten egyesítenie a technikai célkitűzést, a magasabb fokú tárgyi követelményekkel. Életének és költészetének ellentmondásosságát ekként sommázta egyik versében: „Nagy dolgokra áhítozom, / S igen kis dolgokkal beérem. Ezüst oltáron áldozom, S rossz a ruhám, szűköcske a bérem. Pennám hegyén a végtelen, ! S picinyke percek átka rajtam, Ordítani vágyom éktelen, S elfulladok egy halk sóhajban.

Tökéletes önarckép, igazi telitalálat. Nem igényel egyetlen kiegészítő sort sem.

Perspektívátlan, szomorú életsors jutott osztályrészül neki. Nem könnyű bevallani ugyanis, hogy valaki az ifjúság és a férfikor határmezsgyéjén „a hajlott véneket” irigyli — kiket „a múlás lágy karja fon át" —, kik „nem érzik már az életet”. De nem könnyű törvényként elfogadni azt sem. hogy l„ .. . rám a Semmi örök réve vár, ! Hol nincsen álom és nincsen valóság, J Hol nem teremnek asszonyok, se rózsák, I Hol nem kell félni, se csöndtül, se széliül,” —, mint ahogy nehéz vállalni azt is, hogy mint elismerést sóvárgó lírai költő a „szélfordított víz tükörében nyomot se hagyva”, észrevétlen tűnjön el a földről, tudva, hogy már életében „benőttg a moha” a lába nyomát, s az emlékét „elmosta az idő”.

Befelé forduló, önmagába ásó költő volt. Azzá tette félárvasága — apja, a nagy tekintélyű orosházi közjegyző, az irodalombarát Horváth Károly már 1900-ban meghalt — és anyja: Jászay Hermin aggódó, féltő szere- tete; de azzá formálták a kolozsvári szerzetes tanárok.

sót maga a kolostor miliője is. hol „az ifjak lelke bús tömlőébe zárult". Itt — ahogy írta — „Fekete papok ... Istennek tetsző szent félelemben" nevelték, és a harcról való lemondást, az aurea mediocritas-t, az arany középszer nyugalmát és békét adó életelvét fogadtatták el zsinórmértékül vele. S ő elfogadta, bár emberileg többre taksálta az eleven, küzdő életet, a meg nem alkuvó bátrak útját, és szebbnek, emberhez méltóbbnak „a szálfák törnek, de nem inognak” magatartást. Elfogadta, mert a kínok önmegtartóztató gyönyörűségében, a lemondani tudásban egyfajta férfias erőt, nemes emberi tartást fedezett fel: „Minek küzdeni, lázadni daccal? Eljön az óra, mely felmagasztal, Üdve igaznak, pokla a gaznak, Vallom ezt szentül ma is igaznak," — szögezte el egy -évtizeddel később. Nem is kapott nagyobb teret soha költészetében a harc, az élet sokszínűségének, a gazdasági-társadalmi gondoknak a tükrözése. A versindító tárgyi élmények elvesztették

konkrétságukat, légiessé, tiszta érzelmekké, hangulatokká, színekké, ízekké szublimálódtak költői vegykonyhájában. Fő ereje a képzelet lett, mely „óriás világokba” — az álmok, látomások. a középkori szonettek, a szabad képzettársítások világába kalauzolta át. Különös lakói is voltak ennek a nem mindennapi világnak: gnómok, manók, ko- boldok fürge népe népesítette be. Olyan birodalmat teremtett, amelyben minden egy sajátos érzékcsalódásnak engedelmeskedik, s a meseszerű fantázia síkjára transzponálódik.

Központi figurája, persze, a költő maga maradt. Nagy viviszekciós buzgalommal — csaknem a freudi mélylélektan megkövetelte pontossággal — tanulmányozta önmagát, vizsgálva, miként

„gyűri vasprésbe” szívét az átok. Érthető, hogy neki, a beteg embernek, nem lehetett más, csak „könnyeknek völgye ez a bús világ",

melyben „Fekete, gyászos

könnypatak siratja Az elmúlt éltet, eltűnt ifjúságot.”

Alkotó birodalma csupa rejtély és csönd — szinte élettelen és mozdulatlan. Hűvös, „szűz Magány”, „holtak szigete, borús babérliget, bánatok bús ligete”, hol hulló homokot nem perget lassú óra.” Tompa a fénye — ártana a szemnek a tűző nap. Uralkodó napszaka a szürkület, és méginkább az éj — ez a teremtés, az alkotás ideje. Nem a lüktető nagyvárosi zaj, hanem a meditációt segítő, tündöklő csodákat termő meghitt csönd a jellemzője. A csönd, amelyben megfogan és kiteljesedik a mindennek értelmet adó szépség, a szinte öncélú művészet, mely szereti a titokzatosságot és a fantáziát serkentő homályt. A szubjektív sejtetést a konkrét megnevezés helyett.

