Békés Megyei Népújság, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
o 1983. április 3., vasárnap NÉPÚJSÁG Seltener Mihály rajzai húsvétra Egy év — képekben Színes borítóval jelent meg és kapható a hírlapárusoknál a Magyar Távirati Iroda nagy mennyiséget felölelő, témáiban gazdag, mintegy 600, részben először publikált fotófelvételből összeállított új kiadványa, „az év képekben”. A nemzetközi és hazai politikai, gazdasági, kulturális életet örökítették meg a Magyar Távirati Iroda fotóriporterei, külföldi tudósítói. A 160 oldalas kiadványban ösz- szeállitások készültek egy- egy érdekesebb témáról, amelyet nagy részletességgel, több oldalról világítanak meg az „optika jó szemű szakemberei”. A könyvből nem hiányoznak a különleges helyszíneken lencsevégre kapott történések, így például Békés megyében, a Füzesgyarmat melletti gázkitörés feszült percei. Délelőtti színjáték Székely Tamásnál Székely Tamásék erkélyéről a Körös-partra látni. Nem kérdeztem tőle, de tudom; sokszor kiáll oda, amikor kel a nap és megszólalnak a madarak ... Igaz, hogy nem folyó ez a mi Körösünk, Élővíz-csatorna, mesterséges, de akik a közelében laknak, azoknak szép ez a kis, csabai „folyó”, jó sétálni a partján, és végiggondolni amit éppen végiggondolni érdemes. Kinézek az erkélyről, és nem kérdem meg Székely Tamás színművésztől ( „nyug_ díjas színművész, javít ki, tavaly január óta”) szoktál-e sétálni ott, lent a parton, és ha igen, min gondolkozol? A szoba, ahol .két kényelmes fotel trónol középen, most, ezekben a délelőtti órákban minden lesz: színpad, amelyen felvillannak a múlt emlékei, igaz dolgai, egy színészpálya ünnepei és hétköznapjai. — Kezdhetjük? — kérdezem, és azzal szórakozom, hogy hozzáteszem (mintha ügyelő lennék): Művész úr, színpadra . . . A feleség, Mátyás Jolán színművésznő feketét hoz, meg a világ legfinomabb spanyol konyakjából tölthetünk egy fél kupicával, csak a forma kedvéért. Aztán színpaddá lesz a szoba, a könyvesszekrények díszletfalak, a televízió képernyője mintha reflektor lenne: a Színész megérkezett. — Tudod, mikor érkeztem meg Csabára? — kérdezi, megfordítva a szabályt, hogy ezúttal az újságíró kérdez —, pontosan emlékszem: három héttel a szerződéskötés előtt, hogy albérletet keressek. Találtam is a Lázár utcában, itt laktunk Jolival három évig, aztán átköltöztünk a Szív utcai ecetgyárba, ide pedig 1961-ben, amikor megkaptuk ezt a kis lakást,, a Körös-parton. Azóta itt lakunk, ennek már ugye, hu- szonharmadik éve. Add hozzá az albérletek éveit, kijön a végeredmény: Csabán élünk huszonnyolc esztendeje. Harminchat éve vagyok színész, Miskolcon kezdtem, aztán a Faluszínház .. . Roppant iskola volt! Tudod, a Faluszínházhoz kétféle színész ment akkor, akinek csak itt jutott kenyérkereset, vagy aki szolgálatnak tekintette, hogy járja az országot, mint egykoron — de sokat példálóztunk vele! — Déryné ifiasszony és társai... Mi egy rozzant amerikai dzsipből csinált tízszemélyes „mikrobuszon” utaztunk, állítottuk a díszleteket, szereltük a villanyt, indítottuk az aggregátort, ahol még villany sem volt, és körbejártuk a falut, hogy „megjöttek a színészek!” — Hőskor ez is — szólok közbe, és Tamás igent int a fejével: látom, most attól színpad ez a csabai szoba, hogy ott vagyunk valahol a Faluszínház egyik előadásán, talán