Békés Megyei Népújság, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-19 / 66. szám
1983. március 19., szombat o Krasznai Julianna: Hétvége Reggel frissen ébredt, alig múlt el hat óra néhány perccel. Még van időm, gondolta, és csak úgy hálóingben járkált az üres lakásban. Megfőzte szokásos kávéját, elszívott egy cigarettát, és közben hallgatta a hajnali rádióműsort. A rádió szerint kellemes idő várható az egész hétvégére. Bemondták a pontos időt, azán a „Bo- ney M” együttes slágerei szólaltak meg. Elzárta a készüléket. Öltözködés közben megtervezte, hogv mit fog vásárolni. Mindig szereti előre megtervezni, amit csinál — ez még egy francia horoszkópban is így volt megírva —, sohasem bízza magát a véletlenre. Ez már hosszú évek óta bevált szokás. Mindent alaposan el- és bezárt, s miután lement a lépcsőn, kinn az utcán is tervezgetett. Kiadós, fényűző vacsorát akar készíteni mire András hazajön. Gin is lesz, citrom és tonik. Valóságos ajándék, hogy most a péntekje is szabad. Gyakran megesik, hogy a férjét egész hétre elszólítja a munkája. Ilyenkor csak hétvégeken találkoznak, s néha, mikor a gyerekek is hazajönnek, az egész család összegyűl. Már nem is a vacsorára és a napi teendőkre gondolt, hanem a gyerekekre, a családra és erre nagyon, hisz érezte, hogy az egész építménynek ő a tartóoszlopa. Általában ilyen elégedett volt mindig, alapjaiban optimista. Nem panaszkodott saját magának sem. Ha sokáig egyedül maradt, vagy gondjai voltak a munkahelyén, mindig arra gondolt, hogy igen, ez kellemetlen egyrészt, DE MÁSRÉSZT ... és talált magának elég indokot erőlködés nélkül is, hogy felmelegedjék. Ezen az acélos ízű reggelen ilyen bársonymeleg érzésekkel ment a buszhoz, és nem talált abban semmi rendkívülit, hogy túlhaladt a megállón. De nagyon túlhaladt ám, majdnem az utca sarkáig ért, mikor észrevette magát. Az utolsó utas éppen akkor szállt fel, és a busz elindult. Nem baj, gondolta, hamarosan úgy is jönnie kell egy másiknak. Húsz percet várt, elég sokan összegyűltek, az ébredező város ontotta az embereket. A felszállás sem ment simán, mindenki tolongott, az ülőhelyek foglaltak voltak. A' kalauznő látszólag közömbösen tessékelte előre az utasokat: „Kérem a kedves utasokat, fáradjanak a kocsi belsejébe”. Egy darabig hagyta sodorni magát, aztán megállapodott az egyik szék mellett. „— Azt a bordó ruhás hölgyet kérem, hogy fáradjon a kocsi elejébe” — érezte, hogy körülötte mindenki őt nézi, a bordó ruháját. Néhány lépést tett előre, kinézett az ablakon, de nem látta amit néz. Agyában kigyulladt egy sárga lámpa és vibrált — azt figyelte. Akart mondani valami közönségeset a kalauznőnek, de meggondolta. Az ötödik megállónál, az áruháznál szállt le. Nagyot szippantott a friss levegőből és örült, hogy a világ ilyen rendezett, nem kell semmitől sem tartania. Az áruházban sorba járta a különböző standokat, nézegette a számára elérhetetlen dolgokat. Néhányat mégis meg akart vásárolni. Az élelmiszer-osztályon azután telerakta kosarát mindenféle finomságokkal a terülj, terülj asztalkám érdekében. Mikor a kasszához ért, hirtelen furcsa érzés fogta el, hogy vajon elegendő pénzt hozott-e magával? Mennyibe kerül ez a sok holmi? Miután leszámolta a pénzt, sem múlt el ez az érzése. Nem félelem volt, csak bizonytalanság. Nem tudta azonosítani a csőtésztát, vajat, kakaót stb. egy összeggel. A tárgyak fellázadtak egy pillanatra a megszokott besorolás alól. Miért? kérdezte magától. Talán az éhség miatt, hisz még nem is reggelizett. Amit a mozgólépcsőn érzett, meg tudta magyarázni. Az ember nincs hozzászokva, hogy