Békés Megyei Népújság, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
1983. február 19., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Egy szovjet kritikus Kelet-Közép-Európában Ezerötszázhatvankét oldalon jelentek meg nemrégen a kitűnő szovjet kritikus, Vlagyimir Ognyev válogatott esszéi, tanulmányai. Még akkor is irigylésre méltó ez a kiadói nagyvonalúság, ha tudjuk, hogy Ognyev a szovjet-orosz kritika élvonalába tartozik, s hogy kereken három évtized terméséről van szó. Nyilván nem véletlen, hogy egyetlen kritikusról irt csak portrét, s az is Viktor Sklovszkij, aki mostanában lesz kilencven esztendős, de éppen akkor, huszonkét évvel ezelőtt, amikor Ognyev tisztelgése megjelent, azzal vádolták Nyugaton: elárulta önnön formalista múltját. Sklovszkij a kritikus örök megújulási készségéről beszélt válaszképpen, s ez volt rokonszenves Ognyev számára. No, és — magától értetődően — az is, hogy Sklovszkij példáján megfigyelhette: „A tudomány is válhat költészetté”. Amely tétel Ognyev számára azt jelenti, hogy az irodalomról szóló tudománynak nem el- idegenítenie kell az olvasót, hanem megnyernie. Minden más tudományban az elvonatkoztatás a végső cél, az irodalom esetében azonban a népszerűsítés. Hogy segítse az olvasó és a mű találkozását. Ez az igény pedig egyszerre követel alázatot és tehetséget, a műfordítók esetében oly sokszor emlegetett „gúzsba kötve táncolás” — tehetségét. Ognyev tekintélyét az alapozta meg, hogy érvényesen tudott szólni nem csupán a szovjet költészet elismert nagyságairól, hanem azok között találhattuk őt, akik a XX. kongresszus után az új költők jogaiért hadakozni kezdtek. Voznyeszenszkijért és Borisz Szluckijért, Za- bolockijért és Mezielatisért, Kvlividzéért és Leonyid Marti nővért. Ognyev tehát nem generációs alapon értelmezte a szovjet poézis megújulásának esélyét, hanem a látásmód, a vállalás igényességét mérlegelte. Külön erénye, hogy a sok nemzetiségű szovjet ■ irodalom teljes palettáját igyekszik bevilágítani. Az orosz költők, írók mellett főleg a litvánokkal, grúzokkal foglalkozik. Klasz- szikusokkal és maiakkal. Egyik legszebb esszéjét a nácik börtönében mártírhalált halt tatár poétáról, Musza Dzsalilról fogalmazta. A legtöbbet Alekszandr Tvardovszkijt emlegeti, így példázván a maga gyakorlatában azt a régi igazságot, hogy az értékek fölfedezésében, méltatásában a kritikust ne vezesse elfogultság. Ognyev szívében barátsággal megfér egymás mellett a hagyományosnak vélt Tvar- dovszkij és a modernistának tartott Voznyeszenszkij: Egy vitacikkében elvileg is kifejti, hogy mennyire tévednek azok, akik a hagyományok továbbélését a deklarációk és az utánzatok szintjén képzelik el. A tagadás, a megújulás gesztusában a tradíció mindig jelenlevő. Ez a hatalmas — és nemcsak terjedelmében jelentős — kritikusi teljesítmény egyszersmind dokumentum. A szovjet irodalom egyik legtermékenyebb és legjelentősebb korszakának kritikusi naplója. Ognyev azt mondja el, hogy 1953 után az olvadás korszakának milyen előzményei voltak, miként töltődött fel a kezdeményezés a XX. kongresszus eszméivel, s csak így izmosodhatott meg, arathatott teljes sikert. Ma már szinte klasszikus eredményként értékeljük a korszakot, ám — többek között Ognyev esszéi is erről tanúskodnak — menynyi és milyen nehéz csatákat kellett vívni! A szűkítő szemlélet ellen, amely továbbra is az irodalom illusztráló szerepre való kár- hoztatásában látta a feladatot, de fel kellett lépni azokkal szemben nemkülönben, akik az úgynevezett örök eszmények jegyében a szocialista társadalom szolgálatától tántorították volna el az alkotót. Meg azután az sem kétséges, hogy a nyitottság, amely erre a korszakra feltétlenül jellemző, sok idejétmúlt, előítéleteket hordozó szemléleti variáns megnyilatkozására is módot nyújtott. Az állítás és a vita tehát ebben az időszakban a kritika természetes magatartásává lett, de hát ez is a megújulás jelenségei közé tartozott, mert a disputák tucatjai, százai jelezték magának a kritikának a megváltozott szerepét. A kinyilatkozásokból kellett eljutni a közös gondolkodásig. Vlagyimir Ognyev munkásságát roppant közel hozza az, amit nehezen lehetne másként nevezni, mint a kö- zép-kelet-európai atmoszféra átérzése. Ognyev az évek során bejárta Csehszlovákiát, a bolgár földet, Jugoszláviát, Romániát, Lengyelországot és hazánkat. Megismerkedett Laco Novomeskyvel, Kamen Kalcsevvel, Zaharia Stancuval, Ljubomir Lev- csevvel, Ivó Andrié-tyal, Ranko Marinkovié-tyal, Illyés Gyulával és Benjámin Lászlóval. Azaz nem csupán velük, hanem tudatosan törekedett mindenkivel találkozni, akiktől tájékozódást kaphatott. Segítette őt nyelvtudása: több szláv nyelvet ismer tehát — hogy rögvest hazabeszéljek —, Illyés több olyan művét, amely oroszul nem hozzáférhető, bolgárul, szerbül, netán lengyelül olvasta el. Legfontosabb segítőtársa azonban az a felismerés volt, hogy esszéinek nem valamiféle irodalmi bédekkereknek kell lenniük, hanem egy kritikus tájékozódásának, aki azért fordul a szocialista világirodalomhoz, hogy megismerje a rokon és az eltérő tendenciákat. Ognyev azért foglalkozott a szerb Andric prózájával, az ugyancsak sok nemzetiségű jugoszláviai irodalmi élettel, hogy bizonyos hazai jelenségeket értsen meg pontosabban. Ognyev, ha Illyésről írt, természetesen nem vindikálta magának azt a jogot, hogy ő jobban, mélyebben ismerheti a magyar költőt, mint mi. ö azt hangsúlyozta, s ebben tökéletesen igaza volt, hogy róásként látja, mint mi. Ognyev kritikusi gyakorlatában arra a történészek által az utóbbi három évtizedben makacsul hirdetett igazságra találunk igazolást, hogy Közép-Kelet-Európa históriája, következésképpen szellemi élete — szervesen összefügg egymással. Ognyev egyik könyvének ez a címe: Tanúságok. Az alcím: A kritikus naplója, 1970—1974. Ebben a sajátos naplóban sokszor fordul elő Illyés neve. Beszámol a személyes találkozásról, a Borisz Paszternakkal szövődött barátságról. Világos, hogy az orosz esszéistát voltaképpen két dolog érdekli Illyés személyiségében: az egyik, hogy a magyar költő avantgarde lázadása és a későbbi költői kiteljesedés között milyen kapcsolat található, a másik probléma pedig az, hogy Illyés szoros kötődése a francia kultúrához miként keletkezett, szilárdult meg. Mindkét esetben olyan kérdést boncolgat Illyés kapcsán, amelyek őt a szovjet-orosz irodalom kontextusában érdeklik. Miként zajlott le az orosz poézisban a váltás a harmincas évek első felében, Majakovszkij halála után? Mi ennek a hagyománynak a kapcsolata a mával? Ognyev tudja, hogy ilyesfajta váltás Illyés költészetében is megtörtént a Nehéz föld megjelenése előtt... Avagy: a sok nemzetiségű szovjet költészetben nem csekély súlyú probléma egy másik nemzeti kultúrában való otthonosság. Illyés „második anyanyelve” a francia, ezért is érdekes Ognyev számára. Még pontosabban érthető Ognyev munkamódszere, ha arra a jegyzetére vetünk egy pillantást, amelyben a János .vitéz két orosz fordítását veti össze. Ismeretes, hogy Petőfi elbeszélő költeményének halhatatlan tolmácsolása van Borisz Paszternák tollából. 