Békés Megyei Népújság, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-26 / 72. szám
1983. március 26., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kiss Bálint (Vésztő, 1172. dec. 9. — 1853. márc. 25. Szentes) Ritkán szoktunk halálozási évfordulóra emlékezni, de azért kivételesen erre is van példa, mint az elmúlt évben például Arany János halálának ‘100 éves évfordulója. Ilyen kivételt kell tennünk Kiss Bálint esetében is, kiről bizony 1972-ben megfeledkeztünk születésének 200. évéről. Most, halálának 130. évében kötelességünk tisztelegni személyisége és munkássága előtt, mert érdemei ennyi év távlatából is elévülhetetlenek. ' Amikor 1973 őszén a Sárrét nagy tudósa, Szűcs Sándor 70. születésnapját Bihar- nagybajomban ünnepeltük, Filep Antal üdvözlő beszédében a nagy elődök sorában említette a vésztői születésű Kiss Bálintot, akit a magyar néprajz első művelőjének nevezett meg. E megállapítás után szégyenkezve tekintettem körbe, vajon rajtam kívül van-e még ilyen tájékozatlan, vagy csak nekem kell restelkedni ? Azóta a lexikonok és egyéb hozzáférhető források tanulmányozása során kialakult a megközelítő összkép erről a kitűnő közéleti férfiúról. A református egyházi irodalom nem feledkezett meg róla, így az ők (Imre Ernő, Boty- tyán János, dr. Járy Péter) írásaiból merítek a legtöbbet. Kiss Bálint vésztői jobbágy családból származott, és bizonyosan jó tanulmányai révén került a debreceni református kollégiumba. Huszonhárom éves korában az Emlékezés egy vésztői jobbágyfira akkori gyakorlat szerint három évre tanítania kellett, és ő szülőfalujába ment vissza, ahol 1798-ig oktatta és nevelte osztályos társait. Feltehetően ő volt a vésztői iskola második vagy harmadik rektora, aki felsőiskolai végzettséggel rendelkezett. Jól ismerte osztályának elnyomott sorsát, a gazdálkodás embert nyűvő kiszolgáltatottságát a természettel és a földesúri világgal, ö is — mint később Sinka István — belülről tapasztalta, látta azt a társadalmi igazságtalanságot, mely a nemzetfenntartó paraszti tömeget sújtotta. Azzal, hogy ő kiemelkedett osztályos társai közül, nem fordult el tőlük, hanem élete végéig mindent megtett sorsuk jobbításáért. A vésztői rektori állást három év után — a kor szokása szerint — otthagyja, és külföldi tanulmányútra indul. A tanulmányaikat itthon befejező fiatalok külföldi útjaik során a német és a holland egyetemeken folytatták tudásuk bővítését. Ez alkalommal nagy figyelemmel tanulmányozták a polgárosuló Nyugat kultúráját, társadalmi berendezkedését, a parasztság életkörülményeit. Kiss Bálint a jénai egyetemre iratkozott be, de megfordult Drezdában, Lipcsében, majd felkereste Koburg, Erlangen, Prága, Nürnberg, Linz, Passau városokat, és Bécsben is több időt töltött. A kor ismerői előtt ismeretes, hogy milyen szakadékszerű különbségek mutatkoztak a magyar és nyugati életviszonyok között, de ez még fokozható, ha a tiszántúli állapotokra utalunk. A fiatal Kiss Bálintra nagy hatással volt ez az út. A reformkor mindent újító, jobbá tenni szándékozó tervei őt sem hagyták nyugton. A szentesi református egyház 1799-ben lelkészének választotta, és haláláig^ (1853) nagy tiszteletben részesítette. Kiss Bálint munkásságáról tanulmánykötet készül, itt e helyen csak fölvillantani lehet mindazt, amit 54 év alatt tett a népért, a haladásért az élet minden területén. Felismerte, hogy papi hivatása nem korlátozódhat a templomi szónoklataira, azt ki kell szélesíteni nagyobb körre. Népének szolgálatát az élet minden területére kiterjesztette. Ahogyan