Békés Megyei Népújság, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-20 / 273. szám
1982. november 20., szombat KÖRÖSTÁJ NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Kiállításról kiállításra A huszonkilencedik Vásárhelyen Paulkovics Iván: „Justicia” Mitta—Dunszkij—Frid filmnovellája Ragyogj* ragyogj csillagom Kevés ennyire hangulatos kisvárosa van az Alföldnek. Ügy hiszem és érzem, hogy a hangsúly a városon van; Hódmezővásárhely igazándiból ki- és megérdemelte a városi rangot. Álljunk meg egyetlen pillanatra: kévés az ilyen település is! Természetesen mindebből következik, hogy Vásárhely az elmúlt évtizedek alatt olyan vákuumot tudott teremteni, amely művészeket szívott magába. Légköre volt (van?) és iskolát állított minden hivatalos- kodó procedúra nélkül. Egyszerűen a létezésével, vonzásával. delejes erejével. Talán azért, mert ebben a néhai megyeszékhely-városban a paraszti-tanyasi kultúra éppúgy sziget maradt, mint ahogyan a századforduló stí- lusórületeinek kavargásából is maradt egy csokornyi emlék, ahogyan a mai kor ízlésvilága is dörejjel-zajjal lecsapta pecsételőjét az utcák néhányának hálózatára. Mégis az a már most is kristályos szubsztancia, hogy harmonikus lett az összkép, hogy város és karakteres arcú, vonzóan szimpatikus arculatú lett Vásárhely. Medgyessy Ferenc, Kohán György. Csohány Kálmán, Tóth Menyhért, Kondor Béla, Füstös Zoltán és a többiek: a városképpé lett viharos életű-fogadtatású Szántó-Kovács János szoboremlékmű szemevillanásában ez is benne van; a hit és a tudat, az elkötelezettség és az akarat a másabb-jobb teremtésében. Gyönge, néha megbotló kezű. Az úttévesz- tést is betudhatjuk esendő- ségünkbe, az övékébe. De legfőképpen a mai követőkébe, akik vállalják a nemesen izzó, dialektikája folytán tán soha ki nem forró útkövetést; az önmegmutatás rizikóját; a jelen tükrözésének elkötelezett szellemiségű megvalósítását; a munkát, mely elvetésében is kötelez a lényeg megőrzésére. A hosszúra nyúlt epilógus hivatott lett volna jelezni, hogy ezen sorok írója — aki egyidős a vásárhelyi őszi tárlattal — töretlenül hisz abban a mind gyakrabban megkérdőjelezett szellemiségben, amelyet hajdanán zászlajára tűzött egy, magát eltökélten alföldi festőnek valló kis csapat, s akiknek hite kiállta a történelmi fordulók viharait, mert progresszív volt, mert a jobbat, a fejlődést, a többet, az emberibbet akarta, tette, szolgálta. De a felfokozott érzés, a nemrégiben megnyílt idei számvetés tárlatának már- már misztifikált híre szár- nyaszegett lesz, lehull, és díszes jelmezét ledobva meg- rútul, amint végigsétálunk a sok-sok termes kiállításon. Nem, nem ezt vártuk, nem, valahol nem lehet ez Vásárhely! Kölcsönvett gondolattal élve: ezt a kiállítást akárhol, például a fővárosban is megrendezhették volna. Súlyos érv, amelyet mégsem kell alátámasztani. Elég, ha a november végéig nyitva tartó tárlatra belép bárki is. Az úgy-ahogy elfogadható küllemű-tartalmú katalógus sorrendjét követve „kilóban” is legnagyobb arányú a festészet. S egyben az érdemben a legnehezebben minősíthető is. A grafika viszont sokrétűségével egyetemben biztatóan előremutató, a szobrászat-érmészet, bár szűk keresztmetszetű, de nagyszerű távlatú, a textilművészet pedig oly szűk, hogy az már a viszonyítás mércéjét is elragadja. Majd tucatnyi teremben sok száz alkotás. Mennyiségileg is sok. Ügy gondolnánk, minőségében is az. Ha a festményeket nézzük, az első pillantásra két részre bomlik a kép, válik el a benyomás. Első részében a már-már klasszikus jelzővel illethetőkére. Kurucz D. Istvánra, Szurcsik Jánosra, Hé- zső Ferencre, Németh Józsefre, Lóránt Jánosra és a megyénkben Koszta Rozáliára. Közülük Kurucz és Szurcsik kiállított képei láttán érvényesül igazán a megrökönyödés. Ügy is fogalmazhatnék, hogy a kifejezőeszköz-rendszer elemi síkjára egyszerűsödött le formaviláguk. A valósabb és az őszintébb mégis az: a biztonságra törekvés tartalmi röghözkö- töttséget, önismétlésre késztető befeléfordultságot, vagyis hát a nézőben csalódást hozott. Más a helyzet Koszta Rozália két olajképe láttán (Pihenő, Három férfi). Minden sallangot, a fölöslegest úgy veti el. hogy semmiféle hiányérzetünk nincs, noha csak kontúrozott színfoltokból áll a figura. Rendszere, kohéziós ereje mégis oly tökéletes, hogy üzenetkincsekkel telíti a kosztai mondandót: az alföldi hétköznapok történés-szeletkéinek megörökítésre méltó emlékképeit. S a többiek, a második rész többé-kevésbé fiatal alkotói? Hadd kezdjük Békés megyei vonatkozásúval. Sze- reday Ilona K. 1. portréja című olajképe több rendű meglepetés, és jó értelemben az. Talán a sok miatt elenyésző, mégis szimpatikus momentum: a békéscsabai, javarészt alkalmazott grafikával foglalkozó pályakezdő művész — aki fest, s jól teszi. Vagy a gyulai művésztelep alkotóközösségével. Aki látta a júliusi gyűjteményes kiállítását a „ma múlandóságának szép emlékköveit” festő Balogh Gyulának, Székelyhídi Attilának, Szakáll Ágnesnek, Marosvári Györgynek, ismerős képsorral találkozik itt is az egyik terem oldalfalán. S ami még tetszett, mert valahol a festészet populárisán igaz feladatát vállalja fel, nevezetesen: a képek nyújtotta élmény beilleszthető a közönség tapasztalásainak világába, rendjébe akképpen, hogy mégis valami kicsiny érzelemtöbblettel gazdagít. Ilyenek Bráda Tibor kicsit nosztalgikus és melankolikus, de azért megfogalmazásában újszerű képei (különösen a Petőfi című!), Kéri László látomásszerű, de nyugalmat és egyensúlyt áruló alkotásai (Kis téri helyzet, Kapcsolatok), Novák Lajos találóan monumentális portrékompozíciója (Csohány Kálmán portréja), Branko- vics Éva kolorista képei hangulattöménységükkel,. vidámságukkal, az élni akarás szimfóniáival (Erdő, Kis táj). Vagy egy újabb és másik véglet, amely minőségében legalább annyi értéket hordoz, ha szélsőségesebb megfogalmazásban is. Ilyen Fejér Csaba barna tónusú „emlékképei” még ta'án a leginkább vásárhelyi szellemben (Hegedűs csendélet. Paraszt enterieur), Csikós Miklós drámaira komponált tájképe (Vajháton). Ismét mást, furán-furcsát szándékozik velünk közölni Tenk László, akinek rusztikus, ujjnyi vastag temperarétegű képei mégis idegenek, hidegek, utánérzésűek — pszeudo-sze- cessziósak. Igen, a „teljesség igénye nélkül”! Ez a kitétel már a felsorolás elejére oda illett volna. Márcsak azért is, mert egy ilyen, számadó jellegű tárlatnál a megszokottnál is viszonylagosabbak a mértékek. Kit és kihez, mennyiben önmagához, a másikhoz. Az ugyancsak békéscsabai Tóth Ernő négy kiállított képe legfeljebb ott, Vásárhelyen lehet új szín és hang; nekünk, akik vele, műveivel élünk. kevesebbet, nyújt, látványát megszoktuk már. A kitaposott út a szélesebb talán? A szobrászok, plasztikát készítők, érmészek munkái alapján a válasz: igen: 'Már-már archaikusak, de szépek és nemcsak az érmék, a