Békés Megyei Népújság, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-12 / 60. szám

o NÉPÚJSÁG 1983. március 12-, szombat Dér Endre: Szél süvölt a Sziliér partján A víztükör becserjedezett: szél acsarkodik odakünn. A Szillér-tó partján vág­ják a vastag, görcsös törzsű fűzfákat. A balta fényes ív­ben csapódik egy fűz gumós gyökerére. Idáig látni, hogy törzsén két bevésett név fe­hérük ... Hogy is volt csak? — Ti­zennégy esztendős lehettem, s negyedik középiskolás évem után gondtalanul élveztem a nyári vakáció napjait. A szo­kásos építőmunkára is csak két hét múlva kellett men­nem apámhoz, aki filagória ácsolását vállalta a geszti gróf birtokán. Akkortájt ho­zott össze a sors Katival. A szomszédos iskola új tanító­jának kislányával... No, de kezdjük elölről... * * * Terebélyes diófa emelke­dett kertünk közepén. A fa tetejére, malteros kötélből nyugágyat sikerítettem. Le­feküdtem az ágak közé fe­szített kötélre. Gesztenye­pipámat kukoricabajusszal töltve meg, nagyokat pöfé­keltem. Közben vagy az ég kékjében gyönyörködtem, vagy kalandregényeket fal­tam. Az egyik délutánon, amint a diófa tetejéről az égre pil­lantottam, csodálkozva ta­pasztaltam, hogy odafent ker. getősdit játszanak a gomoly- felhők. Hirtelen szél cibálta meg a fákat. A nyugágyul szolgáló, két vékony ágacska megreccsent. Hanyag nyuga­lommal tűrtem, hogy a szél ide-oda dobálja fekhelyemet. Csendesen élveztem a ma- gasbani gingallózást. — Szállj le, mert a nyakad törik! — hallottam lentről az öcsém hangját. — Mi az, hát behajtottad a libát? — tekintettem le, s előkelő mozdulattal vertem ki pipám hamuját, az öcskös feje tetejére. — Be bizony, mert vihar jön. Vikiék is behajtották a malacokat. — Miféle Vikiék? — Hát, az új tanító úr gye­rekei, Viki meg Kati. Itt őrizték a tallón a malacokat, oszt hunyót játszottam velük a kazal körül. Lekászálódtam, felvettem a közeli fa alól néhány vajai­mat, s fényesre dörzsöltem valamennyit. Az öcskös már a cseresznyefán szöszmötölt, s onnan kiáltotta: — No nézd csak, eloszlik a felleg. Mégse lesz vihar, odanézz! — Akkor pedig ki kell haj­tani a libákat — feleltem, s eliramodtam a libaól irányá­ba. — No nézd csak, micsoda kedvet kaptál a übászásra! Máskor a világért se mennél, most meg, amikor nem is ké­ne, loholsz, mint a bolond — csodálkozott utánam az öcs­kös, ám ezt már alig hallot­tam. Szaporáztam a libákkal a tarló felé. Elérve a földet, lehajintot- tam a botom a szalmakazal tövéhez. Fütyörészve hever­tem mellé. Hamar elhallgat­tam, mert ostorcsat fogást hal­lottam. Tíz év körüli fiúcska csergette kis karikását vagy féltucat süldő között. A man­galicák mellett a fiúnál alig idősebb kislány szökdelt pi­ros pettyes ruhában. Halvány­barna lábacskáján fehérre krétázott tornacipő virított. Fülembe csilingelt nevetése. Visszafeküdtem a szalmá­ra. Kaucsuk ellenzős sapká­mat mélyen az orromra húz­tam. Mintha mit sem törőd­nék velük. Ám az átlátszó simlin át — erősen fürkész­tem őket. Libáim ugyancsak rosszné­ven vették a malacok köze­ledését. Csata robbant ki az állatok között. Hatalmas gú­nárom s a legnagyobb süldő elkeseredetten rontott egy­másnak. Ezt már nem hagyhattam annyiban. Harcra készen, fel­emelt bottal siettem rendet teremteni. Egyazon pillanat­ban ért a csetepaté színhe­lyére a lány is. — Hó! — kacagta. — Ti bolondosok, még megeszitek egymást! Ráemeltem a szemem, de nyomban lesütöttem. Káprá­zatosán táncolt szőke haján a fény... Ö is megtorpant. Szandálomat bámulta mere­ven. Aztán, mintha parancs­szóra történnék, egyszerre emeltük fel tekintetünket, s 6 