Békés Megyei Népújság, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
1983. január 8., szombat Tudományos magazin Tökéletes térhatás Ha egycsatornás (mono) hangfelvételt hallunk, az egész előadó együttest a hangszóró irányából halljuk. Hozzávetőleg meg tudjuk állapítani, mekkora teremben és milyen akusztikai viszonyok között készült a felvétel. Az a benyomásunk, mintha nyitott ablak mellett ülnénk, s az együttest az ablakon át hallanánk. Mindebből nyilvánvaló, hogy a hangfelvétel nemcsak magát a hangeseményt, hanem olyan jeleket is tartalmaz, amelyek bizonyos térinformációt nyújtanak, s így térérzetet keltenek. A jelek között olyan csoportok is találhatók, amelyek az egyes hangforrásoknak a mikrofontól való távolságáról tájékoztatnak, ezekből alakul ki a hallgatóban az ún. mélységérzet. Ezeken kívül természetes környezetben behunyt szemmel még a hangforrás irányát is meg tudjuk állapítani — ez az irányérzet. Az irányinformációk átvitelére már nem elég egy csatorna, ehhez legalább két csatornára van szükség. Ha kétcsatornás közvetítéskor a két hangszóró kb. fejmagasságban, 60—90 fokos nyílásszöget bezárva helyezkedik el, a mélységérzeten kívül irányérzet is keletkezik bennünk, amely azonban csak a két hangszóró közötti területre korlátozódik, de mindenképpen nagyobb élményt nyerünk. Hogyan lehet tovább tágítani az irányérzet „hallószögét?” Nyilván még több hangcsatornára van szükség. Négy csatornához kapcsolódó hangszóróval — kvadro- fónikus technikával — szinte már teljesen körülbástyázható a hallgató, s valóban úgy érezheti, mintha egy zenekar kellős közepén ülne. Nagy hátráltatója a kvadrofóniás rendszer elterjedésének, hogy a négycsatornás átvitelhez négymág- nescsíkos magnószalagok és négycsatornás hanglemezek szükségesek. Képünkön egy kvadrofó- nikus erősítőt és lemezjátszót láthatunk, és a speciális hangszóróelrendezést, amellyel sokkal valósághűb- ben hozható létre és jobban szabályozható a térérzet. Vaddisznók terítéken A vaddisznó nem ritka a magyar erdőkben. Európa és Ázsia legnagyobb részében és a mediterrán Afrikában él. Észak- és Dél-Ameriká- ban is megtalálható, de ott nem őshonos, a bevándorlók telepítették be. A Kaukázusban 2600 méterig, a Tien- San hegységben 3300 méterig is felhúzódik, s megmássza a négyezer méteres kazahsztáni csúcsokat is. Hazánkban nagyobb részük a Dunántúlon él, s csak körülbelül egyharmada az Északi-Középhegységben és az Alföldön. A vaddisznó mindenevő állat, növényi és állati eredetű anyagot egyaránt fogyaszt. Megeszi a rovarokat, az álcákat, az egereket, a csigát, a földön fészkelő madarak tojásait, sőt a magatehetetlen, fiatal állatokat is. A magyar erdőkben, ahol sok gyökeret, makkot, páfrányt, rovart talál, kevesebb húst fal. Az erdőket együtt járják a nagy testű hím, a koca és a kis malacok. A „remetekanok” — a magányos öreg állatok — egyedül túrják az avart. A vaddisznóvadászat régen főúri kedvtelés volt. Voltak hercegi udvarok, ahol ezerszámra tartották őket, méghozzá föld alatti alagutakban. Az irtandó vadakat innen kergették fel a napvilágra, a meredek dombtetőre, amelyet erkélyszerű- en kiképzett lőállásokkal vettek körül. A vadásztársaság zeneszó mellett, falatozva, italozva várta a zsákmányt. A nagyvadállományt — e