Békés Megyei Népújság, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-26 / 72. szám
1983. március 26., szombat o Tóth-Máté Miklós: Végszó . Kalcsó József: Téli vízparton Hegyesi János : Az én kutyabőröm A kételkedőkhöz Ne kutassátok, honnan jöttem, ki volt az ösöm, mit akarok, hát nem elég, hogy itt születtem, jöttem, láttam — s hogy magyar vagyok? Hát nem elég az sem, hogy a nyelvem a nyelvetekkel testvér, rokon? Vagy bűnöm az, hogy kiktől jöttem, némák voltak itt századokon? Nem mutathatok címerekre a földes szobám fehér falán: Semmiből jöttem, hozott a sors, s nevelt a fajtám bús sóhaján. Titok takarja őseimet, nevük, emlékük múltba merül: Éltek, dolgoztak, és ha kellett — haltak a honért névtelenül. Nincs hát örökölt nemes nevem, s ha volna is, én letagadnám. Mert az nemessé nem tesz senkit, annyi, mint kolomp ürü nyakán. Bár van egy szép nagy kutyabőröm, de abban még a kutyám lohol: Kiváltságosabb is, mint magam, — amikor akar — akkor csahol. Én nem mondhatom, mit akarok, de szívem sincsen eltagadni: Jöttem vakoknak, süketeknek, némák nevében hangot adni S ha nem szólhatok lelkem szerint, toliamra, számra zárat teszek: Elmegyek majd úgy, ahogy jöttem, ■ de fajtámhoz hűtlen nem leszek! 1942. A ködszürke Zsiguli letért a főútról és rossz, harmad- osztályú, kátyúkkal csúfított bekötő úton döcögött tovább. Kétoldalt leveleiktől meg- csupaszított nyárfák sorjáztak, a késő őszi pára, mint hideg füst lengte be tar ágaikat, melyeket kéretlen fekete termésként rogyasz- tottak a varjak. — Nézd meg a térképet — szólt oda Csákvári Ro~ boznak —, szerintem rossz irányba megyünk. Roboz elővette a térképet a kesztyűtartóból, kiteregette, nézte, majd visszatette újra. — Nincs más út, csak ez van. Nyugodj meg, rövidesen odaérünk. Csákvári vállat vont, to-' vább vezetett. Roboz a konyakosüvegért nyúlt, lecsavarta a kupakját, ivott. — Ne igyál annyit — nézett rá Csákvári —, mert végül semmi sem marad a sírra. ■— Marad — mondta Roboz —, annyi marad ... De ha mégsem, Sipi megbocsátja... Nem gondolod ... ? Csákvári nem szólt erre semmit, egy zsákokkal teli vontatót előzött meg. Aztán már jó száz méterre az elhagyott vontatótól, megállította á kocsit. — Várjuk be — mondta Roboznak —, megkérdezzük, hogy jó irányba megyünk-e ... — Felőlem... — mondta Roboz. Kiszálltak a kocsiból, integettek a közeledő vontatónak. A vontató megállt, svájcisapkás fiatalember nyitotta a fülkeajtót és nézett ki rájuk. — Ne haragudjon — mondta Csákvári —, de meglehet, hogy eltévedtünk . . . Nyárkeresztúr erre van . . . ? — Erre... — biccentett a fiatalember —, most jön Kó- rószeg és utána Nyárkeresztúr .. . — Köszönöm... — mondta Csákvári. — Nincs mit ... — felelte a fiatalember, és tovább indult a vontatóval. — Na t'e hitetlen... — mondta Roboz —, megnyugodtál már, vagy várjunk még valakit, aki ugyancsak útba igazít... ? Csákvári legyintett, cigarettát vett elő, megkínálta Robozt is. Rágyújtottak. — Csak azt nem értem — mondta Roboz —, hogy a temetésről miért nem értesítette senki a színházat. — Lehet, hogy még Sipi akarta így... — mondta Csákvári. — Lehet... — mondta Roboz. Hallgattak, cigarettáztak. — Mert mégiscsak, a színház tagja volt — mondta Roboz, ha két éve le is szá- zalékolták. — Tagja... — húzta a szót gúnyosan Csákvári —, hát persze . .. Végtagja, barátom, vagy még az sem. Csak valamiféle szemölcs a színház testén. Te is tudod, hogy könyörületből tűrték meg. Évek óta rendszeresen ivott. — Ez igaz — mondta Roboz —, de nem volt soha részeg ... Vagy talán igen ... ? — Nem, azt nem mondanám ... De azt hiszed, hogy ez számított . . . ? Tudták róla, hogy iszik, megpecsételt lett, és ezzel végképp betette az ajtót maga mögött. — Nemcsak ezzel — legyintett Roboz —, hanem, hogy örökké járt a szája ... Amit mások elhallgattak, ő kimondta ... Ha kellett, kiordította . . . Peturt játszott az életben is, azzal a különbséggel, hogy ott nem álltak mellé a békétlenek .. . — Pedig jól indult — mondta Csákvári —, nagyon jól... Petur! Óriási volt benne. Láttad .. . ? — Láttam — mondta Roboz. — És az Othellóban . .. ? — Abban is. Forrt, sister- gett. öt emberre méretezett szenvedélye volt. ötemberes színésznek is mondták akkor ... Hol tört el? Szerinted hol tört el. .. ? — Kérdezz könnyebbet... Az biztos, hogy már régóta, semmi. Csak pár mondatos epizódok, vagy még azok sem. Megbízhatatlannak tartották. — De miért... ? — Roboz szembe fordult Csákvárival. — Azt mondd meg, miért... ? Ha legalább egyszer összeroppant volna miatta egy előadás, még amikor főszerepeket játszott, akkor megértem ... De nem ... soha .. . Egyszerűen összezsugorították, zanzásították . . . , Bizonyításra már nem adtak neki lehetőséget. .. — Talán már nem is akart bizonyítani ... — mondta Csákvári. — De igen — kiáltott Roboz —, igen, igen .. . ! A színész, amíg él, bizonyítani akar, így volt ezzel ő is. Sokat beszélgettem vele, nekem bevallotta . .. — Elhiszem . . . mondta Csákvári —l de mit akarsz most ezzel . .. ? Kész, vége. Sipi túl van már az utolsó szerepen, a bemutató sajnos lezajlott.. — Az le . . . mondta Roboz —, a szakma teljes kizárásával . .'. Egyébként ezt az utolsó gesztusát, ha teljesen nem is fogadom el, de megértem Sipinek. Nem akart egy „kipipálás” szintű hivatalos lejövetelt ide az isten háta mögé... Csak abban tévedett, hogy jó páran nem penzumszerűen jöttek volna el . . . Na mindegy. Jobb már 'ez így. Ez mindenesetre azok koszorúja. akik velünk együtt becsülték . . . — Hideg van — mondta Csákvári. — Gyere most már induljunk . . . Visszaültek az autóba, Roboz ismét kortyolt a konyakból. — Megiszod mind... — mondta Csákvári. — Marad még... ne félj, .. annyi marad . . . Nyárkeresztúrhoz közeledve először a temetőt pillantották meg. Mint külön kis települést a falu végén. — Jól sejtettem — mondta Roboz —, egy ilyen kis községben mindig a falu végén van a temető ... Vagy az elején . . . Attól függ, honnan közelítjük meg. — Miért...» Egy nagyobb faluban nem így van ... ? — Ott is, de csak addig, amíg körbe nem építik ... Aztán tovább hurcolkod- nak... De ezek a kis falvak már nem terjeszkednek, inkább fogynak, fonnyadnak ... — Nem kéne mégis bemennünk a rokonaihoz ... ? — Minek.. . ? A sírját megtaláljuk . . . Két hete temették, még rajta lesznek a koszorúk is ... Lassíts, úgy látom, megérkeztünk ... Csákvári a temető kapujánál állította meg a kocsit. A hátsó ülésről leemelték a koszorút, Roboz magához vette a konyakosüveget. Elindultak. — Szép a díszlet — mutatott körbe Roboz —, barátságos ... Valóságos kis erdő a fákból . . . Irigylem Si- pit . . . — Ne beszélj marhaságot... ! — Ez nem marhaság, komolyan gondoltam .. . Ha eljátszottam a halált, én is ilyen helyen szeretnék pihenni ... Legalább jó levegőt szívnék. — Sokat ittál Roboz ... Nézd inkább a sírokat. . . — Igenis... — mondta Roboz. — De ha nem veszed rossznéven, én már látom is ... Ott van, az lesz az ... Roboz nem tévedett. A száradó koszorúktól takart halom csakugyan a keresett volt. A fakeresztre szögeit ovális pléhlemezen rajta a név és a két évszám. — ö mindenkinek csak Sipi volt — mondta Csákvári —, idegen így a neve... Talán neki magának is ... Emlékszem, egyszer a plakátra is úgy akarta rányomtatni ... — Nem írták ki, hogy színész ... — mutatott a lemezre Roboz. — Mit számít az... — legyintett Csákvári —, mi így is tudjuk, hogy az volt... De nyilván azok is tudták, akik ennyi koszorút összehord- tak... — Nem hiszem, hogy azért... — mondta Roboz —, Sipi az ő fiuk volt. .. Szerették. Ráhelyezték a koszorút a sírra, majd Roboz körbelo- csolta konyakkal. — Isten éltessen, Sipi- kém ... — mondta. — Azaz.. . hogy ... bocsáss meg, de rájárt a szám... És egyébként is ... te mit mondanál, ha fordítva lenne . .. ? Mit lehet ilyenkor mondani ... ? — Valamit azért lehet... — mondta Csákvári —, valamit kellene... — Kellene ... ? Ne haragudj Csákvári, de ez hülyeség ... Tartsak emlékbeszédet ... ? Kezdjem talán azzal, hogy vidéki színész volt, és vidéki halott lett... ? Nem, Csákvári, ez így nem megy. Tudom, hogy Sipi nem ezt akarja. — Akkor szerinted mit akar...? — Játszani, barátom, játszani . . . — őrült vagy ... ?! — Lehet... És most velem együtt légy őrült te is ... ! — Mit akarsz .. . ? — Szerepet osztok ... itt... most. .. Sipikém, bizonyíthatsz! Az egész drámairodalom a rendelkezésedre áll... Válassz! — Roboz, ez túlzás! Hagyd abba . .. — Nem, most már nem ... Ennyivel tartozunk neki... Sipikém, művészem, drága barátom, figyelj rám... Itt van Csákvári is, végszavazunk neked... De előbb meg kell tudnunk, hogy mit akarsz eljátszani . .. Másképpen nem megy... Érted? Másképpen nem ... Szél korbácsolt végig a temetőn, éles, jéglehelletű, északi. A hervadt koszorúk szalagjai meglebbentek, a fák nyögve felsóhajtottak, mint törődött csőszök indulás előtt. — Lear király... — kiáltott Roboz —, hát persze, hogy Lear király ... ! Rös- tellem Sipikém, hogy ezt nem találtam ki azonnal... Mi mással is búcsúzna egy Olyan színész, mint te ... ? ! Helyes, osztom a szerepeket ... A Bolondot magamnak, az úgyis egyik szerepálmom, Kent grófját pedig Csákvárinak .. . Csákvári, te úgy tudom, játszottad is Kentet, biztosan emlékszel még a szövegére . . . — Nem tudom ... talán .. . — Gondolkozz ... Add meg a végszót a viharjelenet előtt... — Várj egy kicsit — mondta Csákvári —, régen játszottak, de talán .. . valami... Igen, azt hiszem, beugrott . .. „Ha a királyt fölleltük / erre te, én amarra menvén, ! ki először rátalál, kiáltsa meg a másiknak ...” — Sipikém, te jössz — hajolt közel a sírhoz Roboz —, kezd el úgy, ahogy még soha senki! Sipikém, hallod, végszó volt, végszó ... ! Nem késhetsz le ... Azt hinnék az irigyeid, hogy valami zűr van veled... Pia vagy ily es- ~ mi... Már rohannának, már fújnák is be ... Nem úsznád meg a fegyelmit... Bizonyíts, Sipi, nekik is bizonyíts! Kezd el a monológot, kezd el! A szél hirtelen felerősödött, zúgtak, hajladoztak a temetőt környező nyárfák, felborzolódtak a bokrok, dideregve vergődtek a füzek. A varjak veszett károgással gomolyogtak, hóvihart sejtve. — Ez az, Sipikém, ez az! — Roboz ugrált a nagy erejű szélben. — Fantasztikus! Micsoda szenvedély, micsoda indulat! Hallom a hangod, értem a végszót, mondom ... „Ó, komám, az udvari szenteltvíz többet ér száraz házban, mint az eső4 víz házon kívül. Jó komám eridj s kérd lányaid áldását. Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem a bölcs emberen, sem a bolondon...” Sipi végszó volt, tovább . . . ! — Elég! — Csákvári megragadta Roboz karját. — Gyere te őrült, mert itt fagyunk meg! — Nem... — rántotta ki magát Roboz —, még nem fejezte be a "monológot... Mit akarsz ... ? Elvennéd tőle a szerepet. . . ? Sipikém, folytasd ... ! „Bőgj, ahogy bírsz, hullj zápor, tűz, okádj... !” Ne hagyd abba Sipikém, ne hagyd abba ... ! Ne, még ne ... — Csinálj, amit akarsz — mondta Csákvári —, én megyek az autóhoz ... Elindult, de Roboz elébe állt. — Kentet te játszod, nemsokára jössz ... Miattad menjen tönkre az előadás . .. ? — Hagyj békén . .. ! — Csákvári ki akarta, kerülni, de Roboz visszarántotta. A kabátját markolta meg, a szeme szikrázott. — Itt maradsz! Nem engedlek! Sipinek kell a végszó. — Eressz, te hülye... — lökte el magától Csákvári, de Roboz már ugrott is vissza, és ököllel támadt rá. Csákvári maga elé kapott karral hárította el az ütést, és nyomban utána álion vágta Robozt. Maguk sem tudták, hogy meddig verekedtek, csak arra eszméltek, hogy ott ülnek egy fűzfa alatt a vizes avaron vállal egymásnak borulva, és valami iszonyú fáradsággal a tagjaikban. — Te marha... — szólalt meg csöndesen Csákvári —, mondtam, hogy ne igyál annyit. . . Mire volt jó ez az egész ... ? Mire ... ? Még szerencse, hogy ebben az ocsmány időben nem jár erre senki . . . Kalcsó József: Kislány Képeink Kalcsó József festőművész képeit láthatják kulturális mellékletünk olvasói. A művész Kétegyházán él és dolgozik, 1979-ben végezte el az iparművészeti főiskolát, 1979 óta tagja a Művészeti Alapnak. Képeit az utóbbi időben Gyulán, Sarkadon, Budapesten és Békéscsabán, a Jókai Színház előcsarnokában állította ki.
