Békés Megyei Népújság, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
NÉPÚJSÁG 1983. január 8.. szombat Békés József: KATI Lázár Ervin: Általános leszerelés Arcok közelről A fiúk minden kedden és pénteken érkeztek — menetrendszerű pontossággal. Hangosak voltak, vidámak, s bár akadtak köztük idősebbek, mégis így együtt csak úgy emlegették őket: a fiúk. A fiúk bejáratos sofőrök voltak — egymás közt pilótának nevezték magukat — és a budapesti nagy autó- buszgyár kocsijaival jártak próbaútra a kisvároson keresztül. A kisváros kávézóját, benne. Katival, az útvonal áthelyezése után a harmadik vagy negyedik alkalommal fedezték fel. Ezután még előfordult néhányszor, hogy máshol tartották az első pihenőt, nemsokára azonban már el sem tudták volna képzelni, hogy ne a kis Katinál álljanak meg. így mondták: a kis Katinál . .. Pedig nem Kati volt a kávézó vezetője, még csak a kávét sem ő főzte, egyszerű kis kiszolgálólány volt. Ráadásul még különösen szépnek se lehetett mondani... Az alakjára ráfért volna még egy kevés, és az arca is elég jelentéktelen arcocska volt, itt-ott még szeplők is tarkították. De gyönyörű, selymes fényű, gesztenyeszínű haj keretezte ezt az arcot, szeme pedig... A szeme egész rendkívülien szép. simogató tekintetű, nagy barna szem volt, melynek a sarkában mindig, mintha csodálkozás ült volna, ami mellett azonban elfért a vidámság, a pajkosság, máskor meg a szomorúság is. A fiúk nagyon szerették Katit, és ő is nagyon kedvelte a fiúkat. Kedden és pénteken nyitástól kezdve jókedvűen sürgött a vendégek között, kilenc óra felé pedig már többször is kilesett az ajtón, hátha feltűnik a hosszú kocsisor. És amikor végre feldübörögtek az utcán az autóbuszok, s a nagy kocsik lépésben elvonultak a kávézó előtt a parkírozó hely felé, kacagva futott a konyhába és szólt a szakácsnénak, dobálhatja a virsliket, a páros kolbászokat a forró vízbe: megjöttek a fiúk! Azok pedig leállították a kocsikat a közeli téren, és vidám beszélgetéssel, nagy köszönésekkel tódultak befelé. A kis kávézó pillanatok alatt megtelt a hangjukkal: otthonosan érezték itt magukat, és mindenki mosolyogva, szeretettel nézett rájuk. Legkedvesebben azonban mégis Kati foglalkozott velük. Mindnyájuk számára volt egy kedves mosolya, mindenki mondott valami vidám semmiséget, és ők egymással versenyezve igyekeztek elkapni a tekintetét, s váltani vele egy-két szót. Igazság szerint mindnyájan szerelmesek voltak egy kicsit Katiba, és Kati is szerette egy kicsit mindnyájukat. Különbség nélkül, egyformán valamennyit. Legalábbis mostanában már... Mert eleinte még előfordult, hogy egyik-másik fiú megpróbált komolyan udvarolni Katinak. A többiek azonban hamarosan lecsaptak rá, és hiába találta ki az illető, h.ogy neki még ezt kell csinálni, azt kell javítani a kocsin, menjenek bátran, majd ő utoléri őket — csak nevettek, és nyugodtan megvárták, míg kijavította a hibát. Sőt. Sosem voltak olyan készségesek a segítség- nyújtásban, mint éppen Kati kisvárosában... És mintha lassan Kati is megszokta volna ezt. Hiába próbált jobban, közeledni valamelyik fiú — kedvesen elhárította. S ha az megkér- deze: — Hát nem tudna szeretni, Katika? — rendszerint így válaszolt: — Dehogynem. Nemcsak tudnám, hanem szeretem is. De legalább ennyire szeretem a többieket is ... Aztán kedvesen rámosoly- gott a fiúra: — No jöjjön, a többiek már biztosan keresnek bennünket. És a hangjában nem volt, igazán nem volt egy csöppnyi keserűség sem. Pedig a fiúk rendszerint valóban ott voltak már a következő percben, és viccesen, nagyokat nevetve ugratták a szökevényeket. . . . így ment ez csaknem egy egész esztendőn keresztül. Nyáron kigombolt, lobogó ingben, télen nehéz bundákban, hétről hétre, minden kedden és pénteken beállítottak a fiúk. Aztán az egyik kedden — ekkor már ismét tavaszodni kezdett, és közeledtek ahhoz, hogy megünnepelhessék Katival kötött barátságuk első évfordulóját — új pilótát osztottak be a próbás kocsikhoz. Nyurga, barna fiú volt, egy kicsivel csendesebb a régieknél, s ha olykor megálltak az országutakon, tekintete álmodozva révedt el a messzeségbe. Egyébként rendes fiúnak tartották a többiek, befogadták maguk közé, mviel úgy érezték: beleillik a társaságba. Nevetve, vállát csapkodva tolták előre, amikor először lépett be velük a kávézó ajtaján : — No, mutatkozz be szépen a kis Katinak! Kati is mosolyogva nyújtotta a kezét. A fiú azonban komolyan nézett rá, s erre a kis Kati szeme sarkából is előbújt a csodálkozás, s az egész helyet elfoglalta tekintetében. Mindez csupán egy pillanatig tartott. A többiek nem vettek észre semmit, mint ahogy azután sem tűnt fel nekik, hogy történt valami. Az új fiú együtt járt velük pár hónapig, aztán bejelentette, kilép a vállalattól. Vidékre megy, jobb állást kínálnak neki. Elbúcsúzott a fiúktól, akik néhány napig még emlegették, de hamarosan megfeledkeztek róla. Ismét eltelt néhány hónap, s az egyik kedden vagy pénteken, amikor már megették a virslijüket, megitták a kávéjukat, Kati kicsit szégyenlősen, kicsit zavartan állt meg az asztaluknál: — Idefigyeljetek — ekkor már tegeződött velük — szeretném, ha mindnyájan eljönnétek ... az esküvőmre . .. Az asztal körül ülők egy pillanatig szólni sem tudtak a meglepetéstől. Aztán felháborodva kezdtek kiabálni: — Ez nem volt szép tőled! Ezt tenni a hátunk mögött! És ha legalább közülünk való lenne a vőlegény! Egyáltalán kihez mész? Kati megvárta még lecsillapodnak. Aztán csak az utolsó kérdésre válaszolt, sejtelmes kis mosollyal az arcán: — Ha maradtok még egy kicsit, megláthatjátok. Mintha színpadon, az ügyelő jelzésére történt volna, a kávézó előtt egy öttonnás teherautó állt meg. Kati a bejárat felé nézett, s a fiúk önkéntelenül követték a tekintetét. Az ajtón volt kollégájuk lépett be. — Lám — mondták a fiúk, amikor karjukat lóbálva. hanyag mozdulatokkal a kocsikhoz mentek —, sorra visszautasított mindenkit, aztán ... — és dühös mozdulatokkal lendültek a vezetőfülkékbe. Az esküvőre mégis eljöttek mindnyájan. Elhozták a feleségüket, menyasszonyukat, vagy azt a kislányt, akivel éppen jártak. Egy nagy autóbusszal érkeztek; a gyártól kapták, külön erre az útra. Amikor az asszonyokat, lányokat bemutatták az új párnak, Kati erre gondolt: „Mindenkinek milyen csinos felesége, menyasszonya van. Tőlem azért mégis elvárták volna, hogy örökké csak az ő kis Katijuk maradjak ...” A következő pillanatban azonban már elfelejtette ezt, és jókedvűen táncolt egész éjszaka. A fiúk is remekül érezték magukat. A kocsit nem ők vezették, így most az se volt baj, hogy egy kicsi felöntöttek a garatra. Hajnalban sokáig, s nehezen búcsúztak Katitól és volt társuktól. Ki tudja miért, nemsokára mégis arra kérték a gyár vezetőségét : változtassák meg a próbautak vonalát. — Nagyon megnőtt a forgalom ezen a vonalon — erősítgették. — Ilyen forgalomban veszélyessé váltak a fékpróbák ... A sereg fölsorakozott az alakulótéren. Zömök paripák táncolnak a fénylő arcú katonák alatt, a napsütésben csillognak a zöld, sárga és piros csákók. Mert szerencsére besüt a függőfolyosóra néző konyhaablakon a nap. A sorok ugyan elég kesze- kuszák, egy jobb tábornok bizonyára rájuk dörrenne, hogy balra nézz!, fgazodj!, mik maguk, szabadnapos kereskedősegédek vagy katonák! De az itteni tábornok nem ennyire rigolyás, és szerencsére a tábornok fölötte- sei sem rigolyásak, aminek külön örvendek, mert a fö- löttesek mi vagyunk: a gyerek meg én. — Ez ki? — bök a gyerek az egyik vitézre. — Ez egy tizedes — mondom, mert valóban olyan tizedes formája van. Ügy látszik, a tizedes ellen semmi kifogás, mert nagyra tátja a száját, s hogy félelmesebb legyen a dolog, zord pofát vág, s hozzá egy rettenetes csataki^ltás, egy hosszan elnyújtott áá. A tizedes tudja, mi a kötelessége, máris ugratja pé- celi kenyérből készült lovát, szalonnaarcán példamutató elszántság, zöld paprikacsákója meg se rezdül, vágtat be a tettek mezejére. A hős tizedes eltűnik. — Most egy századost kérek! Áááá! A százados nem tétovázik, micsoda bátor hadsereg ez! — A következő legyen egy ezredes — mondom a rangoktól megrészegülten —, s az ezredes csörömpölő kitüntetésekkel, méltóságteljesen bevégzi küldetését. — Most egy huszadost kérek — kiáltja a gyerek. — Huszadost? Olyan rang nincs. — Miért nincs? Tényleg, miért nincs? Kicsit bambán nézek magam elé, azt fontolgatom, hogy magyarázat helyett itt, ebben a mi hadseregünkben, se szó, se beszéd, kinevezhetnénk valakit huszadosnak. — Húsz katonának nem kell parancsolni? — szakítja félbe a ranglétrát forradalmasító gondolataimat a gyerek. — De, azt hiszem, kell — bizonytalankodom. — Hát akkor?! Mert az ugye úgy van, hogy a tizedes tíznek, a százados száznak, az ezredes meg ezernek parancsol? — Nagyjából úgy — mondom, s hogy ne látsszam katonai dolgokban járatlannak, hozzáteszem: — Az alezredes meg kilencszázkilencven- kilencnek. — Az mennyi? — Eggyel kevesebb, mint az ezer. — Aha ... akkor egy olyat kérek! Az alezredes teljes díszben, pompázó paradicsomsisakban elvágtázik. S hogy a világ tökéletlenségein javítsunk valamit, követi őt a huszados. Semmivel sem gyávább, mint a többiek, az új ranghoz méltóan viselkedik. — Te amikor katona voltál, hánynak parancsoltál? — Egynek se — vallom be féfiasan. Ezen kicsit elmélázik, hosszasan nézi az arcomat. — Szóval nullados voltál. Ez szíven üt. Ez a nagy nulla. *— Tudod, azért egy titkos alattvalóm nekem is volt — mentegetőzöm. — Annak parancsoltál? — Annak igen. — Ki volt az? — Én magam. Igen. Megpróbáltam eldönteni, mi jó, mi rossz, mit kell megtennem akkor is, ha nincs kedvem hozzá, és mit nem kell megtennem, ha szeretném is. Azt persze már nem vallom be, hogy mindez hányszor, de hányszor nem sikerült. Olyankor persze nullados voltam, ez kétségtelen. Most aztán pironkodhatok. — Akkor te egyedes voltál. — Körülbelül — mondom zavartan. Közben őrmesterek, hadnagyok, közlegények tűnnek el a színről. — Ha katona leszek, én is egyedes akarok lenni! — Ez nagyszerű — örvendek —, de tudod, ahhoz nem is kell katonának lenned. Ha akarod, máris egyedes lehetsz. — Hogyan? — Például nem rohangálsz a nagykéssel föl-le a lakásban. Mint egyedes, gondolkozol előtte, és eszedbe jut, hogy eleshetsz és megsérted magad. Nem verekszel szíre- szóra a testvéreddel. Látom az arcán, hogy az egyedesség sokat vesztett vonzerejéből. Nem szól. Közben a büszke tábornok egyedül maradt az alakulótéren, eljött az ő ideje is. elvágtat hadserege után. — Most ugye, csatáznak odabent? — Eszük ágába se jut — mondom ijedten —, mind letette a fegyverét, valameny- nyiükből egyedes lett, és építkeznek. — Mit építkeznek? — Hát, hogy fényesebb legyen a szemed, keményebb legyen az izmod, nagyobbat tudjál rúgni a labdába, ne fáradj el hamar, és köny- nyebben tanuld meg a betűket meg a számokat. Lecsúszik a székről, kiterjeszti a karját, és elberreg. Semmi kétség, itt egy repülőgép emelkedik a levegőbe. Nagy elégedettség száll meg, mi most ennek az öreg bérháznak a harmadik emeletén a függőfolyosóra néző konyhában megvalósítottuk az általános leszerelést. Most már csak az hiányzik, hogy nagy országok, kicsik és közepesek kövessenek bennünket. Példát mutattunk. A repülő közben a sztratoszférába emelkedett, ott köröz, könnyedén és boldogan. Bennem meg egy parányi félelem fészkelődik. Harci gép ez vagy utasszállító? Egy egyedes repül odafönt, vagy egy huszados? Na, majd ha leszáll, megkérdezem. Feldmann Tibor Nehezen lehet rátalálni Orosházán az ÁFÉSZ dekorációs műhelyére. Eldugott udvar mélyén jókora terem, teli festékekkel, plakátokkal, kereskedelmi hirdetések vázlataival. — Ez lenne az én birodalmam — mutat körbe Feldman Tibor. — Tizenhét éve dolgozom az ÁFÉSZ-nél, akkor kaptam címfestőként piros szakmunkás-bizonyítványt, ami nálunk annyit jelent, mint az egyetemet végzetteknél a vörös diploma. Szeretem a munkám, és az is jó érzés, hogy ismernek városszerte. A betűvel való munka fegyelmet, precizitást követel. Ügy érzem, szépen tudok dolgozni a szakmámban. Ám olyan alkat vagyok, hogy a mindennapi munka fegyelme után szükségem van arra, hogy valahol kiéljem csapongóbb énem? — Erre való a festészet? — Igen. Van ugyan még egy fokozat a betű zártsága és az ecset szabad szárnyalása között, mégpedig a rek- lámgrafika. Számomra mindhárom műfaj nagyon izgalmas, hiszen valamennyi más-más gondolkodásmódot igényel. Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy mindennapi munkám is festékillatban, ecsetek közt élem. Nagy előny ez számomra olyan amatőr festőkhöz viszonyítva, akik másfajta anyaggal dolgoznak. — Az orosházi amatőr festők a megyehatáron túl is hallatnak magukról. Beszéljen a közös munkáról. — Lassan két. évtizede, hogy megalakítottuk a Fiatal Orosházi Festők Csoportját. Azóta a „fiatal” jelzőt elhagytuk a nevünkből, bár a közösségi szellem ifjúvá tesz mindnyájunkat. Elnyertük az Állami Ifjúsági Bizottság díját, és a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Remélem, hogy kiállításaink színvonala tükröz valamit abból az alkotó légkörből, amelyben élünk. — Hogyan lehet különböző érdeklődési körű, másmás tehetségű fiatalokból egy húron pendülő művész - csoportot szervezni? — Nem tudnék receptet mondani, sok-sok együttlét közben alakul ki a dolog. Magányos farkasként sokkal nehezebb volna előre jutni. Kell, hogy valahol jól érezze magát az ember, hasonszőrűek közt megbeszélje a gondjait, vágyait. Bíráljuk, vagy dicsérjük egymást, ám végső soron tudjuk, hogy ez a kis közösség jelenti életünk fontos részét. És hogy szakmailag is ér valamit a munkánk, bizonyítja a hivatásos festők figyelme és a közönség érdeklődése. — Szeretne a Művészeti Alap tagja lenni? — Nagyon! De nem azért, hogy pénzt kapjak a festményeimért. Ám ha a Művészeti Alap tagja lennék, jobban képviselhetném az amatőr festők ügyét. Több kiállítási lehetőséget, nagyobb erkölcsi megbecsülést szeretnék azoknak, akik az ecsetet „csupán” nemes kedvtelésből, önmaguk ki- teljesedésére, va világ jobbításáért veszik kézbe. Tudom, bárhogy fordul is további sorsom, lelkem mélyén mindig amatőr maradok, hisz ettől a létformától kaptam mindazt a szépséget, aminél többet álmodni sem érdemes. Andódy Tibor Lajosházi Éva versei: Dal a csendben Végigéltem, hogy Rossz voltam: Győzött a Gonosz és az önzés, De hol van a győzelem kéje? De hol van a megkönnyebbülés? „Csak jónak lenni érdemes ...” „Csak pontosan és szépen...” De hol van a megkönnyebbülés? Anyaság Megöli az emléket a sok hasonlat, megöli az élményt az emlékülés. Miattad nem akarok meghalni érted; élnem kell mindenen keresztül. Minden szennyet, makacs gondolatokat, önző átlényegülést messze elűzni és élni ! Jó, hogy félteni kell és fáradni érted. Néha visszavágylak testem rejtekébe; magamba zárni és öröknek hinni a világ fölött. Feldmann Tibor: Homokbánya
