Békés Megyei Népújság, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-14 / 113. szám
Illúziók nélkül 1983. május 14., szombat Mióta megszületett, vízválasztónak, fontos eseménynek számít nem csak a 17— 18 éves fiatalok életében, de a családjukéban is. Nem hiába nevezték el igen találóan érettségi vizsgának. A tény tehát nem változott, de az esemény tartalma annál többet. Különösen az utóbbi 10 —15 évben. Az idei érettségi vizsgáknak az adja meg az új színezetet, hogy most végeznek az első új tanterv szerint felkészített diákok, új érettségi vizsgaszabályzat szerint. A továbbtanulni szándékozókat pedig új, módosított egyetemi-főiskolai felvételi vizsgaszabályzat várja. A mezőberényi gimnázium 188 diákja közül 39 készül e nagy eseményre. Éppen ma, szombaton ballagnak, hétfőn aztán már hozzá is kezdenek az érettségi dolgozatok megírásához. Az iskola igazgatójával, Dütsch Zsolttal az új érettségi vizsgaszabályzatról beszélgetünk. Nekem kissé bonyolultnak Tűnik, de úgy rémlik, az iskolákban is kellett némi időt fordítani a megfejtésére, megszervezésére. — Tíz év alatt ez a negyedik érettségi vizsgaszabályzat. Ez utóbbit az új tanterv tette szükségessé. A lényege az, hogy a kötelező — magyar nyelv és irodalom, történelem, matematika tantárgyak mellett a kötelezően választható tantárgyak között szerepel a fakultatív órakeretben tanult tantárgyak egyike is, az írásban és szóban egyaránt szereplő egy idegen nyelv mellett. Ezután az igazgató a kivételek sorolásába kezdett, amit terjedelmi okból mellőzünk. Helyette az új felvételi szabályzatról, s a hamarosan megkezdődő érettségi időpontjairól faggatom. — Az általános műveltség emelése érdekében — mondja az igazgató —, ebben az esztendőben már nemcsak a felvételi tárgyak III. és IV. osztályos év végi eredményei számítanak, hanem hat tárgy harmadik és negyedik osztályban szerzett év végi érdemjegyei. Ebből maximum 60 pontot szerezhet a gyerek, a másik hatvanért a felvételin kell megdolgozni. Nálunk — folytatja Dütsch Zsolt — május 16-tól 20-ig tart az írásbeli, majd június 13-tól 16-ig tart a szóbeli. Mivel a tanítás május 17-ig folyik — pedig mi kis iskolának számítunk —, gond lesz a tanárok beosztása. Hiszen egyszerre tanítaniuk és érettségiztetniük is kell. Időközben az úgynevezett „kis tanáriban” összegyűlt néhány gyerek a végzős két osztályból. Csöppet sincsenek megszeppenve, hogy most újságíró faggatja őket készülésükről, céljaikról. Feltűnő határozottság, vitakészség, realitásérzék jellemzi őket. Kicsit irigykedve nézem őket, rég múlt gimnazista koromra gondolva. Mintha akkoriban mi nem lettünk volna ennyire tisztában lehetőségeink korlátáival. Mintha naivabban, optimistábban indultunk volna a felnőtt élet felé. Vagy csak a lehetőségek voltak mások? No, de filozofálgatás helyett ismerkedjünk meg ,Lérés” előtt álló beszélgető- partnereimmel. Matuska János, a negyedik A oszlopos tagja határozottan, céltudatosan fogalmaz: — Harmadikban még közgázra akartam menni. Aztán rájöttem, oda nagyon nehéz bejutni. Ügy érzem, a történelmet nem tudom annyira, hogy megfelelő legyen az esélyem. így aztán a matematika mellett döntöttem. Az, úgy érzem, megy. Egyébként is. Annyiban hátrányban vagyok, hogy értelmiségi mind a két szülőm. — Túlzott határozottsággal méritek fel az esélyeiteket. — Rákényszerülünk — hangzik a válasz. — Azért nem mindenki ennyire realista — szól közbe Gotthardt Ilona, aki pszichológus