Békés Megyei Népújság, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-21 / 119. szám

1983. május 21., szombat o IgNiUMTrf­Fábián Zoltán: Történelmi lecke útközben (részlet) A felsőzsolcai kapun sur­ranok ki a városból. Mindig ezt teszem, ha valami na­gyon nyugtalanít, s van rá szabad időm: autóba ülök, és nekivágok a széles határ­nak. A Sajó-híd után ketté­ágazik az út; balra térek, hosszú, kényelmes kapaszko­dóval feljutok a Cserehát lapos, déli dombhátára, és a bukkanó után elém nyílik a Hernád völgye. Jobb kéz felől, a Hernád túlsó partján, északkeletnek nyúlva, a zempléni hegysor, a Sátorhegyek vulkanikus kúpjai, bükkerdősapkái, alattuk a folyó völgytalpára lejtő vörössárga dombok, lankák, rajtuk szőlő. A bal oldali ablakon a Cserehát szélgyalulta fennsíkjai, víz­mosta, meredek partjai néz­nek be a kocsiba. Mögöttük a Bükk kékszürke ködtömb­je, s dél felé a Hernád nyit kaput az Alföldre. A jégkorszak végén, ami­kor még a hideg-száraz sze­lek hordták, kavarták az Alpok és a Duna felől a fa­kósárga löszt, a Bükk-hegy- ség mészkőbarlangjaiból a csiszolatlan kőkorszak embe­re már erre, az elsekélyese- dő vizek partján kidombo- sodó tájra nézett, hogy majd vadlovakat és rénszarvaso­kat űzve, leköltözzék ide, s belevájja magát az agyag­partok odúiba. Amióta Európát kereszt- be-kasba átszelik a kalmár- utak s a hadak útjai, azóta út a Hernád völgye; a Bal­ti-tenger északi öbleitől. Szentpétervárról, Rigából, Narvából Varsón, Krakkón, Kassán át erre vezetett az út, Budánál kelve át a Du­nán, le az Adriához, Tri­esztbe, Velencébe. A honfog­laláskor az Aba-nemzetség telepedett meg itt. Ök sán- colták el magukat a gyepűk mögé, utódaik építették fel a Sátorhegy csúcsaira a vá­rakat, s őrizték az ősi utat. Dédunokáik Rákóczi kurucai voltak, ükunokáik pedig most takarják a szőlőt a fagy elől: omlósán borul a vörösbarna föld a göcsörtös, . fázósan guggoló tőkékre, s az ásók forduló vasa át-átfénylik a ködön. Szikszó. A zömök temp­lomtorony beüti hagyma ala­kú, barokk sisakját a párá­ba, amely vékony, lebegő vonulatokban üli meg a völ­gyet, mintha venyigefüst lenne a domboldalakról. Ko­ra délelőtt van, még itt a szalonnasütés ideje. Az öregek ma is emlege­tik a szikszói vásárokat. Hí­res, nagy vásárok voltak. A Hortpbágyról ide hajtották fel a ridegmarhát, a szepes- ségi, kassai, a cseh, morva, lengyel céhmesterek ide küldték le a kikészített bőrt, a hordót, dézsát, az aba- posztót, amelyriek még a neve is ezt a vidéket, Aba földjét idézi; Velencéből Bu­dán át ide jött a selyem, a brokát, Konstantinápolyból a Kárpátok szorosain s a Szá­mos völgyén a damaszkuszi acél. A mindenkori szegényle­gények itt álltak lesbe, ahonnan most lenézek a völgybe, Szikszóra, itt, az új­falusi parton, hogy rajtaüs­senek a vásározó kereskedők felfelé kocogó szekerein. Mú­zeumok őrzik a furkósokat, bunkós botokat, amelyeken a karcolozott vagy ólombe- öntéses, rézveretes mintáza­tok a szelet, vizet, a nap­nak, holdnak erejét idézték és igézték, hogy az ütés nyo­mán biztosan reccsenjen a csont, lyukadjon a koponya. A szikszói templom tOE- nyán barokk sisak, de abla­kai csúcsívesek, s a falának feszülő támpillérek is a gó­tikát idézik, Róbert Károly, Nagy Lajos korát, amikor Északkelet- és Délnyugat- Európa először nyitott egy­másra kaput, hogy új, friss szelek szellőztessék ki Kö- zép-Európát. A templom kö­rül alacsony, zömök kőfal. Valamikor várfal volt, mára lehordta bástyafokait, lőré- seit az idő, s feltöltötte kö­rülötte a földet, mélyen ma­ga alá temetve az Aba-ősök csontjait. Vallatom a köveket, az ólombeöntéses, rézveretű fur­kósokat, a fából faragott vízivó csanakokat, vallatom mindarról, amit megértek, ami annyira a miénk, hogy