pillantásunk összekapcsoló­dott ... A libák és malacok siketí- tő lármája riasztott magam­hoz kábult állapotomból. A zaj felé fordultam. Köhintve rántottam egyet nadrágom korcán. — Szóval ,.. — s igyekez­tem hetyke fölénnyel ejteni a szót — hajtsátok innét azt a csürhét, aszondom. Elkeskenyedett az ajka, s dobbantott is a tornacipőjé­vel: — Megtérne ezen a tallón a liba is, a malac is, ha akar­nánk. — Tisztulás innét — szól­tam keményen, s most már meg se rebbent a szemem, amint a szöszkére szúrtam vele. Dacosan nézett vissza. — Mink ugyan nem moz­dulunk, ha már egyszer ki­hajtottunk. — No, akkor elhajtom én! S akácbotommal nagyot cserdítettem a legközelebbi disznó hátára. Azzal: hajrá! Hajtani kezdtem szaporán az iskola felé az egész csürhét. Több se kellett néki! Os­tora nyomán csak úgy por­zott a toll lúdjaim hátán. Hajtotta őket mifelénk. — Innyest, azanyját! — csikordult össze a fogam, s odarúgtattam sebesen: — Ha­gyod el?! — Nem én, míg te nem hagyod az enyéimet! S kék szeme villámot szórt. — Fecsegsz? — vetettem ma­gam a lány után. — Fele­selsz?! Iszkolt. Csak úgy libegett mögötte a pettyes szoknyács- ka. Teljes gőzzel „finiseltem” utána. Engem, a IV. A futó­bajnokát nem lehet csak úgy, faképnél hagyni... A lány öccse kirakta elé- bem a lábát. Jókora ívben bukfenceztem, porzott utá­nam a tál ló. Ám felszöktem, visszafenyegettem a fattyú felé, s loholtam tovább. A távolság egyre fogyott közöttünk. Az iskolaudvar tövében „vérszomjas” diadallal csap­tam rá. össze akartam Top­pantani egyetlen szorítással, de megéreztem, hogy nem is védekezik. Ezért hát lovagia- san letettem a földre. Az új tanítólány karja fel­villant a napfényben. Hálá­ból olyan pofont cserdített a képem bal felére, hogy szé- delegve kaptam az arcomhoz. Helyzetét ügyesen kihasznál­va, beugrott az iskola udva­rára. Csúfondáros nevetéssel csapta be az ajtót. Nagyokat fújtam. A pofon­tól, s a futástól kipirosodott képpel bámultam az elillant zsákmány után. Átvetettem magam az alacsony keríté­sen. Vállammal épp az ajtó­nak akartam rontani, amikor kinyílt az ablak,, s cédula hüllőt,t ki rajta. Felemeltem: „Jöjjön el estére hozzánk, sötéthunyót jáccani. Ne ha- raguggyon. Kati.” — Nem haragszom én, lel­kem — mormogtam sötéten —, csupán lenyellek kereszt­ben estére. Visszabattyogtam a földek­re. Libáim békésen legelész­tek a kazal tövében. Kati öccsének nyoma veszett, a disznókkal együtt. Eljött az este, én elmentem az iskolába, és — nem bán­tottam Katit. Pedig délután utánanéztem a szakirodalom­ban, hogy mit szoktak a banditák csinálni azzal a nővel, aki borsot tört az orruk alá, s a „Fanto­mok kincsé”-ben azt talál­tam, hogy a rablók az őket eláruló szobalányt tőrrel tet­ték el láb alól... Én a sár­kaparó dikicset neveztem ki tőrnek, nadrágom zsebébe csúsztattam, s azzal a szi­lárd szándékkal ballagtam az iskolába, hogy Kati szí­vébe tőrt döfök. Mikor azon­ban sötéthunyónál együvé bújtam vele, a kislány ke­zecskéjét rásimította „tőrt” szorongató öklömre. — Fáj-e még? — kérdezte bűnbánattal. Olyan önvád kapott el, hogy a dikicset kicsi híján saját szívembe mártottam ... Szólni azonban mukkot sem tudtam, annyira elszo­rult a torkom a boldogság­tól. Másnap persze együtt le­geltettük Katival a libákat és a malacokat. Közös tallón békésen legelésztek az .előző nap oly ellenséges indulaté állatok. Mi nyugodtan játsz­hattunk a kazal árnyékában. Attól kezdve minden időnket együtt töltöttük Ka­tival. Két kékegű hetet... Én a gesztenyecsibukot krumplicukorral kezdtem felcserélni — az ő kedvéért: a detektívregények helyett