Békés Megyei Népújság, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-12 / 60. szám

1983. március 12., szombat Uj kezdeményezés a reprint kiadás Igazi csemegével lepte meg a gyűjtőket, a könyvbaráto­kat az Állami Könyvterjesz­tő Vállalat. Reprint kiadás­ban jelentette meg Széche­nyinek a korabeli magyar gazdasági életről, Selyemről címmel írott művét, és a múlt század eleji konyhák egy ismert szakácskönyvét. A múlt évben boltokba került köteteket továbbiak követik, jelentette be a közelmúltban az ÁKV. A reprint kiadásoknak ha­zánkban nincs nagy hagyo­mánya. Az utóbbi harminc évben mindössze 50—60 könyv jelent meg, miközben Nyugat-Európában, az NDK- ban és Csehszlovákiában re­neszánszát éli. A magyar ol­vasó magával a fogalommal, a könyvkészítés e sajátos módjával is jószerével most ismerkedik. Mi is az a rep­rint? Korábban megjelent könyvek ismételt kiadása. Egyetlen követelménye a szöveghűség, amelyet általá­ban a legkézenfekvőbb mó­don, a régi lefényképezésé­vel érnel^-ek A teljes alaki­formai azonosságot csak a hasonmás (fakszimile) ki­adásoktól várják el. A hazai reprint legavatot­tabb szakértője dr. Kollin Ferenc, az ÁKV igazgatóhe­lyettese, a most formálódó sorozat felelős szerkesztője. Tőle érdeklődtünk az előz­ményekről. — Nyolc éve dédelgetett álmunk válik most valóra. Mi vállalkoztunk a kötetek kiválasztására és kiadására. A reprint a világon minde­nütt a kereskedelemhez (azon belül is az antikvár­kereskedelemhez) kötődik. Ez érthető, hiszen itt olyan régi értékek megjelentetésé­ről van szó, amelyeknél na­gyobb a kereslet, mint a kí­nálat. Ezt az antikváriumi hálózat érzékeli a legjobban. A kereskedelem mutatja az irrealitásokat is. Bartal An­tal 1901-ben megjelent, A magyarországi latinság szó­tára például hétezerért kelt el árverésen. Ugyanez rep­rint kiadásban 600—700 fo­rintért hozzáférhető lesz. Va­lós igények kielégítéséről van itt szó. Színesíteni akar­juk az antikvárkereskedel­met, oldani bizonyos feszült­séget, megörvendeztetni gyűjtőket, kutatókat, diáko­kat, más könyvbarátokat. A példányszámokat a kereslet­hez igazítjuk. Általában pár ezer példányban jelennek meg a kiválasztott kötetek, de lesznek ettől eltérő nagy­ságrendek is. Kugler Géza MAGYAR i rÜRDÖ^KALAOZ' —A-A\AC3YAR—-—- vfDO'CcyveJULCT----HIVATALOS------­— HÖZLOftYE------­s zcRHCSz-TKrre 1905-ben megjelent, A lég- újabb és legteljesebb nagy házi cukrászat című kézi­könyvét például 22 ezer pél­dányban nyomjuk újra. Az ÁKV igazgatóhelyette­sének elmondása szerint a reprintprogram egyelőre öt­ven könyvre, a megjelenteté­sükhöz szükséges időt tekint­ve öt-hat évre szól. Az idei terv ismert, pár hete közöl­ték a napilapok. A jövő évi terv most formálódik, ösz- szeállítása nem egyszerű, sokféle egyeztetést kíván. Biztosra vehető már Kolb Jenő Régi játékkártyák (1939), Nagyváthy János Ma­gyar practicus termesztő (1821) és Hermán Ottó A madarak hasznáról és kárá­ról (1901) 1984. évi megjele­nése. A sorozatszerkesztőtől megkérdeztük, milyen esé­lyük van a vidéki, köztük a Békés megyei könyvbarátok­nak arra, hogy hozzájussa­nak a könyvekhez? — Pár hete jelent meg hirdetésünk, de az érdeklő­dés máris óriási. A reprinte- ket az ÁKV boltjai árusít­ják. Köztudott, hogy a vál­lalatnak csak a fővárosban vannak üzletei. Ezért a vi­déki olvasók hozzánk kül­dött levélben is megrendel­hetik a könyveket, s azoknak — kereskedelmi hálózatunk említett sajátossága miatt — elsőbbséget biztosítunk. Dr. Kollin Ferenc elmon­dása szerint az antikvár- irányárjegyzékben mintegy harmincezer cím szerepel. Ezek negyedét érdemes len­ne reprinteint Nagy hát a