Békés Megyei Népújság, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-12 / 60. szám

NÉPÚJSÁG 1983. március 12., szombat Lapszemle 1945 kora tavaszáról Március 7-én, szer­dán a Népszava ri­portere a donoroknál tett látogatásáról ír: „A fő­város utcáin plakátok jelen­tek meg, melyek felhívják a közönséget, hogy jelentkez­zék „donor”-nak, véradónak. A plakát közli, hogy az ér­deklődők a Vilma királyné út 34—36. szám alatt jelentkez­zenek. A jelzett címen már a kora reggeli órákban igen sokan álltak az utcán, külö­nösen nők voltak nagy szám­mal. A laboratóriumból egymás után jönnek ki a véradók, mindegyik mosolyog. Meg­kérdeztünk egynéhányat, mindegyik azt válaszolta, hogy észre sem vette és már befejeződött a vérvétel. Az egyik asszony azt mondja, hogy megenne még egy olyan reggelit, amit előzőleg ka­pott. A szobában álló orosz katona valami csodálatos gondolatátvitel folytán meg­értette az asszony kívánságát és néhány perc múlva egy nagy darab vajas kenyérrel kínálta meg a szabadkozó nőt.” Ugyanazon a napon a Sza­badság a moszkvai rádióra hivatkozva rövid híradást közöl: „Mint ismeretes, a magyar fasiszta hadvezetőség földet ígért minden magyar hon­védnek, aki kitünteti magát a Vörös Hadsereg ellen fo­lyó harcokban. A nyilas rá­dió néhány nappal ezelőtt bejelentette, hogy a honvé­dek csak akkor kapják meg a beígért földet, „ha a hadi­helyzet lehetővé teszi a földr osztást”. A hadihelyzet azonban — állapította meg a moszkvai rádió bemondó­ja — sohasem teszi ezt lehe­tővé. A felszabadított terü­leteken ezzel szemben máris megindult a földosztás. A fasisztákra Magyarországon csak sírgödör vár. Nőnapot ünnepelnek szer­te a világon — írja a Sza­badság március 8-án, csütör­tökön: „A szabadságharc végső diadala közeleg és világszer­te nők és férfiak a felépítés munkájára készülődnek. Nekünk, magyaroknak töb­bet kell harcolni és többet felépíteni, mint sok más népnek. Sok jel mutatja, hogy harcban, építésben a mi nőink is példát fognak adni. A német rabság leg­szörnyűbb heteiben, decem­ber 5-én és 7-én a csepeli nők tömegtüntetése megaka­dályozta a fasiszta kiürítési parancs végrehajtását. Bu­dapest ostroma nemcsak ott­honainkat rombolta szét, ha­nem az illúziókat is, amelyek asszonyainkat még a reak­cióhoz kötötték. A Magyar Demokratikus Nők Szövetsé­gének gyors fejlődése bizo­nyítja ezt. A konyhakertek, az ellátás megszervezése, az élelmezési kölcsön sikeréért vitt harc mutatja, hogy kül­földi nőtestvéreik mögött a magyar nők sem fognak el­maradni.” A Népszava március 13- án, kedden beszámol a Ma­gyar Építőmunkások Orszá­gos Szövetségének nyilvános nagygyűléséről, amelyet a Magyar Színházban * tartot­tak: „Kossá István elvtárs, a Szakszervezeti Tanács főtit­kára kifejtette, hogy az el­ső világháború költségeit a munkásság fizette meg, míg a feudális magyar urak kü­lönböző módon bújtak ki a kötelező fizetség alól. Minde­nekelőtt az üzemi tanácsról emlékezett meg, amely a leg­főbb biztosítéka annak, hogy ennek a háborúnak költsé­geit azok viseljék el, akik felelősek érte. Népi demokráciát akarunk — mondta —, amelyben a döntő szó miénk, dolgozóké. Ezután a bérkérdésről be­szélt, amelynek megoldása nem egyszerű feladat. E kér­déshez csak nagy felelősség­gel lehet nyúlni.” Mit tesz a Nagykunság né­pe az új Magyarországért? — erről értesülhet az olvasó a Szabadság tudósításából: „Az első távirat, amely Pest felszabadítása után megérkezett, Kisújszállásról jött — a város-polgármester tizenegy vagon élelmiszert gyűjtött össze és ennek út­ba indításáról értesítette Budapest éhező népét. Hogy az összes vidéki városokat megelőzve elsőnek sietett a szenvedő Budapest segítségé­re, az elsősorban a kis me­zőváros politikai és társa­dalmi viszonyaival magya­rázható. Kisújszálláson a harmincas évektől kezdve erqs földmunkás- és mun­kásmozgalom indult meg, ké­sőbb pedig az értelmiségi if­júság körében a Márciusi Front komoly eredményeket ért el. A bevonulás után polgár- mesterré Herpai Sándor ta­nyai igazgatótanítót, főjegy­zővé dr. Kovács Kálmán magántisztviselőt ' választot­ták meg. Nevük jól ismert a népi baloldali körökben. A földmunkásság vezetője, Ba­kó Kálmán, az egykori kubi­kos „bandagazda” lett. Tur- bacs Mihályt közgyámmá választották, de ott működik a városházán Földi Endre cipész, Váróczy Áron kerék­gyártó és Varga Sándor ko­vácsmester, akik a negyve­nes években szakmájukban termelőszövetkezeteket hoz­tak létre. A főkapitányságot Nánási László vezeti. Köz­munkára 50 főnyi turnusok­ban, tíznapos felváltással, a Tisza melletti hidakhoz és az utak rendbehozására küldtek munkaerőt”. összeállította: Tuza István Hogyan is történt? Válaszol: Nánási László Nagyjából úgy történt, ahogy a cikkben megjelent. 1944. szeptember végén be­hívtak katonának, elvittek a Dunántúlra, ahonnan csak hetek múlva tudtam meg­szökni. Légvonalban Simon- tornya és Kisújszállás olyan kétszázhúsz kilométer, de én Dunaföldváron keresztül megtettem talán háromszá­zat is, míg hazagyalogoltam. Azonnal bekapcsolódtam a már felszabadult város éle­tébe. A nemzeti bizottság meg­bízott, hogy szervezzek rend­őrséget. Eleinte tiltakoztam ellene, arra hivatkozva, hogy még kéményseprő se lettem volna soha önként, mert an­nak is derékszíját kell vi­selni. De dr. Kovács Kál­mán barátom meggyőzött, hogy most nem az az érde­kes, ki mi szeretne lenni, haném hol tud legtöbbet ten­ni az új élet építésében. Ezért elvállaltam. Felvettem rendőrnek huszonnégy hoz­zám hasonló sorú, hazaszö­kött volt katonát, mert tud­tam, hogy egy karhatalmi alakulatnál fegyelemre van szükség, és őket már nem kellett arra tanítani. A szovjet parancsnokság kérte, hogy küldjünk két­száz embert a tiszai hídépí­téshez. Megalakítottuk az úgynevezett munkaügyi bi­zottságot, egy öreg tizenki- lences kubikos, Tóth Sándor bátyám lett a vezetője. A kommunista párt helyi szer­vezetének javaslatára négy embert kiválasztottunk poli­tikai nyomozónak, hogy a fasisztákat, nyilasokat szed­jék össze. Közülük Janó Já­nos bátyámban nagyon kel­lemesen csalódtam. Konok, nehéz, vasfejű embernek tar­tottam, de minden utasítás, vitatkozás nélkül pontosan tudta, hogy mit kell csinál­ni. Tudta, hogy ki az ellen­ség, és ki az, aki csak meg­tévedt. Voltak megtévedt emberek is, nemcsak bűnö­sek. Volt egy öreg tanár, akit letartóztattak azért, mert amikor a németek bevonul­tak Kisújszállásra, ott ugrált a gimnázium előtt, és élje­nezte őket. Intézkedtem, hogy azonnal helyezzék sza­badlábra. Ismerni kellett, hogy milyen ember. Gyak­ran hangoztatta: „A hata­lommal, öcsém, mindig jóba kell lenni!” Mondom, ha Szenegálok jöttek volna, azo­kat is éppen így megéljenez­te volna. Annyira jó volt a kisúj­szállási rendőrségnek még a híre is, hogy dr. Zöld Sán­dor, akkori belügyi államtit­kár ki akart nevezni Szol­nok megye rendőr-főkapitá­nyává. De ebbe Erdei Fe­renccel egyetértésben nem nyugodtam bele, mert ak­kor már tájékoztattak, hogy a Nemzeti Parasztpártban, amelynek egyik alapítója voltam, jelentős szerepem lesz. 1945 májusában jöttem Budapestre, és a Nemzeti Parasztpárt országos köz­pontjában szervezési osztály- vezetőként, majd főtitkár- helyettesként dolgoztam. S amikor a pártok szép las­san megszűntek, a földmű­vesszövetkezetekhez kerül­tem, ahol most már több mint két évtizede tevékeny­kedem. Nyugdíjasként ugyan, de társadalmi munkában még mindig ellátom a SZÖ- VOSZ felügyelő bizottságá­nak elnöki tisztségét. Nagyon örülök, hogy be­szélhetek a régi időkről, mert felidézi a fiatalságo­mat, és jólesik emlékezni ar­ra, hogy egyike lehettem azoknak, akik nem vártuk tétlenül, hogy majd csak megbukik egyszer a fasiz­mus, hanem igyekeztünk el­lene cselekedni is. Kiscsákói emberek Amikor itt jártunk, havat sodort az északi szél. tisz­tünk és megtisztultunk a vé­geláthatatlan friss fehérség­ben. Csontunkig mart a hi­deg. Sehol egy ember, csak a kastély tornyai merednek az ég felé. Rozsdás lakat az ajtókon, kísérteties csend telepedett a tájra. A férfi kerékpárral közelített. Meg­állt, nagyot nézett, aztán kesernyésen válaszolt. — Látják ezt a kastélyt?! Korhad a léc, hullik a cse­rép, maholnap teljesen tönk­remegy. Valamikor iskolának használták, most KISZ-klub és orvosi rendelő van ben­ne, a többi helyiség üres. — Hogyan vélekedik Kis- csákóról — kérdezzük Ba­logh Györgyöt. — Boltos vagyok. Évente 2,5 millió forint értékű tá­pot és takarmányt adok el — markolja a bicikli kor­mányát. — Magam is szarvasmarhát tartok, a többiek disznó- és libahiz­lalással is foglalkoznak. Mi Jani bácsi, a népfrontos már ittragadtunk. Az apám 1947-ben kapott 11 hold föl­det, tanyát építettünk, gaz­dálkodtunk. Három gyere­kem van. A két fiú szakmát tanult, a kislány általános iskolás. Portát veszünk ne­kik Orosházán... Nézelődünk, tapossuk a havat. A körülkerített piros emlékműn felirat: „Felsza­badultunk — 1945.” Alatta örökzöld koszorú, kifakult szalagokkal. — Miben bíznak az itte­niek? — állítunk meg egy középkorú asszonyt. — Miben? A termelőszö­vetkezetben. Az orosházi Üj Élet kenyeret ad. — De a város, a központ messze van ... — Kell a tsz-nek az aranybánya. Mert ez a föld kincset ér, nekem elhihetik. Ezért ragaszkodnak hozzá a végsőkig. A tsz-központban, . a tá­volabbi, utcává rendeződött házakban és a szétszórt ta­nyákon mintegy 500-an él­nek. Ahogy ők mondják: az isten háta mögött. Kondoros 8, Nagyszénás 10, a járási székhely pedig 30 kilométer­re van. Közigazgatásilag mégis Orosházához tartoz­nak. Szabó György 1964 óta a 3. számú kerület vezetője. Kondorosról jár ide napon­ta. Schneider György a 23 tagú pártalapszervezet tit­kára a Csongrád megyei Eperjesről jött 10 éves ko­rában, és 1969-ben lett tsz- tag. — Pontosan 1238 hektár föld vesz körül bennünket — szólal meg a kerületve­zető. — Ebből mindössze 200 hektáron termesztünk búzát, a többi kukorica. Ta­valy teljesen megszűnt az állattenyésztés. Az istállók egy részében műhelyt ren­deztünk be. A melléküzem­Munkásnő a pusztán ágként működő forgácsoló, és ételhordót készítő üzem­ben 85-en dolgoznak. A tsz mindenkinek tud munkát adni, nem is mennek el az emberek, csak azok a fia­talok, akik továbbtanulnak. Egymás mellett, egy épü­letben van a vegyesbolt és a kocsma. Kívül nagy fol­tokban hámlik a vakolat, az ajtó fölött még mindig a nagyszénási ÁFÉSZ cégtáb­lája árválkodik, holott leg­alább 10 éve egyesültek az orosházi szövetkezettel. A szerződéses üzlet vezetője havonta 500 liter pálinkát mér ki. Kenyér és tej min­den kedden és pénteken ér­kezik. — Régebben bajok voltak az áruellátással — állítja a párttitkár. — ősz óta egy fiatal házaspár viszi a bol­tot, elégedettek vagyunk ve­lük. Hentesárut, süteményt is lehet kapni. A legna­gyobb gondunk, hogy a Vo­lán megszüntette az iskola­buszt. Legalább 40 óvodás és általános iskolás korú gyerek jár Nagyszénásra. A menetrend szerinti busz "reg­gel fél 7-kor indul. Húsz perc alatt ott vannak a köz­ségben, de az iskolába csak háromnegyed 8-kor engedik be őket. Egyszerűen nem lehet szót érteni a Volánnal. Hivatkoznak gazdaságtalan- ságra, kihasználatlanságra. Egyébként ez a járat a'ny- nyira zsúfolt, hogy a kicsi­nyek megtépázott ruhával, táskává} érkeznek az óvodá­ba, az iskolába. Bizonyára másképpen gondolkodnának az illetékesek, ha a saját gyerekükről lenne szó. Nem irigylem a kiscsá- kóiakat. A kettősség szorí­tásában vergődnek, segíte­nének magukon, de sokszor tehetetlenek. — Láttuk: szép új házak épülnek ... — Igen. Utcákat alakítot­tunk ki, megvettük a légká­belt, felállítottuk a villany­oszlopokat — folytatja a fia­talember. — Még sincs köz- világítás! Kaptunk járdala­pokat, leraktuk, de ez kevés. A háztáji szerződéseket, az OTP és a rendőrségi ügye­ket Nagyszénáson kell in­tézni, más dolgokban meg Orosházára utazunk. Elő­ször még napközibe se akar­ták felvenni a gyerekeket e kettősség miatt. A levelek kézbesítésével is rengeteg a bajunk. A tsz-nek van egy csapja, ez az egyetlen víz­nyerési lehetőség. A másik településen az ivóvíz mi­nősége nem megfelelő, ami­kor szóvá tettük, kiküldtek egy nortonpumpát. A tsz és a városi tanács egymásra mutogat. Csinál­játok, ti vagytok a gazda! Igaz, az emberek többsége tsz-tag, vagy kötődik a kö­zös gazdasághoz. Ez viszont a megye többi településén is így van, mégsem zárkózik el a tanács a jogos fejlesz­téstől. Igazságtalanság is lenne, hiszen az adót, az egyéb hozzájárulást nekik fizetik. — Mit mond az emberek­nek a hétfői tanácstagi be­számolón? Skultéti Istvánná, a 74-eS körzet tanácstagja nem örül a kérdésnek. — Tavaly még 50-en vol­tak az összejövetelen. Fé­lek, hogy közömbösség vesz erőt a lakosságon. Elmon­dom a szokásos beszámolót az eddigi munkáról, ismer­tetem a számvizsgáló bizott­ság jelentését. Esetleg szó esik az itteni dolgokról is. Újra hangsúlyozom: ebben az ötéves tervben a ta­nácsnak nincs pénze vil­lanyra, járdára. Azt taná­csolták: oldja meg a tsz a gondokat. / Takaros tanya a bekötő út mentén. Cirmos macska gubbaszt a lábtörlőn. Az öreg feje fölött, a kreden- cen régi korsó, rézmozsár. A 68 éves Pesovszki János az aszalra könyököl. — Mi ad örömet. János bátyám? Homlokán összefutnak a ráncok. — A négy gyerek, a 9 unoka és az egy dédunoka, ők már Pesten, Szolnokon, Orosházán élnek. No, és a A kastély munka. Itt az egy hold ház­táji és a jószág. Nem sza­bad leállni, tétlenkedni. — Hol született? — Itt a pusztán. Minden ősöm innen származik. Cse- lédeskedtek, pásztorkodtak. Geist Gáspár birtoka volt, a gyönyörű vadászkastélyt 60 holdas erdő vette körül. Sok A párttitkár mindennel foglalkoztam, még ökröket is hajtottam. Jó ember volt az uraság, min­dig megemelte a kalapját, ha találkoztunk. A felszaba­dulás után egy ideig senki sem nézett ránk. Jöttek az orosháziak, kiirtották az erdőt. Kellett a fa. Mi szán­tottunk, vetettünk, gondoz­tuk az állatokat. Tudtuk, hogy az élet nem állhat meg. A kastélyt sajnáltam a legjobban. Az értékes tró­feákat, vadászfegyvereket, bútorokat széthordták, a könyveket elégették. — De nem volt idő sirán­kozni ... — Nem bizony. Emlék­szem, 1948-ban megalakult az Ady Tsz. Én 11 társam­mal a földművesszövetkeze- tet szerveztem. Sublótfiók­ban tartottuk az árut. Ké­sőbb termelési felelős let­tem. Majd a Május 1-ben párttitkárnak választottak. Jött Nagy Imre és feloszlott a tsz, három-négyen ma­radtunk. Hívtak Kondorosra tsz-elnöknek. Mentem. Me­gint viharos évek következ­tek: 1956. Végül hazajöttem a Törekvésbe. Az 1970-es évek elején egyesültünk az Űj Élettel. — Bánja? — Nagyon jól ment a te­henészet, az elsők közé tar­toztunk a megyében. Sok ezer disznót, 500 marhát adtunk el. Sírtam, mint egy gyerek. Egyedül Sós Gábor, az akkori miniszterhelyet­tes adott igazat. - Hiába ... — Mit tud tenni egy ta­nyasi népfrontos? — Régen az is másképpen volt. Negyven évig voltam sportszervező, fővárosi mű­vészek léptek fel a kastély­ban, 80 bérletet váltottunk a Jókai Színház előadásaira. Most már a társadalmi mun­ka sem megy, négyévenként ígérnek, aztán minden ma­rad a régiben. Bezárt a bolt és a kocsma. Katonaköpenyes, kucsmás öregember ácsorog. Szabó Gábor nyugdíjas kömüves- és ácsmester. Kosarában tej­föl, birkahús, a csomagtar­tón kenyér. Zsebében fél literes pálinkásüveg. — Mivel tölti az idejét? — lépünk hozzá. — Magányos ember mit csinálhat? Újságot olvasok, sakkozok. — Egyedül? — Persze, így biztosan én nyerek — kacsint és hosz- szan integet a gépkocsi után. Seres Sándor Fotó: Veress Erzsi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents