Békés Megyei Népújság, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
1983. március 5-, szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Százszínű virágot találtam Hocopán Sándor, a népmesék gyűjtője „Gazdag kincseket tárhattam fel.. Béla Ottó felvétele Főszerkesztői iroda. Néha meg-megcsörren a telefon, félbeszakítva a beszélgetést. — Elnézést kérek a szünetekért. Mondtam a munkatársaimnak, hogy csak a legfontosabb ügyekben kapcsoljanak hozzám, s lám, így is nagy a forgalom — mentegetőzik Hocopán Sándor, a Foaia Noastra fő- szerkesztője. — Országos terjesztésű lap vagyunk, hetenként 1500 példányban jelenünk meg. A Magyarországon élő román nemzetiség számára adunk hírt hazánk és a nagyvilág eseményeiről. Olvasóink zömmel falvakban élnek, s az igényeikhez igazodva alakítjuk a lap arculatát. Magazin jellegű újság a Foaia Noastra, 8 munkatárs látja el anyaggal a bel- és külpolitikai, a sporttal és irodalommal foglalkozó, valamint az ifjúsághoz szóló oldalakat. Gyulán kívül 15 községben élnek román anyanyelvűek, velük tartunk mindennapos kapcsolatot. Battonyán, Méhkeréken és a többi községben tartott sikeres sajtónap jelzi, hogy téphetetlen szálak szövődték az újság és olvasói között. — Mint román nyelvű lapnak, különös szerep jut a Foaia Noastra számára. Hidat jelentenek az országhatáron innen és túl élő románság között. — Tudatában vagyunk küldetésünknek. Egyazon kultúrát szolgálunk, egy nyelven beszélők számára jelenünk meg. Szeretnénk, ha a terheléseket jól bíró „híd” lehetnénk. Jelenleg a hídverő munkán fáradozunk. — Főszerkesztői pozíciója mellett a népmesék gyűjtőjének ismerik. Miként kezdte e szép hivatást? — Méhkeréken születtem, s a gyulai román gimnáziumban érettségiztem. A tanárképző főiskola elvégzése után három éven át Battonyán tanítottam, majd a Magyarországi Románok Demokratikus Szövetségének munkatársa lettem. Ekkor kezdtem a néprajzi gyűjtést. Lelkes laikus módjára eleinte mindent gyűjtöttem: népszokásokat, szólásokat, népmesét. Csodálattal tapasztaltam, hogy a románság mennyire megőrizte etnikai egységét. Hálás feladat volt az elsők között feltárni a gazdag kincseket, mert bárhová nyúltam, mindenütt százszínű virágot találtam. Első egybegyűjtött kötetem a méhkeréki szólásokat és közmondásokat tartalmazta. Később, szakemberektől tudtam meg, hogy Európában szinte párját ritkítja ez a néprajzi gazdagság. — Szakembert mondott, önmagát nem tartja annak? — Amatőr vagyok, aki megtanult felhasználható módon gyűjteni. Előfordult, hogy magam is kétségbe vontam egy-egy szöveg értékét. Bárgyúságokat is mondtak, minek írjam le? Később rájöttem, hogy olyan ősi, archaikus meséket hallok, amelynek születése a nyelv kezdeteire utal. Le kell jegyeznem, ha nem is értem! Meg kell menteni a körülöttünk levő értékeket, hiszen az idő sürget, s a világ modernizálásával — vékonyodó jéghegy módjára — egyre olvad, újjal ötvöződik a néprajzi kincs. Ismerniük kell az embereknek a múltat, hogy jobban lássák jelen világunkat. Sok mindent azért kell leírni, hogy tudjuk, honnan jutottunk el mostanáig. Senki se gondolja komolyan például azt, hogy a régi hiedelem szerint miként kellett szemmel verés ellen a gyereket megköpködni. Pedig nem is olyan régen ez még szokás volt. A népi élet használati tárgyait is egyre jobban kiszorítják a modern eszközök, mégse szabad szemétbe dobni azt, ami elődeink keze munkáját őrzi. Másként látja a környezetét, aki képes a múltba is nézni. — Világ szépe és világ gyönyörűje címmel az Európa Könyvkiadó az elmúlt évben jelentette meg a magyarországi román népmesék egy csokorját. Hogyan született ez a mű? — A méhkeréki szólások megjelenése után Virágocs- kák címmel összegyűjtött rigmusokat szedtem köteg- be. Néprajzi utam során Pusztaottlakán megismerkedtem Purdi Mihállyal, aki nagy mesemondó hírében állott. Hosszas rábeszélésre nekem is eljuttatta a történeteket, amelyeket nagyapjától hallott. Szakemberek véleménye szerint a mesemondó Purdi Mihály nem csak a Gyula környéki román, hanem a keleteurópai paraszti szemlélet és ábrázolásmód kiváló képviselőjének is tekinthető. Szinte a véletlennek köszönhetem, hogy időközben Kétegyházán rátaláltam Simonka Tivadarra, aki eddig ismeretlen világot tárt fel előttem. Tógyer bácsi meséit Flórián címmel a közeli hetekben adja ki a Békés megyei Tanács. — Bőséggel buzog tehát a Körösök mentén a román nyelvi néprajzi nedű ... — S hogy minél többen merítsenek tiszta vizéből, Forrás címmel folyóiratot jelentettünk meg, ahol mindenki publikálhat, akinek szívügye a néprajz. Az új fórum is jelzi, hogy becsülete van ennek a munkának. Általa gazdagabb, sokszínűbb, emberibb lesz a világ. Andódy Tibor Ihász-Kovács Éva: Feljegyzés Nagyon régen indultam. A barlang előtt még tüzet csiholtam a kövekből, Vereckénél másztam a sziklát, daraboltam a lóhúst, aztán a szorosan át jutottam ide — hosszú-hosszú, bozótos kanyarok után — a mába. Igen, ide, a mába, ahol összeszorítja a szívemet a szomorúság, mert szüntelen hallom suhogni a sikoly madarát, s mert álmaimban is dőlnek a romok az ártatlan, libanoni gyermekekre. Ne haragudjatok, nem tudom hallgatni a szomszédasszony köznapi monológját és nem tudok rámosolyogni a kirakatok téli virágaira. Purdi Mihály meséje: A megnyúzott ló Egyszer összebeszélnek vagy négyen, hogy elmennek pálinkát főzni a pálinkafőzőbe. Na, elkészítik a szekeret, felteszik rá a szilvával teli hordókat, elmennek a szövetkezetbe, hoznak onnét három lovat, mert az út eléggé rossz volt. Reggel befogják a három lovat a szekérbe, és felülnek mind a négyen. Egyik hajtotta a lovakat, a többi három pedig, ki ide, ki oda ült a szekérben. Ki hol érte. Na, amikor felértek a töltésre, kifogták a szélső lovat, és a szekér után kötötték. így mentek tovább két lóval. Amikor már elég messzire értek, az egyik visszanéz, s hát látja, hogy a ló egyre iszik a szilva levéből, addig s addig, míg csak meg nem részegedéit. Berúgott ám a ló is, látják az emberek, hogy összerogy. Elszakította a saroglyától a kötőféket is. Na, megálltak és elkezdtek tanakodni, hogy mit csináljanak a lóval, mert bizony megdöglött. Mondja az egyik az emberek közül: — Tudjátok mit, emberek, gyerünk, nyúzzuk meg! — Jól mondod, testvér, legalább a bőrével el tudunk számolni. Na, nekifogtak, megnyúzták a lovat, a bőrét feltették a szekérre, és továbbmentek. Hát, elérkeznek az üsthöz, amelyikben a pálinkát főzik. A szilvával teli hordókat a földre tették. — De hát az egyik hordóban alig maradt valami, csak a fenekén, annyit megivott belőle a lovunk — mondta az egyik ember. Na, hogy letették a hordókat, megint hazakészülődtek, hogy azután másnap fogjanak neki a pálinka főzésének. Na, másnap nekiindultak az útnak. Amikor a megnyúzott lóhoz érkeztek, a szekérbe fogott két ló elkezdett nyeríteni, egyszerre csak felébredt a részeg és megnyúzott ló, és elindult a szekér után. Mondja az egyik ember: — Állj meg, hé, a szekérrel, mert a megnyúzott ló feltámadt. Ez nem is döglött meg igazán, csak nagyon be volt rúgva. Nehogy velünk is így történjék, mikor nekifogunk pálinkát főzni. Ha valamelyikünk összeesik, ne nyúzzuk meg, mint ezt a lovat. Igaz? Na, de most mit csináljunk a lóval? Hogyan fogunk elszámolni az állatgondozónak? — Tudjátok mit — mondja az egyik —, én előremegyek, elcsalom az istállótól, ti pedig igyekezzetek kifogni a lovakat, és bevinni az istállóba. Amikor közeledünk az istállóhoz, megállunk, rátesszük a bőrt a lóra, s a hasa alatt dróttal összekötjük. Aztán csináljon vele az állatgondozó, amit akar. Azt mondjuk, hogy nem ez a ló volt velünk. — Jól van — mondta a többi ember. Na, így is cselekedtek. Szépen ráhúzták a bőrt a lóra. amikor az istálló közelébe értek, kiugrott a ló a szekérből, s részegnek tettette magát. Félrehívták az állatgondozót, s addig hazudoztak neki össze-vissza, amíg a három ember kifogta a lovakat. Azzal eljöttek az istállóból. — Na, jó éjszakát, állatgondozó. Elláttuk a lovakat, nem lesz velük több bajod, mert nagyon fáradtak, és aludni fognak. Csak azt nem tudom, hogy a megnyúzott ló hogy aludt az új ruhájában! Hocopán Sándor gyűjtése Benyó Ildikó: Az élet töredékei III. Benyó Judit: Esti vonaton Tüzesen táncolnak éjféli szeretők! Aj, a sötét, esti táj — hiányzik belőle a mi nászunk! Betakar ez az istentelen éj! Édes a sötétség, megálljunk! Szeressünk, legyen ez az éjszaka a mi lángunk! Világítsunk ki minden mezőt, szikrázzunk a határban! Nem veszhetünk el, mi éjféli, csókos szeretők, egymást-kergetők! Aj, de sötét van, talán megbocsátunk, — ilyen védtelen sötétben megváltás minden ölelés! Édes a sötétség, mámoros a sötétség! GyereI, ne fogjon ki rajtunk az idő! Testünket nedveslevelű szomorúfüzek legyezzék majd, amikor ott didergünk egy november éjszakán a világ felett! Szerelmem világítsd be, akár fényszórók ezt a tájat, ezt a reménytelen éjt! Benyó Ildikó: A nagy Univerzumban
