Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-04 / 285. szám
1982. december 4., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Helyünk a világban Beszélgetés Hubay Miklóssal, a Magyar írók Szövetsége elnökével — ön sok időt töltött külföldön, jól ismeri más népek irodalmát, irodalmi életét, írószervezeteit. Véleménye szerint mi a sajátossága a mi irodalmunknak, irodalmi életünknek? — A látszat ellenére mesz- sze vagyok attól, hogy ismerjem a határon túli irodalmakat. Kevésbé ismerem, mint az irántuk érdeklődő, művelt magyar olvasó. Egyszerűen azért, mert nem olvasok sokat, például prózát alig. Ha meg olvasok, akkor a magyar irodalmat olvasom, azon belül a költőket újra és újra! Ezzel el is megy az olvasásra jutó időm. Nyolc esztendeje a firenzei egyetem magyar tanszékén magyar irodalmat tanítok, az órákra is fel kell készülnöm, hogy eleven élményként adhassam át élő és klasszikus irodalmunkat hallgatóimnak. Tehát Firenzében is magyar irodalmat olvastam és olvasok. A hazától távol az ember szervezete is ezt kívánja! Arra viszont csakugyan több módom adódott, hogy az irodalmi életet megfigyelhessem más országban, így lesz szembeötlő igazán a magyar irodalom és irodalmi élet két legfeltűnőbb sajátossága: a líra kiemelkedő szerepe és az írók népinemzeti tudata. Külföldről nézve ez nagyon szembeötlő. Mielőtt Francois Mitterrand francia államelnök a közelmúltban hazánkba látogatott, kifejezte azt az óhaját, hogy szeretne magyar írókkal találkozni, s eljuttatott hozzám egy feljegyzést arról, kikkel szeretne eszmét cserélni, és mely kérdésekre szeretne választ kapni. A kérdések legpregnánsabbja, hogy a költészetnek miért nagyobb a jelentősége Magyarországon, mint a prózának. Ez a jóindulatú nyugati érdeklődő számára meglepő, s szerintem ma valóban ez a helyzet. (Bár nemrégen az Élet és Irodalomban á fiatal írók szervezetének képviseletében meginterjúvolt Szilágyi Ákos az új nemzedékek irodalmi életére jellemző tünetek közt azt említi, hogy náluk a próza jelentősége nagyobb a líráénál.) — Vannak-e jellegzetes problémáink? — Az egyik nyilvánvalóan a magyar irodalom hagyományos közéleti töltése, amely megmarad akkor is, ha a közélet irányításában az irodalom elfogadja a politika primátusát, és nincs oppozícióban vele. Az irodalom e közéleti szesepe észrevehetően akkor is létezik, ha a magyarországi irodalmi életet mindig befolyásoló nyugati divatok az ilyen szerepnek ellentmondanak. Irodalmunk másik jellegzetes problémája, amelyet sokszor provokatívan emelnek ki, és sokszor reménytelenül próbálnak elkendőzni: irodalmunk „városi” és „népi” vonala közti ellentét. Ez az ellentét, mint két pólus, olyan erőteret teremt a magyar irodalmi életben, amely szerencsés esetben a művek, tendenciák megerősítését szolgálja, szerencsétlen esetben nevetséges és szégyenletes béka-egér harcra heccel. De aki távolból, vagy egy majdani „objektív utókorból” figyeli ezt a jelenséget, vagyis századunk magyar irodalmát, az megrendültén fogja látni, hogy milyen nagy volt az a magyar irodalom, az a magyar szellem, és az a magyar nyelv, amely egyrészt kávéházi beszélgetésekben csiszolódott, másrészt a képalkotás csodálatos lehetőségeit emelte folyton föl az indusztriali- zálódás során egyre inkább betemetődő őskultúrából. És bámulhatja' a távoli figyelő azokat a legnagyobbakat, akik — mint Ady, Bartók, Illyés, József Attila — e két inspirációnak a szintézisére is képesek voltak! — A líra kivételes helyzete irodalmunkban milyen visszhangot kelt külföldön? — Nemrég utazott el tőlünk egy fiatal olasz költő, Saure Albisani, aki a Művelődési Minisztérium vendégeként járt nálunk. Szabó Lőrincet fordít, és egy Olaszországban megjelenendő XX. századi magyar antológiát gondoz. (Zárójelben hadd tegyem hozzá a leglényegesebbet, hogy az anyagi alapot Illyés Gyula adta, aki tavaly ősszel az Olaszországban kapott Mon- dello-díjával járó ötmillió lírát ennek az antológiának a támogatására ajánlotta föl. A pénz és még inkább e gesztus erkölcsi értéke — Illyés nevének és a Mon- dello-díjnak a varázsával — is segíti felbátorítani a jelentős olasz kiadókat az antológia publikálására.) — Albisani az ön tanítványa volt Firenzében? — Igen, s az ő személye garancia számomra, hogy a válogatás és a fordítás a lehető leghatásosabb lesz. Szinte megbűvölte őt, hogy milyen gazdagon virágzik nálunk a költészet, s hogy milyen népszerű! Olaszországban abszurdumnak hatna, hogy egy napilap vasárnapi számában verset is lehet olvasni. Nagyszerű 'hetilapjaikban kitűnő újságírók tökéletes eszmefuttatásait olvashatjuk a világ minden dolgáról, de verset az utóbbi évtizedben talán kétszer olvastam bennük, egyet Pasolini, egyet pedig Montale halálakor. A firenzei fiatal költő talán városa történetében találhat példát hasonló virágzásra a quattrocentó- ban, a cinquecentóban, amikor száz—kétszáz művész élt és festett egyszerre a városban... — Itthon időről időre felvetődik a mester és tanítvány viszony hiánya az irodalomban. Mi erről a véleménye? — Az 1945 után, vagy inkább az 1950 után kezdődő irodalmi életben az író szerepe Magyarországon — nálunk talán inkább, mint másutt! — megváltozott. A háború előtti és alatti években számomra (és nem voltam e tekintetben egyedül) lélegzetelállító pillanat volt, ha irodalmunk valamelyik nagy képviselőjét egyáltalán megláthattam. Már magunk is könyvekkel, bemutatott színdarabbal a hátunk mögött némán követtük a túlsó oldalon haladó Móricz Zsig- mondot, Karinthyt... Vagy egy másik példa: abba a szerkesztőségbe, ahol egyetemistaként dolgoztam, rendszeresen bejárt Illyés Gyula. A szerkesztőség beltagja volt Gyergyai Albert. Illyés jöttére a nála idősebb Gyér- gyai szinte az ajtó mögé rejtőzött zavarában, megille- tődöttségében, hogy a helyiségbe a nagy költő belépett! Illyés akkoriban negyven év körül járt. Nem generációs kérdé^ volt tehát a mester és tanítvány viszony, hanem az elismert írói, költői értékeknek rendkívüli tisztelete a fiatalabbak, illetve., írótársak részéről. A Nagyok az értékeikkel voltak mesterek! Hogy jókedvű, ám a kérdés mélyére világító esetet említsek: Illyés a magyar nyelv igét teremtő erejére hozta egyszer példának, hogy a kávéházi asztalnál a vezető kritikus oda-oda „schöpflintett” ... Hadd tegyem hozzá, hogy az írónak azidőtt meglevő, egyáltalán nem egészségtelen kultuszában a sajtó is szerepet vállalt. Húszéves koromban én többet tudtam a velem nagyjából egykorú Karinthy Ci- niről, aki állandóan szerepelt a Színházi Életben jó mondásaival és tárcáival, mint ma, amikor