Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-04 / 285. szám

© 1982. december 4., szombat NÉPÚJSÁG Csodajárás tegnap és ma A hetvenes évek végétől sokat hallunk az úgyneve­zett okkult, vagyis általában természetfelettinek nevezett jelenségekről. Juszt László és Zeley László könyve A nyugtalan értelem, mely rá­dióbeszélgetésekből készült, az okkultizmus újrafeltűné- sét annak is tulajdonítja, hogy visszaszorultak a val­lások, mert bennük az em­berek nem találják meg azt a biztonságot és reményt, ami nélkül élni nehéz. A különleges, de nem tu­dományos jelenségek össze­függéseiből táplálkozó hie­delmekre valóban nincs szükség akkor, ha az ilyes­mik iránt fogékonyakat ma­guk a vallásaik kielégítik, ha vallásukon belül időről időre megkapják, mondjuk csodák formájában a lelkű­ket egyensúlyban tartó hit alapjait, tartalékait. Csodásnak tetsző esemé­nyekben persze valamennyi mítosz és mese bővelkedik. A csoda fontos alkotórésze a Bibliának. Különösen az újszövetségnek, hol a ke­resztény vallás központi alakja, Jézus, számos csodá­val tesz bizonyságot isteni eredetéről. Minél messzibb­re kerül azonban egy csoda az élő embernemzedéktől, annál kevésbé táplálója a rendszeres vallásgyakorlat- nak, a kultusznak. Ezért van szüksége a vallásos te­vékenységet irányító egyház­nak nemcsak homályba ve­sző, régi csodákra, de vi­szonylag újabbakra is, ame­lyek úgynevezett tényei vizs­gálhatók, mérlegelhetők és meghatározott szabályok szerint esetleg hitelesíthető- ek. A tudomány álláspontja a vallási csodákkal szemben egyértelmű. Még akkor is elutasító, ha keletkezésüket bizonyos mértékig magya­rázni lehet, vagy legalább meg lehet érteni, miért kép­zelik igaznak, s fogadják el őket készpénznek a hitre vágyakozók. A csodahivés mértékét elsősorban az em­ber műveltsége határozza meg. Annak ellenére, hogy vannak modern tudósok is, Ellentétes elméletek, fel­fogások következtében rrfe még nem tudjuk egyértel­műen megfogalmazni a szo­cialista realizmus fogalmát. Magatartás, stílus, politikai irányzat közvetlen tükörké­pe-e a szocialista realiz­mus? Nem stílus, mert min­den stílusban jelentkezhet, s magatartásnak is csak any- nyiban az, hogy művészi módszer és magatartás ne­hezen választható el egy­mástól. Leginkább tehát emberi alapállásból követ­kező módszernek nevezhet­jük. Hosszú előzménnyel, melynek első periódusát a párizsi júniusi felkelésből (1848) az első orosz prole­tárforradalomig (1905) szo­kás megjelölni, mint az előkészületek korszakát. A második korszak^ 1905-től 1917-ig, a Nagy Októberi Forradalomig tartott, míg a harmadikat a harmincas évekkel határolhatjuk el, a következőt az ötvenes évek végével, s aztán a fejlődés újabb állomásai következ­nek. A periodizálás kérdése ke­vésbé fontos annál a sok­kal izgalmasabb vitánál, amely a meghatározása kö­rül folyik. Mert ez a megha­tározás hol annyira leszűkül, hogy csupán egy szűk körre terjed ki, másszor pedig — s igazságosabban — a múlt és jelen sokszor ellentétes stílusú, de java alkotóira fi­akik ketté tudták választani evilági munkájukat és túl- világi reményeiket. Polgártársaink képzettsé­gének növekedésével, látó­körük szélesedésével együtt jár, hogy ismeretterjesztő könyveink közt ma már ke­vésbé találunk kifejezetten valláskritikai, illetve anti- klerikális műveket, mint—az ötvenes vagy a hatvanas években. Egy témánkra vo­natkozó kitűnő bibliográfia, Reguli Ernőné munkája a csodákról mindössze két szá­mottevő magyar kiadványt tart nyilván, Ponori Thew- rewk Aurélét a Bibliai cso­dákról, valamint Nyárády Gáborét, amely Búcsúsok címmel még 1966-ban jelent meg. Tíz-tizenkét év múltán viszont már azt tapasztaljuk, hogy jóval több a vallások­ról szóló tudnivalókat tar­talmazó könyv, de folyóirat- cikk is, mint a vallást bírá­ló, ellene harcoló, gyakorla­tát leleplező alkotás. Ebben a jelenségben nincs semmiféle önellentmondás. Hiszen valóban komikus és értelmetlen lenne olyan vak­hitek és téveszmék ellen küzdeni, amelyek mind ke­vesebb ember fejét töltik be. Rohamosan csökken ugyan­is azoknak a száma, akik értenék, miféle tanok és ál­ismeretek ellenében igyekez­nek felvilágosítani őket, és késztetnék a józan gondol­kodásra az erre hivatott val­láskritikusok. Pedig, hogy vallásos — és nem okkultista — csodahi- vők ma is vannak, s hogy tömegeket mozgat a világ­ban egy-egy égi eseményre való emlékezés a katolikus egyház szervezésében, azt az olyan érdekes könyvek mu­tatják, mint a Fatimái cso­da, amely most jelent meg a Kossuth Kiadónál. Szer­zője Gérad de Sede francia újságíró, aki az 1917-ben be­következett portugáliai Szűz Mária-jelenéseket vette kri­tikai vizsgálat alá akkor, amikor megdőlt az ottani diktatúra, s lehetővé vált a kutatás a nevezetes fatimai ügyekben. A Mária-kultusz, jól tud­Derkovits Gyula: Fölkelő pa­raszt (fametszet, 1929) gyei. Gorkijt és Majakov­szkijt, Aragont és Nexőt, So- lohovot és Eizensteint, Jó­zsef Attilát és Derkovitsot nem tagadták meg, még a vitatkozásra készek sem. El­lentmondások akkor támad­tak, amikor ilyen vagy amolyan értelemben vett formalizmust kiáltottak ki szocialista realizmus címén, rossz naturalizmust, vagy minden művészi értéket nél­külöző politikai szólamokat. A „szocreál” egy időben rosszízű értékjelzője lett az alapjában véve dilettáns, ek­lektikus, sokszor giccses ál­művészi megnyilatkozások­nak is, ugyanakkor a szo­cialista realizmus példás al­kotásokban bővelkedik. Itt ne csak Solohov Emberi sors című regényére gondoljunk, juk, nem kizárólag a portu­gálok belügye. Mi magyarok például az István király szentté avatására készült Hartvik-legenda nyomán különösen a két világháború közti időkben tartottuk ma­gunkat ahhoz, hogy Jézus anyja a patrónánk, vagyis védasszonya az akkori, a Horthy-Magyarországnak, amelyet ennélfogva -szerettek Regnum Marianumnak ne­vezni. Ebben a korszakban vi­rágzott nálunk igazán a má­ig fennálló búcsújárás, az olyan helyekre, mint a So­mogy megyei Andocs, a Pécs közeli Máriagyüd, a Nyíregyháza környéki Má- riapócs, a Gödöllő melletti Máriabesnyő, aztán a Fejér megyei Bodajk, vagy a Mát­rában található Szentkút, s végül Celldömölk, aminek már a neve is arra utal, hogy a stájerországi Mária- zell mintájára fejlesztette ki alkalmas időben a katolikus egyház. A magyar Mária-kegyhe- lyekről megállapíthatjuk, hogy csodáikkal együtt fő­ként akkor keletkeztek, ami­kor a reformáció leküzdésé­re megirfdult az ellenrefor­máció. Így lettek Habsburg- hű ellenreformációs egyház létesítményeivé, zömmel a tizenhetedik és tizennyolca­dik század fordulóján. Nem kevésbé politikai a háttere a gigantikus portu­gál Mária-kultusznak sem. Ez már a mi századunkban jött létre, hogy a hetvenes évek közepéig legyen az ot­tani Salazar-rezsim és -dik­tatúra egyik támasza. Az a hely, ahol 1917 májusa és októbere között a fatimai je­lenségek lejátszódtak, a Co- va da Iria, vagyis az Irén- barlang nevet viseli, ahol egy vasárnap délben, májusban, Mária hónapjában, tizenhar­madikán az Istenanya há- • rom pásztorgyereknek meg­jelent. A gyerekek, név sze­rint Lucia dós