kategóriába tartozik a vaddisznó is — évről évre erőteljes, de körültekintő selejtező apasztásnak kell alávetni (hazánk területén 6-7 ezer- a kívánatos darabszám vaddisznóból). E műveletnek esett áldozatul a képen látható tekintélyes méretű példány is a Bakonyban, az ország egyik leggazdagabb nagyvadas területén. (KS) Szovjet—amerikai tárgyalások Genfben Az Egyesült Államok nem akarja befagyasztani hadászati rakéta-nukleáris fegyvereinek fejlesztését (Fotó: KS) A szovjet—amerikai kapcsolatok a Reagan-kormány- zat konfrontációs politikája miatt jelenleg a mélyponton vannak. Mivel a két vezető nukleáris hatalom viseli a fő felelősséget a béke megőrzéséért, az atomkonfliktus elkerüléséért, a nemzetközi közvéleményt joggal aggasztja, hogy a kétoldalú genfi tárgyalások még mindig nem mozdultak el a holtpontról, Az egy helyben topogás oka kizárólag az Egyesült Államok magatartásában keresendő: egyoldalú katonai fölényre törekvésével, az egyenlőség és az egyenlő biztonság követelményeit figyelmen kívül hagyó „kettős nullamegoldás” erőltetésével mindeddig gyakorlatilag lehetetlenné tette a másik fél számára is elfogadható kompromisz- szum kidolgozását. Az 1982- es év végén, az új esztendő elején elhangzottak valamivel „hajlékonyabb”, a megegyezési készség látszatát keltő hivatalos amerikai nyilatkozatok ugyan, de a szavak hitelét csakis a tettek alapján lehet majd megítélni. A két genfi tárgyalási csatorna egyikét 1981. november 30-án nyitották meg. tetésűek, akárcsak az Egyesült Államok területén elhelyezett interkontinentális ballisztikus rakéták. Ezt a fegyvertechnikai „azonosságot” azért indokolt hangsúlyozni, mert az említett rakéta-nukleáris csapásmérő eszközökkel a Szovjetunió, s az egész szocialista közösség védelmi mélysége egyformán elérhető. A Varsói Szerződés tagállamainak szempontjából ennélfogva a külső fenyegetettség — mondhatni — kettős, ezért is látnak szoros összefüggést a két genfi tárgyalási csatorna között. A SALT-folyamat legújabb szakaszát a washingtoni ihletésű START, illetve a SA- LART rövidítések fémjelzik. Fogalmilag ezek már nemcsak a hadászati fegyverek korlátozását, hanem „csökkentésüket” is előirányozzák. Amerikai felfogás szerint a korlátozás és a csökkentés természetesen elsősorban a szovjet felet érintené, míg az USA részéről a SALART egyáltalán nem jelentené a meglevő hadászati rakétanukleáris rendszerek meny- nyiségi és minőségi befagyasztását, fejlesztésük beszüntetését, az új típusú támadó eszközök szolgálatába A SALT—2 szerződés aláírási aktusa 1979-ben. Az egyensúlyi helyzetet akkoriban Washington sem vonta kétségbe ezen az európai közép-hatótávolságú atomharceszközök korlátozásának problémáját tűzték napirendre. A hét hónappal később, 1982. június 29-én ugyancsak Genfben megkezdődött másik tanácskozás középpontjában a hadászati támadófegyverek és fegyverrendszerek korlátozásának, csökkentésének kérdései állnak. Jóllehet, a két, párhuzamos fórumon nem egészen ugyanarról a dologról van szó, a témák összefüggnek, hiszen mindkét területen stratégiai jellegű megállapodásoknak kellene születniük. Az úgynevezett eurorakéták — különösképpen a nyugat-európai telepítésre szánt Pershing—2-k és a robotrepülőgépek — ugyanis éppúgy hadászati rendelállításának tilalmát. Teljesen világos, hogy így csupán az Egyesült Államok számára lenne kedvező. A Szovjetunió — ellentétben az USA-val — tárgyalási pozícióját arra építi, hogy a '70-es évek eleje óta a két hatalom között megközelítő hadászati egyensúly alakult ki. Éppen ez ad lehetőséget arra — bármelyik fél biztonsági érdekeinek sérelme jiélkül —, hogy a katonai szembenállást alacsonyabb szintre szállítsák. A SALT—2 szerződés aláírását megelőzően a szakértők kimutatták, hogy a pillanatnyilag meglevő 2500 szovjet hadászati célba juttató eszközzel szemben 2300 ugyanilyen rendeltetésű amerikai eszköz áll, de az USA-nak jóval több nukleáris töltete van, mint a Szovjetuniónak, s ez kiegyenlíti az utóbbinak a rakéták számában mutatkozó fölényét. Washingtonban azonban nem akarják tudomásul venni ezt a tényt, és változatlanul az állítólagos „lemaradásról”, az amerikai földrész fokozott „sebezhetőségéről” beszélnek. Teszik ezt azért, hogy szabad kezet biztosíthassanak maguknak az MX interkontinentális ballisztikus rakéták, az újabb B—1-es hadászati bombázók, a robotrepülőgépek és az atomtengeralattjárókra telepített Trident-rakétarendszer hadrendbe állításához. A Reagan-kormányzat hosszú távú fegyverkezési programjainak végrehajtásával a ’80- as évek közepére, második felére ki akarja harcolni a katonai fölényt. Nos, hát ezért szegül szembe mindenféle befagyasztási javaslattal, ezért támaszt olyan előzetes feltételeket, amelyek a szovjet fél számára elfogadhatatlanok. A Reagan-féle kétszakaszos „megoldás” például olyan csökkentést indítványoz, amely szerint a szárazföldi telepítésű, „nehéz” szovjet rakétáknak jóval több mint a felét le kellene szerelni, az atomrobbanófejeket pedig 50—60 százalékkal csökkenteni. Eközben az USA-nak a hadászati bombázók fedélzetén telepített mintegy háromezer nukleáris töltete érintetlen maradna, sőt még arra is módja lenne, hogy a régebbi, elavult tengeralattjárók fokozatos kivonásával növelje a szárazföldi MX-ek robbanótölteteinek számát. Ha a szovjet fél elfogadná az amerikai elnök ajánlotta „megoldást”, nukleáris arzenálja végül is alig érr é el az Egyesült Államok atompotenciáljának az egy- harmadát. Washington tehát nem kívánna sem többet, sem kevesebbet, mint hogy a SzovJurij Andropov jelentős leszerelési javaslatokat ismertet a moszkvai ünnepségen (Fotó: TASZSZ—MTI—KS) jetunió fossza meg magát — és szocialista szövetségeseit — az önvédelem hadászati eszközeitől, tegye kiszolgáltatottá a Varsói Szerződés védelmi szervezetét. Ez több mint képtelenség, és hasonlít ahhoz a „nulla változathoz”, amit ugyancsak Reagan elnök terjesztett elő az eurohadászati fegyverek területén. A Szovjetunió megalakulásának 60. évfordulóján Moszkvában rendezett ünnepségen Jurij Andropov, az SZKP KB főtitkára ezzel szemben azt az álláspontot képviselte, hogy a kötelezettségvállalásoknak mindkét fél oldalán egyensúlyban kell lenniük egymással. „Mi készek vagyunk saját hadászati fegyverzetünket több mint 25 százalékkal csökkenteni. Ezzel összhangban kell az Egyesült Államok fegyverzetét is csökkenteni, hogy a hadászati fegyverek hordozóeszközeinek száma mindkét félnél azonos legyen.” Ez a felfogás és megközelítés sokkal inkább megfelel a realitásszemléletnek, mint a jelenlegi formájában teljességgel elfogadhatatlan Reagan- féle nulla megoldás. Serfőző László alezredes (Következik: 2. Az eurohadászati fegyverek.) SALART-körkép Nyugatnémet terroristák A RAF lefejezése A két gombász nevét alighanem imába foglalja a nyugatnémet rendőrség. Ha nem lelik meg azt a nagy műanyag szatyrot a Frankfurt melletti erdőben, úgy a különleges, terroristaellenes osztagok nem mérhettek volna döntő csapást a szélsőbaloldali terrorizmus legveszedelmesebb csoportjára, a Vörös Hadsereg Frakcióra, közismert rövidítése után a RAF-ra. A szatyorban ugyanis hamis igazolványokat, térképeket, titkosírással készült jegyzeteket és 54 ezer márkát találtak. A pénzt — sorszámok alapján — azonnal azonosították: a szeptemberi bochu- mi bankrablásból származott, ahol ujjlenyomatot találtak Christian Klartól, a legkeresettebb terroristától. Tehát a frankfurti lelet a RAF-vezérkar felé nyújtott „forró nyomot”. Amikor megfejtették a titkosírást. lázba jött az egész nyugatnémet bűnüldözés. Kezükben volt ugyanis a RAF 11 rejtekhelyének listája. A frankfurti erdőben rögtön meg is találták az egyiket: géppisztolyok, revolverek. kézigránátok, rob- banóanyagok*“kerültek elő. A pisztolyok között az 1977- es nagy RAF-merényletek „főszereplőit”: a Ponto bankár életét kioltó revolvert, és a Schleyer gyáros elrablásánál használt fegyvert ismerték fel. No meg egy frissen hamisított útlevelet, Klar fényképével. Fantasztikus szerencséjüknek alig akartak hinni a bűnüldözők, hiszen ezután csak lesben kellett állniuk. Két héten át több tucat nyomozó rejtőzött éjjel-nappal a frankfurti erdőben, s akkor végre megk t a „nagy fogás”. Még nagyobb, mint amit gondolni mertek. Két fiatal nő jött a rejtekhelyhez: Brigitte Mohnhaupt, a lebukott terroristák vallomásából ítélve a veszedelmes csoport, a RAF valószínű vezére, és Adelheid Schulz, Christian Klar jobbkeze és élettár; a. Tehát a RAF vezető triumvirátusából egyszerre kettsi estek csapdába. Villámgycr san rohanták le őket, ellenállni sem volt idejük. A nyugatnémet sajtó diadalt ült. Nem is csoda, hiszen a terroristaellenes híij- szának majd tíz éve nem volt ilyen sikere. Akkoriban fogták el a RAF elődjének, a Baader—Meinhof csoportnak vezéreit. A RAF 1917- es sikeréve óta ugyan tucatnyi ismert terroris'át fogtak el, vagy lőttek le, de a vezérkar mindeddig sil e- resen bujkált. Buback !ő- államügyész és Ponto báni ár meggyilkolása, majd Schleyer gyáros elrablása, a hírhedt repülőgép-eltérítéssel párosulva, annak idején a nyugatnémet terroristák legsikeresebb akciói voltak. S a legfontosabb tetteseket most a szerencse rendőrkézre juttatta. A bűnüldözők sikerszériája ezután is folytatódott. Egy másik fegyverraktárnál ugyanis, egy Hamburg melletti erdőben ugyancsak „nagyvad” futott a rejtőző rendőrök hálójába: maga Christian Klar, a körözőlisták első számú szereplője, a RAF-vezérkar harmadik tagja. A RAF-ot tehát — egyetlen hét alatt — szinte lefejezték. Ez pedig nyilván nehezen kiheverhető csapás a szervezetre. Ezzel most már végük — vélik a legoptimistábbak. Az óvatosabb szakértők szerint azonban csak annyi bizonyos: a fegyverraktárak és a vezérkar elvesztésével, a RAF megmaradt tagjai jóval kevesebb gondot okozhatnak az NSZK hatóságainak, mint a hetvenes években. A. K.