Magyarország egyik legjelentősebb prózaírója. Huszonnégy éves koromban, első színházi bemutatóm előtt többet írtak az újságok a készülő darabról, mint most, ha a nem tudom, hányadik színművem bemutatójáról írnának. Az író, ha értékes műveket alkotott, népszerű ember, karizmatikus személyiség lett, mai szóval: sztárnak érezhette magát. De mondjuk inkább úgy: a közérdeklődés homlokterébe került... — Féltsük-e irodalmunkat az avantgardizmui hullámaitól? — Számomra az egyik legizgalmasabb magyar nemzedékregény az, amelyben Vas István a XX. századi magyar költészet irányainak küzdelmét bemutatja. Ennek egyik nagy témája, hogy miképp fordult az avantgard-divatok idején az avantgárdot megtapasztalt magyar líra a hagyományos tematika, a hagyományos küldetés és a hagyományos forma felé. A magyar irodalomnak ez a különössége nem csupán e regényfolyamban figyelhető meg, hanem ma, a neo- avantgard-divatok idején is az irodalmi életben. Hadd tegyem hozzá e sajátosan magyar irodalmi tendenciák magyarázatául: minden nyugat-európai, közép-európai vagy kelet-európai „izmus” lényegében a hiteltelenné vált konvenciókkal szemben a hiteleset kereste. S ha nem találta, vége volt. S akkor kereste tovább ugyanazt a hiteleset valamilyen más formában, már egy más hullámtól érintve. A hitelesnek a keresése az, amely miatt a magyar lírának a fejlődése nem is különbözik annyira az avantgard- törekvésektől, de mi azt valljuk, hogy ami a hitelességet illeti, mi birtokon belül vagyunk. Gulay István Schéner Mihály: Grafika I. Galambosi László : Tanya A háztetőre macska. körme ír. Boglyaközeiben ayókál a nyír. Körötte kövér vadnyulak m.elengetik viskóikat. A csipkefa földig hajolva súg. Bozsogní kezd a vakondalagút. Tollas hodályba róka lép, libával vérzi réklijét. A hold előtt cinkét ringat a gally. Surrog a selymet pörgető guzsaly. Schéner Mihály: Grafika II. Szúdy Géza: Hull az akácok aranypénze Hull az akácok aranypénze Ezzel fizet ki életem? Elfogadom pénzét az ősznek Boldogan hogy még tehetem Hogy itt vagyok még elfogadni Az élő személyes csodát E soha már nem ismétlődő Kristály pillanat mákonyát S míg jegecedve árad el mi Időben őszökben örök Myroni diszkoszként a sorsnak Kezében szállni feszülök Őszömnek fénylő aranyában A messzi eget kémlelem Készül a végső mozdulat mely Egyszer majd meglendül velem Fölívelek pakon peregve Amint ok és cél összefog S ha, én nem is — az tudja tán hogy Hová dobott ki eldobott Takács Tibor: Két őszi vers í. Szeptember végi orosz erdő, szemembe süt, szinte vakít, színeivel olyan megejtő, benne a cinóber a hit, kármin az ősznek forradalma, izgatottak az okkerek, amint lehullnak az avarba, puskagolyók a friss szelek, aranyfüstben állnak a nyírfák, mind-mind ősi, orosz ikon, lehulló levelekkel írják, hogy jön a tél, szántalpakon. Vajon az ősz most milyen otthon, fent, a tyukos-tetői dombon? 2. Milyen az ősz a kiserdőben? Vadkörtefámon van-e körte? Futkos-e a gyönyörű vörheny skarlát a fák közt körbe-körbe? Jaj, milyenek az okkersárgák, s a nyárból ittmarasztott zöldek? Kétezer kilométert járt át a gondolat, vagy annál többet? Volgográd úszik el a mélyben, az ősz utazik lent a Volgán, hányszor futkos haza reményem sugaras szeptember utóján! Akár a vadludak az égen, míg mondom; én is hazaértem!