nélküle nem is lennénk. A török hódoltság idején ezen a földön vetette meg lábát a magyarság, ebben a széles völgyben, ezeken a lapos dombhátakon, ezek között a sátor formájú, erdősipkás hegyek között. Ide mentette értékeit, emlékeit, ide hitét és életét, itt tartotta fenn európai műveltségének fo­lyamatosságát. Ezért indul­tak el innen, éppen innen Bocskai István, Thököly Im­re hadai, ezért bontotta ki itt, éppen itt Rákóczi Ferenc a „Pro Patria et Libertate" lobogóját. A közelmúltban tragi­kus körülmények között elhunyt író sok szállal kötődött a Körösök vidé­kéhez: kulturális mellék­letünkben is többször publikált, és elnöke volt az Üj Aurora szerkesztő bizottságának. Itt olvas­ható írása — teljes terje­delemben — az Cj Auro­ra gondozásában, 1982- ben megjelent Történel­mi lecke útközben című kötetben látott napvilá­got. Búcsúzunk Fábián Zoltántól: és ezt legmél­tóbban veretes, szép írá­sának közreadásával te­hetjük. Különös nevű községek jobbra, balra. Van, amelyi­ken keresztülfut az út, de több az, amelyik távolabb húzódott tőle, védettebb, biz­tosabb helyre: vagy fel a Cserehát lapos, vízmosások­tól szabdalt oldalára, vagy le a Hernád mellé, dágvá- nyoktól, patakoktól, erektől körülvett löszporongokra. Nemcsak a kalmárok, a ha­dak is erre vonultak. Aszaló, Megy aszó, Halmaj, Kikinizs, Csobád, Ináncs, Fü- göd — megannyi falunév, amelytől furcsa, mintha va­laha már egyszer, talán ál­munkban érzett íz gyűlik a szájba. Csöndes, nyugalmas erre a táj, szenvedélytelen, mint a végképp egymáshoz tört, egymásba simuló öregek sze­relme. Néha érezni csak a természet valamikori, vad, tájformáló erejét, amikor egy-egy vihar után megduz­zadnak az alig csordogáló patakok, s magukba mossák, marják az omladozó parto­kat, úgy hömpölyögnek át zavaros-sárgán utakon, hi­dakon, le a Hernád felé, hogy azután kiérve a völgy laposára, elfulladtan terítsék szét iszapos hordalékukat, s maguk alá hántolják egy- egy rétegét a föld és az em­ber történelmének. Most nincs vihar, eső, nem esik, csak a köd szitál ész­revétlenül. Lucskosak az út- széli fák, fényiének a ház­tetők, csatakos az út, frö- csög a sár az autó kerekei alól. Encsnél átmegyek a Her- nádon. Közvetlenül előttem, szinte kézzel elérhető közel­ségben a zempléni hegysor, a kihűlt vulkánok erdővel benőtt kúpjai, lábaiknál, s most már alattam a szelíd szőlődombok, az abaúji bor­vidék. Ez az északnyugati hegy­alja ikertestvére a délkeleti­nek, a Tokajhegyaljának; akárcsak valami geológiai sziámi ikreknek, közös a ge­rincük: a zempléni hegysor, a Sátorhegyek. Odaát, Tokaj és Tárcái felől édesebb a szőlő, zamatosabb, mert töb­bet süti a nap, s mert nem dermeszti a Hernád völgyé­ben végig-végigsüvítő kassai szél. De ezen az oldalon is ott van a titok a pincékben; Abaújszántó, Tállya pincéi­ben olyan penészgombák te­nyésznek, amelyek még a messze földről idehozott, al­földi homokon termett, sa­vanyú boroknak is nemes, keserédes zamatot adnak és mély tüzű aranyfényt,' akár az évmilliók és a millió tonnák súlya a borostyánkő­vé kristályosodott gyantának. Fenn megállók. Gibárt fö­lött a zuhant oldalú löszpar­ton. Alattam a Hernád, a duzzasztózsilip, az erőmű. Innen, a Hernád vizétől haj­tott, gibárti erőműből indul az áram lefelé délnyugatnak, végig az ízeket sejdítő nevű falvakba, és fel északra Vi­zsolyig, ahol ezerötszázki- lencvenben Károli Gáspár kinyomtatta az első magyar nyelvű Bibliát. Négy fal és tető, ennyi egy épület, ilyen megszokottan egyszerű valami. Valóban csak ennyi? Az emberi idők kezdetén itt, ezeknek a lösz­partoknak az oldalába vájta az első barlangokat a bükki ember, barlangokat, ahová azonban hiába bújt, utána­ment az űr hidege. Lázadni kellett. Jött a forradalom, amely