Békés Megyei Népújság, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
1983. február 26-, szombat o Amikor könnyebb az igét hirdetni... PÉTÉ = több hús, több gabona — Régebben nem a képesség, a tudás, a tapasztalat jellemezte a kiválasztást. A vasútnál az kapott vezetői megbízást, aki vagy megszállottja volt hivatásának, vagy kevés pénzért is hajlandó volt elvállalni a munkát. így azután, amikor két mérnök is elment tőlünk, ezernyi gond szakadt a nyakunkba. Kovács Sándor, vésztői műszaki üzemfőnök-helyet- tes szavaiból akaratlanul az „örökség” ma is érezhető gondjait olvasom ki. Amióta az átszervezés a vasút legalsóbb szervezeteiben megtörtént, mindez fokozottabban érződik. Most az igazgatóságokon a sor. Talán egyszer megélik a vasútnál is, hogy ott szülessenek a döntések, ahol a dolgok történnek. Csak legyen hozzá elég, jó vezető. í’i — Hogy milyen a jó vezető? A legjobb helyen kérdezi, ha erre a bizalmitól sem kap kielégítő választ, másutt hiába is érdeklődne — elmélkedik a kérdésen Hunyadi József mozdonyvezető, szakszervezeti bizalmi. — De azt is megkérdezhetné, milyen az ideális beosztott, akkor még többet tudna meg a maga „jó” vezetőjéről. — Ha ideális vezetőt keres, jöjjön vissza négy-öt év múlva — toppan be az állomásfőnök. — Ön még akkor itt lesz? — Nem, én már akkor a nyugdíjasok kenyerét eszem, de nem is azért mondom ... — Akkor hát négy-öt év múlva visszatérek, de addig is ... — Nézze, recseg-ropog a vasút százévesnél is öregebb tradicionális rendje. Minden forr és változik, a vezető is keresi a helyét. Kóstolgatja, mit tehet. Ez nem egy gyárkapus, kerítéssel övezett cég, mégis rendnek, vasfegyelemnek kell lennie, és az is van ... Fegyelem, rend, pontosság, biztonság! Kulcsszavak a vasútnál. A múlt, a jelen szavai?! Hinni akarom, a jövő vasútjáé is az marad! — Semmi kétség, úgy lesz, de a kialakuló új rendet is tartalommal kell megtölteni — oszlatja el kétségeimet az üzemfőnök. © Hogyan, hogyan lesz a vasút egyszerre „régimódi” és új? És a vezetők? A vezető milyen szerepet kap majd, milyen szerepet vállaljon most? — Én tragédiának tartom, ha valahol új születik és nem kérdezik meg az ott dolgozók véleményét, vagy ha kérdezik is, nem figyelnek arra, amit mondanak. Van itt nálunk jó néhány utasítás, szabályzat, amelyek már vagy százévesek, s ahogy látom, még száz évig érvényben maradnak. Kinek jó ez? A bizalmi kifakadására az állomásfőnök, Huszár János rosszallóan ingatja fejét: — Mondjon már egyet... — Nem azt állítom, hogy erről az itteni vezetők tehetnek. A szabályzat írja elő, csak első vezető állásból lehet motorvonatot vezetni. Na, mármost, ilyenkor, télen, a nagy hidegben szinte megfagyunk a vékony üveg mögött. Miért nem változtatunk? — kérdeztük. Mert eddig is így csináltuk! — volt a válasz. De folytathatnám. Az egyik állomáson 100 éve van raktáros, de nincs rá szükség... — Ezek nem utasítások, hanem műszaki szervezési intézkedések. — Na, és a hálózati határok kérdése? — görgeti a szót tovább Pásztor Sándor vonatvezető, ugyancsak bizalmi. — Nem egyre megy, hogy miről van szó, utasításról, szabályzatról, műszaki szervezési intézkedésről, ha egyszer valami az idejét múlta?! Vésztői vasutasokat vezényelnek Szolnokra, Kecskemétre, meg ki tudja hová. Ezért kérdezem, a hálózati határ megállapításánál miért nem veszik figyelembe a munkaerő-ellátottságot? í’i <XY — Amikor 1982-ben létrehozták az új önálló üzemfőnökségeket, egyszerre megváltozott a megítélés. Korábban az utasításokat gyorsan, pontosan, ha úgy tetszik, gondolkodás nélkül végrehajtó vezetőt, beosztottat idealizáltuk. Amióta önelszámoló egység lettünk, azt várják tőlünk, gazdálkodjunk, szerezzünk árut, növeljük a bevételt, gondolkodjunk. Most tehát eltolódott a hangsúly — magyarázza az üzemfőnök. — Emlékszem rá, mennyit méltatlankodtunk, amíg a jelzési