mozogjon alatta a lépcső, vagy a föld, vagy a járda. Épp ilyen szorongást éreznénk, ha elmozdulna alattunk az utca, mint most a mozgólépcsőn, csak ezt a szorongást remekül palástoljuk, hisz ez a mi tudatos alkotásunk. Az emeleti labirintusból összetörtén kászálódott ki a csomagokkal. Már csak egy cálja volt, hogy megmeneküljön ebből a zűrzavarból, és ehessen egy lángost. Kis idő múlva erre is sor került. A piacon finom lángost sütnek, egy hűsítővel ebédig megteszi. A piacon ragyogó, sárga körtét, aranyszemű szőlőt vett, mézédeset. Lassan minden szatyra megtelt, a nap is kisütött és sütött, sütött. Ekkor vette észre a lyukat. A harisnyáján. Épp a térde alatt. Forintos nagyságú lehetett, hajszálvékony felfutásokkal minden irányban. „Ó, milyen szerencsétlen vagyok, az az átkozott tolongás a buszon, biztos akkor szakadt ki” — gondolta. És még az is átvillant az agyán, hogy ezt a szerencsétlen balesetet végighordozta az áruházon, mit sem sejtve, s most utólag kell szégyellnie magát. Persze, így nem mehet végig a főtéren, majd megkerüli, és a mellékutcán igyekszik eljutni a buszmegállóig. El is indult egy mellékutcán, aztán befordult jobbra, ment egy darabig, befordult balra, és egy széles utcába ért. Hatalmas épületek szegélyezték, mintha irodaházak lettek volna. Nem ismerte ezt az utcát, még sohasem járt erre. Haladt előre és egyre idegenebb tájak nyíltak a szeme előtt: a cement, üveg és fém hármas birodalma. De megpillantott egy parkot a másik oldalon. A megrakott szatyrok nehezek voltak, újjai rágémbe- redtek a foggantyúkra. Átment a zebrán, hogy a parkban megpihenjen. Nem törődött már a fékező autókkal sem. Leült egy színes bor- dázatú padra, lerúgta cipőit, és hátradőlt kényelmesen. Szabályos metszésű fák vették körül, az utat apró kavics borította. Csak később vette észre az újságpapírt maga mellett. összegyűrt, zsírfoltos papír volt, kenyérmorzsával, szalámibőrrel dekorálva. Néha illett ebbe a szigorúan pedáns környezetbe. Miután egy kicsit összeszedte magát, felhúzta cipőit, leseperte szoknyáját, Madár János : Feltámad bennem Nem akar szűnni a fájdalom szívszorítása. Naponta feltámad bennem a múlt: Apám homlokáról minden fény lehullt. elrendezgette a szatyrokat, és indulni készült. Az első lépés után valaki rászólt: — Legyen szíves, a szemetet az arra kijelölt helyre dobni! — a parkőr volt, aki hivatástudatának magaslatán mindig a kellő pillanatban érkezik. — Milyen szemetet? — Az ott, ni! — és botjával, mely egy hosszú, hegyes szegben végződött, az újságpapírra mutatott. — De ez nem az enyém. — Azt mindenki mondhatja. — Itt volt, mikor jöttem. — Nem szabad otthagyni. — Nem én dobtam oda. — Ne tessék hazudni, kérem! — Én nem hazudok, kikérem magamnak! — Kikéri magának?! Idehozza a zsíros papírját, elvárja, hogy mások takarítsák utána a szemetet, és még kikéri magának! Micsoda emberek vannak! Micsoda morál! Kell maguknak civilizáció?! — Nem érti, jóember, hogy nem én voltam? — Nem érdekel a véleménye! — szakszerűen felszúrta a papírt, és odanyújtotta: tessék azonnal a szemétládába dobni! — Ez szemtelenség ... ez... ez — megfogta az újságpapírt, és elindult a szemétláda felé. Olyan mozdulattal dobta bele, mint a parazsat. És futni kezdett. Eltűnt egy sikátorban, szaladt, amíg csak bírt. Nekidőlt egy lámpaoszlopnak. Nem is lámpaoszlop volt az, hanem egy óriási bot, egy vékony szeggel a csúcsán. Arra volt felszúrva a Nap. Szente Béla versei: Valami ősi... Valami ősi játékot kisért a kezem = ösztön ül az eszmélet alatt: Megérintem a szerelmesem arcát: megérintem az arcodat. A határt nehéz üszők járják, a tanyák bőre szép fehér, A fák köpenyére most nem szurkát apró lyukakat a szél. Látszólag nyugodt a nyár — mint gyermekét hordó asszony — Óvatosan ül a földön, hogy az ősz ép maradjon. Hallgat a tűz, s — a tányér már üres — a kanál sem beszél, Magában ül a kredencen a nagyfarú kenyér. Valami ősi játékot kísért a kezünk = ahogy Nap s Hold játszanak: Megérintem az arcodat — — megérinted az arcomat... Beszélgetés a télről estére lehullt a hó. — alvadt vizekre gondolok — most mozdulatlan maradj! leverve már a táborod. döglött füvek a földön, simára fésülve hajad. Te magad vagy a Tél, itt kell megvetned ágyadat! — fekszem mozdulatlan, s borzas vizekről álmodok, arról, hogy virágot nyitok, s hogy egészen más vagyok. Várkonyi János: Emlékezés Mednyánszkyra Várkonyi János: 45 éves érettségi találkozó Arcok közelről VárkonyiJános Tizenhárom éve rajztanár, Mezőberényben kezdte a pályát, most Békéscsabán tanít, a József Attiláról elnevezett általános iskolában. Festőművész: néhány hónapja tagja a művészeti alapnak. Amíg idáig eljutott, nem volt könnyű az út. Számos kiállításon szerepelt, a legkisebb kultúrházakba, falvakba is szívesen ment. Miért? — Mert azt tartom, hogy az emberek mindenütt keresik a művészi élményt, még akkor is, ha meg sem fogalmazzák magukban. Persze, amíg nem voltam alaptag, nehezebb még a kiállítás is: amatőrfestő csak többedma- gával léphet közönség elé. Hogy jó-e így vagy nem, nem az én dolgom eldönteni. A véleményem viszont az, hogy nagyon keveset tettünk még a tömegek ízlésformálásáért, és ehhez jó kiállítások is szükségesek. És nem csak városokban. Sőt. — Mit jelent alaptagnak lenni? Előny ez, vagy csak minősítés? — Szerintem mind a kettő. Előny, mert az ember bekerülhet általa a képzőművészeti élet áramlásaiba, alkotó naphoz juthat, ha például pedagógus, mint én; sokkal több kiállításon vehet részt, mert sokkal többre hívják. Hogy minősítés-e? Nyilván az is. De nem attól jó festő valaki, hogy alaptag. Talán attól viszont alaptag, ha már csinált valami említésre méltót. — Várkonyi János még alaptagsága előtt is rendszeres résztvevője volt az Alföldi Tárlatnak, több esetben ott volt a dél-aföldin is... — Igen, megkaptam minden elérhető lehetőséget. Ezt soha nem felejtem el, ezt a figyelmet jó emlékeim között kell megőriznem. — És hogyan került kapcsolatba a békéscsabai Lenin Téesz-szel? Hogyan került ki Bulgáriába? — Ez külön, szép történet. Dr. Tadanay János, a téesz jogásza, a kulturális ügyekkel foglalkozók egyike meghívott tavaly: csináljak náluk egy kiállítást. Az ötletet dr. Hankó Mihály elnök támogatta. Ügy is történt: a kiállítás tetszett a tagságnak és meghívóimnak is. A következő lépés: régi barátok a bulgáriai Stazsica közös gazdaságával, ahol művésztelep működik. Nem tévedés, művésztelep. Itt dolgozhattam két hétig, bolgár, cseh, lengyel festőművészek között. Képeket festettem, vázlatokat készítettem. Felejthetetlen két hét volt!... — Végül a rajztanárt kérdezem megint: mit tart feladatának mint pedagógus? — Azzal kell kezdenem, hogy nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni. S, ha szeretem őket, akkor magától értetődik, meg akarom tanítani velük a szépség felismerését, befogadását. Az esztétikai élmény nagyszerűségét, mert hitem szerint, nélküle sivár, szürke az élet. Az sem árt, ha ismerik nagy festőinket, szobrászainkat, és tudják, miről beszélnek. Végül az sem, ha ezen az úton eljutnak a hazaszeretetig. Így lesznek teljesebb emberek. Ügy gondolom, sok még a dolgunk, és igencsak mesz- szire vagyunk attól, amit elérni szeretnénk... Sass Ervin