reprint kiadások jövője, de ne essünk túlzásba. A kezde­teknél tartunk, örüljünk a nagyszerű felismerésnek, és az újranyomásra érdemesült régi könyvritkaságoknak. Árpási Zoltán Orgona Pannonhalmának, Augsburgnak Az orgona szó a görög or-. ganon szóból származik, a hangszerek hangszerét je­lenti. Szerkezetére és mére­teire nézve a leghatalmasabb fúvós hangszer, amelynek el­készülte mindig jelentős ese­ménynek számít. Jelenleg két orgona készül a Művészi Kézműves Vállalat műhelyei­ben, az egyik az augsburgi Pancratius templom részére, a másik pedig a pannonhal­mi apátság megrendelésére. Mindkét hangszer az idén elkészül és rendeltetési he­lyére kerül. A két orgona elkészítése rendkívüli munkát igényel. Már a tervezésük is másfél­két évig tartott. A szakértők először ' megvizsgálták a helyszínen az akusztikus vi­szonyokat, és csak azután döntötték el, milyen legyen a szerkezete, a hangszíne. Ezután kerülhetett sor a szerkezet megtervezésére, majd megépítésére, s az szin­tén másfél-két évig tart. A megrendelők igényének* megfelelően a két orgona mechanikus működtetésű. Mindkét hangszer negyven játékból, regiszterből áll,'az­az 2500;—2500 sípot kell be­építeni a 'szerkezetükbe. Kö­zülük a legnagyobb síp hat méter magas, 80 centiméter átmérőjű, a súlya három mázsa. A sípok elhelyezése után építik meg az orgonák egész szerkezetét körülzáró szekré­nyeket, amelyek 8—10 méter magasak, homlokzati széles­ségük pedig 12 méter lesz. Ha elkészülnek a hangszerek, darabjaikra szedve, kamio­nokkal szállítják a helyszín­re, ahol ismét, ezúttal végle­gesen összeállítják azokat. Nemzetközi gyermekrajzpályázat Debrecen város Tanácsa az idén is meghirdette a már ha­gyományos nemzetközi gyer- mekrajzpályázatot a szocialista országokban élő gyerekeknek. A Vili. debreceni nemzetközi gyermekrajzpályázat és -kiállí­tás címmel meghirdetett ver­sengésben részt vehet minden 1969. január 1. után született gyermek. 1982—1983-ban készült önálló, kiállításon még be nem mutatott művével. A pályamű­vek tárgya, tematikája tetszés szerinti; a rendezők főleg a gyermekek élményvilágát köz­vetlenül, hűen tükröző müveket, a gyermekkor örömeit bemutató alkotásokat várnak. Egy pályá­zó legfeljebb öt művet — fest­ményt, különféle grafikai eljá- '■ rással készült rajzot, batikot — küldhet be, a grafikai lapokat kivéve legalább 30 X 40 centimé­teres méretben. A pályaműve­ket 1983. május 15-ig kell eljut­tatni a debreceni Kölcsey Fe­renc Művelődési Központ címé­re (4026 Debrecen, Hunyadi ut­ca 1—3.). Nemcsak dolgozni, élni is Kezdetben volt a közművelődési párthatározat, aztán jött a közművelődési törvény, majd elkövetkezett a köz­művelődési szemlélet lassú változása. Már az is válto­zás volt, némi siker, ha valahol nem nézték rosszalló szemmel a kultúros akadékoskodásait, aztán meg az is, ha először „szemet hunytak” holmi színházi szervezés felett, még azután pedig, ha a művelődés alkalmait már senki vezető nem tekintette szükséges rossznak, hanem maga is beült a TIT-előadásra, vagy ha író érkezett az üzemi klubba, nemcsak feketével, hanem érdeklődő, jó szóval is fogadta. Szóval, ha a látszat megegyezett a tartalommal, és a szíveslátás nem csak felszínes proto­kollnak tűnt. Mondhatnák többen, akik beleolvasnak e sorokba: mi­nek ilyen iskolás módon fel­sorakoztatni azt, ami volt, vagy talán néha még van is, koránt sem a múlté? Csupán emlékeztetőül, válaszolom, mert arra sem árt emlékezni olykor, amit már túlhalad­tunk, mert látni, tudni, ho­gyan is volt pár éve, évti­zede: a megismétlődés lehe­tőségét zárja ki. Mondtak a közművelődési törvényre sok mindent, hogy nagy része írott malaszt csu­pán, ahogy azonban telt az idő, úgy bontakozott ki, hogy nem írott malaszt az, hanem intő példa, útjelző, jó esz­köz a hozzáértés gyarapítá­sához : hogyan tegye dolgát a-népművelő, hogyan a ter­melés irányítója, hogyan a munkás, ha igazabb, művel­tebb emberré válni elhatá­rozott szándéka lett. Mert ezek a példák is adottak már, és nevezhetnénk ösz­tönzőjüket szemléletváltozás­nak, mert az. Vagy még egy­szerűbben : a művelődés hasznára, fontosságára, nél­külözhetetlenségére mostan­ra már százezrek jöttek rá, és ha már eljutottak a csak félig ösztönös felismerésig, az is eredmény. Jártamban-keltemben' ta­lálkozom üzemi népműve­lőkkel, közművelődési bizott­ságok titkáraival, könyvtáro­sokkal, akik szinte csak sza­vakat cserélve mesélik el, hogyan ismerték fel a nagy titkot: az emberek szeretik a kultúrát, ha néha tiltakoz­nak is ellene, mert úgy hi­szik, szégyellni való és ne­vetséges klasszikus zenét hallgatni, nem csak krimit nézni a moziban, televízió­ban, vagy éppen — a ne­vetségesség fő bűneként — verseskönyveket olvasni, vo­naton utaztukban ... Hogy nem ez a jellemző? Kár len­ne meggyőzni magunkat, hogy nem ez, hogy ezek csak múló jelenségek. Meglepődtem, amikor a Volán szarvasi főnökségén azt mondta valaki: „látvá­nyos dolgot nem tudunk ösz- szehozni, de ha valami hasz­nos, az látványos is. Az se könnyű: rájönni, mit szeret­nének az embefek? Amire szívesen szánnak időt, mert az, hogy munka után a vas­úti resti meg a zsuga: nem jó senkinek”. Ahol így ki­mondják az igazat, hogy res­ti és zsuga, ott a változás reménye sokkal bizonyosabb. Mert a szórakozásnak, ahol csak sör, bor és más egye­bek a „műsor”, csak más­naposság az eredménye, és rosszabb munka. Igen, a szemlélet; az, aho­gyan a közműyelődést sokra, vagy kevésre tartják, meg­határozhatja, de legalább is alaposan befolyásolhatja az üzemek, szövetkezetek, gaz­daságok munkáját, értékét, azt, hogy mit hoznak a köz­nek és mit adnak a munká­saiknak? A „kiművelt em­berfők sokasága” soha nem válik közhellyé, mert be nem fejezhető, örök és ál­landó. Mint ahogyan a Pe­tőfi által óhajtott „szellem napvilága” sem kopogtat be hívó akarat nélkül. Az üzemi közművelődés is a „szellem napvilágáért” te­szi, amit már tenni képes, miközben céljait számos kö­rülmény befolyásolja, közöt­tük az együtt dolgozók mű­veltségének színvonala, ér­deklődése, szórakozási szoká­sai. Ismerek állami gazda­ságot, ahonnan rendszeres, nyári túrabuszt indítanak a szegedi szabadtéri játékokra; téeszt, amely a gyulai Vár­színházba viszi tagjait. Nem tudom, hogy a gazdaság és a téesz veszi-e meg a jegye­ket, vagy a színházba indu­lók, de ha még a „jutalom- jegy”-korszaknál tartanak, akkor is tisztelet érte. Néhány oldalát villantot­tam csak fel az üzemi köz- művelődés dolgainak, akik benne élnek, sokkal többet felhozhatnának. Olyan két­ségtelen eredményeket, me­lyeket már sikerként köny­velhetnénk, olyan változatos­ságot, mely mind azt látszik bizonyítani: a közművelődé­si törvény időben és hatáso­san érkezett. Persze, hogy sok a nehézség, a gond: a három műszak, a munka utáni hazautazás, a sokféle érdeklődési kör (vagy a sok­féle érdektelenség) tornyo­suló akadály az üzemi nép­művelők előtt. Segítőtársuk azonban már számos akad, munkatársuk már számos brigád, melynek tagjai a mozgalom hármas jelszavát nem felejtették, nemcsak dol­goznak, hanem élni is tanul­nak; és keresik, hogyan le­hetnek többek, értékesebbek. Ök az igazi bázis, velük együtt» tenni a köz javáért: a népművelői hivatás kitel­jesedése. * Sass "Ervin „Névtelen” hősök Kabódi Sándor, a színházi