Békés Megyei Népújság, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
NÉPÚJSÁG 1983. április 23., szombat A megtartó közösség Egy paraszti élettörténet tanulságai Bedagadt térdem miatt ágyhoz kötve a Néprajzi Közlemények füzeteit, lapozgattam, hogy erőt merítsek, s elszántságot egy délibábos regényelképzelésemhez, így akadtam rá Küsmődi Bálint élettörténetére. A szövegben nyoma sincs a néprajzi gyűjteményeket jellemző alkal- miságnak. Mintha egy ismeretlen nagy író tollából folynának a szavak, s Küsmődi Bálint egyik regényalakja lenne ennek az elbeszélőnek, nem pedig egyszerélő ember. A mintegy százoldalas szöveget Földes Lászlónak mondta magnetofonra Küsmődi Bálint 1954. február— márciusában öt alkalommal, s a Néprajzi Közlemények *XXII. számában jelent meg 1979-ben, ugyancsak Földes László lejegyzésében. Műfajában az elbeszélés talán Móricz Zsigmondnak A boldog emberéhez áll a legközelebb, ugyanakkor fölidézi a székely népballadák szaggatottságát is, de úgy, hogy epikus teljessége ezáltal nem szenved csorbát. Azoknak a népcsoportoknak, amelyek egyikének Küsmődi Bálint is tagja volt, az Erdélyből, Moldvából Magyarországra menekült székelyeknek, csángóknak a sorsáról vajmi keveset tud a közvélemény. Én magam is, aki pedig Soroksárott lakván, ahova a kitelepített svábok helyére csángó-magyarok érkeztek, gyerekbarátok, osztálytársak révén közelről voltam tanúja e hányattatás egyik pillanatának, s aztán egy későbbinek Egyházaskozáron alkalmi néprajzi gyűjtőként — meglepődve, és némi szorongással olvastam Küsmődi Bálint élettörténetét: amit megismertem belőle, azt úgy eddig nem tudtam, pedig ez volt az érzésem mindvégig, tudnom kellett volna. Földes László, aki maga is, mint Küsmődi Bálint, Bu- dajenőre telepített ditrói székely család tagja volt, s néprajzosként került az egyetemre, olyan azonosulási készséggel-képességgel bírja szóra Küsmődi Bálintot, amire külső néprajzi gyűjtő, vagy riporter aligha lett volna képes. Zeniális, leletmentő irodalmi régészként működött, habár látszólag csak a közvetlen tegnapig nyúlt le. Tudja, ismeri és elismeri a beszélő személyének jelentőségét, az általa képviselt ügyet fontosnak tartja, s a menekülő székelység sorsából sugárzó jelentést egyetemes érvényűnek. Az elbeszélő, s a lejegyző azonosulására volt szükség ahhoz, hogy Küsmődi- Bálint élettörténetének tanulságai, elbeszélő művészetének erényei megérződhessenek a papíron is. Minden kisebb közösségben,„különösen amelyek kultúráját nem olvasztotta be egészen az uralkodó írásbeliség, kialakul egy sajátos, szóbeli elbeszélő stílus. Nem a népmesére gondolok, nem az anekdotára, hanem arra a módra, hogy életük megesett, vagy megesettként előadható eseményeit mondják el egymásnak az emberek, ahogy véleményt cserélnek, vitatkoznak, gondolkoznak, mert létezik egy ilyen stílus, és ez a stílus a népi regény maga. Azonban olyan monumentális és egyszerre változékony nyelvi-szellemi képződményről van szó, ami egészében képtelen megőrződni. Ritka pillanatok azok, amikor módunk van tudomást venni róla. Németh László Tamási Áron kapcsán figyelt föl e népi elbeszélő tudat létezésére: „Milyen szerencsés az író ... Ehelyett a faluja dolgozott ... Mást se tesz, csak mint a kútfő, bukja a mások szegénységéből, életkedvéből fölszálló ízeket, s annyi költőnek, aki dicsőséget sose látott, minden dicsőségét ő aratja le, székely Homérosz maga.” Olvasva Küsmődi Bálint élettörténetét, aki dicsőséget sose látott, észre kell vennünk, a hangja legalább olyan tiszta, mint e hang irodalmi vetülete, ugyanakkor természetesebb, és sohasem túltelített. Azonban nemcsak a stílus természetes, visszafogott költőisége figyelemre méltó, ez rrfég csak részben emelné ki a könyvet a néprajzi, nyelvi dokumentumok sorából. A