Békés Megyei Népújság, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-26 / 72. szám

1983. március 26., szombat o Tóth-Máté Miklós: Végszó . Kalcsó József: Téli vízparton Hegyesi János : Az én kutyabőröm A kételkedőkhöz Ne kutassátok, honnan jöttem, ki volt az ösöm, mit akarok, hát nem elég, hogy itt születtem, jöttem, láttam — s hogy magyar vagyok? Hát nem elég az sem, hogy a nyelvem a nyelvetekkel testvér, rokon? Vagy bűnöm az, hogy kiktől jöttem, némák voltak itt századokon? Nem mutathatok címerekre a földes szobám fehér falán: Semmiből jöttem, hozott a sors, s nevelt a fajtám bús sóhaján. Titok takarja őseimet, nevük, emlékük múltba merül: Éltek, dolgoztak, és ha kellett — haltak a honért névtelenül. Nincs hát örökölt nemes nevem, s ha volna is, én letagadnám. Mert az nemessé nem tesz senkit, annyi, mint kolomp ürü nyakán. Bár van egy szép nagy kutyabőröm, de abban még a kutyám lohol: Kiváltságosabb is, mint magam, — amikor akar — akkor csahol. Én nem mondhatom, mit akarok, de szívem sincsen eltagadni: Jöttem vakoknak, süketeknek, némák nevében hangot adni S ha nem szólhatok lelkem szerint, toliamra, számra zárat teszek: Elmegyek majd úgy, ahogy jöttem, ■ de fajtámhoz hűtlen nem leszek! 1942. A ködszürke Zsiguli letért a főútról és rossz, harmad- osztályú, kátyúkkal csúfított bekötő úton döcögött tovább. Kétoldalt leveleiktől meg- csupaszított nyárfák sorjáz­tak, a késő őszi pára, mint hideg füst lengte be tar ágaikat, melyeket kéretlen fekete termésként rogyasz- tottak a varjak. — Nézd meg a térképet — szólt oda Csákvári Ro~ boznak —, szerintem rossz irányba megyünk. Roboz elővette a térképet a kesztyűtartóból, kitereget­te, nézte, majd visszatette újra. — Nincs más út, csak ez van. Nyugodj meg, rövide­sen odaérünk. Csákvári vállat vont, to-' vább vezetett. Roboz a ko­nyakosüvegért nyúlt, lecsa­varta a kupakját, ivott. — Ne igyál annyit — né­zett rá Csákvári —, mert végül semmi sem marad a sírra. ■— Marad — mondta Ro­boz —, annyi marad ... De ha mégsem, Sipi megbocsát­ja... Nem gondolod ... ? Csákvári nem szólt erre semmit, egy zsákokkal teli vontatót előzött meg. Aztán már jó száz méterre az el­hagyott vontatótól, megállí­totta á kocsit. — Várjuk be — mondta Roboznak —, megkérdezzük, hogy jó irányba me­gyünk-e ... — Felőlem... — mondta Roboz. Kiszálltak a kocsiból, inte­gettek a közeledő vontató­nak. A vontató megállt, svájcisapkás fiatalember nyi­totta a fülkeajtót és nézett ki rájuk. — Ne haragudjon — mondta Csákvári —, de meglehet, hogy eltéved­tünk . . . Nyárkeresztúr erre van . . . ? — Erre... — biccentett a fiatalember —, most jön Kó- rószeg és utána Nyárkeresz­túr .. . — Köszönöm... — mond­ta Csákvári. — Nincs mit ... — felelte a fiatalember, és tovább in­dult a vontatóval. — Na t'e hitetlen... — mondta Roboz —, megnyu­godtál már, vagy várjunk még valakit, aki ugyancsak útba igazít... ? Csákvári legyintett, ciga­rettát vett elő, megkínálta Robozt is. Rágyújtottak. — Csak azt nem értem — mondta Roboz —, hogy a temetésről miért nem értesí­tette senki a