Tudat alatti ösztönélet képeit kelti életre, régi korok varázslatos szépségét támasztja fel vagy teremti meg ebben a művészlélek a nyelvi képek váratlan ötletessége és gátlástalan élve- zése-társítása révén. Egyre távolabb kerülnek egymástól az összehasonlítás elemei, s lebegővé, alig érzé- kelhetőkké válnak. Legfeljebb csak az igen váratlan, friss ötletek kiemelésére vállalkozik egy-egy találó hasonlat, látszólag azért, hogy a költő kulturáltságát és művészi látását dokumentálja: „Hervadt virágok, vágyak közt megyek, Hátam mögött nagy búsan feketéll- nek Nagy messze a hegyek, S fáradt testemben vánszorog a lélek. Elnémul a dalom, S mint megsebzett vadat, elejt a fájdalom."

Érzékletes jelzők, pompás megszemélyesítések, előkelő s mégis bensőséges hangulatot árasztó, jó megfigyelőkészségről tanúskodó hasonlatok, dús zeneiség karakte- rizálják ezt az egyszerre vizuális és auditív hatású lírát. Szinte új életre kel a természet, ha Pán a sípjába fúj, és Rózsa herceget és ifjú hitvesét: Liliomot kö- -szönti a tavasz. A verszene is idomul az örömünnephez: a sorokat, a ritmikai ízeket játszi középrímek és allite- rációk zeneisége dúsítja, jam- bikus-időmértékes egységei igen gyakran a logikai tagolás törvényeinek is engedelmeskednek, mert a költő rímes furcsa játékának szeszélye folytán ösztönösen egybevág az időmértékes és a hangsúlyos ritmus. Ezzel aztán általában fölé is nő a forma a tartalomnak, sőt nemegyszer egyeduralkodó is lesz. Egyik-másik nyelvi képe a szürrealista látást is előlegezi már: „Ülök a

Rossznak felleges hegyin, J Mellém jó ember ritkán települ, Mint egy komor pap. ülök egyedül...”

Költészete mégsem bizonyult maradandónak. Jászay apolitikussága, önmagába zárt líraisága. világnézeti bizonytalansága, egyéniségének különösen a vallató időben (I. világháború, Tanácsköztársaság, a Horthy- fasizmus első évei) észlelt bántó ellentmondásossága indokolja és magyarázza ezt. Háborús költészetét pl. a Habsburg-ház és különösen Ferenc József mély tisztelete, legitimista dicsőítése jellemezte. Tökéletes egységet hirdetett, nem véve tudomást sem a monarchián belüli nemzeti, sem az agrárszocializmus és a munkás- mozgalom által egyre sűrűbben jelzett osztályellentétek létezéséről. Szerinte a háború jogos magyar érdekekért folyik, hiszen „a magyar parasztot magához emelte az úr” ’48-ban, „S nemesből, jobbágyból lön nagy magyar nemzet. S mit eddig megőrzött, most

Jászay-Horváth Elemér:

Toronyőr

öreg torony magányos őre:

A vészharangot kongatom.

Lenn szunnyad a város, a dőre Alomköd hull a szennyes kőre Félelmesen, hallgatagon.

Körül piros az égnek alja,

De itt lenn minden oly sötét;

Az alvó alszik, meg se hallja, Mint vágja át milliók jajja A kábultság fakó ködét.

öh, itt lenn sokáig mulattak, Tivornyázott a cédaság;

Szánó könnyet sohsem hullattak, Pénzbe, csókba, vérbe fulladtak — S künn szenvedett a némaság.

Most horkol a sok bamba részeg, A minden jóval túllakott S körül tombolnak már a vészek, Lobog, hamvad sok drága fészek: Kedveseink pusztulnak ott.

Ébredj, bolond nép, léha város! Sikolt, rikolt sok durva hang:

A tűz már házaddal határos,

Az éj lángcsóvás, rőt-sugáros,

És kong és kong a vészharang.

Benyó Ildikó: Az élet töredékei XVIII.

megvédi vérrel, Fegyveres ököllel, nem munkás tenyérrel” az idegen ellenséggel szemben is. „Ferenc József népe”-ként, kezében magyar zászlót lobogtatva. Az egymás mellett haldokló magyar és orosz katona békejobbot nyújt ugyan egymásnak az elnémült csatatéren, de míg az orosz utolsó szavával azt kéri örök istenétől: „verje meg a cárt", addig a magyar — királyát és hazáját élteti: „Kiért küzdöttünk, szent vigaszt az ád, Tartsa meg isten a királyt, hazát.”

Hol volt ez a társadalom- politikai szemlélet, ez a költői látás a valóságtól?! Versciklusán: a Tábortüzek-en — bár voltak találó hangulatai — mindvégig érződött a spontán élmény hiánya, és a családi-iskolai nevelés (végbizonyítványát a pesti egyetem jogi fakultásán szerezte) kiegyezést is elfogadó. millennium fényében is sütkérező, kicsit kurucos, kicsit ’48-as nacionalista szemlélete. Az ő katonáinak a lelkét nem kínozta kétely szörnyű öldöklésük nyomán, nem marta lelkiismeretfurdalás, nem fogta el félelemérzet, nem horgadt fel bennük önvád egy-egy kitüntetés, egy- egy császári medália láttán. Eszményi hősök, kik tudatosan harcolnak, virtusból ölnek. A költőben sem merül fel — legalábbis a versek tanúsága szerint — bűntudat a ciklus megírásáért, a hazug érzések és irreális állítások megfogalmazásáért. Sohasem. érezte szükségét, hogy felemelje tiltakozó szavát a sajtó győzelemittas, vérgőzös, uszító hírei, tudósításai ellen a humánum védelmében.

Gyorsan szakított a háborús lírával. Talán túl sok volt a Tábortüzekben a konkrétum, s ezt nem bírta el esztétizálásra hajlamos költői lelke? Vagy rájött talán az igazságra? Tény, hogy hátat fordított neki, mint akit nem érdekel tovább az esztelenül hulló vér, a né- pek-nemzetek szörnyű tragédiája.

Csak az őszirózsás forradalom táján jelentkezett újra valamelyes politikum költészetében. Hetilapokban, folyóiratokban publikálta új verseit, melyeket mérsékelt politikum, a polgári radikális eszmék iránti enyhe ro- konszenv hatott át. Felerősödött és konkrét megfogalmazást kapott a mondanivaló is, s a formához hasonló rangra emelkedett. Persze, most sem írt vezércikk-ízű, politikai irányt adó verseket. Ez nem illet hozzá. Konstatáló költő volt, és csak a jelenségeket regisztrálta. Még a kápolnai föld- oszíást üdvözlő A föld-ben is, pedig ezt nagyon is konkrét élmény szülte, úgyany- nyira, hogy stilárisan is magán viseli a korabeli politikai szólamok hatását. Aztán hazajött újságírónak Orosházára, a szülői ház oltalmazó nyugalmát keresve.

Itt — a Demartsik nyomdában — jelent meg a román cenzúra engedélyével Ének a viharban című verseskötete, amelyben váratlanul új oldalról mutatkozott be olvasói előtt. Előző szemléletével és politikai nézeteivel szöges ellentétben most erős Habsburg-ellenes- ségével, és addig ismeretlen antiszemitizmusával tüntetett. Vitriolba mártva máskor szelíd tollát, szenvedélyes indulattal, nyers megfogalmazású torzképet — ahogy ő nevezte: „histori- co-politicai szatirikus vázlatot" — készített hazánkról (Bolondországról), nem kegyelmezve senkinek, saját osztályának sem. Vajon a kínoknak milyen gyönyörűsége késztette rá? Milyen bűnbánatot akart gyakorolni vele és általa?

1924-ben távozott szülőhelyéről. Visszament a fővárosba, ahol Milotay István lapjának, a szélsőséges magyar nacionalizmus egyik vezető sajtóorgánumának: a

rossz emlékű Magyarságnak lett a munkatársa.

Halálát 1933. május 14-én tudatták a helyi lapok. Pesti temetését dr. Mitlasovszky János, és a hű barát: Ferencz Győző újságíró képviselte Orosházát. Itthon kiT tűzték a községházára a gyászlobogót. A tisztelők kegyelete 1939 tavaszán megjelölte még emléktáblával Táncsics utcai szülőházát, s aztán vége. Jött a második világháború, és kimosta alakját a köztudatból.

Ma már kevesen tudják, ki volt. A hatkötetes nagy magyar irodalomtörténet nem is említi nevét. Igaza lett: „szélfodorította víz tükörében nyomot se hagyva” távozott. Lába nyomát rég benőtte a moha, emlékét elmosta az idő. Pedig hajdan Babits és Kosztolányi méltatták művészetét. Életútjának tanulsága arra figyelmeztet: egy költő sem lehet méltó a késő nemzedékek tiszteletére pusztán azért, mert jó szakmai tudással, fejlett formai készséggel rendelkezik. Ahhoz nem utánérzés, hanem önálló ízlés. határozott egyéniség, szenvedélyes népszeretet, tudatos társadalmi elkötelezettség, és egyéni formateremtő erő kell. Ezekkel ő, sajnos, nem rendelkezett. Kár érte.

Elek László