éppen egy dunántúli faluban'. — Micsoda nagyszerű közönség volt akkor! Akik beültek a színházba, (miféle színházba: lócákra, egy rozoga nagyteremben), azok közül sokan először láttak eleven színészt. Shakespeare Ahogy tetszik-ét 286-szor játszottuk, két éven át. Iszonyú nagy szám! És nem untuk, szép volt a huszonhét évad Fazekas László felvétele a közönség varázsa hatott ránk, és bennünk is volt any- nyi kurázsi, hogy egy-egy új tréfával megnevettettük a kollégáinkat... Fegyelem? Másféle a mostani fegyelem. Nem keményebb, nem több; más. Manapság inkább „vigyázz állásban” csináljuk a színházat. A színész áll vi- gyázzban . . Itt következik el az első szünet. Talán vége a beszélgetés első felvonásának? Igen, úgy tűnik. És indítjuk a másodikat. ’— Hogyan kezdődött, hogy színész lettem? Habár lehet, hogy ez a kérdés az „első felvonás első jeleneteként” lett volna aktuális, azért itt sem idegen. — Mondok néhány állomást. Negyvennégy előtt szövőmunkás voltam Újpesten, versbolond, zenebolond. Műkedvelő együttesek, hegedű. Nagyon szerettem hegedülni. (Ha lesz pénzem, újra veszek egy hegedűt. Hiányzik a zene.) — És a színház? Most már végleg összekeverjük az idősíkokat, egyre felszabadultabban csapon- gunk. Előbb még azt meséli, hogy Budán dörögtek az ágyúk, negyvennégy telén, amikor Újpesten verset mondott, aztán meg azt, hogy amióta nyugdíjas színész, minden nap háromnegyed 10- kor bemegy a színházba, beköszön a portásnak, megnézi a próbatáblát, felszalad néha egy-egy kollégához, aztán, hazasétál. Közben azon té- pelődik: talán nem jól csinálta, hogy 27 évadot vállalt egyetlen színháznál? Hogy nem ment ide-oda, egyik színházból a másikba? Hol az igazság? — Hányszor kinyilatkoztatjuk: az a jó színház, ahol összejön az *egy nyelven beszélők csapata. Ahol egy- szercsak lesz egy törzsgárda, egy olyan sugárzó mag, amely meghatározza az egész társulat életét, munkáját, színvonalát. De hogyan lehet ezt úgy csinálni, ha jön-megy az ember egyik színházból a másikba? Ki szeretném mondani, de ne értsd félre: bűn az, ha valaki 27 évadot egy színháznál tölt?! Még nincs vége a beszélgetésünk második felvonásának, miután pedig megegyezünk, hogy ezúttal nem lesz modernkedés, nem lesz „színpadi akármi két részben”, hanem igenis, eljátsz- szuk a harmadik felvonást is; megnyugszom. Lesz idő máshonnan is megnézni a színész életét, a színész örömeit, szomorúságait. Mert nem nélkülözi egyiket sem. Öröm volt, van, és szomorúság is. Nem kevés. — Már vártam ezt a beszélgetést, és két tucatszor végiggondoltam, miről mit mondok neked. Tudtam, hogy arra fogsz kérni: Tamás, beszélj az életedről. Azt is tudtam, hogy a színházról fogok beszélni. És ez nem görögtűz. Aki annak hiszi, a lelke rajta. Így aztán az életéről beszél. A színházról. Hiába előzi meg Miskolc, meg a Faluszínház, sokféle régi siker (például az Ahogy tetszik- ben Próbakő, az udvari bolond, ezt játszotta 286-szor!) a nagy pályaszakasz, (szakasz? inkább fél élet) az a békéscsabai. A Jókai Színház, ahová Daniss Győző igazgató 1955. augusztus elsejével leszerződtette. Azóta „túlélt” 13 igazgatót, a főrendezőket nem is számolta. Feljegyzett egy olyan évadot, amikor 263 előadáson játszott, és a 27 évadban összesen 150 szerepet, vagy majdnem annyit. Fényképhalmok. Ötvenöttől nyolcvankettőig. A számára felejthetetlenek. A közönség számára felejthetetlenek. Bródy Sándor tanítónő: Tuza tanító. (Kétszer is játszottam!) Tovább: a Néma levente Beppója, Burk- hardt Tűzijátékában Gusztáv bácsi, aki bohócnak álmodja magát, (ez gyönyörű volt, mondja, a személyimben hordom a bohóc-fényképet. Mert az is én vagyok, vagyis: szerettem volna lenni ...). Az Optimista tragédia tengerésze, egy csomó operettfigura, aztán Körösz- tös Istvánnal egy nagy szerep: Paál, Csurka: Döglött aknák. A fényképnézegetés a szünet a második és a Jiarma- dik felvonás között. A harmadik: az nagyon fontos. Most kell kicsikarni a sikert, a tapsot, a vastapsot... Ugye, a színész büszke' arra, ha vastapsot kap? Megint visszafordítja a kérdést. — Arra vagyok büszke, hogy huszonhét évadon át szeretett a közönség. Tudom, hogy szeretett. Millió jele volt, és jele van most is. Nem a sznobokra, és nem a vájtfülűekre gondolok. Azok nekem nem közönség. Hogyan sikerült? Ügy, hogy soha kétszer ugyanazt az arcot nem mutathattam. Talán így volt. De, hogy erre törekedtem, azt nyugodtan mondhatom. — Öröm ez a szeretet a mai színésznek is? A fiataloknak? A többieknek ott, az igazi színpadon? — Szeretném hinni, hogy igen. Habár sok minden megváltozott. Az értékrend, a színházak belső világa-éle- te. Nekünk azt mondták a régi nagyok: a színház a közönségért van. Most ki- mondva-kimondatlanul azt hallani, hogy a színház a szakmának játszik... Jaj, de nagy tévedés! És az is, hogy a színész mind jobban háttérbe szorul. Mennyivel jobb lenne, ha az előadásban ott lehetne a színész gondolata, elképzelése is! Egy mai előadásból inkább a rendező szervezőkészsége, akaratereje. megingathatatlansága tűnik ki. A közös munkában a hangsúly a színészről eltolódott a rendezőre. — Jó ez? — Te hogyan gondolod? Nem válaszolunk, de tudjuk a választ. Közben elérkezünk kis, délelőtti színi előadásunk utolsó jelenetéhez. — Te és Békéscsaba . . . Mit érzel, mit válaszolsz, ha ezt kérdem? — Azt, hogy szép volt a huszonhét évad. Voltam magasan, nem mindig magasan, újra magasan: ilyen az élet. A színész élete. És, mert mindig tevékeny, meg nem álló ember voltam és vagyok: tizenhét évig megtiszteltek azzal, hogy én lehettem a színházi pártalapszer- vezet titkára. Nehéz, különös, semmi más időszakhoz nem hasonlítható másfél évtized. Mert többet kell vállalni annál, hogy az ember csak színész. Vállaltam a többet. Nincs több kérdésem Székely Tamáshoz. Ülünk a kényelmes fotelben, mintha pillanatról pillanatra változna az arca: elvonulnak előttem a Nagy Alakítások emlékképei. — Három napja kereslek — mondom én, mire ő: Rádióm volt Pesten. Ezt nem lehet abbahagyni! Még ha az ember szíve ra- koncátlankodik is olykor ... Nyáron? Hol van az még? Filmezni megyünk Jolival, Katkics Ilonához. Finálé, függöny. De csak erre a délelőttre. Sass Ervin Udvardi Anikó és Varga Géza szoborkiállítása Szép hagyomány, hogy a Békés megyei Rendőr-főkapitányság épületében időről időre különböző képzőművészeti kiállításokat rendeznek. A megyénkben élő és e tájhoz kötődő festőművészek bemutatkozása után pénteken Udvardi Anikó és Varga Géza szobrászok műveiből nyílt kamarakiállítás. A Békéscsabán alkotó művészházaspár főképp térplasztikával, érmekkel és portrékkal mutatkozott be. Különös sikert aratott Udvardi