szeretne lenni, s határozott egyéniségével a B osztály egyik hangadója. — Régóta erre a pályára készülök, s éppen ezért már az ehhez szükséges biológia, történelem és neveléselmélet fakultációra jártam. A debreceni KLTE Feb-ese voltam. Szóval a felvételi előkészítők sokat segítettek nekem a felkészülésben. Nagyon érdekelnek az emberek. — Ennek megfelelően készültél négy éven át? —provokálom. M. János, Ilona, Vali, Magdi, T. János és László — Hát tavaly még nem is gondoltam igazán a felvételire — feleli őszintén. — Tetszik tudni — veszi át a szót a „bés” Cservenák Vali —, negyedikben döbben rá az ember, hogy négy éven át kellett volna tanulni. Én magyar—orosz szakon szeretnék a szegedi bölcsész karon tanulni. — Tanár akarsz lenni? — Nincs pedagóguselhivatottság bennem — vallja be. — De ezt a két tárgyat szeretem. E kijelentés után élénk vitába kezdünk a nyelvtanulásról. A gyerekek elégedetlenek a tankönyvek tartalmával. m A parttalanná duzzadt vitát újabb kérdéssel szakítom meg: — Mit adott.számotokra az iskola? — Lesz mire gondolni. Közösségnek igazából nem lehetett nevezni bennünket — mondja Vali —, de negyedikben összekovácsolódott az osztály. Sokat vitatkoztunk azon, mit engedhet meg magának egy egyéniség. Négy éven át kerestük egymást és önmagunkat. Tóth János igen önkritikusan értékeli négyéves „szereplését”. — Én nem tanultam a képességeimnek megfelelően. Ha újra kezdhetném, biztos többet tanulnék. A barátaim rettenetesen fognak hiányozni. Barna Magdolna kicsit ideges : — Holnapra hat oldal írásbeli van. Szóval, úgy ösz- szejött most minden ... — Sokan bedlliztek — állapítja meg Tóth János, mintegy magyarázva Magdi kitörését. — Tanítónő szeretnék lenni — folytatja Magdi, most már nyugodtabban. — Eszerint választottam fakultatív tárgynak a neveléselméletet, a magyart és az oroszt. Szeretem a kisgyerekeket. Febes voltam, remélem, sikerül a felvételim. — És a matekot szereted? Mert igen furfangos dolgokat tanulnak alsó tagozatban a gyerekek... — Hát... (Nagy nevetés.) Tóth János az ELTE-re készül, fizikus szakra. Másodsorban a matematika—fizika tanári szakot jelölte meg. — Kételyeim vannak, va- ■ jón megfelelek-e a követelményeknek. Pedig itt a suliban sokat segítettek. Kétféle szakkörbe is jártam, ahol konkrétan erre készítettek fel. — No, és a humán tárgyak? Most sokat számít a felvételinél. — A nyelvekhez tök hülye vagyok, de a magyarral jól megvoltam. Érdekes tapasztalatom az, hogy a humán érdeklődésűek jobban utálják a reál tárgyakat, mint a reál tárgyak értői a humánt. Tudjuk, hogy az új felvételi rendszernek az az állítólagos célja, hogy ne neveljen szakbarbárokat. De nekem az a gyanúm, hogy inkább a közepes képességűeknek, a mindenhez egy kicsit értőknek kedvez. No, ezen egy keveset vitatkozunk, aztán végre szóra bírom hatodik, igen csendes beszélgetőpartneremet, Szentesi Lászlót, aki az A-ba jár. — Gödöllőre, az agrárra szeretnék menni gépész szakra. Az egész család műszaki beállítottságú, úgyhogy ez a hagyományok folytatása lesz a családunkban. — Milyen volt a tanulmányi eredményed? — Hát... — Ugyan már — kotyog közbe Tóth János. — Még nálam is jobb képességei vannak. Biztos menni fog neki. Végül a gyerekek arról számolnak be, mit fognak tenni, ha nem sikerül a felvételi. M. János átmenetileg postásnak készül, bár ezt csak tréfából említi. Reméli, legalább előfelvételisként katona lehet. Vali irodai munkára gondol, T. János