Békés Megyei Népújság, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-29 / 24. szám
NÉPÚJSÁG 1983, január 29., szombat Ungvári Tamás: Elvesztett illúziók Niels Bohr, a Nobel-díjas atomfizikus csaknem térdre vetette magát Hoosevelt elnök előtt, hogy az atombombát ne Hirosima és Nagasaki fölött próbálják ki. Roosevelt, állítólag, mindent megígért a tudósnak, majd egy támaszpontról felszállt néhány repülőtiszt, navigátor, bombakioldásra képzett katona, és 1945 augusztusában távolról fényképezték azt a bombafelhőt, melyben több • tízezren lelték halálukat. Ennek a bombafelhőnek az árnya máig a fenyegetés ernyőit teríti fö- lénk. Megbújik alatta egynémely legenda is. A világ közvéleménye például úgy tudta, hogy ama bombázó pilóták vezetője, bizonyos Eatherly megtébo- lyodott a felelősség súlyától, míg társai az ismeretlenség homályában rejtőzve titkolják tettüket. Nem így van. A bombázó pilóták Hirosima pusztulásának évfordulóin — mint a Spiegelben olvasom — ösz- szegyűlnek, és valóságos dá- ridót csapnak tettük ünneplésére. Ama szerencsétlen Eatherly-ről persze megfeledkeznek, hiszen börtönviselt ember, szélhámosság vádjával állt a bíróság előtt, és szerintük pénzzé tette szenvedését. Hiába, hogy a „szélhámosról” egy nagy kortárs angol költő eposza szól, hiába, hogy még magyar költő is megírta a sorsát: az egykori katonák többsége semmifajta lelkifurdalást nem érez, hanem pezsgővel ünnepli, hogy ők szabadították ránk az elmúlt évtizedek legnagyobb fenyegetését. Illúzió tehát az, hogy jövendőnket, sorsunkat még csak részben is arra alapozzuk: lelkifurdalás, meggondolás, logika uralkodhat a katonák egy meghatározott csoportjában, vagy akár bizonyos államelnökök irodáiban. A .többség, az emberiség többsége, tudjuk, békét akar. De ne higy- gyünk el legendákat meghatározott kisebbségekről: vannak, akik pusztítani tudnak lelkifurdalás nélkül, vannak, akik pusztításra készülnek, felhőtlen önérzettel. * * * Sir John Hackett csak nemrégiben adta közzé sikeres könyvét: A harmadik világháború: 1985. A szerző, az angol vezérkar immár nyugdíjas tagja, dúsan kárpitozott lakásának kerékasztalán játssza le egy új világégés forgatókönyvét. A manapság divatos futurológiába immár előrenyomul a hadászat. Sir John egészen pontosan tudni véli, mikor, hol és miért robban ki a a harmadik világháború. Érvei persze gyanúsak, hiszen mai politikusok véleményét vetíti ki a jövendőre. A NATO-t olyannyira elgyengítette a békepropaganda — érvel a hajdani vezérkari tiszt —, hogy európai haderejének gyengeségét kihasználja az ellenfél. Tankjai megindulnak Nyugat- Németország felé, miközben egy atombomba megsemmisíti az angliai . Birmingham városát. Az ellencsapással nem késlekedik a NATO: ICBM-raketák röppennek fel, és megsemmisítik Minszket. A világháború nemsokára a nyugati hatalmak teljes győzelmével végződik, az ár mindössze egy angol iparváros és szovjetunióbeli testvére. Nincs több ellentét a világban, kitör az örök béke. Könnyűszerrel elmebetegnek nevezhetnénk Sir John Hackettet, ha könyvének részletes dokumentáltsága nem utalna arra, hogy őrületében van bizony rendszer. Nem egy magányos álmodozó vágyképeiről van szó, hanem meghatározott hatalmi és katonai körök bestsellerként közzétett közvélemény-befolyásolásáról. A könyv hitelét szerzőjének katonai rangja adja, s népszerűsége ennek a hitelnek egyenes _Jolyománya. Olvasói így egy illúzió rabjai: az olcsó háború, a gyors béke legendáját hinti el közöttünk Sir John Hackett. Érvelése sajnálatosan ismerős. Vajon nem e hajdani vezérkari tiszt egykori ellenfelei ígértek villámháborút? Egy sztálingrádi tél cáfolt rá illúzióikra. Veszedelmes ábrándképek, legyőzésre várnak. * * * Elszaporodtak a pesszimista utópiák. Különösképpen még azok között is, akiket a józanság táborában tudhatott a közvélemény, de akik hamis illúziókra valamifajta pánikkal feleltek. Nemrégiben jelent meg a hazánkban is népszerű Bemard Malamud amerikai író legújabb regénye, Az isten kegyelméből. Malamud egykori hitvallása az volt: „Az író feladata, hogy megóvja a civilizációt a pusztulástól”. Azért is vette föl a nevet: Malamud, mert az héberül tanítót jelent. De ez a tanító ezúttal kétségbeesetten tárja szét a kezét: úgy véli, nincs mit tanítani. Regénye egy nukleáris háború pusztítása után játszódik, melynek egyetlen túlélője Calvin Kohn merő véletlenségből maradt életben. Amikor istenéhez fohászkodik, ez az isten a mennyekből vigasztalan ítéletet hirdet. Calvin túlélése apró tévedés volt, és a regény ezt be is bizonyítja. Csimpánzok közé kerül a hős, sőt egy „csimpánz-nőbe” lesz szerelmes — de a majmok elpusztítják végül az új Noét, az utolsó embert. Vigasztalan képet sugall Malamud regénye — számomra azt a borús ábrándot, hogy a pánik felkeltése egyúttal védekezés lehet a minket fenyegető pusztulás ellen. Ügy gondolom, nem így van. Két hamis szélsőség kísért. Az egyik a hirosimai bombázók ünneplő magabiztossága — a másik a pániké. E két szélsőség között kell rátalálnunk a józan mérlegelés. és a jövő esélyeit firtató gondolkodás hangjára. S mán vannak ' ilyen kezdemények, és már felbukkantak azok, akik ezeket a kezdeményeket is meg akarják semmisíteni. * * * Az elmúlt esztendők egyik legsikeresebb „békekönyvét” egy Jonathan Schell neVű újságíró és író adta közzé; egy fiatalember, civilben a New Yorker szerkesztője. A nukleáris fenyegetésről szól ez a mű is, de kiegyensúlyozott elemzése pusztán azt tárja fel, hogy rendelkezésre állnak már azok a fegyverek, amelyek elpusztíthatnák földünket — ám ennek a pusztításnak megannyi akadályát is kitermelte az élet. Lehetetlen például ép ésszel fenntartani az „első csapásnak” olyan mitológiáját, mint amilyent az amerikai hadvezetés terjeszt. Lehetetlen a már 1974-ben James Schlesinger egykori hadügyminisztertől felröppentett „korlátozott nukleáris háború”, mert ezek a korlátok merőben képzeletbeliek, így az illúziók és legendák körébe utalhatók. Jonathan Schell az általános és teljes leszerelés híve — s így meglehet, maga is némely illúzió foglya —, de érvelésének túlnyomó része használható és józan.. A leszerelés útjára biztatja a kormányokat; a leszerelésért folytatott küzdelemre a békemozgalmakat. A könyvet eddig egy esztendő alatt tizenhét nyelvre fordították le; folytatásokban közölte például a New Yorker és a hamburgi Die Zeit. Feltartóztathatatlannak rémlett Jonathan Schell hatása, egészen addig, amíg előállt egy ausztráliai professzor, foglalkozását tekintve filológus, és bebizonyította, hogy Jonathan Schell könyve: közönséges plágium. Nem más, mint a Bécsben élő, jelenleg nyolcvanesztendős Günther Anders Münchenben 1972-ben kiadott Végítélet, avagy az idő vége című filozófiai könyvének „felhígított” változata. Plágium? Ezt még a Die Zeit kommentárja is tagadja. Pusztán arról van szó, hogy az idős filozófus a hetvenes évek elején közzé- adott gondolatai akkor még nem hullottak termékeny talajra; és hogy ezekre a gondolatokra valaki a távoli Amerikából „rárímel”, az még korántsem bizonyítja a plágium tényét, inkább azt, hogy a filozófus gondolatai kiállták egy évtized — az atomkor egyik évtizedének — nehéz próbáját. Jonathan Schell repülőgépre ült, egy német bíróság előtt jelent meg, hogy bebizonyítsa: a filozófus könyvét nem olvashatta, hiszen nyelvén egy szót sem tud. Ellenfelei azonban nem zárták ki azt á lehetőséget, hogy a művet akár magánúton lefordíttathatta magának — a per jelenleg eldöntetlen. Holott nem erről a perről van szó; a tét nagyobb, és a perben félként, tanúként, ügyészként a földteke népei vesznek részt. Ideje lenne már bíróság elé idézni a korunk technikai vívmányait pusztító fegyverekként felhalmozó erők képviselőit — mint ahogyan egykoron a nagy angol. filozófus, Berf- rand Rüssel tette. A filológia gyárthat legendákat; de a legendák kora lejárt. Pánik és hisztéria nélkül érdemes szembenézni korunk tényei- vel. A pusztító eszközök rendelkezésre állnak, de — ahogyan Sir John Hackett fogalmazná — rendelkezési állományban van egy nagy, és feltartóztathatatlan hadsereg. Azoké, akik minden legendák ellenére, illúziókat száműzve mégis bíznak abban, hogy nem a majmoké lesz ez a föld, és nem is nyugdíjas tábornokok fognak uralkodni rajta. Minszk és Birmingham él, és nem akar meghalni. Ami pedig az amerikai bombázótiszteket illeti: ki irigyelné tőlük a pezsgőt? Ünnepeljenek csak nyugodtan a majmok ama minibolygóján, ahol emlékeikben élnek. A hétköznapi, józan embereknek más a múltja, s reméljük, más a jövendője. Ha az eget kémlelik, úgy nem a kegyelem elmaradó üzenetére fülelnek, hanem arra, amire dolgos népek több ezer esztendeje: süt-e a nap, esik-e az eső? És ha kisüt — elmosolyodnak. Simái Mihály: A sivatag hajói az első teve púpján egy másik teve ül azon egy íróasztal s egy meg-nem-nevezett személy aki nem ír és nem olvas verseket de legbölcsebben érti mivel ő van felül s az irathalmaz-csúcson is púposteve ül s azon még egy és még s még tíz teve-emelet! — a sivatag hajói! ringanak rengenek most pedig menj — bohóc vagy és tengeribeteg próbáltál élni tisztán és I tenni vétlenül hát azt hiszed normális vagy így tevétlenül? Fülöp Ilona: Rajz (kliséterv) Fülöp Ilona: Karácsonyi emlék Újházy László versei: Közeledés tornyok közé leszáll az éj fel a fél karéj kenyér sárgul a lámpák ablaka harmatcseppben a távoli csillag s rezeg a félénk kis levél gyerekünk születik majd várakozás a pici ruhákban az asztalon az ablakok sarka is vár mint ő az anyában várakozás a találkozásra nem érett még a pillanat csillagok sejtek izzanak halk közeledésben a reggel oly verőfényes felhőtlen ragyog a testvérek szaladgálnak meg babáznak ezüstnyárfák fényben áznak minden oly világos: tornyok közé leszáll az éj sárgul a lámpák ablaka csillagok sejtek izzanak rezeg egy félénk kis levél nem érett még a pillanat Pest felé menet Száraz fák erdeje. Csendbogár. Nádas vizeken lubickol a nyár. Akácvirágokon méhek raja jár. Síkvidék. Ország mellkasa. Felhőtlen lóg rá az ég hasa. Árpadér. Karunk gömbvasa. A messzeségen folyók szakadnak át, sárga vizeket látnak a fák, a napfény fodrukra oda-odavág. Váratlanul szél lobban fel, virágillatot zöld szag kever. Éppen Mezőtúrt hagyjuk el. Repülünk sötéten csattogó vason, vízszintesen a párhuzamoson. A táj tajtéka távolba oson. Ideje lenne megérkezni már. Az emlékezés minden ablakot kitár. Imádkozik bennem a délvidéki táj. Visszanézve Azon a határon nem volt más csak a járom a lógó-nyakú boldogságon hogy megtanuljon örülni a gyenge s tanuljon a nagyon-félni bátor