1973-ban azonban kiadtak egy másik fordítást is, amelyet Dmitrij Kedrin, a háborúban elesett költő készített. Veszélyes kísérlet, hiszen Paszternák fordítói tekintélye vitathatatlan. Kedrint pedig már mint költőt is szinte elfeledték. Ognyev helyesli a Kedrin- féle változat megjelentetését, mert „az elbeszélő költemény hangvétele Paszternáknál patetikusabb, romantikusabb, Kedrinnél realistább, boldogabb, világosabb a paszternaki szöveg komorabb, .komolyabb’ ko- loritjánál. Ognyev könyveiben egy nagy műveltségű esszéista olvasmányaival, személyes élményeivel köti össze Kö- zép-Kelet-Európát: Marcinkiaviciust, a litvánt, a lengyel Jaroslaw Iwaszkiewicz- csel, az orosz Borisz Szluc- kijt velünk, magyarokkal és Ivó Andric-tyal. Mellesleg Szluckij akár jelkép is lehet ... Hiszen Ognyevtől tudható, hogy Szluckij, aki bejárta a második világháború frontjait, első versesfüzeteit Belgrádban és Magyarországon adta ki, név nélkül, s például egy versét, mint a katonafolklór kiemelkedő példáját idézte Hja Ehren- burg. Véletlen lenne mindez? Az a tény azonban már semmi esetre sem véletlen, hogy Szluckij majd oly sok időt és fáradságot áldoz a közép-kelet-európai népek, egyebek közt a magyarok költőinek fordítására. Ügy látszik, hogy a háború és a felszabadítás élménye tette világossá a szovjet irodalom számára a térség összetartozását. Sorolhatnánk tovább Ognyev izgalmasabbnál izgalmasabb megfigyeléseit. A lényeg azonban: a szemlélet. Az az irodaUnár attitűd, amely képes az egységben meglátni a sajátost, és a különösben az összekötő szálakat. Ezt a szemléletet azért is példaszerűnek tartjuk, mivel manapság sokan vannak nálunk is, akik Közép-Kelet- Európa viharzónájában meglehetős felelőtlenséggel elfeledkeznek arról, hogy az ösz- szetartozás ténye a domináns. Az irodalomban éppen úgy, mint a társadalomban. Ez pedig feltételezi, hogy hagyományaink számbavételénél, a jelen lehetséges tendenciái között választva — az egység felé mutató áramlatokra szavazzunk. Vitatkozni is az egyetértés reményében lehet. Kultúráink története ugyanis meggyőzően bizonyítja, hogy mindenkor ez a magatartás volt a hasznot hajtó. E. Fehér Pál Mint többé-kevésbé minden Krúdy-mű címe, a Krúdy válogatott művei 14. kötetének címe is kicsit csalóka. A kötet 82. írása, novellája közül a „Delikátesz” című nem különös írás, inkább olyan, ami jellegzetességénél fogva — hogy például milyen a villásreggeli bizonyos Csapó Gizella felfogásában, debreceniesen süttetett cipóval — az egész kötetre jellemző. Legfeljebb annyiban érdekes, hogy effajta dolgok — a tabáni, az óbudai vendéglőkben, az egykori Tomasek-féle cukrászdában és vidéki állomások éttermeiben, meg magánszemélyek háztartásaiban — újra és újra felbukkannak, mint az élet Krúdy-hangszerelte szertartásainak nélkülözhetetlen kellékei, s mint a valóság letagadhatatlan elemei, minden írói varázslat nélkül is. De a kötet (mint általában a Krúdy-életmű) lényege — némelyek hangsúlyozásával ellentétben — nem ez. Hatvány Lajos ismert tételét, hogy „Krúdy biedermeierbe csomagolt bomba”, most is alkalmaznunk kell, ami azt jelenti, hogy, ki kell hánta- nunk-hámoznunk a bonyolult írói-művészi csomagolásból azt a szociográfiát, szociológiát, ami a díszletek mögött fellelhető. S ez bizony nem könnyű. A kötet olvasásakor most is felrém- lett bennem: vajon tudjuk-e most is úgy kezelni ezt a nagy anyagot, mint valami kincsesbányát, amiben nem minden kincs, mint egy aranybányában se minden arany. Krúdynak ez a kötete is olyan kordokumentum, mely nem csupán — kétségtelenül fontos és találó — rétegillusztráció,. hanem hogy úgy mondjuk, kicsit az élet totalitása. Olyan egész, melyben kifogyhatatlan bőséggel tárul elénk a részletek gazdagsága — káposztataposástól és légsúlyméréstől juh- nyírásig és disznóbélmosá- sig, s a pintértől a lőcsei hóhérig. Gyakran úgy tűnik, mintha Krúdy egykedvű közönnyel leltározná a világot, de az ezredes és a hírlapíró kaszinói párbajából — amit két novella más-más oldalról tükröz lenyűgöző-fölényes valóságlátással — kiviláglik, hogy az író nem pártatlan, a társadalmi konfliktusokban — rokonszenve a demokratikus oldalé. Van olyan látszat is, mintha Krúdy, aki egész Magyarország szerelmese volt (nem ismerve a népi-urbánus ellentétet, vagy éppen meghaladva azt) valami szubjektív-elfogult magyarságtudattal nézne a korokra — nos, az ártatlan hangzású „Cziróka és Maróka” című novellájában1 kérdés hangzik el, kik voltak azok, akik Árpáddal jöttek, és kik voltak azok, akik se- gítkeztek a továbbélésben, mintegy a lelki hovatartozás Illyés Gyulai-i magyarságkoncepcióját fogalmazva meg. Sok példát sorolhatnánk. Nem lényegtelen mondat a kötetben (403. oldal), hogy „minden második ember szívbajos Magyarországon, az egyik ezért, a másik azért”. És itt tudnunk kell megérteni: az író ezt nemcsak egy réteg életmódjából vezeti le. Mák bácsi életéből is (233. oldal), akinek „körmei oly feketék voltak, mintha még mindig árkász volna a boszniai hadjáratban”. Krúdy valóságelemző szociológiája, tárgykultúránkat részletező szociográfiája unalmas volna kicsit, ha nem adná meg a kötet sava-borsát a szerelem, még ha az olykor* a férfi-női kapcsolatok kínjaitól se mentes. Mit nyújt a kötet szerelmi históriája? Rengeteg mindent, Mária királynő keserű özvegységétől vidéki postamesterek Otelló-szerű féltékenységén, Mágnás Elza dologtalan kezein, a kaszírnők sokféle tapasztalatán, s a „csóktudományon” át elsuhant álmokig, drámákig egy-egy olyan mondatot is, hogy „a nő az emberiség magvának virága”. És mind e közben felvillan a régi Hatvani utca, a ma is létező pesti Molnár utca, s a váci fogház, ahol az államfoglyok egy Bébelt is kézbe vesznek — s annyi minden még, hogy zsong tőle a fejünk. Olvasni kell a ,,Delikátesz”-t is, mint minden Krúdy-írást, a felcsodálkozások állandó örömével- Berecz Miklós Párzsa János' Koloska-völgye Párzsa János: Krumpliszedők Verasztó Antal: Az én álmaimban az én álmaimban: évmilliók előtti fény hempereg, a fákról nem hullanak levelek mindig tavasz, vagy nyár van nincsenek kulcsok a zárban váltamra ül a madár is, füvet kaszál a halál is. Krúdy Gyula: Delikátesz