színházat. — Lehet, hogy még Sipi akarta így... — mondta Csákvári. — Lehet... — mondta Roboz. Hallgattak, cigarettáztak. — Mert mégiscsak, a szín­ház tagja volt — mondta Roboz, ha két éve le is szá- zalékolták. — Tagja... — húzta a szót gúnyosan Csákvári —, hát persze . .. Végtagja, ba­rátom, vagy még az sem. Csak valamiféle szemölcs a színház testén. Te is tudod, hogy könyörületből tűrték meg. Évek óta rendszeresen ivott. — Ez igaz — mondta Ro­boz —, de nem volt soha ré­szeg ... Vagy talán igen ... ? — Nem, azt nem monda­nám ... De azt hiszed, hogy ez számított . . . ? Tudták ró­la, hogy iszik, megpecsételt lett, és ezzel végképp betette az ajtót maga mögött. — Nemcsak ezzel — le­gyintett Roboz —, hanem, hogy örökké járt a szája ... Amit mások elhallgattak, ő kimondta ... Ha kellett, ki­ordította . . . Peturt játszott az életben is, azzal a kü­lönbséggel, hogy ott nem áll­tak mellé a békétlenek .. . — Pedig jól indult — mondta Csákvári —, na­gyon jól... Petur! Óriási volt benne. Láttad .. . ? — Láttam — mondta Ro­boz. — És az Othellóban . .. ? — Abban is. Forrt, sister- gett. öt emberre méretezett szenvedélye volt. ötemberes színésznek is mondták ak­kor ... Hol tört el? Szerin­ted hol tört el. .. ? — Kérdezz könnyebbet... Az biztos, hogy már régóta, semmi. Csak pár mondatos epizódok, vagy még azok sem. Megbízhatatlannak tar­tották. — De miért... ? — Roboz szembe fordult Csákvárival. — Azt mondd meg, mi­ért... ? Ha legalább egyszer összeroppant volna miatta egy előadás, még amikor fő­szerepeket játszott, akkor megértem ... De nem ... so­ha .. . Egyszerűen összezsu­gorították, zanzásították . . . , Bizonyításra már nem adtak neki lehetőséget. .. — Talán már nem is akart bizonyítani ... — mondta Csákvári. — De igen — kiáltott Ro­boz —, igen, igen .. . ! A szí­nész, amíg él, bizonyítani akar, így volt ezzel ő is. So­kat beszélgettem vele, ne­kem bevallotta . .. — Elhiszem . . . mondta Csákvári —l de mit akarsz most ezzel . .. ? Kész, vége. Sipi túl van már az utolsó szerepen, a bemutató sajnos lezajlott.. — Az le . . . mondta Ro­boz —, a szakma teljes ki­zárásával . .'. Egyébként ezt az utolsó gesztusát, ha telje­sen nem is fogadom el, de megértem Sipinek. Nem akart egy „kipipálás” szin­tű hivatalos lejövetelt ide az isten háta mögé... Csak abban tévedett, hogy jó pá­ran nem penzumszerűen jöttek volna el . . . Na mind­egy. Jobb már 'ez így. Ez mindenesetre azok koszorú­ja. akik velünk együtt be­csülték . . . — Hideg van — mondta Csákvári. — Gyere most már induljunk . . . Visszaültek az autóba, Ro­boz ismét kortyolt a konyak­ból. — Megiszod mind... — mondta Csákvári. — Marad még... ne félj, .. annyi marad . . . Nyárkeresztúrhoz közeled­ve először a temetőt pillan­tották meg. Mint külön kis települést a falu végén. — Jól sejtettem — mond­ta Roboz —, egy ilyen kis községben mindig a falu vé­gén van a temető ... Vagy az elején . . . Attól függ, hon­nan közelítjük meg. — Miért...» Egy nagyobb faluban nem így van ... ? — Ott is, de csak addig, amíg körbe nem építik ... Aztán tovább hurcolkod- nak... De ezek a kis fal­vak már nem terjeszkednek, inkább fogynak, fonnyad­nak ... — Nem kéne mégis be­mennünk a rokonaihoz ... ? — Minek.. . ? A sírját megtaláljuk . . . Két hete te­mették, még rajta lesznek a koszorúk is ... Lassíts, úgy látom, megérkeztünk ... Csákvári a temető kapujá­nál állította meg a kocsit. A hátsó ülésről leemelték a ko­szorút, Roboz magához vette a konyakosüveget. Elindul­tak. — Szép a díszlet — mu­tatott körbe Roboz —, ba­rátságos ... Valóságos kis er­dő a fákból . . . Irigylem Si- pit . . . — Ne beszélj marhasá­got... ! — Ez nem marhaság, ko­molyan gondoltam .. . Ha el­játszottam a halált, én is ilyen helyen szeretnék pi­henni ... Legalább jó leve­gőt szívnék. — Sokat ittál Roboz ... Nézd inkább a sírokat. . . — Igenis... — mondta Roboz. — De ha nem veszed rossznéven, én már látom is ... Ott van, az lesz az ... Roboz nem tévedett. A száradó koszorúktól takart halom csakugyan a keresett volt. A fakeresztre szögeit ovális pléhlemezen rajta a név és a két évszám. — ö mindenkinek csak Sipi volt — mondta Csák­vári —, idegen így a ne­ve... Talán neki magának is ... Emlékszem, egyszer a plakátra is úgy akarta rá­nyomtatni ... — Nem írták ki, hogy szí­nész ... — mutatott a le­mezre Roboz. — Mit számít az... — le­gyintett Csákvári —, mi így is tudjuk, hogy az volt... De nyilván azok is tudták, akik ennyi koszorút összehord- tak... — Nem hiszem, hogy azért... — mondta Roboz —, Sipi az ő fiuk volt. .. Szerették. Ráhelyezték a koszorút a sírra, majd Roboz körbelo- csolta konyakkal. — Isten éltessen, Sipi- kém ... — mondta. — Az­az.. . hogy ... bocsáss meg, de rájárt a szám... És egyébként is ... te mit mon­danál, ha fordítva lenne . .. ? Mit lehet ilyenkor monda­ni ... ? — Valamit azért lehet... — mondta Csákvári —, vala­mit kellene... — Kellene ... ? Ne hara­gudj Csákvári, de ez hülye­ség ... Tartsak emlékbeszé­det ... ? Kezdjem talán az­zal, hogy vidéki színész volt, és vidéki halott lett... ? Nem, Csákvári, ez így nem megy. Tudom, hogy Sipi nem ezt akarja. — Akkor szerinted mit akar...? — Játszani, barátom, ját­szani . . . — őrült vagy ... ?! — Lehet... És most ve­lem együtt légy őrült te is ... ! — Mit akarsz .. . ? — Szerepet osztok ... itt... most. .. Sipikém, bizonyít­hatsz! Az egész drámairoda­lom a rendelkezésedre áll... Válassz! — Roboz, ez túlzás! Hagyd abba . .. — Nem, most már nem ... Ennyivel tartozunk neki... Sipikém, művészem, drága barátom, figyelj rám... Itt van Csákvári is, végszava­zunk neked... De előbb meg kell tudnunk, hogy mit akarsz eljátszani . .. Más­képpen nem megy... Érted? Másképpen nem ... Szél korbácsolt végig a te­metőn, éles, jéglehelletű, északi. A hervadt koszorúk szalagjai meglebbentek, a fák nyögve felsóhajtottak, mint törődött csőszök indulás előtt. — Lear király... — kiál­tott Roboz —, hát persze, hogy Lear király ... ! Rös- tellem Sipikém, hogy ezt nem találtam ki azonnal... Mi mással is búcsúzna egy Olyan színész, mint te ... ? ! Helyes, osztom a szerepe­ket ... A Bolondot magam­nak, az úgyis egyik szerep­álmom, Kent grófját pedig Csákvárinak .. . Csákvári, te úgy tudom, játszottad is Kentet, biztosan emlékszel még a szövegére . . . — Nem tudom ... talán .. . — Gondolkozz ... Add meg a végszót a viharjelenet előtt... — Várj egy kicsit — mondta Csákvári —, régen játszottak, de talán .. . vala­mi... Igen, azt hiszem, be­ugrott . .. „Ha a királyt föl­leltük / erre te, én amarra menvén, ! ki először rátalál, kiáltsa meg a másiknak ...” — Sipikém, te jössz — ha­jolt közel a sírhoz Roboz —, kezd el úgy, ahogy még soha senki! Sipikém, hallod, vég­szó volt, végszó ... ! Nem késhetsz le ... Azt hinnék az irigyeid, hogy valami zűr van veled... Pia vagy ily es- ~ mi... Már rohannának, már fújnák is be ... Nem úsznád meg a fegyelmit... Bizo­nyíts, Sipi, nekik is bizo­nyíts! Kezd el a monológot, kezd el! A szél hirtelen felerősö­dött, zúgtak, hajladoztak a temetőt környező nyárfák, felborzolódtak a bokrok, di­deregve vergődtek a füzek. A varjak veszett károgással gomolyogtak, hóvihart sejt­ve. — Ez az, Sipikém, ez az! — Roboz ugrált a nagy ere­jű szélben. — Fantasztikus! Micsoda szenvedély, micso­da indulat! Hallom a han­god, értem a végszót, mon­dom ... „Ó, komám, az ud­vari szenteltvíz többet ér száraz házban, mint az eső­4 víz házon kívül. Jó komám eridj s kérd lányaid áldását. Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem a bölcs embe­ren, sem a bolondon...” Sipi végszó volt, tovább . . . ! — Elég! — Csákvári meg­ragadta Roboz karját. — Gyere te őrült, mert itt fa­gyunk meg! — Nem... — rántotta ki magát Roboz —, még nem fejezte be a "monológot... Mit akarsz ... ? Elvennéd tőle a szerepet. . . ? Sipikém, folytasd ... ! „Bőgj, ahogy bírsz, hullj zápor, tűz, okádj... !” Ne hagyd abba Sipikém, ne hagyd abba ... ! Ne, még ne ... — Csinálj, amit akarsz — mondta Csákvári —, én me­gyek az autóhoz ... Elindult, de Roboz elébe állt. — Kentet te játszod, nem­sokára jössz ... Miattad menjen tönkre az elő­adás . .. ? — Hagyj békén . .. ! — Csákvári ki akarta, kerülni, de Roboz visszarántotta. A kabátját markolta meg, a szeme szikrázott. — Itt maradsz! Nem en­gedlek! Sipinek kell a vég­szó. — Eressz, te hülye... — lökte el magától Csákvári, de Roboz már ugrott is vissza, és ököllel támadt rá. Csákvári maga elé kapott karral hárította el az ütést, és nyomban utána álion vág­ta Robozt. Maguk sem tudták, hogy meddig verekedtek, csak ar­ra eszméltek, hogy ott ül­nek egy fűzfa alatt a vizes avaron vállal egymásnak bo­rulva, és valami iszonyú fá­radsággal a tagjaikban. — Te marha... — szólalt meg csöndesen Csákvári —, mondtam, hogy ne igyál annyit. . . Mire volt jó ez az egész ... ? Mire ... ? Még szerencse, hogy ebben az ocsmány időben nem jár er­re senki . . . Kalcsó József: Kislány Képeink Kalcsó József festőművész képeit láthatják kulturális mellékletünk olvasói. A művész Kétegyházán él és dol­gozik, 1979-ben végezte el az iparművészeti főiskolát, 1979 óta tagja a Művészeti Alapnak. Képeit az utóbbi időben Gyulán, Sarkadon, Budapesten és Békéscsabán, a Jókai Színház előcsarnokában állította ki.

Next

/
Thumbnails
Contents