semmivel sfem volt kisebb, mint Prométheuszé: jött a négy fal és a tető, jött, hogy mindig újabb-újabb da­rabot szakítson ki az űrből. Azóta ahány négy fal, s te­tő, annyi anyaméh, amely új létezésformát szül, akkor is, ha családi tűzhely melegével terhes, akkor is, ha dinamók dongásától remeg vagy gőz­kalapács embriószíve ver benne. Azóta tart a lázadás, az emberi offenzíva az űr el­len, négy fallal és tetővel, villanyhuzalokkal, légcsava­rokkal, rakétákkal. Lábamnál a fakó, téli gye­pen koporsó alakú sírkő; ré- ges-rég elpusztult temetőt! taposok. „Nemzetes Liszkay Gedeonnak, ifiujságtüköri- nek” állították ezt a. mind­máig megmaradt síremléket, 1825-ben. A kő egyik fer­de lapjára búcsúverset vé­sett a kőfaragó mester. Az idomtalan betűk vájataiból kikopott az aranyozás, s itt- ott sápadt-zöld, kis moha­csomók kapaszkodtak meg ^bennük, görcsösen belegyö­kerezve a tüdővörös kő pó­rusaiba. Nagy sokára,, nehezen baga- dozva kibetűzöm: AZ A FÁKLYA, MELY VILÁGÍ­TOTT MINDENNEK ÖRÖ­MÉRE HOGY ELLOB­BANT FELLEG BORULT A MUSÁK SZÉP EGÉRE A BUS ATTY VIGASZTA­LÁST NYERHET ONNAN MAGÁNAK MERT JÓ NEVE TÚL A SÍRON FEN MARATT A FIÁNAK. Amikor felegyenesedem a zsibbasztó guggolásból, riad­tan nézek körül: minden más, mint az előbb volt. Az embert kezdem keresni, az élő embert: — Sehol egy lé­lek. Vak a táj, hályogos a szem, a villanyhuzalok mik­roszkópmetszet preparált idegszálai. Ott vannak a házak. Az erőmű: vasrámás ablakai át­tükröznek a ködön. Te ked­ves, ifjan holt Liszkay Ge­deon, akinek poraiból más­fél százada tavaszról tavasz­ra fű és székfűvirág nő ezen a fél négyszögölnyi földda­rabon. Nem tudom, miket írhattál valaha, Kazinczy vagy Kölcsey modorában verseltél-e vagy éppen Cso­konait vallottad mestered­nek? Nevedet is most olva­som először. Mégis jelképes, hogy in­nen, sírköved fölött állva nézek végig a tájon Vizsoly­tól Miskolcig. Minden más­nak tűnik, mint néhány perccel ezelőtt volt; — más odalenn a víz, mások a fák, a házak és más a ritka, len­gedező köd, amelybe arra valahol belefüstölnek Diós­győr kéményei. „Fáklya voltál”, hitet ad­tál, ha csak egy embernek is: apádnak. Hitet adtál, és adhatunk-e ennél többet ma is?! Példává fényesedsz előt­tem, pedig nem is sejtetted (honnan is sejthetted vol­na!), hogy majd egyszer va­laki ide áll kidőlt sírköved elé, végignéz kedves, náda­sokkal szegett, kanyargó fo- lyód fölött, és te megérinted soha nem olvasott verseid üzenetével. Hitet adni. Igen, de — de tudok-e hi­tet adni (s ha igen, akkor hogyan) annak a kiskatoná- nak, akivel tegnap este el­beszélgettem?! Megkérdez­tem tőle: „Mit jelent neked, hogy magyar vagy?" Vala­meddig csak a vállát vono- gatta, majd hosszas faggatás után azt felelte, semmi kü­lönöset, neki az is mindegy lenne, ha történetesen albán­nak született volna. Elképedtem, s hirtelen za­varomban azt kérdeztem, miért éppen albán. „Mert most ez jutott eszembe, mondhattam volna mást is" — nézett rám. Addig ba­kancsa orra előtt a padlót bámulta. Nem volt a tekin­tetében sem szemtelenség, sem hihívás; láthatólag a világ legtermészetesebb véle­ményének tartotta a magá­ét. A történelemről kezdtem el beszélgetni vele. Ijesztő, mennyire tájékozatlan volt, s mennyire nem feszélyezte ez. Ijesztő és kétségbeejtő. És annál is inkább az, mert hamarosan kiderült, nem ha­nyagságból tudatlan, hanem „elvi” megfontolásból: blöf- fölésnek, népbutításnak tart­ja a történészek kutató és értelmező munkáját, a törté­nelmi regényírókról nem is szólva. „A matematika és a fizika, ez ma az egyetlen biztos! A számok beszélnek. A sza­vak? A szavak nem foglal­hatók matematikai képletek­be, így nincs törvényerejük. Akkor, meg?!” — így sum­mázta rövid, de annál kere­kebb és