utasításokat a környező országok után végre nálunk is ésszerűsítették — mondja Elek Gyula forgalmi szolgálattevő. — És mi a helyzet ma? Ha a szabályzat minden pontjához előírásszerűén ragaszkodnánk, megállna a vasúton az élet, nem érvényesíthetnénk megfelelően gazdaságossági szempontjainkat. Nem véletlen, hogy ma már egyre nagyobb szerepet kapnak a helyi sajátosságok. Ehhez rugalmasság kell. Mi ezt várjuk a vezetőinktől, azok meg tőlünk. — Mit is tehetnénk mást — kérdezi a továbbiakban Pásztor Sándor, mintegy önmagától. — Vegyünk csak egy újabb példát: kevés a vonatfékező. Ha megvárnánk, amíg megérkezik a másik, ahogyan azt szépen megfogalmazták, nem tudom, mi lenne? Szavainak Kovács Sándor próbál nyomatékot adni: — Hiába van itt helyben sok jó javaslat, egy részüket nem tudjuk megvalósítani, mert a szabályzatok még nem igazodnak az új szervezeti felépítéshez. Ugyanakkor meg kell felelnünk a tavalyihoz hasonló igényeknek is, amikor a fenntartási műhelyben 500 ezer forintot kellett megtakarítani. — Ezért mondom, köny- nyebb az igét hirdetni, mint most a vasútnál dolgozni .. . Dr. Pál Zoltán üzemfőnök megállapításán nincs is mit vitatkozni. A <i> — Csuklóm is mostanában ... A helyi intézkedéseknek nem tapsol mindenki ... — Munkaköröket vontunk össze, a bérmegtakarítás egy részét a többletmunkát végzőknek adtuk. Megpróbálunk differenciálni — magyarázza Pál Zoltán szavait a helyettes. — Mi talán jobban megértjük ezeket az intézkedéseket. Elképzelheti, miket mondott a málházó, amikor utasították — „szabad idejében” takarítson. Mondta a magáét, pedig tudta, a vasútnál a jelenléti idő is munkaidő, és hogy az utasok, amióta felemelték a személyszállítás költségeit, kri- tikusabbak, a több pénzért többet, nagyobb tisztaságot várnak. Ezért úgy éreztük, a bizalminak támogatnia kell ezekben a kérdésekben a vezetőt — fogalmazza meg véleményét a forgalmi szolgálattevő, aki ugyancsak részesedett a többletmunkából. — Régen a fékező csak fékezett, a váltókezelő csak váltót állított, a málházó csak málházott. Mit régen, hiszen alig néhány hónapos gyakorlatról van szó! És éppen ez az, ilyen helyzetben kell megértetni, hogy ezeken az intézkedéseken múlik a vésztői üzemfőnökség jövője. Hunyadi József s2avaiból mindeddig nem derült ki, hogy a vasutasoknak mostoha, nehéz körülmények között kell helytállniuk. Amikor tehát követelményeket támasztanak egymással szemben, ezt is figyelembe veszik. A **v — Vasutas szemüveg! — fogalmazta meg egyikőjük azt a sajátos látásmódot, amellyel a maguk körül zajló világot figyelik. De azért a „vasutas szemüveg” látóköréből is kiesik olykor egy, s más. Van vasutas, aki háromnégy társadalmi megbízatásnak is eleget tesz, és mert munkaidő-kedvezményt nem kaphat, szombatokon és vasárnapokon is szolgálatban van. — Apróságnak tűnik, figyelmeztettek is rá, mert a nagy rohanásban nem vettük észre, hogy legalább az erkölcsi elismerést adjuk meg nekik. Igaz is, megérdemlik ... — gondolkodik el Kovács Sándor. A vésztői vasutasok nem állítják, hogy ez eddig azért maradt el, mert, ha kellett, és ha úgy jött szájukra a szó, nyersen, keményen fogalmaztak. Ezt bizonyítják Pásztor Sándor szavai is. — A vezetők megkérdezik a bizalmit, hallgatnak véleményére. Figyelembe veszik, mit javasol a béremeléseknél, a jutalmazásoknál. A dolgozók is elfogadnak bennünket. Hazudnék, ha azt mondanám, ez mindig így volt és most is mindenütt így van. De úgy tűnik, egyre többen látják, közösen többre megyünk. — Sokan úgy gondolták, a régit megváltoztatni istenkísértés. Én azt mondom, kellett, és nem lehet megállni ! — szögezi le az üzemfőnök. — Ami pedig a vezetőt illeti: jó, ha egy-egy biztos ponton megvetheti a lábát, és még jobb, ha ez a pont nem egyedül a szabályzat. Kepenyes János B műszaki értelmiség helyzete Gyulán A közelmúltban ülést tartott a Hazafias