Békés Megyei Népújság, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
1983, január 15., szombat A meglevő és a telepítésre tervezett eurohadászati NATO- atomfegyverek és hatótávolságuk Szovjet—amerikai tárgyalások Genfben Az eurohadászati fegyverek Előző cikkünkben a hadászati támadó fegyverek és fegyverrendszerek korlátozásának, csökkentésének kérdéseivel foglalkoztunk. Genfben funkcionál egy másik tárgyalási csatorna is. Ezen a fórumon a szovjet és az amerikai küldöttség — most már több mint egy esztendeje! — az európai rakéta- nukleáris harceszközök mennyiségi és minőségi csökkentésének lehetőségeit vizsgálja. Itt is szembeötlő azonban a két álláspont különbözősége. Amíg a Szovjetunió az egyenlőségen és az egyenlő biztonságon alapuló megoldás mellett száll síkra, addig az Egyesült Államok változatlanul az egyoldalú katonai fölényre törekvő sajátos „nulla változattal” kísérletezik. Miről folyik a vita tulajdonképpen? Egyáltalán: miféle fegyverek sorolhatók abba a kategóriába, amelyet a közepes hatótávolságú (hatósugarú) rakéta-atomfegyverek gyűjtőfogalommal szokás jelölni? Az 1981. december 31-i állapotnak megfelelően ebben a fogalmi körben összesen 1961 darab célba juttató eszközt tartanak számon. Ebből 986 darab a NATO-hoz tartozik, mégpedig a következő összetételben: az amerikai „előre tolt állomásoztatású” rendszerben 723 különféle típusú repülőgép, 64 atomten- geralattjáró-fedélzeti Polaris rakéta, 55 brit Vulcan mintájú bombázó, 18 szárazföldi telepítésű és 80 tengeri elhelyezésű francia ballisztikus rakéta, illetve 46 Mirage bombázó. A Szovjetuniónak ezzel szemben 975 azonos, vagy hasonló rendeltetésű fegyverhordozója van, mégpedig 496 darab közép-hatótávolságú szárazföldi rakétája (SS—4- esek, SS—5-ösök és SS—20- asok), ezenkívül 13 tengeri telepítésű ballisztikus rakétája és 461 közép-hatósugarú bombázója. Ha tehát a szemben álló felek birtokában levő eszközök összesített adatait egybevetjük, kiderül, hogy különbözőségeik ellenére is nagyjából egyensúlyban vannak egymással. Igaz, szovjet oldalon nagyobb a rakéták száma, a NATO-nak viszont jóval több a nukleáris fegyA Reagan-féle „nulla megoldás” nem érintené sem az atomtengeralattjárók fedélzetén elhelyezett Polaris-rakétákat... verhordozó repülőgépe, így tehát nem megalapozottak a „nyomasztó kommunista fölényre” történő nyugati hivatkozások. Márpedig a NATO emlékezetes 1979-es döntését éppen erre a hamis érvre építve hozta meg, és határozta el 572 darab új típusú, kifejezetten hadászatinak minősíthető amerikai atomfegyver (Pershing—2-k és robotrepülőgépek) „kiegészítő” nyugat-európai telepítését 1983 őszétől. Meg kell jegyeznünk, hogy a műszakitechnikai előkészítő munkálatok máris teljes gőzzel folynak, függetlenül a genfi tárgyalások várható kimenetelétől. Ezzel összefüggésben .igen figyelemreméltó a nagy nyilvánosság előtt kevéssé, vagy egyáltalán nem ismert, kéthavonta megjelenő NATO’s Fifteen Nations című atlanti kiadvány egyik nemrégi számának feltűnést keltő önleleplezése: „A modernizálás, saját új közép-hatótávolságú rakétáink kérdése független a szovjet . fenyegetéstől... Bár az SS—20-asok megjelenése kiélezte a problémát, de nem ez képezi a vita mag- vát”. Más szóval: nem az SS—20-asok . késztették a NATO tagállamait a veszélyes döntésre, hanem nyilván a katonai fölény kivívásának alig álcázott szándéka! Nyugaton egyszerűen úgy számoltak, hogyha a meglevő 986 hordozóeszközhöz még hozzáadnak 572 darab új „eurohadászati” fegyvert, akkor 1558-ra emelhetik a célba juttató eszközök számát, s ezzel másfélszeresére növelhetik előnyüket a Szovjetunióval szemben. A genfi tárgyalóasztalnál helyet foglaló amerikai delegáció egyelőre változatlanul azt az álláspontot képviseli, hogy csak abban az esetben mondanának le az euroraké- ták telepítéséről, ha a Szovjetunió egyoldalú elhatározással leszerelné, sőt megsemmisítené valamennyi SS- mintájú rakétáját. Nos, ez lenne hát a Reagan-féle „nulla megoldás”, ami nyilvánvalóan nem elfogadható. Ha ugyanis a szovjet fél végrehajtaná a szinte kapitulációval felérő önkéntes leszerelést, a NATO ezt semmivel sem ellentételezné, mert a jelenleg' rendszerben álló 986 nukleáris fegyverhordozóból egyetlenegyet sem távolíta- nának el. Ezzel szemben a Szovjetuniónak mindössze 479 célba juttató fegyvere maradna (461 közép-hatósugarú bombázója é# 18 darab haditengerészeti ballisztikus rakétája). Ez az előzetes amerikai feltétel semmiképpen sem teljesíthető. Szovjet felfogás szerint az igazi nulla megoldás az lehetne, ha Európában nem lennének sem közép-hatótávolságú, sem pedig úgynevezett harcászati atomfegyverek. De mivel ez a cél egyszerre nem érhető el, először is mindkét oldalon a jelenlegi szinten be kellene fagyasztani a már meglevő eszközöket, majd kölcsönösen csökkenteni kellene számukat. A szovjet fél — jóakaratát és megegyezési hajlandóságát bizonyítandó — kész a legmesszebbre elmenni földrészünk atomfegyvermentesítésében. Jurij Andro- pov, az SZKP KB főtitkára Joseph Kingsbury Smith- nek, az ismert amerikai szemleírónak adott legutóbbi interjújában a következőket mondotta: „A másik megoldás, hogy mindkét fél csökkentse több mint kétharmadával közép-hatótávolságú nukleáris fegyverzetét, beleérve az ezeket hordozó rakétákat és repülőgépeket is. Így nem állnának szemben Európában közép-hatótávolságú szovjet és amerikai rakéták. Ez , utóbbiakból a Szovjetunió csak annyit tartana meg, amennyi Francia- országnak és Nagy-Britan- niának van”. Ez azt jelentené, hogy a szovjet fél — természetesen megfelelő ellenszolgáltatás fejében — akár több százzal is redukálná SS-rakétáinak számát. Az itt vázolt és igen nagy horderejű szovjet indítvány máris nehéz helyzetbe hozta a „kész tények” politikáját folytató NATO-tagállamokat, mindenekelőtt az amerikai kormányzatot. Egészen bizonyos, hogy a moszkvai javaslat nem marad hatás nélkül a nyugat-európai és az egyesült államokbeli anti- nukleáris, háborúellenes mozgalmakra. Mert ezek után vajon miféle érvvel lehetne igazolni az állítólagos „keleti fenyegetést” és az újabb rakéták telepítését? Anélkül, hogy illúziókban ringatnánk magunkat, és leegyszerűsítenénk az európai békéért és biztonságért vívott harc bonyolultságát, földrészünk keleti és nyugati felének közös érdekeltsége — a minden eddiginél pusztítóbb háború elkerülésének a szó szoros értelmében vett létkérdése — felcsillantja bennünk a józan ész felülkerekedésének reményét. Az 1983-as új esztendő várható kemény politikai-diplomáciai „ütközetei” előbb- utóbb választ adnak majd arra, jogosak voltak-e ezek a reményeink? ... sem pedig a repülőgép-fe'délzeti nukleáris harceszközüket „Nemet az atomfegyverekre! Nemet a háborúra!” — hirdetik a Stockholmból elindult és Serfözö László Moszkvába érkezett nemzetközi békemenet részvevőinek transzparensei alezredes (Fotó: KS) (Vége) Zsákutca Libanonban Pierre Gemajel, a falan- gista párt agg vezére így kommentálta az izraeli és a libanoni küldöttség első, khaldei találkozóját: „Libanon nyolc év óta először tárgyal szabadon, minden külső nyomás nélkül”. Kijelentése okkal lett köznevetség tárgya Bejrútban, hiszen izraeli hadsereg által megszállt területen, izraeli tankok és ágyúk fenyegető jelenlétében ült tárgyalóasztalhoz a libanoni küldöttség. Az is köztudott, hogy a köztársasági elnökké választott ifjabb Gemajel — Amin — hatalma az elnöki palotára, a palesztin gerilláktól, baloldali és muzulmán milicistáktól „megtisztított” Nyugat-Bej- rútra korlátozódik. Sáron izraeli hadügyminiszter jelezte, hogy a libanoni államfő nem is álmodhat hatalma kiterjesztéséről mindaddig, amíg nem fogadja el az izraeli csapatkivonás békeszerződéssel felérő politikai és biztonsági feltételeit. AZ ELNÖK DILEMMÁJA Az összefüggés nyilvánvaló: amíg az elmúlt év júniusában betört izraeli csapatok Libanon területén maradnak, addig a Bekaa-völgy- ben és az Észak-Libanonban tartózkodó Szíriái és palesztin fegyveres erők kivonását sem lehet napirendre tűzni. Izraelnek nem sürgős a dolog. Mert minél népszerűtlenebb odahaza a libanoni jelenlét, annál inkább elengedhetetlen a súlyos emberi áldozatokat, anyagi veszteségeket követelő invázió igazolása, a háború árának behajtása. De milyen árat fizethet Libanon az izraeli megszálló csapatok kivonásáért? Ez a maronita keresztény Amin Gemajel legkínzóbb dilem- jnája. Ha ugyanis túlságosan messzire megy az Izraelnak tett engedmények útján, akkor nemcsak az elnökké választását támogató mohamedán vallási közösség bizalmát és egyben a nemzeti egység reményét játszhatja el, hanem azzal a veszéllyel — Egyiptomhoz hasonlóan — is szembe kell néznie, hogy a kapituláns Libanont is kirekesztik az arab országok közösségéből, megfosztják az újjáépítés, a fennmaradás semmivel sem helyettesíthető erkölcsi-anyagi bázisától. AMERIKAI ÉRDEKELTSÉG A felváltva adagolt arab figyelmeztetések és vállvere- getések meglehetősen leszűkítették a manőverezés terét. A minden tekintetben kiszolgáltatott Libanon vezetői most paradox módon attól az Egyesült Államoktól várják az elviselhetetlen izraeli nyomás ellensúlyozását, amely kezdettől fogva támogatta, szükségszerűnek tartotta Izrael libanoni agresszióját. Nyílt titok, hogy az izraeli—libanoni tárgyalásokon „teljes jogú partnerként” részt vevő Washington elsősorban a saját regionális érdekeit tartja szem előtt: a libanoni rendezés a közel-keleti hegemónia, az amerikai katonai jelenlét biztosításának a soron következő láncszeme. A Reagan elnök által hangoztatott és támogatott libanoni függetlenség, szuverenitás tehát valójában a korlátlan ' amerikai befolyás eszköze. Mint a palesztin kérdés „megoldására” előterjesztett Reagan-terv kategorikus Tel Aviv-i elutasítása jelezte, az izraeli törekvések nem mindenben esnek egybe a konzervatív arab rezsimek szövetségét kereső Washington Amin Gemajel elnök (középen) az újból megnyitott bejrúti repülőtéren (Fotó: UPI—MTI—KS) céljaival. Indokolt feltételezésnek tetszik, hogy a Be- gin-kormány Libanonban, a libanoni megszállás prolongálásával iparkodik meghiúsítani a Ciszjordánia és a Gáza-övezet annektálását veszélyeztető, a Jordániával társult palesztin önkormányzat washingtoni koncepcióját. FASISZTA VESZÉLY Az izraeli invázió következtében felborult libanoni belpolitikai egyensúly határozottan Begin kezére játszik. A 14 haladó pártból alakult nemzeti mozgalom felbomlott, a nyugat-bejrúti milíciákat lefegyverezték. A falangista politikusból elnökké lett Amin Gemajel ezzel szemben nem mert, vagy nem akart hozzányúlni a Kelet-Bejrútban és környékén uralkodó jobboldali milíciákhoz, amelyek az izraeli megszállás fedezete alatt katonai úton, a Valid Dzsum- blatt vezette haladó szocialista párt ellen indított háborúban próbálják meg kiterjeszteni befolyásukat a druz hegyvidékre. Dzsunie- ben, a falangista miniállam fellegvárában változatlanul a meggyilkolt milíciavezér, Ba- sir Gemajel az „elnök”. Az új parancsnok nyíltan követeli a kiegyezést Izraellel. Egy másik szélsőjobboldali politikus, a cédrus őreinek vezetője Begin jeruzsálemi hivatalában tette le a garast a különbéke mellett. •Izrael — mint a falangista milíciák fegyverszállítója és kiképzője — tudatosan épít a törvényes hatalom keresztény-jobboldali ellenzékére, azzal érvelve, hogy Libanon csak Izraeltől remélheti a fennmaradásához szükséges belső és külső támogatást. Nem lehet kizárni tehát, hogy egy Tel Avivból ösztönzött fordulat eredményeként izráeli védnökség alatt álló fasiszta diktatúra jön létre Libanonban. A Basir Gemajel, majd Amin Gemajel kompromittálására tett izraeli kísérletek félreérthetetlenül az arab világból kiszakított, engedelmes csatlós állam irányába mutatnak, amelyben természetesen a Dél-Libanonban felkarolt hazaáruló, Haddad őrnagynak is fontos szerepet szánnak. Az Amin Gemajelre nehezedő jobboldali nyomás a katonai megszállásban testet öltő izraeli nyomást erősíti, és megfordítva. A polgárháborús, külső agresszióval sújtott Libanon megosztottabb, mint valaha. A szélsőjobboldal nyíltan elveti a nemzeti egység klasszikus formuláját: „nincsenek győztesek és legyőzőitek”. Az Izraeltől ajándékba kapott győzelem kamatoztatására törekszik, elzárva az utat a nemzeti megbékélés előtt, és előre vetítve egy újabb konfliktus árnyékát. Böcz Sándor