kíméletlenebb esz­mefuttatását. Volt és van min töprenge­nem. Ez a fiatalember biztosan nem áll meg a gibárti mar­ton, hogy elcsodálkozzék egy százötven évvel ezelőtti if­jan holt (annyi idős lehetett, mint most ő), ismeretlen költő kidőlt sírkövére, s kö­zösségi hite egyik kútfőjét fedezze fel benne, a sorsát meghatározó törvényt. Mit jelent, jelenthet az ilyen gondolkozású fiatalemberek­nek a katonáskodás (nyilván nincs egyedül a véleményé­vel, csak őszintébb), mit je­lent ez a helyzet, hogy né­pe hadseregének tagja, és — a sors ne adja — egyszer ne­tán emberekre kell lőnie? Hogyan érthetek velük szót? Az én fogalmaim számokkal ki nem fejezhetők, így neki édeskeveset mondanak, s ha mondanak is valamit, nincs törvényerejük. Mi ez: cinizmus? Nem. semmiképpen nem az. Akkor meg?! — visszhang­zom szárnyaszegetten az ő magabiztosan kimondott^ zá­rómondatát. A szülői házat vagy az is­kolát kárhoztassam? Sokra megyek vele. Ki tudja, mi­lyen háborús trauma viselte meg annak idején a szüle­it, talán még gyermekkoruk­ban, s ez fakasztotta benne a kristályhideg racionaliz­must, ezért nem fejlődött, nem fejlődhetett ki közös- ségbe-tartozás tudata, emó­ció gyökérzete. Mit tud ezen változtatni az iskola? Sokszor inkább még ront. A különböző történel­mi kozmetikázások, elhallga­tások és elfogultságok a leg­érzékenyebb korban levő egyéniségnek a legérzéke­nyebb, még teljesen védte­len és védhetetlen rétegeit sértik meg, s az egyén — önkéntelen védekezésül — elzárkózik a történelmi gon­dolkodás, számadás elől —, menekül, menekül a bizto­sabb fogódzót ígérő, érze­lem- és értelemvilágát nem sokkoló egzakt ismeretek felé. Igen, igen, de nem elég különböző tetszetős, vagy nagyon is kétes értékű ma­gyarázatokat fogalmazni. Nem. Szót kell értenem ve­lük. Tom ka Mihály: Egy szobor talapzatára „Nagy, örök pör ez, melynek vádlottjai; mindenki, aki 1849. július 18-án élt és lélegzett Mezöbcrény városában.” (Hatvány Lajos) Nem rejthette el a júliusi nádas, nem tarthatta vissza drága Petrich Soma, de vétett-e az öntudatlan nép, hogy víz és sás nem lett költőnk hona?! Egy harmatcsepp nem oltja el a lávát, ezer sem, és tízezer ... mit tehet a robotos paraszt, hogy oltson el láng-leiket, szívet? Csipkár Pál lova már vágtatott, hallhatta a tót, a sváb, magyar, mély örvényt kavart a deszka-komp, alkonyait Világos és Arad. Bűntudat mibennünk nem jajonghat, mert nem temettük lápba, Holt-Körösbe, a cáratyuska-fente dárda szépapánk szívét is döfte. Kiültetik, ide a térre, (holt vályogot buldózer sodor) Petőfi Sándor vissza-visszanéz, örvénylő gyász a sűrű útipor. Mezöbcrény, 1983. május 10. Benyó Ildikó: A reménység képei XV. Benyó Judit: Expressz vonaton Már elvirágoztak a mézédes borok Budán, az állomás fülledten, feszülten piheg — hangosbemondó jelzi az indulást, talán esőt hoz a szél, talán valami jót — a percek sípolnak, mint a motorvonat! Száguldó füst, pályamunkások, ebben a rohanásban sietség és búcsúzás, magasfeszültség, meg egy kis végtelen a messzenézö rozsok fején. Ezen a hatalmas földön vadvirágok, bokrok elszórtan, árván nőnek és elsuhannak mellettem az árvalányhajak! Szeretem az észrevétlen alkonyokat, melyeket izzó-belsejű virágok tarkítanak, a mezők békéjét, gyermekkorom tájait, melyek tele vannak ártatlan illatokkal. Magam se tudom, szomorkodtam. Sorsukra várnak a szófogadó, vasutas lovak, a növekvő szélbe kitartom arcomat — hallom az ablakból az apró sikolyokat, ahogy érik a rozs és a búza és kiskecskék úsznak fehéren a fényben! Messzebb az erdők kitágulnak, mint a távolság köztem és vágyaim között! Már beborult újra, percenként bolydulnak meg fölöttem a Legendás Madarak!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents