Békés Megyei Népújság, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
1983. február 19., szombat o f Farsangi népszokások Eleken A Békés megyei eleki németeket a 150 éves török uralom után, 1724-ben és 1734-ben telepítette le a térség új földbirtokosa, Har- ruckern György. Mindkét alkalommal Bajorország felső részéről, Würtzburg és Bamberg térségéből jöttek a németek. Egységes bajorfrank nyelvjárásuk, azonos római katolikus vallásuk, szigettelepülésük, valamint 2 évszázados nyelvi és kulturális zártságuk biztosította gazdag néphagyományaik továbbélését. Egyik, népszokásokban igen gazdag időszakuk a farsang (fasing), mely tulajdonképpen a vízkereszttől a hamvazó szerdáig terjedő időszakot jelenti, de főleg annak 3 utolsó napját, és a húshagyó keddi fevonulást értik rajta. A három farsangi nap jelentőségét bizonyítja, hogy az I. világháború előtt mindhárom napon szünetelt a munka, az iskolában nem volt tanítás, a felnőttek ünneplőbe öltöztek, rokonokat és barátokat látogattak, a fiatalok pedig táncoltak, és már vasárnaptól kezdve^ fá- cántollat viseltek a kalapjukon. A három napnak kötött étrendje volt, melynek jellemzője a zsíros, gazdag étkezés, a vasárnapi tyúkhús, a hétfői marha-, esetleg disznóhús, és a keddi, minden házra kötelező kakasvagy tyúkhús, valamint mindhárom napon zsírban sült tészta, de kedden feltétlenül fánk és töltött káposzta. Az étkezés bősége mögött rejlő bőesztendő-várás tudata elhomályosult ugyan, de él még néhány máig is megmaradt farsangi hiedelemben. így például a kedden megmaradt töltött káposztát este a baromfiak elé kell szórni, mégpedig egy kocsikerék, hordóabroncs vagy kötél által alkotott kör belsejébe, hogy a baromfiak egész évben összetartsanak. A századforduló előtt nem a maradékot szórták oda az aprójószágnak, hanem még kedden, ebéd előtt etettek meg egy keveset a jószággal a töltött káposztából, mielőtt a család fogyasztott belőle. Ebben a formában még jobban érződik az áldozatjelleg. Nem hiányzik a véráldozat motívuma a baromfitermékenységgel kapcsolatos hiedelmek közül sem. Ugyanis a farsang alatt levágott kakas, kappan és tyúk vérét nem szabad felfogni, fejét le kell vágni, testét el kell dobni az udvarban, hogy ficánkoljon, minél nagyobb területen szórja szét a vérét. Ez szerencsét hoz a tyúkokra, sokat tojnak és nem hullanak el. A véráldozat másik hiedelemben is megtalálható: a télen vágott disznó vérét ugyanis felfogták, s egy részét edényben eltették, majd farsang keddjén főzve megetették a tyúkokkal, a szerencse és a bő tojáshozam érdekében. Némelyek szerint húshagyó kedden kell a vetőmag- kukoricát morzsolni, és az árpát vetni. Mindkettőre az az indokolás, hogy akkor megbolondul, és gyorsan nő. Meg kell még említenem ennek az időszaknak a tilalmait is. Nem szabad farsang napjain kenyeret sütni, mert a teknő, amelyben a ház asszonya a dagasztást végezte, halottat hoz- a családba. Tilos továbbá farsangkor babot főzni, mert akkor daganatot kap az ember. Nem szabad az utolsó farsangi napon varrni sem, mert akkor nem tojnak a tyúkok. A három nap legkiemelkedőbb eseménye a húshagyó keddi, a farsangi felvonulás. Fejlődésében két szakasz jelentős; az 1945 előtti, az ún. régi farsang, és a felszabadulás utáni újfarsang. Szabadjon először az 1945 előttiről szólnom. A régi farsang (fasing) keddjén általában több, sokszor 4-5 csoport is felvonult. Ezeknek alapját egy-egy baráti társ.aság alkotta ugyan, de a farsang alkalmára többnyire kibővítették. Reggel 8 óra tájban gyülekeztek előzetes megbeszélés szerint abban a kocsmában, ahova a leggyakrabban jártak hálózni. Jelmezüket oda vitték magukkal, ott maskaráz- ták fel magukat, hogy ezzel inkognitójukat biztosítsák. A felvonulás befejezése után éppen azért oda is tértek vissza, ott öltöztek át. A felvonulásban részt vevő felvonulók, farsangolók csak nős férfiak lehettek. Legények vagy nők nem. De a férfiak között egyaránt lehettek fiatalabb és idősebb házasok, szegényebb és egészen módos gazdák is. Jelmezként általában női ruhát vettek magukra, az álarc formája azonban kötetlen volt, csupán az arc eltakarására törekedtek. Erre a célra kormot, festéket és cipőpasztát is használtak. Az egyes csoportok 9, fél 10 tájban indultak el megbeszélt útvonalakon. Az időpont megválasztásában az játszott szerepet, hogy ekkorra mindenütt sütötték már a fánkot. A menetnek hagyományos rendje volt. Magját a jelmezes-álarcos csoport tagjai, az adományok összegyűjtésére szolgáló szekér vagy szekerek és egy keréken forgó bábúpár, a Hansl és Gretl (Jancsi és Juliska) alkotta. Az élen 2—4 lovas haladt magyaros, de a század első évtizedéig már Eleken is elterjedt öltözetben. A lovasok után közvetlenül következett egy oldaldeszkás sertésszállító kocsi. Eléje kettő, esetleg négy lovat fogtak, s mind a kocsit, mind a lovakat színes papírszalagokkal díszítették. Berendezése kocsmát jelképezett, az asztalon körül ülő négy férfi ivott, kártyázott, olykor még tréfából veszekedtek is. Ezen a kocsin helyezték el a boroshordót, melybe az összegyűjtött bort öntöget- ték. A kocsin állt egy har- monikás, aki egész idő alatt harmonikázott. A menet törzsét képező hordós kocsihoz volt kötve a Hansl és Gretl bábukat forgató kerék rúd- ja. A bábupár egymással szemben, egymás kezét fogva egy rúdhoz csatlakozott kocsikerékre volt felszerelve. Ennek vízszintes irányú forgását a földdel való súrlódó érintkezés biztosítja. A hordós szekér közelében mozogtak és mókáztak a kancsós fasingnarrok, általában női ruhában álarcosán. Mindegyik kalapját fácán- vagy kakastoll díszítette. Egyik kezükben boros- vagy vizeskancsó, esetleg tejesköcsög volt, a másikban nyárs. Az út két oldalán eloszolva, minden házba betértek. Ilyenkor a következő szöveget mondták: Huju fasing! Krapa rauz! (Huju farsang! Ki a fánkkal!) Odr ix slox air fentsr rauz! (Vagy kitöröm, az ablakot!) A fánkot a ház nagylánya, vagy maga a háziasszony szúrta a nyársra, a férfiak pedig megtöltötték az edényt borral. Többé-kevésbé állandó szereplője volt a menetnek egy tetszés szerinti jelmezbe öltözött álarcos kereplővel. Célja a zajkeltés, hozzá csatlakoztak még a tülkösök, a pléhdudások vagy kürtösök. Állandó szereplő és az utca népszerű szórakoztatója volt a medvejelmezes maszka is, akit egy másik láncon vezetett és táncoltatott. Előfordultak más állatjelmezek, vittek kitömött állatbábukat is, medvét, farkast. Néhány felvonuló jelmeze csupán kifordított suba volt. Gyakran szerepelt a kéményseprő is, továbbá a gyermekének ké- regető cigányasszony. A jelmezes felvonulóknak ez a része gondoskodott leginkább arról, hogy a lakosságot bevonják a farsangi bolondozásba. Amikor egy-egy utcasarkon megállt a menet, a zenészek tánczenét szolgáltattak, ők vitték bele a járókelőket, kíváncsiskodókat a