Békés Megyei Népújság, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
1983. március 5., szombat o IZNslUltiTc} El friede Brüning: Két találkozás Két asszonyról szeretnék már régen írni. Véletlenül találkoztunk. Gertrudot, az idősebbet, talán két éve ismertem meg Türingiában. Ott üdültem, Gertrud pedig a szanatóriumban takarított. Hozzá tartozott az én szobám is, s minden reggel harangszóra lépett be. Mivel munka közben be nem állt a szája, hamar megtudtam egész élettörténetét... o Gertrud korán elveszítette férjét. Három gyermeket kellett fölnevelni, négy szájat etetni. Negyvenöt után hosszú évekig volt bolti eladó a kis faluban, ahová a háború alatt került. Még polgármesterként is tevékenykedett egy ideig, utána azonban ideköltözött, öt kilométerre a falutól. Nem kérdeztem meg tőle, miért nem maradt a boltban vagy a községházán. Talán úgy vélte, képességeit meghaladja az a munka. Hiszen az ötvenes években könnyen olyan hivatalokban találták magukat az emberek, amelyeknek legnagyobb jóakaratuk és igyekezetük ellenére sem tudtak eleget tenni. Amikor aztán jobban megismertem Gertrudot, megértettem, miért részesítette előnyben a szanatóriumi munkát. Szüksége volt arra, hogy állandó kapcsolatban lehessen emberekkel, akik az ország legkülönbözőbb zugaiból érkeztek, csak rövid időre rendezkedtek itt be, s hamarosan újra szétröppentek, akárcsak a költöző madarak. Később fedeztem föl, milyen szorosan összefonódott Gertrud léte a közösséggel. Sok emberrel barátkozik, tisztelik, noha — mint az alapjában véve boldog embereknek — neki is akadnak haragosai. Sajnálják tőle ezt a harmonikus életet, de Gertrud csak nevet a fülébe jutott megjegyzéseken: „Hát nincs igazuk, ha irigyelnek? Gondolni se mertem volna, hogy öreg koromra ilyen jól megy majd nekem. Kapom a szép nyugdíjat, mellé jól keresek, van három befutott gyermekem — és nem utolsósorban: egészséges vagyok! Mit kívánhat még egy öreg asz- szony?” Vidáman mondja mindezt, s közben kihívóan néz ránk, mintha tőlünk várna megerősítést. A beutaltak közül néhá- nyan, akik jól éreztük magunkat együtt, hamar rákaptunk, hogy az orvos által elrendelt sétáinkon pillanatra beugorjunk Gert- rudhoz. Férje valamikor erdőben dolgozott, s mivel akadt köztünk szenvedélyes vadász is, egyből találtunk közös témákat. „Látogass meg egyszer!” Hívta Gertrud Franzot, a vadászt, rögtön az első napokban. „És hozd magaddal a többieket is!” Még aznap beállítottunk — nem jelentkeztünk be, hogy elkerüljünk minden készülődést —, de Gertrud várt bennünket. Ünnepélyesen megterített asztal, a kávéhoz már forrt a víz a kannában, s mindennek a tetejébe még süteményt is sütött. Hiába, ez a vidéki vendégszeretet! Háza pedig a falu szélén igazi mézeskalács házikóra hasonlított. Kinyújtott kézzel elértük a mélyen lehajló tetőt. A két szoba olyan alacsony, hogy le kellett hajolnunk, nehogy beverjük a fejünket: Na és a konyha! Közepén kis kézi szivattyúval, az ajtó mellett meg borzalmas tűzhely, szóval mentes volt minden komforttól. . A házigazda meglepetésünket látva szórakozottan nevetett. Igen, így él itt, mutatta kedélyesen, s nemrégen még víz sem volt a házban, minden csöppért a patakhoz kellett mennie, csak amikor tavaly szabadságra jöttek a gyerek ’ű, akkor vezettették be neki a vizet. Hát ezért! összenéztünk. Ügy tűnt, mindegyikünk ugyanazt kérdezi magában: miért nem törődnek jobban a gyerekek -*■ valamennyien városi lakók lettek — anyjuk kényelmével? Merthogy ebben a viskóban nem leányálom az élet, azt a vak is láthatja. Körülményesen fűthető kályhák, a potyogtatós klozettot meg csak olyan fa- és szénhegyeken át vezető úton lehetett megközelíteni, hogy a halandó majd anyakát törte. Nem sok fantázia kell, hogy elképzeljük, hogyan él itt Gertrud a téli hónapokban, amikor ablakáig ér a hó, és korán reggel fáradságos munkával utat kell ásnia magának a legközelebbi buszmegállóig. S tényleg csak önszántából dolgozik? Vagy azért, mert évtizedeken keresztül etette a családot, nem volt hozzászokva és nem is akart megbarátkozni a gondolattal, hogy öregségére beérje a nyugdíjjal? Nem támogathatnák mégis a gyerekei? Vagy mindegyik, ahogyan mondani szokás, magával lenne elfoglalva? Nagyon kellemes délutánt töltöttünk Gertrudnál. A lakószoba falain függő agancsok meghitt atmoszférát teremtettek. A beszélgetést egy ideig Franz és barátnőnk szolgáltatta,/ Természetesen vaddisznóról, őzről, szarvasbikáról, kapitális bakról meg effélékről esett szó. Csak helyenként terelődött a vita más irányba. Közgazdászunk a kredenc üvege mögött névjegykártyát fedezett föl: „Dr. Jürgen P. a filozófiatudományok professzora’*. Hangosan felolvasta és kérdően fordult vendéglátónkhoz : — Távoli rokonod, Gertrud? Mire a válasz huncut mosoly volt, majd így folytatta a kérdezett: — Távoli ? — ismételte. — Jürgen a legidősebb fiam! A filozófiatudományok doktora! Berlinben tanít, a Humboldt Egyetemen. Tetszett neki, hogy meglepődünk, aztán tovább sorolta: — Hete, a lányom, agronómus egy kombinátban. A legkisebb fiam pedig hajóorvos. Már a fél világot beutazta! — A mindenségit neki! — szaladt ki a közgazdász száján, akinek először sikerült erőt venni magán. — Akkor neked csak gratulálni lehet ezekhöz a rendes gyerekek- höz! Aztán mi is csatlakozni akartunk a jókívánságokhoz, de házigazdánk addigra kiszaladt, s már jött is visz- szafelé, hóna alatt hatalmas dobozzal, amelyet nehezen lélegezve lerakott elénk az asztalra. — Rádiómagnó! — mondta büszkén. — A gyerekeim ajándékozták nekem a hetvenedik születésnapomra. Akarjátok hallani? — s lenyomta a gombot. Mindhárom gyerek magnóra mondta jókívánságait. Megható szavakkal köszönték meg anyjuknak a sok éves gondoskodást, egészséget és hosszú életet kívántak ; hangsúlyozták gyermeki szeretetüket, ragaszkodásukat, együttérzésüket... Mégis: amikor a kazetta lejárt, nyomasztó csönd lett úrrá rajtunk. Nem tudtunk mit mondani. Kifogástalan technika ... Szerető ölelés helyett? Már nem emlékszem, ki adta át édesanyjának a magnókészüléket. Csak arra, hogy a kisebb fiú tengeri útjáról küldte el jókívánságait, és hogy a lányt meg a vejet szintén sürgős és halaszthatatlan elfoglaltság tartotta vissza attól, hogy a mamát megöleljék ... Talán eljött a másik fiú... De ő is csak rohant, nyugtalan volt; magyarázta, milyen hosszú az utazás a nagymamához, s hogy bizony megviselte volna az unokákat, akiknek ■ ezért egyébként is több napot kellett volna mulasztaniuk az iskolából, így aztán a meny inkább otthon maradt, hogy az iskolaköteles gyerekeket elláthassa. Ugyan kinek is lehetne szemére vetni, hogy a mindennapos hajtás alól egyetlen nap sem lehet kivétel?... * * * Sokáig nem ment ki a fejemből Gertrud története. Vajon nem olyan téma, amely hosszabb elbeszélést érdemelne? önkéntelenül is a finn írónő, S. Salminen könyve, „Katrina” jutott eszembe. Legelőször fiatal koromban, de azóta is gyakran olvastam. Egy nő életét meséli el gyerekkorától haláláig. Katrinát a sors egy agyalágyult fickóval sodorja össze, óriási ügyességgel azonban úrrá lesz sorsán, a rengeteg megpróbáltatáson. Gyakorlatilag egyedül neveli föl gyermekeit, akik hamar kikívánkoznak a szegényes körülmények fogságából; rangot, nevet szereznek maguknak, és elhagyják a szülői viskót. A férj meghal, és amikor a magányos Katrina szintén érzi, hogy közel a vég, összeszedi magát, hogy még egyszer megláthassa gyermekeit. De egyiknél sem lel otthonra; akikért életét áldozta, idegenek lettek számára. Visz- szatér a kis viskóba, hogy ott haljon meg. Nem hasonlít elképesztően ez a női sors Gertrudé- hoz? Itt is, ott is a férj, aki aligha jelent támaszt, segítséget. Itt is, ott is a gyerekek iránti gondoskodás, hogy vigyék valamire az életben, lesz is belőlük valaki — és elhagyják édesanyjukat. Elképzelem, amint a legidősebb gyerek sem ér rá eljönni Gertrud hetvenedik születésnapjára, és az ünnepelt a magnóval ül — egyedül, magányosan. S itt máris megtorpanok: magányos-e valóban Gertrud? Másik variációt találok, miszerint a másik fiút főorvossá nevezik ki a szanatóriumban, ahol anyja is dolgozik. Hogyan reagálna a gyerek? Ha szolgálati villát kapna, vajon hagyná-e, hogy idős anyja továbbra is abban a viskóban kínlódjon? Ugyanabban a helységben, ahol a főorvos fiú lakik? Elfordítaná-e a fejét fehér köpenyben, amikor találkozna anyjával, aki a követ súrolja? Feltehetőleg meggyőzné, hogy hagyja abba a munkát, hagyja ott a kunyhót, és költözzön hozzá — pontosan úgy, ahogyan Katrina gyerekei is megpróbálták anyjukat a viskóból becsalni a városba. De boldogabbá tenné-e ezzel az asszonyt? Azt hiszem, ez a döntő különbség a két nő elmenetele között. Én láttam Gertrudot a szanatóriumi kollektíva kellős közepén. Tudom, hogy aktívan részt vesz a falu közösségi munkájában. Tagja az amatőr színtársulatnak, hetente kétszer jár. próbára. Végignéztem az egyik esti rendezvényen, amelyet az üdülő vezetősége szervezett a páciensek szórakoztatására. Abban az asszonyban, aki ott teljesen felszabadultan lépett az emelvényre, türingiai tájszólásban, nagyszerűen hangsúlyozva adott elő anekdotákat, igen, abban az asszonyban ismertem meg az igazi Gertrudot. Életörömtől sugárzott. Én meg mártírnak akartam kikiáltani? Még nem írtam Gertrúd- ról. Sem kitalált elbeszélést, sem portrét. De a témát sem raktam végleg félre. Egy nyugatnémet monodrámát mutattak be nálunk nemrégiben. Hőse idős nő, s mielőtt bevonul az öregek otthonába, elbúcsúzik megszokott környezetétől. Egy kritikusunk írta: a darab megtekintésekor föltette magában a kérdést, hogy menynyiben képzelhető el hasonló konfliktus az NDK valóságában. Sokáig töprengtem ezen a mondaton. Talán Gertrudról kellene monodrámát írni. És hetvenedik születésnapján bemutatni... o A másik asszony története, amely a fejemben motoszkál, rövidebb. A könyvtáros Annát egy felolvasás alkalmából iámertem meg. Feltűnt, milyen gondosan szervezte a rendezvényt. Nem elégedett meg a telefonhívással, mint mások. Személyesen keresett fel, hogy együtt válasszunk a könyvemből fejezeteket, amelyek szerinte leginkább megfelelnek majd a hallgatóságnak. Látszott, jól ismeri az olvasókat. Egészen speciális kérésekkel is tudott foglalkozni — erről később győződtem meg —, nem csoda tehát, hogy olvasóinak száma szépen gyarapodott. Olyan ember benyomását keltette, mint akinek munkája a mindene. Gondoltam, egyedülálló, senkivel sem kell törődnie, és így keres életének értelmet. Annál inkább meglepődtem, amikor megtudtam, hogy Anna fia születése óta béna. Kérdésemre, hogy ilyen óriási leterhelés mellett , hogy tud egyáltalán dolgozni is, egyszerűen azt felelte, hogy segít a férje. Egyetértettek abban, hogy nem elég töb- bé-kevésbé túltenni magukat a rájuk szakadt szerencsétlenségen, hanem a tényekkel kell élniük. A fiú iskolába járt, akár a többi gyerek. Akkoriban persze nem dolgozhatott. Naponta tolókocsival vitte a fiút iskolába, s a közelben maradt, hogy szünetben mindig elvihesse W. C.-re és megmosdathassa. Közben szinte gyógypedagógussá képezte magát, vallja be mosolyogva. A beteg érdekében egy gyógyfürdőhöz költöztek, ott biztosíthatta neki naponta a szükséges kezeléseket. — A fürdőben dolgozó asszonyok már ismertek — mondja. — Tudták, hogy értem a dolgukat. És szemet hunytak, amikor hozzáláttam. Mert olyan sok receptet, amennyit én szerettem volna a fiamnak, egy orvostól sem tudtam volna kicsikarni ... Talán nem volt kifejezetten legális a viselkedésünk, meglehet. De a siker végül nekünk adott igazat ... Annáék ma egy új épület ötödik emeletén laknak. A fiú megtanult a lifttől az alagsorig lépcsőt járni mankók segítségével; tolókocsival pedig mindenhová eljut. Egyetemet végzett. Édesanyja nemrégrti egy nap szabadságot vett ki terven felül: hogy méltóképp fogadhassa otthon a fiát — doktori munkájának védése után. Férj és feleség tavaly utazott el először nyaralni. Fiuk ezalatt egyedül látta el magát. Főzött, mosott, bevásárolt; számára is ez volt az első igazi próbatétel — és nagyszerűen vizsgázott! — Megnyugtató érzés, hogy boldogul az életben — mondja Anna —, ha majd nem lehetünk vele, akkor is. Ügy vélem, Anna történetét mindenhol és mindig újra el kellene mesélni, hogy erőt adjon. Főleg a sorstársaknak, fogyatékos gyermeket nevelő szülőknek, akik passzívan megadják magukat a sorsnak. A közelmúltban jelent meg nálunk egy írónő első műve, amelynek óriási visszhangja volt.' Olyan házaspárról szól, ahol az egyetlen gyermek szellemi fogyatékos. Ez a megpróbáltatás tönkreteszi kettőjük kapcsolatát. Anna és férje ezzel szemben, nekem úgy tűnik, felnőtt a nehéz feladathoz. S a közösen vállalt küzdelem még szorosabbra fűzte összetartozásukat. A látszólag megváltoztathatatlan elleni sikeres harc mélységes optimizmusról vall. Nem kellene hát tapasztalatukat továbbadni? Anna alakja egész regénynek szolgálna anyaggal. Hogy lesz-e elég erőm és kitartásom a megírásához, nem tudom. Ismerek viszont any- nyi fiatalabb szerzőt... — Ti írók, honnan veszitek az anyagot a történeteitekhez? — kérdezik tőlünk gyakran. — Sokat utaztok? Hiszen szükségetek van mindig új és új benyomásokra; arra, hogy érdekes emberekkel találkozzatok. Tényleg így igaz? Inkább azt válaszolnám, hogy néha az is elég, ha a takarítónővel beszélgetünk. Vagy ha a legközelebbi könyvtárossal, akivel összefutunk, nem csak könyvekről esik szó. Arcok közelről Benyó Ildikó Zalában született, évekkel ezelőtt szeretett bele Hódmezővásárhelybe, Már- télyba, közben Békéscsabán is kiállított, abban az egykori, kiváló Tízek Klubjában, és mindehhez: Pesten él. Jobban mondva Óbudán, az egyik irdatlan- nagy szalagházban, a Szentendrei úton, pár megállóra a római amfiteátrumtól. A negyedik emeleti lakásban fametszetek és linók körülöttünk, és a történet, amit arról mesél: hogyan lett a zalakoppányi kislányból grafikusművész ? — Azt hiszem, az én történetem igencsak közhelyes. Már annyiban, hogy gyerekkoromban rajzol- tam-festettem, aztán az általános iskolában „felfedezett’ a rajztanárom, elküldött a csepeli szakkörbe. (Mert akkor már Pesten laktunk.) Felvettek a képzőművészeti gimnáziumba, felvettek a képzőművészeti főiskolára, 1969-ben diplomát kaptam. Ugye, semmi különös? — Engedje meg, hogy azt mondjam: ez a látszat. A munka, a kitartás és főleg a tehetség, ami mögötte van! Hogyan is kaphatott volna 1974-ben Derkovits- ösztöndíjat? — Igen: három év Derko- vits-ösztöndíj, pályakezdésem meghatározó lehetősége volt. Nagyon sokat dolgoztam akkoriban, lejártam Vásárhelyre, rátaláltam az alföldi táj gyönyörűségeire, lelkére-hangulatára, találtam egy kedves, jó barátnőt Fülöp Erzsébet festőművész személyében, akinek tanyáján sorozatban születtek új rajzaim, képeim. — Tudom, hogy sokat ad az emberi kapcsolatokra. Hogy azok felemelhetik az embert, s ez egy művész számára szinte létfeltétel. — Mindig az emberi kapcsolatokkal viaskodom. Az emberi jósággal, az emberi hibákkal, a szomorú arcokkal és a vidám arcokkal. Amikor friss diplomával a zsebemben belevágtam a világba: csak ez érdekelt. Aztán megtaláltam a táj szépségeit is, de mindig úgy, hogy azokban — meghatározóként — ott legyen az ember. Mostanában fametszeteket készítek, itthon a műhelyem. Színes fametszeteket, mert mindig izgattak a színek, a dekorati- vitás. És komolyabb lett körülöttem (talán bennem is) a világ. Édesanyám nincs többé, az ő emléke metszeteim mélységeiben lakozik: legalábbis én úgy érzem, és akarom tudni. — Magányos? — A művészetben soha. Aki művész: nem lehet és nincs is egyedül. Vele van valami különös, nagy lehetőség, hogy világot teremt maga körül. Az én világom ma is forrong, ma is olyan, hogy tisztán felcsillan benne a tisztaság hite, minden, amit fiatalon reméltünk, a téphetetlen emberi kapcsolatok ereje. Lehet-e az ember magányos akkor? Soha. Olyan szeretnék lenni, mint az édesanyám: nem panaszkodott, bölcs volt, és csodálatos. Mindig dolgozott, mindig tevékenykedett. Ha reggel felébredtünk, azzal kezdte: de szép is, hogy újabb nap virradt ránk ... — Kiállítás, a következő? — Budapesten, a Volán Trösztnél és talán a Budapest Galériában... Sass Ervin Fordította: Niedzielsky Katalin Benyó Ildikó: Szüleim