szemlélet, a rendező elv, az életfilozófia talán még nagyobb fontosságú ebből a szempontból. A szerző megdöbbentő magabiztossággal igazodik el a világ dolgaiban. Hát így is lehet — hökken meg az ember — ennyire egyszerűen látni, s szókimondón megnevezni azt, ami már-már nemlétezőnek tűnik az iskolás gondolkodás számára? Lehet ennyire nyersen, kegyetlenül a nevén nevezni mindent, s mégsem ropoanni össze? Ügy látszik, igen. Meglepően sok derű, olthatatlan életkedv mélyén rejtőzik a kiábrándító igazság. Mi az alapja e csöndes, de tántoríthatatlan magabízásnak? Talán a szerző nemzeti öntudata, amely mentes minden fellengzős gőgtől, romantikától ; a megvertséget is vállalja érte, olyan természetesen, ahogy hétköznapi ruháját ölti föl az ember. Inkább történeti-kultúrtörténeti képződménynek, semmint pusztán genetikai meghatározottságnak fogja föl magyarságát, sohase kérkedik vele, de bármikor hajlandó szolgálni, megőrzése annyira fontos neki, hogy azt már szinte nem is érzékeli, mintha magával az életösztönnel keveredne el ez a kényszer. Vállal érte minden megpróbáltatást, zokszó nélkül, egykedvően tűri a leg- fölháborítóbb megaláztatást, létbizonytalanságot, s pátosz nélkül, olyan természetesen, Illyés Gyula: Omlás előtt Az ősök, kik mögötted álltak, leomlanak. Mikhez hátad vetetted, _ ledőlnek a falak. Állsz — ember vagy — magadban. Dagály moraja nő. Árad az irgalmatlan, emberevő jövő. Ott, ott elől — s nem hátul — tombol a pusztulás. Csibe sír, kanca száguld. Állsz. Vársz. Nincs tenni más. ahogy egy pohár vizet iszik meg az ember, ha szomjas. Mintha nem is lehetne másképp. A mai, ezer téveszme által megzavart gondolkodás számára különös a Küsmődi Bálint képviselte szemlélet, pedig alighanem ez az igazán természetes. Sajnos, egyre jobban eltávolodnak ettől az alapmagatartástól, ami pedig minden életre való, élni, létezni akaró etnikumnak elemi létfeltétele. Ahova Küsmődi Bálint az^ ösztöneit követve eljutott, ugyanoda ért Levi Strauss is a külső, néprajzi megfigyelő útját járva a fogalmi következtetések segítségével: „Minden társadalomnak — létszámától függetlenül — van egy utolsó ellenállási, tűrési vonala — mondja. — Ehhez élete árán is ragaszkodnia kell. Ha nem teszi, az életét veszíti el. Ez a végső határ: a közösség kapcsolata saját hagyományrendszerével.” Hozzá kell tenni, e kapcsolat nem a hagyományrendszer puszta megőrzése, annak örökös átértelmezését, újraélését, újrateremtését jelenti. Küsmődi Bálint könyvében egy éddig elhanyagolt, számtalanszor visszametszett magyar mítoszlehetőség gondolati, érzelmi csíráját látom fölsejleni, amely az önpusztító szabadságvágy Petőfi sorsában testet öltött mítoszának ellentétpárjaként ott kellene hogy munkáljon a magyar öntudatban. Ami Odüsszeusznak a görög föld, az otthon hívő szava volt, Tézeusznak Ariadne fonala, Józsefnek, akit pedig kitaszítottak az övéi, a rokoni kötelék, az Küsmődi Bálintnak a magyarsága, ez mentette a világháborús, s az azt követő évek bolyongásaiban, ez éltette a hazatalálás reménytelen eszméjét az idegeiben. Huszonöt évi lappangás után érte meg e könyv a nyomdafestéket, de akkor is csak a Néprajzi Közlemények hasábjain jutott, másra kíváncsi, szűk körű közönség elé. Pedig egy ilyen művet egészséges nemzeti közgondolkodásnak türelmetlen, izgatott, sürgető várakozással kellett volna előhívnia, akár a semmiből is. Oláh János Illyés Gyula: Látogatók írok. Bejön a halszag. „Jónapot’’ — szól némán, orromba, tüdőmbe, egyenest szívembe köszönve — „a tó küld: hogy vagy?” — Megvagyok. Sürget az asztalon a munka. De nem dolgozhatom. Üj vendég. Gomba-szag? A hegymögötti erdő lép be az ablakon Sosem elég! Emlékezés Illyés Gyulára Nem tudhattam, hogy másként kellett volna fölolvasnom a „Nem volt elég” című versét. Nem tudhattam, hogy az egész nemzetet annyiszor indítózó motor éppen az utolsókat lükteti, amikor érettségire készülő fiatal lányoknak és fiúknak, április 14-én, elmondtam a verset. Nem tudtam, hogy fájdalmasabban, messzihangzóbban kellett volna kiáltani: „Nem volt elég”! Nem tudtam, hogy halandóról beszélek, nem is gondoltam rá. Akkor se gondoltam volna, ha száz esztendős. Róla sose jutott eszembe a halál. Verseiben szólhatott akár az elmúlásról is — meg is tette kápráztató fölénnyel —, mindig az élet győzelmét idézte. A bölcs, és megszakíthatatlan emberi életét. Erről sem úgy szóltam, talán éppen azokban a pillanatokban, amikor az emberi arc napnyugta utániba haloványo- dott, ahogyan most szólnék. Fájdalmasan, virrasztósan-siratósan kellett volna mon- dani-zengeni a verset? Nem! Konokon, az ő hitével. Azt a verset, amelyben — mint annyi másikban is! — elmondta hitvallását. De nem tudhattam, hogy nem volt elég a nyolc évtized! Nem volt elég belőle egy, és nem elég, nem elég soha a hasonlókból! Ezt se mondtam el, hiszen közöttünk lévőről beszéltem, örök életűről szóltam — életfölöttiről. A hírre, ami váratlanul csapott le ránk, nem-is figyeltem oda, nem és nem! Az emberi fül gyarló, elhall szavakat... „Meghalt Illyés Gyula”, mondta valaki a szerkesztőségi folyosón. Mentem tovább. De aztán, mintha meginogtak volna a falak, mintha kürtök zengtek volna, de süket kürtök, és elhalványodtak a világ színei, írók, költők jöttek, telefonáltak. „Igaz?” ... Igaz, válaszoltam, és nem hittem el. Most már tudom, hogy így nem is igaz. A rögtön fölcsapott könyvoldalakról hallom a szavait: „Mert nem volt hazának elég, / hogy emésztésed vacsorára / e dombok aszúját kívánta, /és e lapályok kenyerét." Kell mormolnom újra hangosan vele. Néz rám, már az emberi idő mögül, a mű! Néz és kényszerít. Szelíd akarattal, hogy tudjam: nem elég! És nem úgy kell mondani mostantól e verset sem, mint eddig. Nem úgy, ahogy az önfeledten figyelő fiataloknak fölolvastam. Másként. Irgalmatlan elszántsággal, arcukba vesz- szőzve a szavakkal, hogy beleparázsosul- janak, hogy belesápadjak magam is. De hát nap sütött. A hír bár már megfogam- zott, még nem ért el hozzánk. Nem volt elég, motyogom, mormogom a vakítóan fehérlő könyvlapok fölött, ahol országos hosszúságban vonulnak a gyászfekete betűk. Igazán nem volt elég annyi mű, hogy méltón befogadjuk, megfogadjuk, húsunkká-vérünkké változtassuk. Nem volt elég, és nem lesz elég még mennyi vers, dráma, regény, tanulmány, a szellem pengéit villogtató esszé, hány átható tekintet, népben-nemzetben gondolkodó agy, hogy fölfogjuk: „Nem volt elég, nem volt elég / sem a hűség, sem a szívósság, mitől egybeáll egy-egy ország, s nemzet is lesz a nemzedék." A hír rezegve áll a lélekben. Még visz- szafénylenek rám a tizennyolc évesek tekintetei. Még azokra emlékszem, még az élőre gondolok, és talán nem is lesz másként sokáig. De a verset, igen, a művet más módon kell értelmezni, akár akarjuk, akár nem. Ott van rajt a bennünket kötelező pecsét, a visszavonhatatlan paranccsal: „Mert sem erő, sem bölcsesség nem lehet elég; hogy megójja / aházat, amelyben rakó ja / nem lelheti meg a helyét.” Ö meglelte! A házat is, a hazát is. Mindörökre. Nap süt. Tavasz van. Nem temetésre gondolok. Inkább arra, hogy magunk erősítésére kell másként mondanunk, kiáltanunk: nem volt elég! Sosem elég! Nap süt. Tavasz van. Kiss Dénes Szervátiusz Jenő: Karosszék-támla (részlet) Aztán, fülig szerelmi lázban egy jegenye, szinte dadog. Egy szántóföld, harsány-vidáman: tavaszra friss trágyát kapott. Venyige-füstjével egy kémény. Bőgve a szomszéd tehene. Aztán a rét minden fűszála, ég minden fellege, s oly testvérien magyarázzák, hogy élni jó és kell s lehet, hogy szemem alig tartja vissza válaszomat, a könnyeket.