pedig bizonyos „Marktvajn”- könyveket olvastam —> szin­tén az ő kedvéért. Marktvajn könyve is ilyen gyerekekről szólt, amilyenek mi voltunk. Az egyikből azt olvastuk, hogy a fiú és a lány' titokban örök hűséget esküdött egymásnak. Ezért aztán egy csillagvilágos es­tén mi ketten is megfogad­tuk, hogy egymást hűtlenül ' soha el nem hagyjuk, s erős esküvel ígértük meg, hogy ha felnövünk, egymáséi le­szünk ... A vakáció elmúlta is csak látszólag szakította meg együttlétünket. Az iskolában egymásra gondoltunk mi mindig, s szívrepesve vár­tuk a karácsonyi szünetet, a viszontlátás perceit. Mikor pedig megint együtt tölthet­tünk két hetet, egy zúzma- rás reggelen — karácsony és újév között — fagytól gém- beredett újjal véstem bele nagy betűkkel a Szillér-parti fűzbe: Kati Bandi Mily boldogan nézegettük a fűzfát, s hogy gyönyörköd­tünk a fehér betűkben!... Amikor húsvétkor megint hazakerültem, nagy-nagy szomorúsággal láttam, hogy pompázó barkavirágot bon­tott a Szillér-tó minden fű­ze, csak a mi fánk bóbiskol virágtalanul. Hogy miért? Két hónap múlva, mikor áthelyezték édesapámat, s te fehér ken­dővel integettél — azt is megtudtuk, Kati... * * * Künn hó ezüstöz; a fák fehér ága — lobogó fehér kendő. Ám a balta — kegyetlen. Meg a süvítő szél — a Szil- dér partján. Téli estén De hamar leszakad a téli este falura, tájra! Kicsit elidőz­tem „arrafent”, így hát engem is beborít hűvösével, sötét­jével a téli este. Nincs különösebb baj, hiszen van villa­nyunk, járdánk. .. Már itt lábolom az estét, sárt, a régi „Hangya” előtt, ahol valamikor előadásokat, bálokat rendeztünk. S ahol ma egy presszó van, de nem ez az érdekes. Hanem az, hogy lépte­im alatt akkordot ver a járda. Nem is ko-kop, inkább csak a k betűk hangzanak, tehát mélyek, visszhang nélküliek, Csak a presszó zaja az, ami tolong, tódul, de ez dallam nél­küli, süket. Süketebb, mint a régi sáros, vak esték, amikor a terméskőből rakott járdát kongattam, s lépteim alatt sír­tak a kövek. Mert azokba az estékbe belezúdult az előadás­ra készülő fiatalok zsivalya, a pátosszal mondott szavak csengése, a* népdalok szívből fakadó szépsége borította el a járdát, estét, falut. Most zenegép üvölt, a harsogás szorít, fojtogat. De hát, istenem, változik a világ, s benne a mon­danivaló ... Nos, amikor kongattam a terméskő járdát, villanyunk sem volt. Viharlámpával közlekedtünk, meg aztán elemes zseblámpával. Amit a németek szállítottak nekünk, de hát... elemet nem lehetett kapni, aztán ... vagy új lámpát vett az ember, vagy elővette a viharlámpát, avagy éppen sötétben baktatott. Volt azért hangulata ezeknek az imboly­gó fényeknek, ahogyan a sötétség mélyéről innen is, az ut­ca másik végéből is, mint valami üdére — közeledett, vagy távolodott... De, bármilyen vak volt is egy-egy este, én nem hordtam magammal semmiféle lámpást. Ügy ismertem a terméskő-járda minden „dudorát”, minden süllyedését, hogy nem volt rá szükségem. Tudtam, hogy ezen a kishí- don, ahol most haladok át — aminek akkor nem volt kor­látja —, tíz lépést kell lépnem a nagy utcán, akkor balra fordulni... Hányszor, de hányszor megtettem ezt a tíz lé­pést! És, amit mai napig sem értek, egyszer mégis „elmér­tem” a lépteimet, és pontosan a vízzel telt árok közepén kötöttem ki. Ez a régi este csak úgy eszembe jutott, mint ahogyan olyan sok minden eszébe jut az embernek, ha a régen járt útjain lábolja az estét, időt. Szinte az emlékekben haladok. Már elhagyom a falu központját, ahol évek óta nem is vil­lany, de neon világít. Igyekszem hazafelé. A hazafelé a falu végefelét jelenti, persze. Főutca