Anikó gyermekmászóka makettje, de tetszett az az érme is, amelyet a Nemzetközi Gyermekév alkalmából készített. Varga Géza munkái bepillantást engednek a szobrászművész műtermébe, hiszen a kész kompozíciók mellett szoborvázlatokkal is a közönség elé lépett. Sokan megcsodálták a Csillagok című alkotását, amely a világmindenségben helyét kereső ember lehetőséget értzékelteti. Udvardi Anikó és Varga Géza kamarakiállítása jelentős színfolt a felszabadulási ünnepségsorozat képzőművészeti eseményei közt. A vietnami lány portréja — Varga Géza alkotása Fotó: Gál Edit Vad fajzat Tudom, hogy durva ez így: „vad fajzat”, de hát az olasz- országi Északon így nevezik a Délről jöttékét, és ez még a szelídebb titulusok közé tartozik. Milyen különös! Aki Nápolytól délre él, az barbár, az vad fajzat, az mindenre kapható, az eleve gyanús. Még a rendőrségnek is, attól függetlenül, hogy alkalmankénti sikertelensége a terrorizmus ellen világszerte szembetűnő. De aki déli, és északra merészel vándorolni, mint filmünk két hőse, Mario és Umberto, azt be soha nem fogadják, a nők pedig? Nos, a nők — ha csinosak és kívánatosak — a kitartott luxushölgy színvonaláig vihetik a sajátos „társadalmi ranglétrán”. Ha most a sztorit kezdeném elmesélni, amiből Pas- quale Squitieri rendező kitűnő filmet csinált, akkor az történne, hogy kevesebb hely maradna arra: miért éreztem hátborzongatóan igaznak ezt az új olasz filmet, mely úgynevezett közönségsikerű film nem lesz ugyan, de aki látja, nem egykönnyen szabadul tőle, és kénytelen végiggondolni. amit látott. Ha közhelyekhez fordulnék, mondhatnám azt. hogy „a mai olasz valóság széles skálája fellelhető” Squitieri művében, melynek — itt kell megemlítenem — operatőre, Giulio Albonico - szakmája művésze, nagymestere. Totálplánjai és premierplánjai, félközeli képsorai, színei olyan jelentéserejűen szolgálják azt, amiről Squitieri beszélni akar, amiről, kiáltani akar, hogy arról csak az ámulat, majd a teljes elismerés hangján lehet bármit is mondani. Tehát így is kitűnő film a „Vad fajzat”, hát még, ha a rendezés, a színészvezetés természetességét, igazságait hangsúlyozzuk; hát még ha a vezető színészek (alig ismertek filmes körökben is) alakításáról mondjuk azt, hogy sallangmentesek, tudatosak, kidolgozottak — úgy tűnik, hogy remekművel állupk szemben. Nos, ez talán túlzás lenne, de hogy az utóbbi évek egyik legjobb olasz filmje került vászonra hazánkban, az kétségtelen. Nyilván, a kedves olvasó már eddig is észrevette: nem holmi krimiről, látványos-csábos bolondozásról van szó (habár azokra is szükségünk van!), ez a film mélyebbre tekint, és megpróbál „megállj”-t kiáltani az Embernek, aki mintha egyre többször nem tudná, mit cselekszik, aki mintha egyre többször tenne olyat, ami önmaga ellen való, ami megérinti, sőt el is éri az önpusztítás határait... Szörnyű káosz a fejekben, szélsőségek a szívekben, elidegenedés, oktalan terror; züllés, kábítószer és prostitúció; kilátástalanság és testi-lelki nyomor; durvaság, erőszak: ilyennek látja Squitieri a huszadik század negyedik begyedének Olaszországát. Van-e kiút, és merre van? Felvillannak munkásarcok, igazságkeresők, bátrak: de csak felvillannak és nem meghatározók. A meghatározó: a kétségbeesett kilátástalanság, és a kérdés: igaza van-e Squitierinek? ... S. E.
