Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-11 / 291. szám
o NÉPÚJSÁG 1982, december IX., szombat Ivánus Illés: Az eltűnt emlékek nyomában Szédelegve lépett ki az utcára, mint aki hónapokig nem mozdult ki a lakásából. Az Üllői út felé vette az irányt. Műlábát úgy vonszolta mag után, mankójára támaszkodva, mint egy idegen tárgyat. A Tömő utcai vendéglő előtt megállt, és benézett, hátha talál ott valakit a régi cimborák közül, de hiába. Csupa idegen arc fordult felé, és ez csak fokozta lehangoltságát. Átment az Üllői úton, és tovább vánszorgott a Bokréta utcáig, hogy még egyszer megnézze azt a pincehelyiséget, ahol kárpitosműhely volt, és ahol több mint harminc évig dolgozott. Negyvenötig segédként az Eichel bútorgyárosnál. azután pedig mint önálló kisiparos. Az volt ám a boldog korszak, amikor „góré” volt! Látástól vaku- lásig. Miközben a járdaszigetek szélein botladozott, morfondírozott magában: Ugyan, kérem, hol vannak ma igazi kárpitosok? A maiak meg tudnának-e csinálni égy igazi „heflett” garnitúrát? Egy fenét tudnak! Szivaccsal bélelt ládákat tudnak csak készíteni, drága szövetekbe csomagolva. Hát drága brokátfüggönyöket tudnának-e felszerelni? Mondjuk olyat, amilyet ő szerelt fel Szapá- ry gróféknak. Húsz pengő borravalót kapott érte. Amikor jöttek a cselédlányok, hogy menjen valaki függönyt szerelni, előre tudta, hogy őt. Kocsis Istvánt kérik személyesen. Hej, de szép is volt a fiatalsága .. .! Kisiparos korában nem volt a környéken olyan vendéglő. ahol ne ismerték volna, ahol nem vették körül azonnal a cimborák, ha megjelent. — Hogy vagy, Pistukám? Nem kell valamit hazavinni a rendelőnek? — Mit fizetsz, komám? — Amit akartok, fiúk — szokta mondani, és fizetett mindenkinek. Ki mit kért. A haverok pedig hálásak voltak. Rugót, afrikot, ócska lószőrmatraco- kat szereztek, amikor sehol sem lehetett kapni. Csak a felesége, az a „számító nőszemély” pirongatta mindig, hogy szórja a pénzt. Ezért is váltak el. A törvény az asszonynak és a gyereknek ítélte a lakást. Azt hitte a „ravasz perszóna”, hogy nem tudja majd folytatni az életet, földönfutóvá teszi. Becsmérlő hangon beszélt róla a bíróságon is. De segítették, hogy főbérleti lakáshoz jusson a Thék Endre utcában, azok, akiket az asz- szony kocsmatölteléknek nevezett. Nem is lett volna különösebb baj. ha meg nem karcolja a lábát a rugó. ami miatt amputálni kellett a jobb lábát. Az a vacak, ócska rugó karcolása okozta a tragédiát. Már hat éve, hogy így tengődik, de az a szívtelen asszony egyszer sem mondta a fiának, hogy látogassa meg a beteg apját, pedig ő nevelte fel, hisz küldte a sok pénzt, amíg dolgozott, vitte magával hétvégeken az emlékezetes kirándulásokra. Most. hogy rászorulna a segítségre, csupán a látogatás is jólesne neki, de a fia nem látogatja. Végre az Üllői út és a Bokréta utca sarkára ért. Megállt ott. ahol a pinceműhely volt. Fiatal pár zavarta meg gondolatait:- — Bácsi, nem tudná megmondani. merre van itt a közelben a Leonardo da Vinci utca? — Olyan utcát nem tudok erre, de Thék Endre utca van, és a számomra csak az marad örökre! — felelte dühösen. — Értem — mondta a fiatal férfi, pedig dehogy értette. — Melyik az? — Ott a túloldalon, szemben a templommal. Én ott lakom, abban az utcában — mondta, és néhány lépéssel beljebb ment a Bokréta utcába, s megállt a volt kárpitosműhely előtt, annál az ablaknál, amelyiken olyan gyakran feltekintgettek, mint fiatal kárpitosok. Hol vagytok. régi szakik? — suttogta halkan. Éltek, még, vagy elnyelt benneteket a föld? De sokszor koccintottunk fizetés után a Gebauer kocsmában ! Az utca két oldalán jön- nek-mennek az emberek, de ő csak a régen eltűnt, képzeletbeli arcokat látja. Elképzeli- a pajzán jeleneteket, amikor valamelyik szaktárs integetett felfelé, az ablakra: — Nézzétek fiúk, micsoda úri térdek és combikák! Ürinők nem fordultak meg a műhelyben, így csak „fenti” látványok maradtak. De jó pár cselédlánynak emelte fel a pendelyét Kocsis István, amikor Kertész Karcsi nála hagyta a műhelykulcsot. megengedve ezzel egy kis fusi munkát is. Nem tagadta sosem, az ilyen alkalmakat másra is kihasználta. Az vessen rám követ, aki nem így tett volna — gondolta végül, és tovább bicegett a Tűzoltó utca irányába. Az első kiskocsmába bement, ivott egy féldeci barackpálinkát. Kutatta az arcokat, hátha ismerősre talál, de hasztalanul. Mintha idegen városba tévedt volna. Tántorogva bukdácsolt az utcákon. Mezei doktor szavai jutottak eszébe: „Kocsis bácsi, ha nem akar. rövidesen találkozni Szent Péterrel, óvakodjon az ivástól.” — Na. és akkor mi van — elmélkedett magában. Elpatkolok, és kész. Kevesebb lesz egy szociális otthon-lakóval, hisz előbb- utóbb úgyis oda kerülnék . .. Klinkóné. aki ott lakik az udvarban, szokta bevásárolni a kenyeret, tejet, cigarettát, parizert, meg. amire szüksége van, valamelyik nap azt mondta neki: — Pista bácsi, tudja maga, hogy Pista fia megnősült? — Ki mondta ezt magának, Klinkóné? Hiszen maga rá sem ismerne már a fiúra. — Maga csak gondolja, hogy nem ismerem. A fia felesége az én menyemmel dolgozik együtt az Athenaeum Nyomdában. Ügy mellbe vágta ez a hír, hogy miután elment az asszony, bevonult a „kuckójába”, rávetette magát az ágyra, és úgy sírt, mint 1943 telén, amikor teljesen kilátástalanul, sebesülten feküdt az ukrajnai havas mezőn. A körúti villamosmegállónál úgy rémlett neki, hogy egy asszony szánakozva néz rá. — Mit bámul? Nem látott még műlábú embert?! — förmedt rá az asszonyra. A letámadott nő szó nélkül elsietett... Nehezen kapaszkodott fel a villamosra, de a világért sem tűrte volna, hogy valaki felsegítse. Csak sejtette, hová akar menni. Vitte az ösztöne. Rútul bánt vele az asszony, mégis vágyott rá, hogy azt a helyet a Nemzeti Színház előtt megnézze, ahol annyiszor várt rá legénykorában. Jól tudta, hogy a színház épülete sincs meg már, mégis lehangoltabbá tette a hiánya. Egy darabig nézte a Blaha Lujza tér nyüzsgését, a mellette rohanó emberek arcát, azután szomorúan, nagyon magányosan lement az aluljáró labirintusába.' Ott elnézte a csoportokban nevetgélő fiatalokat, a metróból ki-betóduló emberáradatot. De ismerős arc még véletlenül sem volt közöttük. „Én már kiestem az élet medréből” — állapította meg a magára maradt ember szomorúságával. És ekkor valahonnan ismerős arc tűnt fel, égy régi barát sietett valahonnan valahová, táskával a kezében. Az is felismerte. — Mondja, szaki, maga nem asztalos volt a Bokréta utcában? — kérdezte tőle az idős ember. — De nem ám. szaki! — felelte Kocsis István leplezett haraggal. Méghogy ő asztalos ... — Pedig esküdni mertem volna, hogy együtt dolgoztunk az Eichel bútorosnál. Tábori Antal a nevem ... Az Eichel bútorgyár említésére eloszlott Kocsis István bizalmatlansága. Tudta már, hogy valóban együtt dolgoztak, de az nem jutott eszébe, hogy mikor. — Én kárpitos voltam Eichelnél, a Bokréta utcai műhelyben. — Hát, persze, most már világosan emlékszem! Együtt jártunk a Magdolna utcai Vasas Székházba. A háborúban sebesültél meg? — Nem, ’68-ban amputálták a lábamat. Megkarcolt egy rozsdás rugó ... — Mennyi a nyugdíjad? Hogy élsz? — kérdezte fel- njelegedve a volt barát.' — Nem sok, 1984 forint ... Kisiparos voltam. Neked legalább a duplája, mi? — Négyezer-négyszázhatvan. Én üzemvezető voltam az utolsó tíz évben. — Többre vitted, mint én. — És most hogy élsz? Gondolom gyötör az öregség, elég rossz színben vagy ... Kocsis Istvánt úgy érintették ezek a szavak, mint egy tragikus nrvosi diagnózis. Mégis örült, hogy találkoztak. Legalább el tudja mondani valakinek a régiek közül, mi hajtotta ki az odújából ennyi idő után, a régi emlékek színhelyére. — Örülök, hogy összetalálkoztunk, Anti. Az akkoriakból talán már csak mi vagyunk. Nemrég temettük el Dusek Janit. Látod, azt mondom, „temettük”, pedig én nem is voltam a temetésén. Amióta nyomorék vagyok, úgy élek, pajtás, mint a vakond, elrejtőzve az odúmban. — Miért odú? Olyan rossz lakásod van? — Egy udvarbeli asszony, Klinkóné nevezte el így, mert rajta van az agglegénybélyeg, így mondta. Ha nem lenne az a jóasszony, én már élőhalott lennék, akiről tudomást se szerez a világ. — Mi van veled? Mért remegsz így? Rosszul vagy? — Más a . bajom, Anti, gyónni akarok neked, elmondani, miért indultam el, hogy felkeressem emlékeim színhelyét, Én, pajtás. rövid időn belül meghalok, tudom, érzem. Lehet, hogy holnap. lehet, hogy holnapután, nincs tovább ... — Képzelődsz. — Nem képzelődés ez pajtás, hidd el! Tudod, mi az én egyetlenegy kérésem? Az. hogy gyere el a temetésemre, legalább valaki legyen ott a régiek közül, amikor elhan- tolnak. — Jól van, Pista, megígérem, hogy ott leszek — mondta Tábori meggyőződés nélkül. Szerbusz cimbora! Ne haragudj, sietnem kell... Egy hét múlva eszébe jutott Kocsis István, és elindult a Thék Endre utcába, hogy meglátogassa. Klinkó- nétól tudta meg, hogy Kocsis Pista halott, és már el is temették. Csak néhány udvarbeli kísérte ki végső útjára. Akkor értette meg, hogy volt barátja a várostól búcsúzott azon a napon, amikor a Blaha Lujza téren találkoztak. Elfacsarodott a szíve... (A szerző fordítását stilizálta: V. Tompa Anna.) Pardi Anna: Vallomás és magasztalás Az ifjúság tündökletes szőrű paripák simulékony, csúszós nyereg, bizonytalan kengyel, túl sebes vágta, fellázadt portól homályos tekintet, s kitisztulva egész más vidék. Az ifjúság túl sűrű lomb, minden ágra pacsirta jut, vallomás és vallatás, fütty kihívása és váratlan harmónia. az ifjúság sarkantyús mezítlábbal érkező reggelek, nem néz hátra, csak előre, nem áll meg pihenni, csak leroggyan. „Elöl és hátul körülzártak engem, és fölöttem tartod kezed.” „Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél.” MagasztaÜak, hogy fájnak hajlamaim, ez állandósul, gyötrelmes erők, a lágyságba üldözött két kard ránca a száj körül, amely egyre kevesebbet beszél. Magasztallak azért, hogy egyáltalán szeretni lehetett ebben a szenvedélymentes korban, s együtt lenni annyit jelentett, akár egy nagy eszmét megvalósítani, egy kétszemélyes forradalmat, majd egy egyszemélyes forradalmat, s a személytelent végül. Károlyi Amy: Hadés Az is lehet, hogy nem is te árny voltál, elvont vetület mozgott, ahogyan fújt a szél fügefalevél tenyered Az is lehet, hogy nem is én rokon a nem és az igen mozgott, ahogyan fújt a szél fügefalevél tenyerem Az is lehet, hogy nem is mi voltunk ott, ahol nem leszünk mozog, ahogyan fújja szél fügefalevél tenyerünk Fehér Mária: Gyöngyeid Kibújtatlak a bőrödből — tán néhány gyöngy kihullik. Míg beváltom észre sem veszed. Csak a sebed fáj, de nem sokáig. Újházy László: Gondolatban néma csillaggal nézel reám hangod sem hozna közelebb alkonyaiban csend a magány elégtek már a mozdulatok füstbeírt akác fecske lebeg utánad hajló árnya vagyok mennék haza ott megtalállak de égig ér az út utánad Szitás Erzsébet: Bartók gyűjtőúton Arcok közelről Pardi Anna Kispest, Bajcsy-Zsilinszky tér. A városrész régi hangulatára talán csak a közelben csörömpölő villamos emlékeztet. Sokemeletes, jellegtelen panelházak töltik be a környéket. A lakáslabirintusok egyikén névtábla hirdeti, itt él a költő, Pardi Anna. — Éppen készülődöm haza, Vésztőre — mondja. — Hiába vagyok fővárosi lakos, ha csak tehetem, mindig futok anyámhoz. Emlegeti is néha, hogy gyerekkoromban felnőtt akartam lenni, most meg feléled bennem a gyerek. A békési táj is téphetet- len szálakkal köt. Szeghalom! A Péter András Gimnáziumban jegyeztem el magam az irodalommal. Az önképző körben volt egy kiváló tanárom, Araczki Pali bácsi, aki ha versírásra nem is taníthatott, de a lényegre ő hívta fel a figyelmem: csak azt szabad megírni, ami őszinte élményből fakad. Amikor bölcsészhallgató lettem, az egyetemi lapokban és a Békés megyei Népújság Köröstáj mellékletében jelentek meg az első verseim. Ezeknek a fórumoknak azóta se tudok elég hálás lenni. — Nem jár veszéllyel, ha valakinek a költővé való ér- lelődése úgyszólván a nyilvánosság előtt zajlik? — Magam is sokat töprengek ezen, hiszen jóformán gyerekfejjel kerültem áz irodalmi életbe. Annyi előnyöm bizonyára volt, hogy a saját sorsom által tudtam kifejezni az ifjúság lelkiállapotát. Érzékeny, sérülésre hajlamos korosztályét, amely lángolni, hevülni képes, de ha nem kap szeretetet, példaképeket, öntompító közönyösségbe gubódzik. Költői voltom annyiban különbözik bármely más fiatal szemléletétől, hogy érzékenyebb vagyok a világra. — Borúlátó? — Heroikus pesszimizmus — így jellemezném a szemléletem. Tudni, hogy nagyon keserű, nehéz az élet, de van értelme. Nem szabad vesztesnek maradni! Úgy szeretnék erős lenni, hogy közben megőrizzem az érzékenységem. A boldogság ideig-órá- ig kellemes állapot, de számomra nem jelent költői „témát”. Sokkal több feszítő kétség, megoldásra váró emberi rejtély vesz körül, semhogy lágy dallamokkal zson- gíthatnám magam. — Verseit egyfajta kozmikus nőiesség hatja át... — Örülök, ha így látja. Pedig nem törekszem női mivoltom hangsúlyozására. Számomra a legszebb jelzős szerkezet az „igaz ember” kifejezés. De ha már nőnek születtem, el nem titkolhatom, hogy Hamlet tragédiája mellett hasonló módon izgat Ofélia sorsa. Legutóbb megjelent kötetemnek is ilyen megfontolásból adtam a Madonna és Odüsszeusz címet. Fontosnak tartom ugyanis, hogy az asszonyt, a nőt is teljes életet élő, küzdelemre és szeretetre termett' lényként mutassam be. Mint ahogy személyes cselekedeteimben is az őszinte reagálásokkal mérem fel önmagam. verseimmel sem mondhatok mást. csak mi sejtjeim mélyéből fakad. Semmi kétség: ez a kétségek kora, a korszerű eszméké és korszerűtlen életeké. Különösen a nőknek a mindennapok kis belső forradalmaiban nem lehet távolmaradni. Valamilyen sorsot ki kell verekedni. ki kell szenvedni mindenkinek. Andódy Tibor