Santos, Fran­cisco Mártó és testvére, Ja- cinta, unokatestvérek voltak. Tíz, kilenc és hét esztendő­sek. Magas kort csak Lucia ért el, apácaként, a kiseb­vagy a Szállnak a darvak című filmre, hanem arra is, hogy a „szocreál” építészet bármennyire is tévedett arányaival, bármennyire is fellengzős volt gyakran kül­ső megjelenésében, alapo­san, jól megépített konstruk­ciót teremtett. Az impresz- szionizmus éppúgy termi a posztimpresszionizmusban a felszínes,' üres piktúrát, mint ahogy a konstruktiviz­mus az embertelen „kocka” építményeket, a kubizmus éppúgy szült formalista, funkciójának nem megfe­lelő használati tárgyakat, mint amennyire az expresz- szív kifejezési formát fel lehet használni semmitmon­dó handabandázásra. Min­den teljes értékű művészi irány kitermeli a maga se- lejtjeit is. Ha Gorkij vagy József Attila a maga teljes emberi hitelét adta érte, a maga egyetemes művészi felkészültségével vállalni tudta, ez elég garancia ar­ra, hogy ne kételkedjünk a szocialista realizmus lehető­ségeiben, művészi értékében. A szocialista realizmus, mint eszme, a tárgyakban testesülhet meg legemberib­ben, jó közérzetünket biz­tosító, jól funkcionáló tár­gyakban. A hazug irodalmat nem olvassuk, a rossz szob­rok mellett érzéketlenül el­megyünk, silány zenénél ki­kapcsoljuk a rádiót. De a rosszul megépített lakások­bek hamar meghaltak. Lá­tomásuk előtt édesanyjuk sokat olvasott fel nekik egy könyvből, a Szűz Mária franciaországi, salettei meg­jelenéseiről. A helybeli plébános fel­jegyzése a tízéves Lucia el­ső elbeszélése alapján így hangzik: „Amikor meglátták a Hölgyet, megijedtek, de az szelíden szólt hozzájuk: — Ne félj, nem bántalak. Lu­cia megkérdezte a látomás­tól: — Hová való a Hölgy? — Az én lakom az égben van. — S mit csinál itt, Asz- szonyom, a földön? — Azt jöttem megmondani neked, hogy jöjj ide minden hó­napban, s hat hónap múlva megmondom, hogy mit aka­rok.” A hölgy betartotta az ígé­retét, és mind nagyobb tö­megek voltak tanúi minden hónap tizenharmadikán Fa­timában, hogy a gyerekek valaki láthatatlanhoz be­szélnek. A francia szérző körültekintő elemzései sze­rint a három analfabéta por­tugál parasztgyereknek meg­jelenő, egyébként alacsony szoborra emlékeztető Szűz Mária az ottani egyházme­gye megrendült tekintélyét emelte legelőször. Később hamarosan olyan szerepet kezdett játszani a körülötte kialakult zarándoklat és kul­tusz, mint a lourdesi Mária- csodák, amelyek 1858-tól a hanyatló pápaság itáliai ha­talmát kellett volna hogy megerősítsék a politikailag liberalizálódó Európában. Gérad de Sede rendkívüli tapintattal és mérséklettel írta meg könyvét a mester­ségesen világméretűvé nö­velt, majd újabb látomások­kal és titkos jóslatokkal te­tézett fatimai „ügy”-gyel kapcsolatban. Lépésről lé­pésre haladva kimutatja, hogy érdekelt papi szemé­lyekhez és elöljárókhoz kö­tődő konstrukciókról van szó, mely a harmincas évek­től kezdve mind magasabb érdekekkel találkozott és fo­nódott egybe. Egészen étá­dig, hogy XII. Pius pápa 1951-ben önmagát Fatima pápájának vallotta. Melles­leg ugyanaz a pápa, aki az egyházban közel két évezre­dig vitatott Mária-dogmát szentesítette. Eszerint nem­csak Jézus Krisztus, hanem ban kényelmetlenül érezzük magunkat, nyugtalanok és idegesek leszünk. Idétlen evőeszközök, hozzáférhe­tetlen motorok, kényelmet­len bútorok mindennapjaink rossz közérzetét okozhatják. Nem mindegy tehát, hogy milyen tárgyi környezetben élünk. Beszélnünk kell a szocia­lista realizmus (bár véle­ményem szerint helyesebb lenne