a fizikai munkával kacérkodik, hiszen amellett könnyebben megy a tanulás. Ilona nevelőotthonban kívánja megszerezni a kellő gyakorlatot. Abban pedig nagyon egyetértenek, hogy igencsak tartanak az érettségitől. Búcsúzóul megegyezünk abban, hogy augusztus elején újra találkozunk. S akkor szembe nézünk a valósággal. Felírom címeiket, még eltréfálkozunk egy kicsit, s aztán — ki tudja miért — nagy bizakodással nézek utánuk. B. Sajti Emese iskola a Dürer Teremben- Tornyai János: Zöldkabátos asszony II vásárhelyi Aki a képzőművészetben járatlan, s csak véletlenül vetődik be a gyulai Erkel Ferenc Múzeum által a Dürer teremben rendezett Kortárs Alföldi Művészet című kiállítássorozat vásárhelyi iskolát bemutató, legújabb tárlatára, az is rögtön észreveszi a több mint félszáz bemutatott alkotást összekötő szellemi összetartozást. Ezt a közös vonást nem az szolgáltatja, hogy az 1905- ben alapított hódmezővásárhelyi múzeum — az ötvenes évektől Tornyai János Múzeum — műgyűjteményének darabja minden kiállított alkotás. A szellemi rokonságot az alföldi táj szeretetében, az egykor Vásárhelyen munkálkodó alföldi iskola kiválóságainak — Tornyai János, Endre Béla, Pásztor János és Rudnay Gyula — közösséget, iskola- és hagyományteremtő példájában kell keresni. A több évtizedes múltra visszatekintő vásárhelyi művésztelep azóta is komoly szerepet játszik képzőművészeti életünkben. Ibos Éva, a Kohán Múzeum vezetője átgondolt rendezésében jól hangsúlyozza a vásárhelyi iskola történetiségét. így a látogató először az iskolateremtő Tornyai János alkotásaival ismerkedhet meg, aki az aföldi parasztság életét, az ott élőket körülvevő tájat, környezetet Munkácsyra emlékeztető, drámai erejű életképekben fogalmazta meg („Bús magyar sors”). A Tornyaival együtt munkálkodó Endre Béla lírai hangulatú képei („Paraszt udvar”, „Fás tanya”) Kovács Mária, a tanyavilágot megható lágy színekkel, érzelemgazdagon megörökítő stílusa, tovább él az utódok alkotásaiban. Rudnay Gyula, az alföldi iskola vezéralakja, a kiállításon szereplő számos alkotó mestere. Különös romantikával áthatott, expresszív hatású képei („Lovasok”, „Menekülés”) mellett a „Két tehén” című munkája illik legjobban bele a kiállítás érzelmi, hangulati vonulatába. Almási Gyula „Mi van eladó?” és a „Boglyák” című alkotása a vásárhelyi iskolát olyannyira jellemző dekoratív formanyelven készült. Emellett monumentális hatású képei tömör, fenséges nyugalmat árasztanak. A galérián sorakozó munkák alkotóival már gyakrabban találkozhat a közönség. Fülöp Erzsébet, a tanyai emberek életét együttérző lí- raisággal ábrázoló munkáival, Kajári Gyula drámai hatású szénrajzaival, és az ezen a kiállításon is meglepetést okozó Szalay Ferenc képeivel. Szalay „Mosakodó öreg”-e, a „Vonaton” fáradtan, görnyedt tartásban utazó emberei, de még a csendélete is hordoz szimbolikus tartalmat. Jól szerkesztett, realista stílusú képein az ember áll a középpontban. Alakjaiba egy egész életformát képes belesűríteni. Kiállított képeiről sugárzik az ábrázolt tanyasi emberek magányossága, fegyelmezettsége. Németh József „Mezei Vénuszba jól példázza az alkotó stilizált, olykor meseszerű látásmódját. A „Palán- tázók” című képe — Kohán hagyományát folytatva — monumentalitásával és tömörségével emelkedik ki a bemutatott alkotások közül. Kurucz D. István „őszi szántás”, „Aratás” című képeiről sugárzik az Alföld szeretete, elragadják képzeletünket a táj