Békés Megyei Népújság, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
0 1983. január 15., szombat Diákok, tanárok, szakoktatók a szakmunkásképzésről A kiosztott lovat is meg leltet ülni A címben jelzett tényről — bár leginkább öttusázóink vallhatnának —, a békési 636-os Ipari Szakmunkás- képző Intézet diákjainak, tanárainak is van mondanivalója. Közismert ugyanis, hogy ebben az iskolatípusban —és ezen belül is a legszélesebb választékot nyújtó ipari szakmákban — kénytelen a 14 éves gyerek a leggyakrabban érdeklődésétől, elképzelésétől eltérő szakmát választani. Legtöbbször életre szólóan. Ezt a tényt támasztja alá a megyei pályaválasztási in- * tézet tavaly készített szándékfelmérése a hetedik osztályosokkal. Ebből kiderül, hogy a szakmunkásképzőkbe jelentkező több mint 2 és fél ezer gyerek fele a választható szakmák mindössze egynegyede iránt érdeklődött. A következtetés kézenfekvő. A népgazdasági érdekeknek megfelelően a divatszakmákról át kell „programozni” a gyerekek érdeklődését. Nyolcadik osztályban- erre még van lehetőség. S ezen az átirányításon, az újfajta érdeklődés felkeltésén sok múlik. De még így is bőven akad gyerek, aki — a szükségleteknek megfelelően — kénytelen szakmamódosításra kényszerülni. Elsősorban róluk lesz most szó. Azokról, akik alá nem egészen a maguk választotta lovat adták. Ha sírt is, már mosolyog Nem túl népszerű a szövőszakma. A lányok nem éppen erről álmodnak, ahogyan a két elsőéves szövő szakmunkástanuló kislány, Mihály Hona és Samu Erzsébet sem. Az újirázi Ilonka fizikai munkások gyereke. Így mesél Békésre kerüléséről: — Dolgozni akartam a nyolcadik után. De egyetlen gyerek vagyok, s nem engedték a szüleim. Nem voltam túl jó tanuló. Toriból és kémiából majdnem elhúztak. Anyu- ék azt mondták, hogy az unokanővérem, aki itt végzett a békési szakmunkás- képzőben, jól érezte magát. Próbáljam meg én is. Így kerültem ide. — Már az első héten haza akartam menni. Nem éreztem jól magam a mezőbe- rényi kollégiumunkban. De erősködtek anyuék is, meg a tanárok is segítettek. Maradtam. Megszerettem a herényi PATEX-ben az oktatónkat, Csipke Miklósnét. Julika néni nagyon kedves hozzánk... — El tudod képzelni, hogy egész életedet a szövőgépek mellett töltőd? — Nem tudom még... — hangzik a bizonytalan válasz. — Nehéz az iskola? — Csak a szakmai ismeretek. Két órát kell legalább tanulni mindig rá. — Így van — erősíti meg Erzsiké is, aki mosolygó- sabb. izgékonyabb barátnőjénél. A kezdés nála sem ment simán. Fodrász szeretett volna lenni. — A tanárom lebeszélt róla — mondja. — Pedig oktatóm is lett volna, az egyik rokonom. Sokat sírtam akkor.- Tudtam, hogy nem fog menni, a jelentkezési lapomra mégis ezt írtam be az első helyre. Aztán jött az iskolánkba a PATEX-ból valaki, mesélt a gyárról, hozott divatos ruhákat, amelyeknek az anyagát ott készítették. No, gondoltam, megpróbálom. Pedig a barátnőim azt hajtogatták, menjek gimibe. De nem sokat ér magában az érettségi. Azok a barátnőim most panaszkodnak, mert sokat rontottak az eredményeiken. Én meg jól érzem itt magam, a gyárban megbecsülik az embereket. Erzsiké arca kipirul, és szinte felnőttes komolysággal számol be az új gépekről, a rekonstrukcióról, a gyár belső életéről. S bár még csak elsőéves, de nem lehet kétséges: jó szövőnő válik belőle. A „befutottak” A szövetkezeti szakmunkástanulók nyíregyházi területi versenyén Molnár János harmadik helyezést ért el a. bútorasztalos szakmában. Szekeres Sándor pedig a kőművestanulók között lett ötödik. Mindketten harmadikosok, és a Mezőberényi Építőipari Szövetkezet tanulói. János kisebb korában is szeretett fúrni, faragni, de a bútorasztalos szakmára a szülei beszélték rá. Szíve szerint ugyanis csak a társastánccal foglalkozott volna. De erről ma már mosolyogva beszél. — Nekem nagyon sokat nyújtott a békési iskola. Mint az ODK-szakkör tagja, sokat utazhattam, gyakran járhattam színházba, és szakmai szempontból is sokat kaptam. Az üzemben is nagyszerű mesterem van, még a régi, ma már nem is használatos szerszámokkal is megtanított dolgozni. A munkahelyemen befogadtak, s. látom, becsülete van a szakmunkásnak. Ha végzek, ott fogok dolgozni. — Valamit nem értek. Építőipari szövetkezetnél vagy, de bútorasztalos szakmát tanulsz ... — A szövetkezetben ajtókat, ablakokat készítünk. Érdekes munka, mert nem futószalagon dolgozunk, hanem teljes terméket készítünk. Logika kell ám ehhez! Egyébként az iskolában tanulom a bútorasztalos szakma elméletét, csak a gyakorlatban nem csinálom. A távolabbi tervem az — most fizetem az ösztöndíjamból az ifiúsági takarékot —, ha lesz elég pénzem, belekezdek egy műhely építésébe, s ott lehet, hogy a bútorkészítésbe is belevágok. No, és szeretnék leérettségizni. Sándor útja már nem volt ilyen felhőtlen. Először gyenge fizikuma miatt elutasították az orvosi vizsgálaton. Mikor erről mesél, nem lehet mosolygás nélkül kibírni. Most ugyanis csupa izom a fiú. — Eredetileg is kőműves akartam lenni. Az unokabátyám is az, mellette ismertem meg a szakmát. Bár az apám nem akarta, azt mondta, piszkos munka. Mert hogy ő betonkeverő segédmunkás. — Tényleg olyan nehéz szakma? — A, nem. Az elméletet is meg lehet tanulni. Forgattam is a fejemben, hogy továbbtanulok. De meggondoltam. Ügyis több a fejes, mint a melós. Legalábbis nálunk. Most sokan méntek el a szövetkezetből a tsz építőbrigádjába, mert ott jobban fizetnek. Éppen ezért nagyon megbecsülik a szakmunkásokat. Ügy gondoltam, ott kezdek el dolgozni. Pék helyett géplakatos Antal Sándor pék szeretett volna lenni. De gyenge tanulmányi eredménye miatt nem vették fel. Villany- szerelő már kettő is van a családban. A bátyja mellett, aki egy pékségben villany- szerelő, ismerte meg a szakmát. Most géplakatos szakmunkástanuló. Vékony don- gájú, mindössze 41 kilós gyerek. A szakmát még csak megszerette, de az elmélet, az nagyon nehezen megy neki. Galágyik György szintén elsőéves géplakatos szakmunkástanuló. Ö eredetileg is ezt a szakmát választotta az osztályfőnöke ajánlatára. A szüleinek is tetszett. Ha lehet, ő még soványabb, mindössze 38 kiló. Az orvosi vizsgálaton mégis könnyűszerrel átesett. Maga mondta, hogy úgyis van egy rendelkezés, amely szerint a tanulóknak 50 kilónál többet nem szabad egyszerre felemelni. (Ajaj. Gyurka és az 50 kiló!) Kedves, szolid gyerekek, akik otthon is sokat segítenek a háztartásban. Még az sem lehetetlen, hogy jó szakmunkások lesznek. De erről még maguk sincsenek meggyőződve... * * * Békésen, az ipari szakmunkásképzőben 5 szakmában 330 gyerek tanul. Talán, mert éppen kis iskolának számít, van nagyobb lehetőségük eredményesen megküzdeni minden gyerekért. Pedig sok diáknak nehezen bevehető várnak bizonyul a megnehezített szakmai elmélet. De a színvonalból nem lehet leadni. Viszont következetes oktatómunkával, a szakma megszerettetésével, a jól megválasztott üzemi körülményekkel és oktatókkal mégis szép eredményeket érnek el. Erről győzött meg a Tarkovács Imre igazgató által felsorolt sok-sok kiváló versenyeredmény. A mai szakmunkásképzés gondjairól még sokat beszéltünk Győrfi Klára tanárnővel, Varga Sándor építőipari szaktanárral és Nehéz Győzővel, a Békési Építőipari Szövetkezet tanműhelyvezetőjével. Az elavult, vagy hiányzó tankönyvekről, a megemelt követelményekről, az általános iskolai alapozás hiányairól. De egyben mindhárman határozottan állást foglaltak. Nem szabad a követelményeket lejjebb szállítani. S azokat a gyerekeket is, akik pályamódosításra kényszerültek, hozzá kell segíteni ahhoz, hogy bátran üljék meg az alájuk osztott lovat. Ehhez pedig türelem, emberség, következetesség kell. B. Sajti Emese Kollégiumi pályázat A Honvédelmi Minisztérium jelentkezésre hívja az általános iskolák 8. osztályos fiútanulóit, akik vonzódnak a katonai életpálya, a tiszti hivatás iránt, és kötelezettséget vállalnak arra, hogy felvételük esetén, majd a középiskola eredményes befejezése után, tanulmányaikat valamely katonai főiskolán folytatják. A felvételi követelményeknek megfelelő tanulók a magyar néphadsereg egyik középiskolai katonai kollégiumának növendékei lesznek, ez egyúttal középiskolai felvételt is jelent. A kollégiumok Egerben, Nyíregyházán és Tatán működnek, a hallgatók ezeknek a városoknak gimnáziumaiban és szakközépiskoláiban tanulnak. A növendékek teljes és ingyenes ellátásban részesülnek. A jelentkezés feltételei: magyar állampolgárság, hivatásos szolgálatra való egészségi alkalmasság, legalább 4-es tanulmányi eredmény az előírt tantárgyakból (magyar, történelem, számtan, fizika és orosz nyelv). A fiatalok jelentkezési lapot töltenek ki, amelyet iskolájukban, illetve a megyei hadkiegészítési és területvédelmi (Budapesten a fővárosi hadkiegészítő) parancsnokságtól szerezhetnek be. A pályázat nem zárja ki egyidejű jelentkezés lehetőségét más közép- és szakmunkásképző iskolába. A diákok márciusban felvételi vizsgán vesznek részt, ahol felmérik alkalmasságukat a középiskolai továbbtanulásra és a katonai pályára. Pályázati határidő: február 20. Gabriel Garda Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája Amióta tudjuk, hogy Gabriel Garcia Márquez kapta az idei irodalmi Nobel-dí- jat, fokozott kíváncsisággal vártuk ennek a furcsa című kis regénynek a megjelenését. A cím elsőre krimit ígér — s emiatt bizonyosan hamar elfogy ez a könyv —, egyszersmind annak a paródiáját is. Márquez, aki La- tin-Amerika és a XX. század gyermeke, nagyon is jól tudja, hogy ma a gyilkosságok már nem titokban és nem véletlenül történnek. Márpedig ha valami abszurd és groteszk, akkor ez az, hiszen a halált nem lehet „megszokni”. Éppen ezért Márquez „csavar” egyet a történeten. Ha nem vagyunk hajlandók megrendülni a halál tényétől, akkor bökkenjünk meg attól, hogy mindennapossá válhat a gyilkosság. Attól, hogy bármikor, bárhol, bármi megtörténhet a mi statisztálásunk- kal, passzív — vagy akár aktív részvételünkkel. Az abszurd, a groteszk lényegében a balladák és a tragédiák szerepét vette át. Hajdan még meg lehetett énekelni azt, hogy megöltek egy legényt 60 forintjáért, vagy mert elszeretett egy lányt valakitől. Ma ezek apróbetűs rendőri hírek a lap utolsó oldalán.' Kit érdekelhet az, hogy megölték — merő „tévedésből” — Santiago Nasart? Mindenkit — válaszolja Márquez kisregénye, ravaszul és szellemesen: csakhogy a történet nem, vagy csak érintőlegesen szól Santiago Na- sarról. Mert ezeket a történeteket csak addig volt érdemes a nagyepika vagy a tragédiák nyelvén elmondani, amíg egyszeriek, kivételesek voltak. Amíg az áldozatnak sorsa volt. Csakhogy századunk műfajában ^krimiben éppen az áldozat vált mellékessé! Márquez mindent tud erről a műfajról, s éppen ezért maga vállalja a nyomozó szerepét. No, nem a tettest keresi, hiszen a Vi- cario-fivérek önként feladják magukat, hanem az okot magát. Azt, hogy miért, hogyan ölhették meg Santiago Nasart, miközben az egész falu tudta, hogy a két jámbor hentes halálra keresi a gyanútlan és (Angela Vica- rio szüzességét illetően) ártatlan fiatalembert. Valakinek meg kell halnia — szinte mindegy is kinek — mert ezt kívánja a „férfibecsület”. Ki is mondja ezt az egyik gyilkosnak a menyasszonya, s talán ez a legjellemzőbb, perdöntő mozzanat a kisregényben. Hiszen ez a két mafla eleve nem született gyilkosnak, s még tökrészegen is ódzkodnak a szörnyű hentesmunkától, amelybe a falu hallgatólagos biztatása, illetve a falu elöljárójának tohonyasága sodorja őket. Ez az igazi krimi — döbbenti rá az olvasót Márquez —, s ez a mozzanat, amely általánosítható. Hányszor látjuk, hogy a részeg férj veri az asszonyt, a gyerekeket, akik sikoltozva menekülnek, de csukott ajtókra találnak, nem kapnak segítséget. A rendőrség is csak akkor avatkozik (avatkozhat?) be, amikor már megtörtént a tragédia. Márqueznak külön véleménye van erről a szemléletről és világról. Az ő dramaturgiája szerint nem az áldozat és nem is a gyilkos az érdekes, hanem az, hogy lehetnek áldozatok és gyilkosok, holott a falu, a közösség ezerszer ezer módon közbeléphetett volna. De nem lép, mert gyáva, mert buta, mert farizeus, mert jobban szeret megbotránkoz- ni, sopánkodni az eset után, mert azt hiszi, hogy néző lehet a páholyban. Nem gondol arra, hogy holnap ő is főszereplő lehet (gyilkosként, áldozatként) ebben a rossz szereposztásban. A kisregényt Székács Vera fegyelmezett fordításában olvashatjuk. Példásan hamar, hiszen a spanyol eredeti csak tavaly jelent meg. (Rakéta Regénytár, Magvető Könyvkiadó, 1982.) Horpácsi Sándor Óvodások az orosházi múzeumban Fotó: Veress Erzsi MOZI Várlak nálad vacsorára Mintha csak a Flinstone családot láttam volna a moziban. Kőkorszak helyett napjaink Amerikájában játszódott a történet, abban a világban, amelyet a csupa derű, gondtalanság, émelyítő jólét hirdetői bemutatni igyekeznek. Frédi előlépett sikeres sebészorvossá, s főként csábító vígözveggyé, Vilma pedig a túrótorták sütője, majd kórházi adminisztrátor lett. Jópofa razj- figurák helyett még jópofább színészek — köztük két kitűnőség, Glenda Jackson és Walter Matthau — nevettetett a mozivásznon. Kérdezhetnénk, hol itt a hasonlóság? Abban, hogy a Várlak nálad vacsorára című film a kőkorszakiékat szerepeltető elődjéhez hasonlóan semmi mást nem akar, mint jól megnevettetni a nézőt. Tisztességes üzlet: a kedves publikum kedvére kacaghat a pénzéért. Kívánhatunk ennél többet? A főszereplő, Charley is olyan „ennivalóan” faragatlan, akárcsak Frédi, Ann pedig még Vilmánál is cserfe- sebb. Ám mivel Béniék mo- dernesítésére nem került sor, a kacagtató történet hősei környezetük más figuráival csatázgatva bonyolítják a cselekményt. Jó egy kicsit kikapcsolódni, önfeledten átadni magunkat az igénytelenségnek. Mert ha igazi humort, esztétikai értéket keresnénk, leshetjük a filmet napestig, hiába. Jó színészpár, egyetlen vígjátéki alaphelyzet — a szenilis, tulajdon betegeit és kollégáit is összecserélgető kórházigazgató — semmi több. A rendező, Howard Zieff becsületére váljon, hogy a kevéske anyagot mozifilmmé tudta nyújtani. A nevettetés bevált receptjeit alkalmazva összecsapta ezt a munkát. Mosolyt érdemel a hevenyé- szettség megannyi jele: a képbe néha „belóg" a filmgyári felvétel idején használt mikrofon. Félre tehát a magasabb igényekkel! Lehet nevetni,és kel] is néha habkönnyű kacagás, ami addig tart csupán, amíg a vetítés végén el nem indulunk a kijárat felé. Az utcára érve még csupa mosolygás ül a kitóduló közönség arcán, de a másik utcasarokra érve azt se tudjuk már, min nevettünk. Bármelyik moziban megeshet — sajnos, egyre gyakoribb! —, ami e bohókás kis semmiség nézésekor történt. Néhány tahó, faragatlan fajankó elhatározta, hogy elrontja a közönség szórakozását. Hangos felkiáltásokkal, kihívó röhögéssel vonták magukra a figyelmet, s az ellenszenvet. Már-már félő volt e kevesek hangulati terrorja, amikor bő félórás „arénázás” után felálltak, és ajtócsapkodások közepette kivonultak. Nem lehetett volna hamarabb kidobni őket? Nem a jegyszedő néniknek, vagy a rendőrségnek, hanem nekünk, a jószándékú közönségnek. Valakiknek — például az ifjúsági szervezetnek? — vállalnia kellene, hogy gátat emelnek a szennyes magatartás áradata elé. Valahol rokonságban vannak — vagy tán azonosak is? — e filmszínházi randalírozók a fal- firkálókkal, piti csövesekkel. Megfékezésükben segíthetnénk mindnyájan, akik élni, dolgozni és néha jóízűen nevetne is szeretnének. (Andódy) /