ez még, csak .. . már nem a „kirakat”. No, azért van itt is jó járda, ha keskenyebb is, villanyoszlopok is vannak, amivel nagy-nagy vágy, kívánság teljesült. De nagy dolog is a villany! A tegnap és ma dolgai kavarognak bennem, míg haladok, igyekszem hazafelé... . De ... mégis „furcsán” érzem magamat. Első érzésem az, hogy... mintha holdbéli tájon halad­nék, ahol a világosság nem igazi világosság, csak olyan ... sejtelem, s már átlépem a holdbéli egyenlítőt, tehát bele­gázoltam a sötétbe. De úgy, mintha a fény és az árnyék pe­remén mennék. Mert: az utca túlsó oldalán sorakozó házak fényben úsznak, ablakaikon szinte kacagva csúszik a fény, az utca közepén? Hömpölyög, mint egy sebes vizű folyó. De hát... mi történt ezen az utcán, mióta nem voltam itt­hon? Hogy ezen a jó járdán — mert a túlsó oldalra nem futotta a pénz —, sötét van, ami rámborul hidegen, dide­regve. Hogy... sötétségre és fényre oszlott a világ? Ó, sem­mi különös, csak ... A falu széle felé is neont szereltek, míg nem voltam idehaza. De úgy állnak azok a csinos kis karok, hogy teljes fényükkel az utca közepét és a járda nélküli oldalt világítják meg. Itt, ezen az oldalon, ahol jár­da van, botorkálhatunk a sötétben, sárban. Hiszen már én sem ismerem ennek a járdának buktatóit, hol süllyedt le a cementlap, hol vannak vízmosta dudorok ... Nincs baj! Van villanylámpa! És a túloldaliaknak van sötétítőfüggönyük, legalább használni tudják, ha már divatba jött. És milyen jó az autósoknak! Jól világított úton suhanhatnak, száguld­hatnak, és a járda nélküli, fényben úszó oldalon a macs­kák, kutyák sétálhatnak, „udvarolhatnak” — mert szegé­nyek, szerintem —, nem tudják, hogy ez csak neonfény és nem holdvilág. Bertalan Ágnes Petőfi Zoltán: Isten veled! Isten veled! mondám utánad én, S szemembe könnyek jöttének. Isten veled! Győzz harcnak idején, Dicsők s nagyok a győztesek. Isten veled, utánad mondom ezt, Sietve szent célunk felé, Nem félve én a rejtett végzetet, Bátran nézek jövőm elé! Immár búcsút veszek titőletek Gondatlanság, könnyelműség, Mostan csak jót, nemeset érzek, Keblem, szívem a vágytól ég. Ha megtevém, mit bírtam: akkor majd Nyugodt leszek, ha halni kell; S kevés virág, ha nyílik hantomon, Elég leszen e szép lepel... 1864. június 23, Schéner Mihály: Baba-téka Takács Tibor : Szentendrei szonettek í. A hegyi út, hogy belefúlt a mély, tapadó, sűrű hóba, a kocsi is visszagurult, nem segít itt az újabb próba, ' csak forog a kerék, pörög, istenkísértő ez a szándék, a helyzettel kibékülök, mindegy, hogy én mit is kívánnék, hát neki a hegynek: gyalog, félóra út vár ránk a házig, csak baktatunk, csak baktatok, arcomon a fagy kivirágzik, s bíztatjuk, csak biztatjuk egymást, hogy érdemes felmenni, meglásd. 2. Jelképek útja fel a házig, csúszik a cipő, elesek, a hideg szél meg hahotázik, gunyoros, rám fúj, kinevet, összefog ellenem a jég is, no híres, lássuk, mit akarsz, s én nekiindulok azért is, csakazért is álljon a harc, és újra fel, az út kegyetlen, még félút vár, már csak negyed, már nem fázom, kimelegedtem, felállnak körben a hegyek, mintha mondák: ez még ember, birkózik a lehetetlennel. 3. Pedig ez csak a testnek próba, lelkemnek volt már nehezebb, karmos idő tépett húsomba és rámomlottak a hegyek, és sárban álltam, egész szájig, és le volt kötve a kezem, s eljutottam a cérnaszálig, amin függött az életem, de felálltam, mint a mesékben a pyőztes, legkisebb fiú, csodálatos volt, újra éltem, s lettem tündöklő homlokú! Kezemben forralt bor s szívemben nincs messze az elérhetetlen!

Next

/
Thumbnails
Contents