rögtönzött táncba. A menet legvégén haladt rendes köznapi ruhában, álarc nélkül egy férfi, hosszú karikás ostorral. A menetzáró alaknak kanászjelleget adtak, felszereléséhez a duda tartozott, amelybe sűrűn belefújt, ostorát csattogtatta, mintha az egész menetet terelte volna. A sapkájába fá- cántollat dugott. A hangos, féktelen, vidám felvonulás a kora délutáni órákban ért véget. A jelmezesek átöltöztek, hazamentek és pihentek egész délután, hogy este a sajátjukkal jól megnövelt adományokat a megbeszélt helyen, házi batyusbálon költsék el feleségükkel és más meghívottakkal. Mint érdekes színfoltról kell megemlékeznem a szegényebbek, a napszámosok farsangjáról. Miután lovuk nem volt, a borgyűjtésre szolgáló hordót talicskán helyezték el. Többnyire 6-7 ember állt össze egy csoportba, és a talicskát a rajta levő borral, fánkokkal, kolbászokkal, felváltva tolták. Majd este házibálukon elfogyasztották. A fiatalok is megtartották a maguk farsangolását. Két-két legény indította el, akik közül az egyik gombos harmonikán tudott játszani. Felkeresték leányismerőseiket, a szobában táncoltak néhány táncot, így jártak egész vacsoraidőig. Jelmezt, álarcot nem viseltek, de minden legény kezében ott volt a nyárs a fánknak, kalapjuk mellé fácántollat tűztek. Este a fiatalok bálján szórakoztak tovább. Nem hagyták ki e nap lehetőségeit a gyerekek sem, akik nyárssal, az előbbi rigmus szavai mellett felkeresték kora délelőtt már a rokonokat, ismerősöket, ahol fánkot kaptak. Álarcot, jelmezt ők sem viseltek, de a kalapjuk, sapkájuk mellett ott volt a toll. A látványos régi farsangi felvonulások mindkét világháború alatt elmaradtak, sőt, a második után csak 1960-ban újították fel őket. Bár alapmotívumai továbbra is megmaradtak, de néhány régi jegy elmaradt, és olykor újakkal bővült. A bő étkezés, a kakas vagy tyúk vágása, a fácántoll vagy kakastoll viselése megőrződött, és az utcai felvonulás is folytatódott. Az elmondottakból kitűnik, hogy az eleki farsang jellegében és állandó mozzanataiban azokat a vonásokat mutatja, amelyek leginkább a déli és nyugati németség hasonló szokásaiban maradtak fenn, de az idők folyamán más népek szokásaiban is általánossá váltak, kapcsolódva azok tavaszkezdő ünnepeihez. Az ünneplés hangsúlyozottan közösségi jellege már magában véve is bizonyítja, hogy az eleki farsangban is egy ősi, pogány „Vegeta- tionsdámon”-nak szóló kollektív áldozat emléke őrződött meg. Ha ennek tudata el is homályosult már, az áldozat jellegét eléggé meggyőzően bizonyítja az adománygyűjtés, adományozás kötelező volta, a gyűjtött adományok közös elfogyasztása. Figyelemre méltó az is, hogy az eleki farsangolók — az egészen szegények kivételével — éppenséggel nem. szorultak rá, hogy ezen az úton szerezzék meg a mulatsághoz szükséges bort és élelmiszert, hiszen mindez bőségesen állt otthon rendelkezésre. Az is fontos tény, hogy az adományokat természetben — fánk, bor formájában — kérték és adták. E részletekben is megőrződtek az ünnep ősi, télűző-köszöntő, termékenységvarázsló mozzanatai. Befejezésül szomorúan kell megállapítanom, hogy az eleki farsang számos szép hagyománya ellenére több, máshol általánosan elterjedt jegyét ma már nem találjuk meg. Hiányzik a tél és a tavasz küzdelmét szimbolizáló birkózás, nem fedezhetők fel egészségvarázsló jelenetek, vesszőzés, tavaszi termékenységvarázslás, farsangbúcsúztatás, farsangtemetés. (Elhangzott a nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencián, 1975-ben Békéscsabán.) Arcok közelről Párzsa János Jellegzetes alakját jól ismeri a város, képeit is. De nemcsak Békéscsaba és a megye, hanem azon túl is. Amatőr festőművész, akit újból csalogat a rég abbahagyott szobrászat. Jogász. Előtte viszont sokáig volt hivatásos népművelő. — Igazából minek érzi magát? — kérdem a Bánszki utcai takaros kis műteremben. — Természetesen mindegyiknek, de leginkább és mindig népművelőnek, bármit csinálok is, hiszen összefüggenek a dolgok. Meg egyik is szolgálat, a másik is. Különben én voltam az első népművelési előadó a városi tanács apparátusában. Nagy lelkesedéssel végeztem a munkát, amihez 1951-ben fogtam, és 1955 közepétől a sarkadi járásban folytattam. — A festés még messzebbre nyúlik vissza? Mivel ke~- dödött? — Talán humoros, de igaz, hogy mint gyerek, a frissen meszelt falra rajzoltam apám szabókrétájával. Kaptam is érte. Tízéves forma lehettem, amikor besettenkedtem a múzeumba, és sokáig bámészkodtam. Annyira elmerültem — többek közt Molnár C. Pál fekvő aktjának nézegetésében —, hogy alig tudtam, mit akar és pláne miért a teremőr, amikor kizavart. Később, 1946-ban a szabadiskolánk kiállításán ugyanott már én is szerepeltem. — A felszabadulás jelentette a nagy lehetőséget? — Nekem is, mint oly sokunknak. A MADISZ, ahol a fiatalság a politikával karöltve kulturális teret is kapott: Ez az idő különösen kedvezett a tehetséges embereknek kinek, mihez volt kedve, élhetett a lehetőségekkel. Engem a színek és a formák vonzottak, s máig nem szabadultam a hatásuk alól. Ezért festek évtizedek óta. — Az indulás óta sok idő telt el. Most milyen kilátó sokkal élhet egy amatőr kép zőművész? — Gondolom, a legfontosabb most is az, hogy aki tehetséget érez magában — s van is benne valóban —, tanulhat, fejlődhet, ha az adottsága szorgalommal párosul. Tehát kiélheti magát a választott művészeti ágban, s munkáit mások is megismerhetik. Mert kiállításokon is szerepelhet, aki aktívan és jól dolgozik. Csak, hogy egyet említsek, itt vám nak a vándorkiállítások, tavaly is negyven volt a megyében, majd minden héten egy-egy, óriási érdeklődés közepette. Kis és nagy településeden egyaránt. Az idén két vándorkiállítási anyagot szeretnénk összeállítani. A jövőt pedig a huszonkét szakkör jelenti a megyében. — Évekig a békési Alkotó Klubot vezette, s máig szívéhez nőtt az akkor létrehozott, s ma már rangot nyert nyári alkotótábor. Valami hasonlót nem szeretne Békéscsabán is elérni? — Az adottságok, körülmények nem egyformák. Azért jó lenne jobban összefogni, összetartozni. Sok közös tett a Városért a megye művelődési-művészeti életét is virágzóbbá tenné. Jó lenne ebből részt vállalni, és jó lenpe, ha sokan így gondolkoznának. Zsadányi Lajos versei: Jó időben, rossz időben Jó időben, rossz időben, ködöt szitáló esőben Azt érezni mi melenget? mi is adhat még szerelmet?! Valaki kezemet fogja, velem lépdel ringptózva ... Át az erdőn át a réten. Milyen jó, hogy hazaértem. Velem lép be a szobába, teste meleg mint a párna, szeme csillag lobogása, fénnyel borul éjszakámra. Téli erdő Téli erdő hátadon végigfut a fájdalom Madár szárnya verdeső Vére hulló hó' eső nyaraidat keresed keresed de nem leled Mester György Párzsa János: Csabai házak Útra készen a jelmezesek a gyülekezőhelyen (Archív felvétel) Vass Márta