egyszerűen szocialista művészetnek nevezni) ész­naturalizmus viszonyáról is. A fellengzős pátosz egyér­telműen hibáztatható, és hi- bás-e a festő, aki — mond­juk — a mostanában sokat vitatott Füttyös lányt, az első női kalauzt megfestette? Azt mondjuk, a szocialista művészet minden kifejezés­formában jelentkezhet, mert alkotói módszer, és nem stílus. Ha így van, akkor a naturalizmusban is. Hogy idejét múlt láttatási mód­szer? Az expresszionizmus is az, mégis Európa-szerte fel­támadt. Jobb lenne úgy meg­közelíteni a kérdést, hogy az a bizonyos kép megfe- lel-e- a maga törvényszerű­ségének, vagyis: jó natura­lista kép-e? Igen. Minden a helyén van, arányai, kom­pozíciója hibátlan, s aki em­Somogyi József: Martinász az ő édesanyja is föltámadt halála után, és _ testével együtt szállott fel a meny- nyekbe. Hogy Fatima szelleme a csúcspont után sem szűnt meg hatást gyakorolni a hí­vőkre, és a többé-kevésbé közömbös szemlélőkre, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy VI. Pál pápa is ellátogatott 1967-ben a szent helyre. Egymillió néző előtt mutatkozott azzal a Luciá­val, aki a csodalátó gyere­kek közül kármelita nővér­ként egyedül maradt élet­ben. A könyv francia erede­tijének megjelenése után négy évvel, 1981-ben János Pál pápa is — aki ellen me­rényletet követtek el — imádkozott itt a Szűzhöz. Hálaadást adott azért, hogy megoltalmazta életét a ter­rorista golyóktól. A felületes szemlélők szá­mára a május tizenharma- dikáktói' minden évben is­métlődő ünnepségsorozat jó­részt grandiózus látványos­ság; valamiféle katolikus karnevál, nem kevésbé káp­rázatos, bámulnivaló turisz­tikai alkalom. A legmoder­nebb technika és a rutinos, színházi jellegű rendezés mai zarándokok százezreit is ké­pes megrendíteni, s abban — a jórészt képzeletben le­játszódó — csodás élmény­ben részesíteni, amit szak­szerűen akár tömegpszichó­zisnak mondhatunk, de ami jólesik azoknak az egyszerű embereknek, kik a világ bo­nyolultságát és lelkűk zak­latottságát, bár saját hibá­jukon kívül, de nem érthe­tik meg. Vannak azután vallástala­nok, akik divatból, no meg belső bizonytalanságból másféle misztikumokkal ka­cérkodnak, s mondjuk az asztrológiában, a mágiában, a jóslásban, a szektásságban keresnek menedéket. Nekik sem árt, ha egy sok össze­függést feltáró, s a manipu­lációkkal szemben világosan érvelő szerző művén elgon­dolkozva, a kritikai szemlé­lettől reméli az emberiség okosodását, s gyarapítja ateista műveltségét, ami a földönjáráshoz, a tisztább látáshoz, s talán az ember­hez méltó boldoguláshoz is elengedhetetlen. Iszlai Zoltán lékezik még arra, amikor ezek az egyenruhás nők meg­jelentek, a nő lábtartását, cipőjét, zokniját, egész tar­tását a saját emlékezetében is így tartja jellemzőnek. Bármily fényképszerű, nem valószínű, hogy egyetlen fénykép is egyesítette volna a sok-sok nőben szétosztva je­lentkező vonásokat. A ma­ga nemében jó kép ez, vala­mikor azokat az éveket hí­ven rekonstruálhatják majd belőle. S ha ismételten azt mondjuk, hogy a szocialista művészet más kifejezési for­mákban is jelentkezhet (gon­doljunk az absztrakcióig el­menő plakátokra), akkor miért ne választhatná bi­zonyos esetekben a natura­lizmust? Ne a formát, ha­nem a minőséget védelmez­zük. Dési Huber Istvánnak kell igazat adnunk: „Eddigi pró­bálkozásaink tehát azon csúsztak el, hogy művésze­tünket befejezett formák közt akartuk megcsinálni. Ma lesújt, de fel is emel a tudata, hogy festészetünket nem lehet megcsinálni előre elképzelt keretek és módok közt. Dolgozni kell, keresni, kutatni, s közben a szocia­lista művészet valahogy megszületik. A mi. munkánk tehát annyi: tanulmányoz­ni, felszívni a festészet eddi­gi eredményeit, kutatni ' a mesterség aktuális problé­máit, és átélni, átérezni a világnak, társadalomnak, természetnek, életnek azt a részét, amellyel egynek érez­zük magunkat, s amelyet ki­fejezni kívánunk. A többi laborálás közben magától kell hogy létrejöjjön. Vagy amennyiben nem jön létre, úgy nem is él élményszerű- en bennünk, s akkor hiába minden törekvés, szándék”. Koczogh Ákos (Következik: 16. összefog­lalás, vagyis új avantgarde.) Arcok közelről Schéner Mihály Ügy tűnik, hiába kopogta­tok Schéner Mihály Munká- csy-díjas művész ajtaján. Már indulni készülök, ami­kor a kapuban találkozom az éppen hazaérkező házigazdá­val. — Kinn voltam a piacon, bevásároltam — tessékel vissza Schéner Mihály. Jó piac volt. Sikerült megven­nem ezt a hordócskát, brin- zának. Találtam néhány té­rítőt is. Szobájában feltűnően sok falvédő látható. Asztalán sült tök és színes művirág. Az egyik sarokban sok év­százados, szúette faszobor, karnyújtásra tőle apró törpe­figurák. — Hosszú ideje tanulmá­nyozom a kerti törpék „lé­lektanát” — mondja Sché­ner Mihály. — A tömegek ízlése, a szubkultúrának ne­vezett igény izgat különösen, mert ’meggyőződésem, hogy nem léphetünk előre, ha nem vesszük figyelembe a valós helyzetet. Pedig a piaci ba­zárok, sátrak előtt való to­longás ékesen bizonyítja, hogy a közönség művelését valahol itt kellene kezdeni. Tudomásul véve, hogy ko­runk egyik terméke a mű­anyag, amely ha tetszik, ha nem, olyan értékű lesz, mint volt régen a len, a kender, a háncs. Arisztokratikus fa- nyalgás helyett a művészek kötelessége lenne megkeres­ni azokat a formákat, ame­lyekre igény van, s amelye­ket a valóság kínál, összné­pi irtóháborúval sikerült már kiüldözni a virágos kertek­ből a törpéket, de semmivel se pótoltuk azokat. Most au­tógumikkal és’ neoncsövekkel „díszítik” az emberek a kert­jüket, mert a törpét már szégyellik, de nem tudják, mit tegyenek a helyére. — Hol lehetne elkezdeni ezt a nemes munkát? — Meggyőződésem, hogy a művészi alkotások használ­hatóságánál. Készülnek ugyanis olyan dísztárgyak, amelyek semmire sem jók. Virágvázák például, amely­ben egy szál növényt sem lehet elhelyezni. A szépség iránti igényt a hasznossággal kell ötvözni. Még ha nem is mindig közvetlen, kézzel fogható hatást érünk el. Hi­szen felmérhetetlen hasznot jelent, ha lélekben gyarap- szunk. A használhatóság igé­nyét próbálom megvalósítani például a most tervezett mi- kulásoló játékom figuráival. Szeretnék megnyerni költő­ket, akik pogány mitológiát vinnének elképzelt alakjaim, Mikuli-Mikulás, Krampusz és Toprongy közé. Színészek elevenítenék meg a játékot, megajándékozva, elszórakoz­tatva a gyerekeket. — Valahogy így született a gyulai Várszínházban, majd a Jókat Színházban is si­kerrel játszott mesedarab, a Gyalogcsillag? — Igen. Csukás István ír­ta a történetet, a színészek pedig jó kedvvel játszottak. Közös munkánk során olyan emberekkel találkoztam, akik az anyaggal való küzdelem­ben segítő partnereim vol­tak. Kedvükért vállaltam el a János vitéz díszlet- és jelmeztervezését. Remélve, hogy művészi elképzeléseim nagyobbik fele megvalósul. Hiszen az álmok teljességük­ben sose kerülnek a valóság­ba, de éppen ez a szép a művész munkájában. Andódy Tibor Képzőművészeti irányzatok az impresszionizmustól napjainkig Utak, keresztutak 15. Szocialista művészet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents