Békés Megyei Népújság, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
1983. január 15„ szombat o IgNilUMW Kopré József: Kerékpáron, Petőfi nyomában Az én ifjúságomnak nem volt melege. Öröme is alig. öten voltunk testvérek, ötünk közül csak Bözsi né- nénk volt keresőképes, nagykorú. S nekem, alighogy a hat elemit elvégeztem, munkába kellett állnom. Disznópásztor, háziszolga, újságkihordó, uradalmi havidíjas, nagygazdák robotos napszámosa lettem. Gróf Széchenyi Domonkos birtokán jártunk napszámba, havidíjas munkára. Ez a birtok a Sió partján terült el. A patak túloldalán meg ott volt Rácegres puszta, ahol Illyés Gyula született, ahonnét a Puszták népe élményanyagát — egyik első olvasmányomat — gyűjtögette és fűzte izgalmas, regényes olvasmánnyá, remekbeszabott korrajzba ágyazva. Nem voltam én „kaszára-kapára” termett legényke. Inkább az olvasás érdekelt. És a történelem. Ennek a tájnak a történelme. De szerettem volna látni, már gyermekkoromban azt az emléktölgyet a szekszárdi Duna-parton, ahol Béri Balog Ádám átkelt a folyón! Aztán az ágyúgolyók lyuggatta simontornyai várat, Simon bán várát, Duna- földvárt, a régi harcok színhelyét. És az egész körülölelő dimbes-dombos tájat, az én tájamat, amely mindennél kedvesebb nekem. Hányszor könyököltem a kis ablakban, ahová odalátszott a koporsó alakú borjádi hegy. De sokat vágyakoztam az alig három kilométerre levő Sárszentlőrincre, ahol a hírek szerint az István-napi búcsúkban sokszor ingyen adták a görögdinnyét az árusok, mert „Lőrinc belepisilt''. Szerettem volna a szomszéd sváblakta Györkönybe is eljutni, András bátyámékhoz, ahol meg Tolnai Lajos, a Sötét világ írója született. Vagy Cecére, rokonokhoz, Kimitiékhez, ahol Csók István, a híres festő élt. Mindezekre elég lett volna talán egy nap is. Hiszen ott voltak a szülőfalum körül, egy kiáltásnyira. Hiába kérleltem édesanyámat, az mindenre csak nemet mondott. Vincze bácsi, a szomszédunk olvasott ember volt. Tudott ő mindezekről. De őt is hiába kérleltem, hogy vigyen el egyszer legalább Sárszentlőrincre, hogy megkeressem Petőfi lábnyomát. Mert akkortájt már olvastam egy könyvben, hogy Petőfi 1833—34-ben Sárszentlő- rincen járt iskolába. Ott volt ugyanis azidőben a bonyhádi gimnázium őse, oda íratták be szülei. Ott ismerkedett meg egy kurtanemes fiával, Sass Pistával, de iskolai szünidőben többször is járt ott. Sokat tartózkodott a borjádi Sassék méhesében is, ami ott állt a Sióparthoz közel, a fűzesek árnyékában. Igen becsültem Vincze bácsit. Okos, mindenhez értő, újságot járató ember volt. Ha meglátott, már mosolygott a bajusza alatt: — Mi kéne, ha volna, gyerek? — Szeretnék elmenni Sárszentlőrincre! — Ha anyád elenged, elviszlek én kerékpárral. Hiszen alig egy kiáltás ide. Édesanyámnak esténként verseket olvastam föl. Legtöbbször a Négyökrös szekér címűt. És hozzáfűztem: — Ezt is itt írta Petőfi a borjádi úton! Megtanultam kívülről a Magyar nemest, amire édesanyám nagyon büszke volt. Nézett csak rám a drótkeretes szemüvege mögül, s azt mondta: — Szép, szép, de ne akarj te tudós lenni! A tudás az urak dolga. Téged a jó isten szegénynek teremtett. Neked a te kétkezi munkádból kell megélni, becsületből. Látta arcomon, hogy engem ez a prédikáció elszomorít. Belekezdtem hát a János vitézbe. S ahogy látta, hogy az első szakaszt kívülről fújom, fültövén megigazította a szemüveg görbe szárát, és így szólt nagysokára: — Na jó, beszéljed meg a Vincze bácsival. Alig vártam a másnap reggelt. Szaladtam át Vincze bácsihoz. ' Abbahagyta a munkát. Előhozta a kamrából a kerékpárt. A csomagtartóra rongyot kötözött és odaültetett mögéje. Ringó búzatáblák, zöld füves rétek, nádtetejű pusztai cselédházak, kopott karámok, hodályok maradtak el mögöttünk. Áthajtottunk a Sárvíz híd- ján, aztán egyenes úton tovább a Sió felé. A híd aljában leszállított a kerékpárról. Azt mondta: „Könnyebb föltolni így!” Boldogan szuszogtam mögötte, és iparkodtam a nyomában. Fönn a hídon kerékpárját a híd karfájához támasztotta, két kék, meleg szemét végigpásztázta a tájon. Jobb kezével a füzes irányába mutatott, ahol kopott ladikok himbálództak a zavaros Sió vizén. — Látod ott azt a füzest? — Látom. — Ott a kertekalját is, a templom végénél? — Azt is látom. — Akkor máris jegyezzed, amit mondok. Kigomboltam az ingemet. Vonalas irkalapokat vettem elő, megnyálaztam a tinta- ceruzacsonkot, hogy jobban fogjon. fiázas izgalommal vártam, mit akar mondani, fgy szólt: " — A legenda szerint ott írta Petőfi azt a versét, hogy: „Jaj a hátam, jaj a hátam odavan, — Gazduram kiporolta csúfosan...” — Ezt még a nagyapámtól hallottam. Mert Petőfi, ott, abban a szilvásban a Sass Pista barátjával onnét „szerzett” szilvát. A gazda egyszer észrevette és elnáspá- golta őket. Ezt nekem elhiheted. — Szilvát loptak? — kérdeztem ámulva. — így is lehet mondani. De ez inkább olyan gyerekes csíny, így a valószerűbb. Gyorsan följegyeztem ezt a két sort. Aztán felültünk újból a kerékpárra. Jobbra kanyarodva a falu közepe táján megálltunk. Egy alacsony, földszintes ház előtt, a valamikori jegyzőlakásnál fékeztünk le. A ház falán vörös márványtábla állt (ma is ott van!), s alatta egy kampósszögön fonnyadt koszorú, aligkék száradó búzavirág volt a közepében. Amíg a feliratot olvastam, jegyeztem, előkerült vala- honnét a falu papja, az evangélikus nagytiszteletű úr. Vincze bácsi kalapot emelt neki. Én még köszönni is elfelejtettem izgalmamban. — Na, jöjjenek csak velem, mutatok még maguknak valamit! Nagy kulccsal kinyitotta a templomajtót. A homályos, áhítatos csendben bátortalanul lépkedtünk utána. Hátra vezetett bennünket a szószék mögé. Ott a háttérben, szúette, régi padok voltak föltornyozva. Némelyiket odébbtolta. A kezét leporolta, és rámutatott az egyikre. Abba a padba két nagybetű volt belevésve: P. S. Magyarázatba kezdett. — A közhit szerint — mutatott a betűkre — ezeket Petőfi véste ide, anno dacu- mál. Ámulva néztem a betűket. Még meg is simogattam. Aztán arról beszélt, hogy itt van néhány száz méterre Borjád. Ott meg megnézhetjük azt az emléktáblát, amit a költő születésének 100. évfordulójára helyeztek el a Hangya-bolt homlokzatára. És ha már ennyire érdeklődök a nagy Petőfi iránt — mondta —, kérjük meg a boltost, hogy mutassa mega kertben a méhest, ahol Petőfi szívesen tartózkodott. Az út pedig, amelyen mennek, arról híres, hogy ezen az úton született a Négyökrös szekér című verse 1845-ben, ahogy a tudomány datálja a dátumot. A verset Sass Erzsikéhez írta a költő, Sass Pista barátja húgához. Erre én belekezdtem a versbe, a nagytiszteletű úr pedig megsimogatta a kobakom és azt mondta: derék legény vagyok! És máris kerekeztünk Borjúdra, ahol aztán a régi boltos egy fényképet is adott emlékül. Akkor készült, amikor az emléktáblát, létrán állva éppen szögezik föl a homlokzatra. Ezt a fényképet ma is őrzöm. Otthon mindent elmeséltem részletesen édesanyámnak. Az csak nézett rám a drótkeretes szemüveg mögül és bánatosan így szólt: — Szép, szép. Aztán te is ilyen dolgokkal akarsz foglalkozni? — Ilyenekkel, édesanyám! Baktai Faragó József: Az én falum Ez a sziksóval kivert vidék elárverezte gyermekkorom madárdalait, hozzám láncolta útravalóul a ványai csillagokat. Járok toronymagasnyi magányom kifeszített alkonyán, s bőrömön érzem a kanálisok szagát. Tenyeremben hordom a kérgesedő fűzfást, a kamillával tűzdelt mezítlábas tájakat. Szikföldes szerelmem visszajár, akár csalódásaim. Illyés Gyula élete képekben Utóhang a kötet ürügyén Illyés Gyula 1982. november 2-án volt nyolcvanéves. Az illyési helytállás méltatása a nagy költőt megillető helyen és módon megtörtént. A Gondolat Kiadó ez alkalomból egy képes albummal lepte meg olvasóit. „Képeskönyv és lírai önéletrajz egyben”, olvashatjuk a fülszövegen. Ehhez a szerencsés megfogalmazáshoz nehéz bármit is hozzáfűzni. Nem szeretném az olvasóban azt az illúziót kelteni, hogy hivatottnak érzem magam az illyési életműről ítészként szólni. Annál is inkább nem, mivel legnagyobb élő alkotónk születésének kerek évfordulóján sokan, avatottabb tollal'írtak Illyés ürügyén; költészetéről, nagyvilágról, népiségről, magyarságról, a drámaíró Illyés Gyuláról, kiteljesedett életművéről és egyes műveiről is. Életműve „a sokféleségben megvalósuló egység csodája”, s ebben benne foglaltatnak Illyés szenvedéllyel vállalt gondjai is. — A magyar írásbeliség, az anyanyelv megőrzése, az európaiság megőrzésének kérdései. — Illyés Gyula életművének megközelítése már régóta érdekes, tanulságoktól terhes — hasznos — vállalkozás mindazok számára, akik nem csak tisztán az irodalom iránti érdeklődésből ismerkednek műveivel. Állításom igazolására csak ismert tényeket tudnék felsorakoztatni. Sokszor — de nem elégszer — leírtakat. Mert az Illyés Gyulát ismerők, vagy olvasók közül ki ne tudná, hogy Illyés élete és munkássága egyet jelent a nemzet sorskérdései iránti éber figyelemmel, a magyar valóság ábrázolásának elkötelezettségével, és a közélet változásaival szembeni érzékenységgel. Most is ugyanúgy, betöltve nyolcvanádik életévét, mint régebben; most is olyan odaadással és felelősséggel, ahogyan mindig tette. A Gondolat Kiadó új kötete-albuma ebben is megerősíti olvasóját. Egyik, Illyés munkásságát értékelő írásban olvastam, hogy az 1936-ban megjelent Puszták népe' hatalmas reveláció volt. Ügy érzem, a szóbeliség és írásbeliség mellett az Illyés Gyulát bemutató képeskönyvet szintén egyfajta képi reve- lációnak kell tekintenünk. A kötet szövegrészét Illyésné, Flóra asszony értő szívvel úgy válogatta össze, hogy Illyés Gyula messianisztikus pátosz nélkül, de csak az igazán nagyokra jellemző tiszta egyszerűséggel jelenhetett meg előttünk. A kötet az emlékezés ütőerén kitapintható sors képi megjelenítése, „valóságanyag”. Egy kötetnyi kép, Moldo- ván Domokos válogatásában, egy életút bemutatása a gyermekkortól, napjainkig. Tanúságtevő képek segítségével. Mindannyiunk nyeresége, hogy Illyés Gyula európai művészettel és tájékozottsággal, avatott szemmel úgy járt az ÜTŐN, hogy közben megszámlálhatatlan szállal kapcsolódott nemcsak hazai irodalmunkhoz, de érintkezési pontokat talált számunkra a nagyvilágban is. Az album jelentős állomásként mutatja be többek között Rácegrespusztát, a művészek fővárosát, Párizst, és Tihanyt. A kép és szöveg szintéziséből mindinkább egy magasztos művészi, emberi küldetés beteljesülésének körvonalai bontakoznak ki. Illyés Gyula hozzá tudta adni magát a világhoz! Az írói hivatás legvégső céljáról, legmélyebb értelméről Illyés Gyula ezt mondja nekünk: „Közvetlen vigaszt és távoli reményt nyújtani, örömet szerezni (már-már gyógyíthatatlan szenvedőknek is), fölemelni a lelket, mindenekelőtt és minden mélységből. — A művészet, a szépségteremtés eszközeivel persze.” Ezért van, hogy Illyés Gyula a miénk... Illyés Gyula mindenkié ... így lett az „Illyés Gyula élete képekben” című album ünnepi könyvespolcunk legszebb ajándéka, mely a költővel való ismerkedés és találkozás jeles óráit hozza annak, aki beletekint. Verasztó Antal Victor Vasarely: Bi-Octanus £. Kovács Kálmán: Békési emlék * A Kor és az Idő dimenziójában várossá készülődik ez az ősi parasztközség. Kormányozható orrszarvú föltúrta az utcákat és tereket, a csatornakígyó már a határ felé tekeredik. A kársakat és ákácokat sok helyütt leborotválták, a gyökerek helyére kábeleket húztak. Zsiráfnyakú betonpóznák a háztetők fölött éjszaka neonfényekkel dobálóznak. Erre-arra munkagépek nyüzsögnek, csatazajuk a végtelenbe süvölt. Mindenütt hoznak-visznek, fúrnak-faragnak, nádtetős kunyhók helyén emeletes bérházak páváskodnak. Nagy idők tanúja, a Körös csak akkor látott ilyen forgatagot, amikor Dózsa kaszásai tették tiszteletüket. Az Ifjúsági Klubban a fiúk a lányokkal az egyenlőségről vitatkoznak. A könyvtárban költők vallanak műhelytitkaikról. A haladó fejek békétlenkednek, mert a tévé osztályon aluli múzeumi prospektus szintjén mutatta be az országnak a növekedés itteni csodáit. A Dobozi úton leendő magánautósok rutinoznak. Azt ultizó nyugdíjasok a piros redurchmarsot fölállva, fönnhangon zengik be, hogy a bóbiskoló kibicek is szemtanúi legyenek a haditettnek. Diákhadosztályok az ádáz esőben is nótaszóval dolgoznak a földeken, majd csatakiáltásuk teli torokkal köszönti a szivárványt, az eget Csabától Gyuláig megfestő diadalívet. Szúdy Géza: Evidencia Megtanultam: ügyed ügyem. Tudd hát te is: ügyem ügyed! Semmi sem vagyok nélküled, És semmi sem vagy nélkülem. Victor Vasarely: Vega-sak (1968-69)
