Békés Megyei Népújság, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-16 / 89. szám

1983. április 16., szombat o Békés József: Felhők mögött a csillagok Kora tavaszi estében sö­tét felhők takarják a hol­dat és a csillagokat. Az ég­bolt fekete burája alatt egyetlen halvány szürke csík: az országút. Tizenkét fénylő pont a nagy sötétség­ben: hat autóbusz tizenkét fényszórója. A fény fákat hív elő két oldalt a sötétből, fákat, me­lyek abban a pillanatban, hogy megjelennek, őrült ro­hanásba kezdenek visszafe­lé, hogy aztán ismét nyom­talanul olvadjanak bele a barnás-fekete semmibe. A motorok egyenletesen zúgnak. Egyenletesen és ál­mosítóan. A kocsikban és a vezetőfülkékben egyaránt sötétség, csak a számlapok világítanak sejtelmes fény­nyel a műszerfalon, s né­hány parányi ellenőrzőlám­pa halvány piros és zöld fénye sápadozik mellettük. Ódor az utolsó kocsi kor­mányánál ül. Magas, nyakig­láb fiatalember, vezetőülése egészen felhúzva, hogy ké­nyelmesen tudjon dolgozni hosszú lábaival. Tartásában még így is van valami könnyedség, de az arca egé­szen mást mutat. Azon sem­mi hányavetiség, inkább megfeszített, szinte görcsös figyelem tükröződik. Vagy talán még annál is több: szorongás. Sötét szemének tekintete kígyóként kúszik a fény után, de a fénycsó­vában néha alakok táncol­nak az országúton, árnyak kúsznak keresztül. S hiába robog nyolcvanas tempóban, ezeket az árnyakat nem tud­ja elgázolni. Pedig szívesen megtenné, hogy szabadulhasson tőlük. Az árnyak azonban félresik- lanak kocsija elől, belebúj­nak a sötétségbe, hogy pár száz méterrel arrébb ismét feltűnjenek. Az egyiknek éppen olyan formája van, mint Badurá- n*k, a villanyhegesztőnek. És ennek az árnyéknak1 hangja is van. Sunyin ne­vet, és azt hajtogatja: „Ja, kérem, valamit — valami­ért. A nagy pénzekért va­lamit áldozni is kell!” A szentségit az alamuszi pofájának! Mintha a becsü­letet akármennyi pénzért is fel lehetne áldozni! Mert a becsületre célozgatott Ba- dura. Hogy ezt megtapos­hatják azalatt, míg a pró­Irhatom úgy, hogy a Pe­tőfi Irodalmi Múzeum Buda­pesten a három tavasz je­gyében gyönyörűséges kiál­lítást nyitott Petőfi Sándor­ra emlékezve. Petőfire, aki megjövendölte, hogy „az ál­mok nem hazudnak”, és „di­cső neve költő-fiadnak, Anyám, soká, örökkön él”. Felmegyünk a történelmet látott lépcsőn a Károlyi-pa­lotában, a ma már múzeum­ban, és szorongó szívvel lé­pünk be a terembe, ahol Pe­tőfit idézik meg a relikviák: holt és mégsem holt tárgyak, képek, bútorok, használati eszközök, ruhák, és megele­venedett verssorok: egy óriás ívű élet nagy pillana­tai, megmaradt emlék-percei. Akikkel először szemben állhatunk, a szülők és Ist­ván öcsém portréi, Orlay- Petrich Somától, a mezőbe- rényi festőtől. Aztán vezet a tárlat, egészen a fiú, Petőfi Zoltán íróasztaláig, és a ki­állításrendező dr. Szekeres László eligazító -szövegéhez, mely nemcsak eligazít, ha­nem kitűnő olvasmány, ki­váló példája annak, hogyan lehet ilyesfélét is úgy meg­írni, hogy az érdeklődő ol­vasó érezze: aki írta nem­csak egze volt ott, hanem a szíve is: „A relikviák mos­tani megszólaltatásával azt igyekeztünk megvilágítani, hogy a nagy forradalmár lí­rikus, történelmünk büszke­sége megszívlelendő újat tud mondani napjaink számára is.” Igen, ezen az úton j árva­gondolva végig kell látnunk bás pilóta minden második nap messze jár. Hetekkel ezelőtt kezdte. Előbb csak egész halványan, általánosságban, hogy nem jó a fiatalasszonyokat ma­gukra hagyni. Ekkor Ódor Feri még fel se vette, eszé­be sem ötlött, hogy az ő szá- jaízét akarja rontani Badu- ra. Később azonban már le­hetetlen volt nem észreven- nie, neki húzzák itt a nótát. Egyik nap aztán megelégel­te. Letette a kulcsot az ak­na szélére, nehogy ez az alak félreértse, és elhívta a műhely sarkába. — Ide figyelj, Badura — mondta, és anélkül, hogy tudta volna, megfogott egy gombot a hegesztő szikrák­tól égett kék zubbonyán —, mit akarsz te tulajdonkép­pen mondani? — Okos ember ért a ki nem mondott szóból is! — De én a kimondottat szeretem, pajtás! — Akkor kérdezd meg a feleségedet! Hátha meg­mondja, ki furikáztatja reg­gelenként a motorján, ami­kor te még oda vagy. Es esetleg azt is, hogy honnan? Ódor elengedte a hegesz­tő kabátján a gombot, és csak annyit mondott: — Nagy szamár vagy te, Badura. Ordítsz, aztán azt se tudod, mit. Azzal otthagyta. Menet közben megtörölte a hom­lokát, s mire a kocsijához ért, már érezte, hogy gyom­rában is oldódik a görcs. Hát ezt tudja Badura? Hi­szen ő ezt már régebben tudta. Magától Icától. Ö mesélte, egyik reggel elké­sett volna, ha Aradi fel nem veszi a motorjára. Nyugodtan dolgozott egy darabig, készítette elő a ko­csiját indulásra, s csak ami­kor kiállt vele a gyár elé, akkor fogta el a kétség. Hát­ha csak azért számolt be Ica a motorozásról, hogy el­terelje a gyanúját? Hogy tőle hallja, ne másoktól? A gondolat belemart, és ettől kezdve nem hagyta nyugod­azt a csodálatos gyűjte­ményt, mely — legalább is számomra — olyan erővel támasztja fel az elmúlt szá­zadot, a Nagy Időt, a költőt és Júliáját, melyhez hasonló élményt még nem éreztem múzeumokat járva. A relikviák története re­génybe illő. Petőfi tárgyai­nak kálváriája — ahogy a már említett szép és világos eligazító szövegében dr. Sze­keres László mondja: „1849 elején kezdődött. Míg ő ma­ga Bem által megkoszorú- zottan harcolt az erdélyi csatatereken, elfogatási pa­rancsot adtak ki ellene, s a Windisgraetz által megszállt fővárosban a pesti főállam­ügyészség zár alá vette, és alaposan meghurcolta ingó­ságait. Nemcsak ,politikailag veszélyes’ könyveit kobozták el, de a legjelentéktelenebb személyes holmijait is ... A Bach-korszak nehéz eszten­deiben titokban kezdték meg a szabadságharcra és Petőfi­re vonatkozó tárgyi emlékek gyűjtését.” S, hogy nem eredményte­lenül, hogy a nehéz eszten­dőkben és azután később fi­gyelmes barátok, ismerősök és hazafiak, az 1876-ban ala­kult Petőfi Társaság tagjai megmentették és megőrizték a költővel kapcsolatos emlé­keket, így jöhetett létre a századforduló után hét évvel az első kiállítás, majd több is, végül ez a mostani, a Pe­tőfi Irodalmi Múzeum eme­letén. Mi mindent látunk? Leír­ni hosszadalmas, felfogni ni. A gyanú odatelepedett mellé a kísérőülésbe, és nem szállt le onnan egy pilla­natra sem. Hat óra után indultak, s az, hogy visszafordul, nyolc felé jutott eszébe. Attól kezdve már csak arra gon­dolt, hogy visszafordul, és váratlanul betoppan; most kínálkozott erre a legjobb alkalom. Olyan, amilyen ta­lán félév múlva se lesz még egyszer. Belülről újra hallja Hal- labrin műhelyfőnök szavait: „Hát ezt a kísérletet jól a nyakunkba varrták ... Ad­dig jártak Slotték fűhöz-fá- hoz, míg újra elrendelték a hűtőjük kipróbálását. De nekem le ne rohadjon* senki a nagy büdös rónaságon, mert nem tudom haza von­tatni holnap. Eheti ott a fe­ne három napig is. Azért, ha valaki úgy látja, hogy befuccsolt a csodahűtő, for­duljon meg, és szép lassan hozza haza a csikót az is­tállóba.” Ezt mondta Hallabrin, és amióta ez Odornak eszébe jutott, az összes műszer kö­zül a vízhőmérőt figyeli leg­jobban. Vajon, nem forr-e fel a hűtővíz? Annak mutatója azonban szabályos helyen lebeg. Sőt, ha egy kicsit engednek az iramból, még lejjebb is megy. A Slott-féle hűtők működnek. Kifogástalanul. Pedig, ha befuccsol a cso­dahűtő ... Ha befuccsol... Csakhogy nem akar befucs- csolni! De ha ő azt mondja, hogy mégis befuccsolt? Ha ő most hagyja a töb­bieket továbbmenni, szépen megfordul, és holnap azt mondja: „Állandóan forrta hűtővizem” — ki tudja azt megcáfolni? Senki! Az égbolt fekete burája alatt egyetlen halványszürke csík az országút. Tíz fénylő pont a nagy sötétségben: öt autóbusz tíz fényszórója. A hatodik kocsi már visz- szafelé rohan. sem könnyű. Ott van vitrin­ben Júlia kesztyűje, gyöngy- hímzéses tarsolya, legyezője és hajfürtje (!) szalaggal át­kötve. Ott van Petőfi gyu­fatartója, somfanyelű tőre, botja, egy kivágott deszka­darab a murányi várkastély­ból, Petőfi aláírásával. Ott van az ifjúkor: Csapó Etelke játékai, báli cipellője, Med- nyánszky Berta ereklyetartó­ja, a borjádi Sass-család réz­buzogánya, és az íróasztal, a borjádi kúriából, melyen Petőfi verset írt... A má­sik teremben ^honvédtiszti kardja, kokárdás-díszű dol­mánya, a Nemzeti dal első kinyomott példánya Petőfi kézjegyével, és a gondolkodó szék, melyen Mezőberény- ben ült, amikor barátja- pajtása: Orlai lefestette. Az ember, ahogyan itt né­zelődik, és megérinti gondo­latait az idő különös lehel- lete, a tárgyak valósága, a tárgyakon a költő és Júliája kihűlt keze-melege-nyoma: arra ösztökél, hogy távozva innen, majd otthon, pár nyu­galmas órán, elővegyük Pe­tőfi költeményeit, és újraol­vasva a régóta ismert soro­kat, újraéljük — az itt szer­zett élmény tűzén forrósít- va — a versek szavát, a ver­sek mélységeit, tündökléseit. A következő termekben, a „Petőfi utóélete a képzőmű­vészetben" című kiállítás sem engedi gyorsan távozni az oda belépőt, olyan gazdag ez a gyűjtemény, amilyent — tudomásom szerint — még egyetlen alkalommal sem állítottak össze Petőfire emlékezve. Izsó Miklóstól Orlai Petrich Somán át Ma­darász Viktorig, Benczúr Gyuláig, Kisfaludi Stróbl Zsigmondig, és a mi, batto- nyai Molnár C. Pálunkig itt van mindenki, aki az el­múlt századtól napjainkig a Az első óra irtózatos kí­nok között telt el, de a vé­gén elégedetten állapította meg, az útnak több mint fe­lén túl van. Ettől kezdve hideg nyugalom szállta meg. Agyában már nem volt sem­milyen gondolat, mozdulatai teljesen gépiesekké váltak. Nem érezte a kocsi rázását, még a motor zúgása sem ju­tott el a füléhez. Gépies megszokottsággal nézett időnként a műszerfalra, és csak egyszer, egyetlen egy­szer jutott el a tudatáig az a gondolat, hogy lám, a hű­tés még ezt az iramot is bírja. Ekkor keserűen elmo­solyodott, de a következő pillanatban már nem törő­dött ezzel sem. Soroksár határában majd­nem elgázolt egy kerékpá­rost. Az utolsó pillanatban rán­totta félre a kormányt, a másik oldalon majdnem le­szaladt az útról, egy pilla­nat tört részéig a fák egye­nesen a szélvédő felé ro­hantak, csak aztán tértek ki és futottak el mellette. Ha máskor történik ez ve­le, lelassít, és egy *pár pil­lanatig elgondolkozik azon,* hány lépés is egy börtön cellája hosszában, és vajon mennyi keresztben? Vagy legalábbis néhány jó szava lett volna a kerékpároshoz, aki lámpa nélkül hajt a koromfekete éjszakában ... Most gondolattalanul, ijedtség nélkül hajtott to­vább. Nem a ház előtt állt meg, sőt, még az utcába se for­dult be, tudta, hogy Ica megismeri az autóbusz mo­torjának hangját. A sarkon állította le a kocsit, aztán csaknem futva indult el a kihalt utcán. Később, ha arra a néhány percre gondolt, míg a sa­roktól a házig, majd fel a lakás ajtajáig ért, semmire se tudott visszaemlékezni, csak egy részeg emberre, aki az egyik homályos sarok­ban fejét a falnak támaszt­va végezte a dolgát. Attól kezdve azonban," hogy a kulcsot remegő kéz­zel beleillesztette a zárba, és halkan megfordította, min­den, a legapróbb részlet is kitörölhetetlenül belevéső­dött agyába. Hogy az elő­szobában egy vödör állt, Benczúr Gyula festménye költőről mondani kívánt va­lamit. Festmények, rajzok, szobrok sokasága hódol Pe­tőfi előtt: felfedve a változó évtizedek változó nézeteit, Petőfi-arcát is, ez pedig már benne friss földdel, mert Ica át akarta ültetni a nagynénjétől kapott filo- dendront. Hogy a szoba aj­taja nem volt kilincsre té­ve, csak be kellett lassan nyomnia. Hogy a szobában az utcáról beszűrődő fény hol gyengébb, hol erősebb lett, mert odakint erős szél lóbázta az úttest fölötti vil­lanylámpát. Hogy Ica hal­kan felsóhajtott, amikor lá­ba alatt megreccsent a par­kett. S hogy a kétszemélyes re- kamién, az ő helyén, olyan sima volt a párna, olyan patyolattisztán, hogy láttá­ra sírni támadt kedve a boldogságtól. A gyárban csend és sö­tétség lebegett a hangárok felett, csak az esztergamű­hely ablakai világítottak, és a trafóházból szűrődött ki sejtelmes, kékeslila fény. Beállt a műhely elé, aztán felment az irodaépületbe, hogy jelentkezzék az éjsza­kás diszpécsernél. — Mi van, Feri fiam? — kérdezte a nagybajuszú, pi­rospozsgás arcú, idősebb férfi. — Gondolhatja, Laci bá­csi. — Szóval a hűtő ... — Persze. Ügy forrt a vi­zem, mintha gáz égett vol­na alatta. — Kár... Szegény Slot­ték most nagyon remény­kedtek ... Pali még egy ne­gyedórával ezelőtt is felhí­vott, nem jött-e vissza va- lamelyikőtök. Csak akkor ment haza aludni, amikor megnyugtattam. Megvonja a vállát: ő nem tehet róla. Köszön és indul. Kilép a gyárkapun, sietve talpal a villamosmegálló felé. Ott megáll, kifújja ma­gát, nyújtózik egyet, nagyo­kat szippant a friss levegő­ből, fejét hátravetve felnéz a magasba. S ekkor látja, hogy itt nincsenek felhők pz égen, tiszta fénnyel ragyognak a csillagok. Amikor néhány perc múl­va visszaindult a gyárba, még nem tudta pontosan, mit fog mondani. Csak a csillagokat nézte. Azt, ame­lyik vörös fénnyel ragyo­gott a gyár homlokán, és azokat, melyek tiszta szelíd fénnyel kísérték fenn az égen. szintén történelem. Int, fel­fedez, és őriz, őrzi az „örök­kön élő”, a halhatatlan egy­re tisztább, egyre tisztultabb emlékét. Sass Ervin Arcok közelről Békés József Mielőtt elkezdenénk a be­szélgetést, Gáborkát kell meggyőzni, hogy ne kotyog­jon állandóan, s ez koránt­sem könnyű művelet. Gábor­ka 8 év formájú kisfiú, sa­ját bevallása szerint „szám­tani zseni”, aki nagyon sze­ret ott lenni, ahol az esemé­nyek zajlanak. Határozott egyéniség. Apja fia. — Amikor annyi idős vol­tam, mint most a fiam, Gá­doroson éltünk — emlék­szik Békés József. — Talán * én is ilyenforma legény le­hettem, hasonló élénkséggel figyeltem a világot. Tízéves koromtól Gyulán, majd Sze­geden jártam iskolába, de a nagy élmény mindig a nyári vakáció volt. Két hónap gondtalanság, öröm, otthon, Gádoroson. Ha a család ér­deklődött, mi leszel kisfiam, hamar válaszoltam: bánya­mérnök. Fogalmam sem volt, mi fán terem ez a szakma, de legalább mindenkit meg­nyugtattam. — Mégsem bányamérnök lett, hanem író. Hogyan? — Jókora vargabetűkkel. Amikor újságíró lettem, a napi publicisztikán kívül eszembe se jutott szépiroda­lommal foglalkozni. A Rajk- per idején azon „szerencsé­sek” közé tartoztam, akit „csak” a munkahelyéről küldtek el, és a pártból zár­tak ki. Az Ikarusban kita­nultam a lakatos szakmát, s mivel újságot nem szerkeszt­hettem, novellaírásra adtam a fejem. 1956 nyarán vettek vissza a pártba. A szakmai rehabilitációm időpontját ok­tóber 24-re tűzték ki, ám ez az ismert okok miatt akkor elmaradt. Amikor újjászer­veződött az irodalmi élet, sorra vehettem elő a fió­komból a kész írásokat. So­ha annyi novellám nem je­,lent meg, mint 1957-ben. — Ismét szerkesztőségbe került? — Dehogy. Maradtam az Ikarusban, s közben filmeket írtam. Miire azonban a Jó utat autóbusz című filmem ünnepi bemutatójára sor ke­rült, már mint televíziós mentem el régi munkatársa­im közé. — A magyar televíziózás hőskorának tartjuk az ’50-es évek végét, a ’60-as évek kezdetét. Mint aktív résztve­vő, hogyan emlékszik erre az időszakra? — Azt hiszem, nemcsak a televízió, de a szocialista Magyarország építésének is sodró lendületű, csodálatos korszaka volt. Sosem látott lehetőségek nyíltak előttünk, és ne féljük kimondani: él­tünk is velük. Tíz éven át a tv ifjúsági osztályát vezet­tem, s közben olyan műsoro­kat csináltunk, mint a Ki mit tud?, a Halló fiúk, halló lányok, a Ki miben tudós. Szép volt, annyi sok mun­kával, hogy észre se vettem, az írásra alig maradt ener­giám. Mióta „csak” a gyer­mek- és ifjúsági osztály dramaturgiáját vezetem, több időm jut erre is. S hogy mi­lyen eredménnyel? Szeren­csére hosszan tartana, míg felsorolnám valamennyi munkám. Hadd említsem csupán a Békés megyei Jó­kai Színházban is bemuta­tott Próbakő című mono­drámám, vagy éppen ezek-' ben a napokban a boltokba kerülő Igazmondó aranyolló című könyvem. Pillanatnyi­lag egy színpadi musicalt írok, a nyári bemutató idő­pontja már megvan, most még a zeneszerzőt keresem. Andódy Tibor Találkozások Petőfivel Relikviák, festmények, szobrok a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Next

/
Thumbnails
Contents