Népfront gyulai városi bizottsága Ba- nadics Márton elnökletével. Elsőként meghallgatták Nádházi András tájékoztatóját a Hazafias Népfront rétegpolitikai munkájáról, ezen belül is főleg a városban élő műszaki értelmiség helyzetéről. Elöljáróban megállapította: ennek a rétegnek döntő szerepe van a napjainkban lezajló műszaki-technikai forradalomban. A városban jelenleg mintegy 17—18 ezren dolgoznak, ennek több mint a fele az iparban. A műszaki értelmiségiek száma ^'meghaladja a hatszázat. Egy műszakira 34 fizikai dolgozó jut, s ez jobb az országos átlagnál. A népfrontnak különösen három dologra kell megkülönböztetett figyelmet fordítani. Ez a beiskolázás, a műszakiak társadalmi megbecsülése és jobban igényelni ennek a rétegnek a véleményét a különféle döntéseknél. A műszaki értelmiség jelenleg is többféle gonddal küzd. Ezek egyike, hogy munkaidejüknek csak 30 százalékát hasznosítják mérnöki munkára. Azt is megállapították, hogy Gyulán általában nem vonzó a mérnöki munka, a műszaki pálya elvesztette vonzerejét a fiatalság körében. Pedig mennyire fontos lenne munkájuk, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy egy mérnök képzése egymillió forintjába kerül az államnak. Szó volt még a fiatalok és idősek helyzetéről, problémáiról, és azok megoldásának sürgősségéről. A bizottság ezután megvitatta és jóváhagyta a népfront idei elnökségi és bizottsági ülés munkatervét. B. O. Anyagkiadás a közös IFA-alkatrészraktárbóI Rátaláltak a helyes útra? Minden kezdet nehéz. Közhely — de igaz. Erről bővebben azok számolhatnának be, akik a Dél-Békés megyei Termelőszövetkezetek Gazdasági Együttműködésének (röviden: DÉTE) bölcsőjénél bábáskodtak. Már az együttműködés megszületését konstatáló vélemények is jól tükrözték, hogy az életrevalóság bizonyításához vezető út nincs végig fellobogózva. Voltak, akik koraszülöttnek tartották, mások meg inkább túl késeinek, azután a pártfogók is el-elbizonyta- lanodtak időnként, ha a DÉTE gyermekbetegségeinek tüneteit nagyítón át vizsgálták. Eltelt másfél év, és az újszülött lábra állt. El is indult, s úgy tűnik, az első tapogatózó lépések után egyre biztosabban halad abban a dzsungelben, amit ma gazdasági életnek nevezünk, amelyben az örökké változó feltételek sűrűn növő hiányai hurkolódnak rá jobbról- balról az úttörőkre ... Csak, aki rászavaz A hasonlatnál maradva: a szövetkezők abból indultak ki, hogy ebben a helyzetben vállvetve, szorosra zárt sorokban talán könnyebben vágnak új, előre vivő ösvényt az ősrengetegbe. Tették ezt azzal a felkiáltással, hogy aki az adott vállalkozásban nem lát fantáziát, az marad a bázison pihenőben, s majd csatlakozik a legközelebbi olyan közös expedícióhoz, amelynek várható végeredménye jobban segíti egyéni céljainak megvalósulását. Elhagyva most már a képletes beszédet, azt kell az előbbiekből megjegyeznünk, észrevennünk, hogy a DÉTE működését a tagok önállóságának legmagasabb fokú tiszteletben tartása jellemzi: a huszonhét szövetkezeti elnökből és nyolc szövetkezeti vállalatigazgatóból álló tanács határozata csak azokra a termelőegységekre érvényes, amelyeknek vezetői szavazáskor elfogadták azt. Az emögött meghúzódó lényeg — a szüntelen érdek- egyeztetés, illetve a vállalkozás teljes demokratizmusa — volt az, amely az együttműködés éltető elemévé lehetett. Igaz, ezt csak elmondani ilyen könnyű, mert ez a ma már nagyon világosnak, észszerűnek tűnő alapelv hosz- szú, sokszor heves vitákban tisztázódott csak. Nem véletlenül tartják maguk a DÉTE tagjai is 1982-t a kísérletezés, munkamódszerkeresés évének. A DÉTE irányítóinak és résztvevőinek is meg kellett tanulniuk azt, hogy ennek az együttműködésnek is be kell járnia a maga fejlődési útját. Türelmetlenséggel, sietséggel lehet terven felül előre lépni egyet ugyan, de az esetek többségében ilyenkor két lépést kell tenni hátra az újabb lendületvételhez. A felelősebb és átgondoltabb döntés előkészítéséhez hívta életre a DÉTE ágazati szakmai bizottságait, amelyekben az együttműködés tag-téeszeinek illetékes ágazatvezetői vitatják meg a tanácsülés napirendjére kerülő javaslatokat, egyeztetik előzetesen az általuk képviselt termelők érdekeit. Döntő az önszabályozás Az érdekegyeztetésről még egyszer szólnunk kell: 1982- ben bebizonyosodott, hogy alapvetően a termelés összehangolására — a gabona- és hústermelés növelésére, gazdaságosságának fokozására — létrejött egyesülés életrevalósága legalapvetőbben ön- szabályozó képességétől függ. Az igazi próbatétel elé' a DÉTE ebben akkor állt, amikor a baromfitartás sorsáról, az ágazati integráció teljessé tételéről kellett dönteni. Az mindenki előtt világossá vált, hogy tekintettel a piaci helyzetre, a baromfihústermelést csökkenteni kell. A konkrét lépésekre viszont az első „menetben” alig akadt vállalkozó. Nem volt könnyű csata, de győzelemmel zárult, ami természetesen meg is erősítette az együttműködést, akárcsak a ciroktermesztésben lezajlott hasonló önszabályozás. Más kérdés, hogy az utóbbi esetben mára már minden a visszájára fordult: a fellendülő piac most arra ösztönzi a DÉTE tagjait, hogy ciroktermesztéssel kössék le a baromfitartásban kényszerből felszabaduló erőket. (Most ennek az ön- szabályozásnak a cukorrépatermesztésben kell éppen érvényre jutnia.) Sorakoztathatnánk még sokáig mindazokat a példákat, amelyek a DÉTE megfelelő, eredményes tájékozódásáról tanúskodnak az útvesztőktől sem mentes gazdálkodás lehetőségeiben. A vetőmagtermesztés átfogó körének kialakítását célzó erőfeszítések, a közös IFA-alkatrészraktár, a garantált hatásfokú tápok együttes beszerzése, a termelés hatékonyabb fejlesztését segítő intézményekkel megteremtett kapcsolatok, a térségben elindított energiafelhasználást ésszerűsítő program, mint már megvalósított elképzelések, önmagukban is bizonyítanak. Mellettük, mögöttük sejtenek fel azok az elképzelések — az agrokémiai hálózat kiépítése, intenzív gabonatermesztési programba munkaerő és az anyagi források célirányosabb és ütemesebb „átcsoportosítása” — amelyek ugyancsak a továbbhaladás irányába mutatnak. A DÉTE igazgató tanácsa jövő héten tartja az 1982-es évet értékelő ülését. Az értékelés alapját adó elemzések már ismertek. Ezekből kiderül, hogy a Dél-Békés megyei termelőszövetkezetek együttműködése már az első teljes esztendőben a várt eredményt hozta. flz első év bizonyltja Búzát és kukoricát a 27 termelőszövetkezet 73 ezer hektáron termesztett együttesen. Az előbbiből nyolc, az utóbbiból 31 százalékkal termeltek egy-egy hektáron 1982-ben többet, mint az ötödik ötéves terv időszakában. Búzából a cél a hat tonnás, kukoricából a 10 tonnás átlaghozam. Ehhez már csak újabb 6—8 százalékos növekedést kell elérniük. A DÉTE-t alkotó szövetkezetek és szövetkezeti vállalatok hat és fél ezer fejőstehenet tartanak, ez az állomány a korábbi 4 ezer 500 literrel szemben ma már ötezer liter tejet ad .egyedenkénti átlagban januártól decemberig. Az igazán jellemző azonban mégsem a tej-, vagy a marhahústermelés ezen a vidéken, bár az utóbbit az üzemek még minden bizonnyal bővíthetik megfelelő feltételek mellett. A sertéshústermelés az mégis, amelyhez minden tényező adott: az 1981-es 316 ezerrel szemben, tavaly már 331 ezer DÉTE-sertést értékesítettek, s megkezdődött az előkészítő munka ahhoz is, hogy ez a szám rövid idő alatt elérje a 400 ezret. Ennél többet másfél évvel az együttműködési szerződés megkötése, az első teljes év után még a kedvező tapasztalatok birtokában se mondhatunk a DÉTE-ről. Ügy tűnik, hogy a nyomokban azért fellelhető kezdeti „sokat akarásból” megfelelő irányvonalat alakítva útra talált ez az együttműködés, a többi meg az elkövetkező években válik majd el! Kőváry E. Péter