kisszobrok. Szabó Gábor, Lantos Györgyi, Návay Sándor portréi szinte egymást nem hagyják érvényesülni jóságukkal. S ami a plusz élmény! Ligeti Zene című éremsorozata (fura módon kimaradt a katalógusból!), amely aktualitásán túl szép, nemesen egyszerű és közvetlen hangvételű. Baj van az emlékműszobrászattal — szokás kinyilatkoztatni. Nos, Návay: Mártír című terve telitalálat; vagy Gáti Sándor plakettjei, amelynél a hagyományos három di- menzióbeliség itt tartalmat is hordoz, hiszen a harmadik, a mélység funkciót kap, sőt, a negyedikkel, az idővel is kitágul. Nemcsak a bronzba merevedett szándék sűrűsödik a tenyérnyi darabba, hanem egy igazi, mondandóval gazdag történés is (Etűdök hangokra 1—IV.). És még egy, már igazi kisplasztika: Paulkovics Iván szándékosan idézöjeles című kis- szobra nemcsak ritkán láthatóan politikus, hanem jó értelemben vett groteszk is. Csúfolódása olyan nyelvöl- tögetés, amely erkölcsi értéket közvetít („Justicia'j. S a grafikák! Vannak a „visszatérők”: Banga Ferenc, Engel Tevan István, Sulyok Gabriella, akik a tőlük megszokott színvonalon egy-egy darabkát nyújtanak át a közönségnek újdonságaikból. Van olyan is, ami megemészthetetlen, mert vagy eljárt felette az idő (forma— eszköz—megoldás és tartalom), mint Lacza Mária esetében, vagy mert a kifejezés egész alkalmazott rendszere eleve behatároló, ilyetén módon a fejlődés lehetőségét gátoló, mint Ágotha Margit metszetei, Almási Aladár rézkarcai esetében. Egyetlen gondolat az öt (!) kiállítót képviselő textilekről. Cságoly Klára szövött gobelinje és Lieber Éva varrott szőnyegei azok, amelyek mint „szép, esztétikus és illő” kategóriákba illeszthető- en emléknyomokat hagy a kiállítás után is. A valóság csakazértis-jel- mezzel való felöltöztetése lenne, ha mindezek után a vásárhelyi iskola didaktikus átértékelését kívánnánk, búcsúztatnánk vagy akár igen, de-módon summáznánk. Profán ugyan, de mégis ez az őszintébb: ez van. Mert egy új, másabb, talán nem jobb és nem nemesebb csíra hajtása feszegeti a magukat Vásárhelyhez számítók, a több tízezer négyzetkilométeren szétszóródottan alkotók megújulásra. lépéstartásra, vagy akár előbbre ugrásra készülő szándékát. S mindez most is jelen van, a huszonkilencedik tárlaton. Kinek-kinek más, több és kevesebb látszik belőle. Kevesebb azért is, mert a rendezés enyhén szólva kívánnivalókat hagy maga után,-elsősorban a képek, alkotások egymásutániságában. elrendezettségében, illetve annak elhanyagolásában. Az is zavaró, ha a megvilágítótestek az izzócsere elmulasztása miatt nem működnek ... De nem ez a lényeg! Hanem, hogy „VÁSÁRHELY" él, van és lesz! Értéket teremtő módon, s a kísérlet igényét, igenlését sem elvetve. Nemesi László Ha esetleg újból megállapítják majd a minden idők tizenkét legjobb filmjét vagy a mostani keretet kibővítik, a Ragyogj, ragyogjnak ott lesz a helye. Aki látta — gondolom — ezzel egyetért. Első bemutatója ugyan nemhogy közönségsikert, de még mozilátogatót is alig hozott, úgy tíz évvel ezelőtt. Hírverés nem előzte meg, előítélet annál inkább. Mikor másodszor került műsorra, már valamivel többen nézték meg, mert akik először látták, mozgósították ismerőseiket, s maguk is ott voltak. Hogy végül mégis milliókhoz jutott el néhány éve, az a tévének köszönhető. Általa megismerhették az A. Mitta rendezésében készült alkotást, mely a szó legszorosabb értelmében alkotás, hasonlóan a Ballada a katonáról és az Emberi sors című filmekhez. Nem is utánuk következik, hanem együvé tartoznak, a legjobb szovjet filmek legelejére. Azóta sem lehetett egyiket sem túlszárnyalni. Hogy miért? Talán mert annyira emberiek, magas művészi fokon, mégis egyszerűen. A polgárháború idején a Szovjetunió egyes tájain különösen sok szörnyűség történt. Dél-Oroszországban is, Kropivnyica mezővároskában szintén, ahol a forgan- dó hadiszerencsétől függően hol a vörösök, hol a fehérek, hol meg a zöldek voltak hatalmon. A történet elején a szovjet forradalmárok. Ekkor jelenik meg egy ekhós szekéren Eormütöm, a színész, aki a művészetben és politikában egyaránt forradalmár, s a klasszikusok saját felfogású bemutatásával szolgálja a népet. Lelkes pró- ■ bálkozása meghatóan naiv, s pont ezért olykor komikus is s vérzivataros időben. Hasonlóképp a versengése az üzletelő vándormozissal, aki a néma képhez, mindig az épp hatalmon levőkhöz formálja a szövegét. S közben zajlik a történelem. Betörnek a fehérek, képei miatt áldozatuk lesz az őstehetség parasztfestő is, a színésszel pedig kakukkost játszanak. Egy tágas pince négy sarkában egy-egy tiszt, három golyóval revolverükben, melyeket egyszerre akkor sütnek el, amikor a színésznek kakukkot kell kiáltani. A rémült embert nem találják el, s utólag az egyik „meg is nyugtatja”, csak vaktöltényük volt. De maguk is elhűlnek, amikor megtudják, hogy egyiküké élesre volt töltve, tehát ők is áldozatok lehettek volna. Nemsokára azonban a közelben levő vöröscsapatok felmentik a várost, s az újból megindult élet nyomán és annak örömére a lakosság közreműködésével nagyszabású színielőadásra gyűlik össze a vezetőkkel együtt a nép a közeli kolostorba. Itt próbálják meglepni őket a zöldek, az oly sokat keresett banda, melynek tagjai, mint ekkor kiderül, a város egyes polgáraiból áll. A színpadról akarják lemészárolni a vezetőséget, de a színész az utolsó pillanatban rájuk szakítja a függönyt, s így a forradalmárok kezére kerülnek, de még az egyik rálő a színészre. Mindenki azt hiszi, meghalt, és már a temetés előtt hősként ünnepük, épp ezért nincs szíve életjelt adni magáról, hiszen kell a további harchoz a legenda. S eltűnik a kis parasztlánnyal, aki még az elején szegődött hozzá. Ez röviden a történet, mely képtelenségében is csupa valóság, mint maga az élet. Előadása balladai tömörségű, s az ismétlések — amikor hol mozi, hol színház van a nagy hombárban — nemcsak a hatást fokozzák, de a rádöbbenést is, hogy hol kerék, hol talp az élet e rövid időre sűrített történet- 'ben. Amelyben — amint az lenni szokott — a legborzasztóbb körülmények közt is, a nép élni akar, s él is a maga módján; egyesek viszont az életük árán is az eszmét szolgálják, mások pedig a becsületet is eldobják, és árulók lesznek. A színész és színháza nélkül is teljes lenne a kép, azonban személye és törekvése olyan többletet ad, ami megemeli az egészet, s még szívszorítób- bá teszi. Rengeteg mondanivaló lenne még e vékonyka kis könyvről, elemezni, hogy mitől oly fogvatartó, mint maga a föld, mitől oly gazdag, mint az élet, s mitől oly természetes, mint a levegő. De mindez nem pótolná magát a művet, amely egy korszakot felidézve felejthetetlen élményt nyújt az olvasónak. S azt a hitet, hogy igenis érdemes megszállottnak lenni, mert csak így van értelme az , életnek, az egyetlen és meg- ismételhetetlennek. Sőt a halálnak is. Vass Márta Fejér Csaba: Hegedűs csendélet