végtelenbe futó távlatai, amelyet itt-ott tör meg csak egy-egy — a nehéz emberi életet jelző — tanya. („Magányos tanya”). Csikós Miklós és Hézső Ferenc pedig az újabb formanyelven megszólaló, de a vásárhelyi iskola nemes hagyományait követő újabb generáció méltó képviselőiként van jelen. A házigazda múzeum vállalkozása több szempontból is szerencsés. Egyrészt, mert keresztmetszetet nyújtott e kiállítás révén a művészeti életünkben oly hangsúlyos szerepet elfoglaló vásárhelyi iskola és művésztelep alkotóinak munkáiból, másrészt pedig „leckét” adott az alföldi embernek e táj szere- tetéből. B. S. E. Németh József: Palántázók MOZI Dutyi-dili Csupa vidám arc, nevető emberek. Jókedvre hangolt nézősereg tódul ki az előadásról. A pénztárnál pedig a mozisok szívét melengető felirat olvasható: „A mai előadásokra minden jegy elkelt.” Mind-mind kedvező jel, csalogató. Bár ami a telt házak értékét illeti, bizony alaposan lecsökkent némely mozisiker színvonala. Torz filmforgalmazási gyakorlattal sikerült ugyanis egy olyan közönségréteget „nevelni”, amely a vérre, erőszakra, alpári röhögtetések- re „vevő”. Szerencsére Sid- ney Poitier most bemutatott filmje, a Dutyi-dili a jófajta szórakoztatást szolgálja. Két órára az utcán felejthetjük bánatunkat, mert a vásznon pergő képek ha a hatalmukba kerítenek, akkor elérkezik a nevetések ideje. Ha valaki megpróbálja elmesélni, miről is szól ez a film, aligha tudja felidézni, min kacagott olyan nagyokat. Vékony szálú történe- tecske az alap, ürügy csupán, amely körül ropognak az ötletpetárdák. Két kedves fickó, szerencsétlen balfácánok, elindulnak boldogságkeresőbe, a napfényes Délre, és ragyogás helyett sötét pokolba, dutyiba viszi a rossz sorsuk. Aztán, hogy a zord bűnözők közt mennyi mindent „összehülyéskednek”, arra nincs is szó. Két ragyogó színész: Gene Wilder és Richard Proyor kap alkalmat, hogy filmkamera, celluloidszalag és sok-sok technikai elem közvetítésével azt csináljon a közönséggel, amit akar. Jót akarnak! Az egyik nevetéshullámból a másikba gurgulázik a nézőtér, s a hangos kacagástól néha azt sem érteni, mit is mondanak a szereplők. Pedig érdemes odafigyelni a szinkronra. Általában kevés szó esik a szinkronstúdiók munkájáról — érdemtelenül. Hiszen jaj de sokszor éppen a jól kiválasztott „magyar hang” tesz elfogadhatóvá nehezen élvezhető produkciókat. EzúG tál — szerencsére — csak felerősíteni kell az egyébként is hálás alaphangot: a szinkronrendező, Mezei Éva irányításával (magyar szöveg Révész Mária) a szereplőknek hangot „kölcsönző” magyar színészek. Szakácsi Sándorral és Sztankay Istvánnal az élen, elemükben vannak. Arra is példa ez a film, hogy nem kell mindig világot rengető gondokon rágódnunk. Van abból éppen elég. Tessék néha jól megnevettetni bennünket! El nem felejtsük egyik legemberibb kincsünket, a mosolyt. Lám, semmi különös igény nincs: ha alkalom adódik, önfeledten együtt kacag a fiatal, aki minden jóra, rosszra fogékony, és az idősebb, aki már nem olyan nyitott lélek, s ezért korholja az ifjúságot. Saját elkomorodott életét. Hadd legyünk néha „kortalan” kacagok, gyermeki örömmel bút-bánatot feledni tudó emberek. Nemcsak az előadás idejére köny- nyebb így az élet, de talán még a másnapra is vidámabban ébredünk. Vidám embertömeg ömlik ki a moziajtón. Az utcákra mindenfelé a jó élmény hangulatát viszik magukkal. Érdemes megnézni ezt a filmet. (Andódy) flz életre készülnek Fotó: Gál Edit