szcenikus Egy ember, akit nehéz megtalálni. Amikor a Jókai Színház portáján érdeklődöm utána, felvilágosítanak, hogy benn van, keressem a festők­nél. Onnan tovább küldenek •— most látták, itt van vala­hol — nézzem talán valame­lyik irodában. Zegzugos fo­lyosók, járatlan látogatónak valóságos labirintus. Végre rátalálok. Összepakolja a pa­pírjait és keresünk egy csöndes zugot, beszélgetésre. — Ez a kis táska az „iro­dám” — mondja Kabódi Sándor, szcenikus. — Egyike vagyok azoknak, akik legré­gebben jöttünk a Jókai Szín­házhoz, de sose volt íróasz­talom. Azt hiszem, nem is lehet másként színházat csi­nálni, csak ha az ember so­kat mozog, állandóan együtt él, lélegzik a közösséggel. A kulisszák mögötti világban is rendkívül fontos a jó csapat- szellem. Lehetnek kivételes egyéniségek, de eredményt elérni csak a ’ kollektíva ké­pes. Itt magányosan nem tündökölhet senki. * — E csapatmunkában mi a szcenikus feladata? — Tulajdonképpen minden produkciónál más és más. Néha azzal kezdődik a mun­kám, hogy segítek összhan­got teremteni a rendező, va­lamint a díszlet- és jelmez- tervező között. Amit ők meg­álmodnak, azt kell megvaló­sítani. Szervezni a műszakot, az asztalosokat, lakatosokat, a szabóműhely dolgozóit, fodrászokat és természetesen a díszletfestőket. Folyamatos felbuzdulásban élünk, azért, hogy amikor elérkezik a be­mutató napja, minden a he­lyén legyen. Számunkra az a legnagyobb öröm, ha sikeres előadások részesei lehetünk. — Történt olyan eset, hogy valamely bemutató nem túl­zottan sikerült, pedig a dísz­let, vagy a jelmezek kiváló­ak voltak? — Megtörtént már min­den, és mindennek az ellen­kezője is. Ám mit sem ér önmagában senki munkája, ha a színpadi játék hatásta­lan. Néha jó lenne megőriz­ni egy-egy emlékezetesebb díszletet, de sajnos, erre nincs lehetőség. Azon a né­hány tucat estén él a mi al­kotásunk is, amíg a darab műsoron van. Aztán jönnek újabb és újabb feladatok. — Hogyan kezdődött a színházi pályafutása? — Orosházi gimnazista ko­romban nagyon aktív szelle­mi légkörben éltem. Az is­kola amatőr színjátszói közt szerepeltem, és mondhatom, rendkívül népszerűek voltak az előadásunk. Téli estéken gyakran megesett, hogy a környező tanyákról szánnal jöttek értünk, az iskolában tartottunk előadást, utána megetettek bennünket, és csillagfényes éjszakákon csi­lingeltünk hazafelé. Sass Ár­pi bácsi, később pedig Szo- kolai Bálint vezette a szim­fonikus zenekart, amelyből én sem maradhattam ki. Sze­rettem festeni, rajzolni, így amikor munkahely után néz­tem, a színházhoz hozott az utam. Ennek immár 27 éve. Festőtári segédmunkásként kezdtem, és a mostani be­osztásomig végigjártam vala­mennyi fokozatot. Évtizedek során annyira összeforrtam a színházzal, hogy manapság egy többnapos ünnepen nem tudom mit kezdjek magam­mal. Hiányzik a festékillat, a tárak, a műhelyek nyüzs­gése. Néhány év, és nyug­díjba megyek. Nehéz lesz. Vettem ugyan egy kis mo­tort, azzal járok majd pe- cázni, de a színházat, a vi­lág összes potykája sem pó­tolhatja. Előre tudom: akkor is a kellékek készítéséről ál­modom majd. Andódy 'Tibor Előhang az állandó Petöfi-kiállításhoz Petőfi — a költő relikviái és utóélete a képzőművészetben címmel március 14-én, hétfőn kiállítás nyílik meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban Budapes­ten. Ezzel a tárlattal . az állandó Petőfi-kiállítás régi hiányát pó­tolják — ideiglenesen — a szak­emberek. Az 1848-as márciusi forradalom évfodulója alkalmá­ból megnyíló tárlat anyagát a múzeum, valamint a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményei­ből válogatták össze. Csaknem 150 