azt Tes.sedik Sámuel esetében is ismerjük, a templomi katedrát a tudományok szószékévé tette. Tanította híveit a helyes gazdálkodásra, a gyakorlati életre, és a mezőgazdasági tudomány akkori eredményeit ismertette. Az ismeretterjesztéshez iskolák kellettek, tehát építtetett korszerű tanügyi intézményeket, ahol a gyermekeket modern elvek alapján az életre készítették elő. A földműves lakosságnak mezőgazdasági eszközöket tervezett, melyek a múlt század végéig használatban voltak. Legjelentősebb alkotása a vaseke volt, melyet a Nemzeti Gazda c. folyóirat 1817. számában ismertetett részletesen, közreadva annak leírását. Az épületek cserépzsindellyel való befedését úgy segítette elő, hogy az iskolában gyakorlati oktatásként bevezette a tetőfedő cserép gyártását, melyet otthon is készíthettek. Agyag, sablon volt, és ezt játékosan is készíthették nők és gyerekek. Ez a maga idejében szintén nagy vállalkozás volt, amikor a nád és gyékény tetejű házak tűzveszélye állandó rettegésben tartotta az embereket. Nádarató gépet is szerkesztett, mely kevesebb emberi erőt és nagyobb teljesítményt eredményezett. Cséplőgépet tervezett, majd a malmok korszerűsítésével foglalkozott. Iskolapolitikája a modern irányzatokat követte, minden fejlődés alapját a tudásban látta. Helyesen ismerte fel a korabeli oktatás gyengéit. Többek között így írt erről: „... szoktatódtak a mások kényekért való haszontalan munkának zúgolódás és ellentállás nélkül való elhordozására, a feljebbvalók iránt való vak engedelmességre, s az általuk okozott méltatlanságok csendes keserűséggel való eltűrésére.” Irt tankönyveket, jókat melyeket a társadalmi felvilágosítás eszközeivé tett. Tanította a népet a föld művelésére, a négyes vetésforgó alkalmazását, azokban mit kell évente vetni és miként kell a földet előkészíteni. Ezen módszerek haszna meg is mutatkozott! Holdanként 200 mázsa cukorrépát, kukoricából 20—25 mázsát tudtak produkálni Kiss Bálint módszerével. De ezeken túl rávezette a szentesieket a zöldség- és gyümölcstermesztés rejtelmeire, öntözésére, palántázására. Ma is ez a terület az ország egyik legjelentősebb primőrtermesztője és -szállítója! De a szőlőművelés elterjesztése, oltásának megtanítása is az ő nevéhez fűződik. Történetírói munkássága is jelentős volt. Feldolgozta az ország történetét, lefordította Anonymus Gesta Hunga- rorumát, megírta a békés— bánáti esperesség történetét, mely kéziratban a szentesi ref. egyház tulajdonában található. Írásai mind a nép oldaláról és annak szempontjai szerint fogalmazódtak. Részletesen feldolgozta a szentandrási kuruc felkelést, a török megszállás időszakát és sok más egyéb témát. Az 1848—49-es szabadság- harc alatt .esperesi körlevélben szólított föl, hogy: „fegyvert szerezzen minden hazafi, s abban magát gyakorolja”. A nőket pedig felszólította, hogy a honvédek részére fehérneműt készítsenek. A szabadságharc leverése után Vörösmarty Mihály nála keresett menedéket. A Tudományos Akadémia levelező tagja, a Magyar Természettudományos Társulatnak rendes tagja. Emlékét Szentesen utcanév őrzi, Vésztő még várat magára, de ismerve a községi vezetést, bizonyosan megtalálják a módját egy emléktábla elhelyezésére. Miklya Jenő Kalcsó József: Külváros Kiss Ottó: Magam vagyok í. A búcsúzó — mit nem mondtál ki — itt zokog a vállamon. Ügy váltunk el, mint egy óriás kettészakadt fájdalom. 2. S, hogy: „újra együtt a tűzben...” — ez csak egy elparázslott változat. Te a Csendet győzd le — kedves — ha tudod, ne Engem s az álmokat. 3. Kettőnk közül — igen, tudom! — ő volt a legnagyobb: A fájdalom, ami — most már — azt hiszem, Én vagyok. Kalcsó József: Emlékezés Katona Judit: Magány Ma újra Rilkét olvasom s ülök a magány ablakában. Két gyerek figyel. Integet kamasz fiam s a pici fodros, piros ruhában. Odatapasztják homlokuk az idő tiszta, kék üvegéhez, így látom őket mindig én, míg Kháron folyójához nem érek. Szavak, szavak Fénykép, keret nélkül Ódon fiók mélyén, ritkán nyitott kazetta rejtekén lapult a kép. Töredezett papírok közt, feledésre ítélve, vagy éppenséggel, hogy egy jókora rendcsinálás elsodorja, sok-sok kacattal együtt, szemétre. Múltba merengő borús délutánnak kellett jönnie, hogy kiválasszam a lomokból. És most itt éledezik az asztalomon. Beszédünk van egymással.Két ifjú ember, szerelme- tes mátkapár mosolyog rám. Ha jól számolom, éppen 75 éve kattant a fotográfus masinája, azóta néznek ők a keménypapírra ragasztott fényképről. Bajszos legény, bo- d, rított hajú lyány. Mit sem törődve világ zajával, vidáman, örökre összetartozón. Dacolva enyészettel, elmúlással. Anyai ágon ők a nagyszülőim. Simogatom a fényképet, ujjaim idegével próbálom érzékelni. Míves munka, kézjegyét is bevéste a mester: Frantisek Priban, fotograf. Praha, Brevnov ulica. Jó lenne megnézni, mi maradt a régi műterem helyén. Örzi-e a kilincs régvolt emberek kézszorítását, mesélnek az utcák messzi tűnt ősökről? Prágából jöttek tehát — késői honfoglalók —, s amikor lakást béreltek az öreg Tabánban, árva kukkot se tudtak magyarul. Szívük szerelmével, munkájuk verejtékével kötötték magukat e földhöz, s keveredett csontjuk is hamarosan a századok óta itt porladók emlékével. Szűk marokkal mért éveket kaptak: rosszul „gondolta”, sehogy se „fontolta” meg az agg király, amikor fiatal életeket terelt halni. Nagyapám az első bevonulok közt került a harctérre. Hej, micsoda bakabúcsúztatót rendezhettek . szaktársai az Első Magyar Betűöntőben! Mire a levelek lehullanak, hazajössz — mondogatták. Ám a katonák sűrűbben hullottak, mint a levelek. Csacska golyóval, néhány deka ólommal volt véletlen találkozása, és hopp: egy ember nincs többé. Ifjú özvegye is megtanulta az illemet, s mert szegény volt, meghalt szaporán. ^Maradt utánuk két árva — vigyék tovább az életet — és maradt a fénykép, emlékeztetve a boldog időkre. Mint a mesében! Lúdbő- rös, ijesztő rémmesében. Rossz királlyal, éjszakai erdővel, földre tocsogó vérrel. Megtört özvegy, éhező gyerekek. Pojáca tollforgató se tudna ennél csúnyább históriát kiagyalni. Pedig karnyújtásnyi időre tőlem valóság volt mindez. Bárhogy együttérzek, teljességgel elképzelni se tudom a sorsukat. És mit ér a képzelet, mennyit változtat a valóságon? Rajtuk nem segíthetek, inkább ők adnak nekem Is erőt. Mosolyukat látva bölcsebben figyelem a világot. Általuk kevésbé lesz fontos a mindennapok piti zaklatása. Sunyi kézfogások, zavaros habokkal bemocskolt szerelem, törpelelkűek vigyorgása? Ugyan már, mit számít mindez! Győzzön az élet, hiszen az életnek mindig akadnak jó esélyei. Kedves öcsémuram, szépséges ifiasszony! Nem lett alkalmatok megöregedni. Lám, ahelyett, hogy apóka- anyóka módjára . csilingelő történeteket susognátok az arany Prágáról, kései unokátok neveletlen szavakkal szólít benneteket. De túl évtizedek villanásán érzitek talán, hogy sejtjeitek egy parányi emléke meghatódva gondol rátok. S a számára adatott élettel szeretne^ kicsit megbékélni. Vagy ha nincs más: ölre menni a bolond idővel. Valakinek végre veszíteni is kell. És miért ne lennénk egyszer „mi” a győztesek? Andódy Tibor