képzőművészeti alkotást és relikviát mutatnak be, a múze­umlátogatók előtt még ismeret­len összeállításban. Az érdeklő­dők 1850-től napjainkig kísérhe­tik nyomon: hogyan élt Petőfi alakja a művészek képzeleté­ben, s miként változott szemlé­letük a különböző korszakok­ban. A közönség elé tárják töb­bek között Madarász Viktor Pe­tőfi halála című festményét, Benczúr Gyula Petőfi arcképe című alkotását, Ferenczy Béni Petőfi című bronzszobrát. Emel­lett számost festmény és grafi­ka, szobor, érme és plakett te­szi teljessé a Petőfi-ábrázolások bemutatóját. A relikviák között a költő egyes használati tárgya­it, ruhadarabjait és bútorait so­rakoztatják fel. MOZI üldözök Marion Brandonak úgy látszik, nincs szerencséje a magyar filmforgalmazókkal. A Keresztapa című filmje tíz, a most bemutatott Üldö­zők pedig 18 évet várt, míg a hazai mozivásznakra el­juthatott. Partnernője, a szép és igen tehetséges Jane Fonda is az utóbbi film for­gatásakor még kezdőnek számított. Azóta persze sok­szorosan megszolgálta az előbb felsorolt jelzőket.. ■ No, de ha már hozzáfér­hetővé vált a film, nézzük, mi tette alkalmassá az újra felfedezésre. A Horton Foote, Hajsza című elbeszéléséből forgatókönyvet író Lillian Hellmann munkája aligha. Ugyanis az izgalmasnak ígér­kező alapsztorit olyan kibír­hatatlan ízű marcipánnal vonta be, ami majdnem emészthetetlenné tette a 130 perces filmet. Hiszen a ma filmszerető közönsége már alaposan elszokott az élet csak fekete-fehér színű áb­rázolásától. Egyszerűen azért, mert a valóság nem ilyen. Még 1965-ben sem volt az! Az Üldözőkben pedig vagy csupa tiszta szívű és tekintetű Jók, vagy pedig velejéig romlott Rosszak töltik meg a vásznat. Ám, hogy a rendező, Arthur Penn mégis kasszasikert tudott csinálni a filmből, az kizá­rólag a sztárparádén, né­hány kitűnő epizódfigurán és természetesen az erőszak megfelelő adagolásán mú­lott. Pedig éppen a cselekmény mellékszálai, a háttérből jól kivehető, másodlagos mon­danivaló képes elgondolkoz­tatni a nézőt. Miszerint a hatvanas évek • Amerikájá­ban elég volt még. fél üveg alkohol ahhoz, hogy kitörjön a fehér emberekből a néger­gyűlölet. Hogy aztán ugyanez a lincshangulat — a vélt ér­dekek és az erkölcsi fel­sőbbrendűség nevében — rá­zúduljon a börtönből meg­szökött, tehát teljesen ki­szolgáltatottá vált Bubber Reeves-re. (Az akkor még ifjú, ábrándos tekintetű Ro­bert Redford emlékezetes alakítása.) Egy város kisebb-nagyobb bűnökben élő társadalma, és egy megtévedt, nem is iga­zán bűnöző figura előre tu­dott kimenetelű csatározása az alapja e filmnek. És ezt öntötte le egy szerelmi há­romszög cukros, díszes mar­cipánjával a forgatókönyv írónője- Keresve ehhez még egy olyan seriffet is, akit méltatlanul tekintenek a vá­ros lakói megvásárolhatónak, tehát, akinek bizonyítania kell. így megkavarva, néző legyen a talpán, aki tudja, mire kell és érdemes odafi­gyelni. A hosszúra nyújtott film­ben — jótékony vágásokkal könnyen kikerülhető — üresjáratok is vannak, ami megint nem használ a meg­értésnek. Például két — bár különböző társadalmi szinten megrendezett — „bulinak” is szenvedő alanya a néző, Aminek mindössze egyetlen funkciója lenne; az alkohol­mámor megszerzése, hogy a lincshangulat tetőfokára hághasson. Ehelyett egyre lankadó érdeklődéssel néz­zük a kikapós menyecskék és férjek mind bizonytala­nabbá váló körtáncát. S hogy mégis érdemes megnézni az Üldözőket? Nos, igen. A néző mégsem láthat mindennap annyi nagyszerű színészt, s különösen nem egy filmen belül, hogy el- szalassza ezt a lehetőséget. B. Sajti Emese

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents