Békés Megyei Népújság, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-06 / 261. szám

NÉPÚJSÁG 1982, november 6-, szombat o Garibaldi Szicíliájának testvéri szívében Kutatás Palermóban elhunyt első világháborús magyar katonák hozzátartozói után ,, fi síi V QfíÁNDt GVEBfíA )V QUEST0 SACfiO LUOC V PUIGIONIA NON PUHA aXTzciuAGAmALomA DOMESTIC! AFFETTI 1 . : i PAWIA LONTANA 1 í FRATERNiTA DELLE CENTI xm MACQO MCMXXm a XI.E F. m Ai com W d£LLA W, hí fvrosANO i W SPENTISI IN W\í-i CUOfíEFRÁTERA W 4NELANT! AI W SOŰNANDO LIBEfíA LA fSAI DA NEJ SEC Ol I t.A I .. ■ • >M FfíW MENŐM II A palermói emlékmű olasz felirata. A másik három oldalon a volt hadifoglyok nevei Szicília fővárosa, Palermo legnagyobb temetőjében, kö­zel a főbejárathoz, mondhat­ni díszhelyen, egy magas emlékmű áll. A talapzat fö­lött a márványoszlop egyik oldalán ez az — olasz nyel­vű — felirat olvasható: „A nagy háború magyar harco­sainak emlékére, akik e szent helyen nyugosznak, s akiknek élete nem kemény fogságban hunyt ki itt, Ga­ribaldi Szicíliájának testvéri szívében, s akik sóvárgó szeretettel gondoltak innen szeretteikre, a távoli szabad hazáról álmodozva. Palermo népének évszázadokra visz- szanyúló szilárd testvéri együttérzése jeléül, 1933. má­jus 27." Amikor elvitt az emlék­műhöz Nino Santamarina, a Magyar—Olasz Szicíliai Kul­turális Társaság elnöke, friss virág volt az emlékmű­vön. ,.Ne csodálkozz rajta" — mondta —. ..így van ez mindig". Hogy kik helyezik el a vi­rágot? Ezt ő sem tudta megmondani. Pedig milyen régen por­ladnak már szicíliai földben azok az első világháborús ideszakadt hadifoglyok, akiknek nevét és életkorát bevésték a márványtömb három oldalára! S hogy fog­ságuk nem volt igazi hadi­fogság, arra a felirat „nem kemény fogságban” kitétele is utal. Nino Santamarina szerint ez a kitétel nem a Mussolini-rezsim hízelkedé- se akart lenni Horthy rend­szere iránt, jóllehet az em­lékművet 1933-ban állították fel. Tény. hogy a magyar hadifoglyok Szicílián külön­leges elbánásban részesültek. A szicíliaiakban ott élt Tü- köry, Türr és magyar kato­náik emlékezete, a Garibal­dinak nyújtott segítségük. Apáról fiúra szállt a hagyo­mány Garibaldiról, és vele összefonódva Tüköry. Türr neve. És hogyne tudták vol­na a magyar hadifoglyokkal bánó, a palermói Tüköry sugárutat járó szicíliai ka­tonák. hogy évszázadokra visszanyúló a két nép ba­rátsága? És hogyne éreztek volna szimpátiát a fogságba került magyar katona iránt, aki éppúgy munkás, paraszt volt, mint ők. s akiket egy értelmetlen, a dolgozókra csak szenvedést zúdító há­borúban állítottak szembe, az uralkodó osztályok érde­keinek védelmében. Ilyen gondolatok," felisme­rések. érzések játszhattak közre abban, hogy a magyar hadifoglyok Szicílián külön­leges. „nem kemény" fog­ságban éltek. Hogy sebesü­lésükben, vagy más beteg­ségben hunytak el a már- ványtáblába vésett nevek tulajdonosai, ezt ma már nehéz lenne kideríteni. Nino Santamarina azon­ban többet szeretne, mint a magyar közvéleménnyel megismertetni, tudatni vele, hogy Palermóban létezik ilyen emlékmű. Szeretné fel­kutatni az elhunytak hozzá­tartozóit, meghívni őket vendégül Palermóba. Ered­ménnyel járhat a kutatás ennyi évtized után? Ki tud­ja? Ezért is közöljük az emlékművön szereplő vala­mennyi nevet és életéveik számát: Kelemen Imre 39, Babos Ferenc 28. Molnár Imre 24, Geisz János 34. Fu­rák István 38, Balogh Ist­ván 21, Répás Imre 44, Sza­bó György 27, Varga Péter 28. Kovács János 38. Orbán Árpád 21. Barakonyi István 32. Igmándi Antal 27. Suba Emil 29, Richter János 25. Fóris Lajos 34. Beck Péter 32, Koltán István 32, Ko­vács István 32. Balázs Jó­zsef 26, Stiller Péter 27, Koppondi János 31. Bartalis Ferenc 36, Kessler Sándor 35, Szabó Sándor 37, Né­meth József 23, Bereczky János 35, Lencsés Géza 24, Ridey János 34, Bacs István 38. Talán akadnak az otthoni emlékek között sárguló le­vélpapírok, képeslapok, amelyek az emlékműbe vé­sett nevek tulajdonosainak küldeményei voltak, s ame­lyek nyomra vezethetnek. Kérjük, akinek valamilyen bizonyító dokumentum, le­vél, képeslap van a tulajdo­nában, értesítse erről a szer­kesztőségünket. Faragó Jenő Világpolitika ’82 — Moszkvából Teherán ’43 Kinek mit mond: Teherán, 1943? Az ijdősebb nemzedék tudja, a fiatalok talán tanultak róla, milyen fontos esemény zajlott a per­zsa fővárosban akkor: Sztálin, Roosevelt és Churchill találkozott Teheránban, hogy a második világháború további menetéről ta­nácskozzék. Es milyen témát adott mindez Alekszandr Alov és Vlagyimir Nau­mov szovjet rendezőknek? A Szovjetszkij Film kérdésére elmond­ták: filmjük középpontjában nem annyira a három nagy, eléggé ismert megbeszélést, hanem az ellenük tervezett merényletet állí­tották. — A fasiszták akkor meghiúsult akciója szinte megvilágítja az összefüggést a mai terrorpolitika és a fasiszta ideológia között — folytatódott a válasz. — Ezeket a gondolatokat akartuk felidézni nézőinkben azzal is, hogy a cselekmény két idősíkon fut; a film mában játszódó keretén érződik, hogy a múlt a ma embereinek sorsára is hat. A három államférfi találkozóját annak idején nagy titokban ké­szítették elő. A német hírszerzés azonban értesült róla, és a Hitler által „Távolugrás”-nak nevezett tervet dolgozták ki a teheráni kon­ferencia megakadályozására. A merénylet terve viszont a szövet­séges elhárítás tudomására jutott, s az izgalmas órák felelvenítése nagyszerű politikai bűnügyi film témáját kínálta. A világsztárokat felvonultató produkció nemzetközi: szovjet—sváj­ci-francia összefogással készült. A film külső felvételeire az NDK- ban, Franciaországban, Angliában és a Szovjetunióban került sor. A lYIoszfilm Stúdió egyik legnagyobb műtermében 20 objektumot építettek fel Jevgenyij Csernyajev díszlettervező irányításával: régi teheráni házakat, utcákat, tereket. A film megmutatja, mekkora apparátus dolgozott a merénylet előkészítésén. Schörner, a náci birodalom egyik legképzettebb ügy­nöke, akit az alvilágban Hóhér néven ismertek, irányította az ak­ciót. Öt Albert Filoszov szovjet színész alakítja. Ugyancsak szov­jet művész, Armen Dzsigarhanjam az a Max Richard, aki a tehe­ráni vízvezeték-hálózaton át akart bejutni Churchill szálláshelyére. Georges Gerais francia színész az egyik merénylő, Dennis Bew alakítója. Mary Loony fiatal párizsi özvegy tolmácsként került Te­heránba. öt Natalja Belohvosztyikova játssza, és ő alakítja Mary leányát, Natalie-t is. André, a szovjet felderítő Igor Kosztyelevsz- kij, Gérard Simon ügyvéd Gleb Sztrizsenova, Legrain ügyvéd Curd Jürgens, Foche Interpol-felügyelő pedig Alain Delon. Az egész cselekményen végighúzódik a két központi figura, Mary és André története. Teheránban egymásba szeretnek, az együtt át­élt veszélyek után 35 évvel találkoznak újra Párizsban. Natalie és Foche felügyelő szerelmét is tönkreteszik a könyörtelen események. \ Delon megformálta figura bátor, emelkedett gondolkodású em­ber, aki gyűlöli a bármilyen formában jelentkező terrorizmust, küzd ellene, és — végül áldozatává válik. A nemrég elhunyt Curd Jürgens két évvel ezelőtt, a forgatás ide­jén így nyilatkozott: „Hősöm fontos szerepet tölt be a történetben. Szívesen vállaltam a feladatot, mert már régóta szerettem volna közelebbi ismeretségbe kerülni a szovjet filmgyártással. Ügy érzem, nagy szerencsém volt: Alov és Naumov rendezőkben jó barátokra leltem. Kitűnő művészek és emberek”. A Teherán ’43-at az 1981-es moszkvai filmfesztiválon a nagydíjjal tüntették ki. A filmet a magyar televízió november <>-án sugá­Peking után 11 tárgyalást Moszkvában folytatják Hosszú politikai folya­mat érkezett új állomásához: a kétoldalú szovjet—kínai megbeszélést Pekingben tár­gyilagos légkörben folytatták. Leonyid Iljicsov szovjet külügyminiszter-helyettes, aki háromesztendős szünet után vette fel a kínai fővá­rosban a tárgyalás fonalát, partnerével, a kínai külügy­miniszter-helyettessel kon­zultált. Röviddel e megbeszélés- sorozat újrakezdése után Hua Jao-pang, a Kínai Kommu­nista Párt főtitkára felhasz­nálta Marchais, a Francia KP főtitkárának pekingi út­ját arra, hogy nyilatkozatot tegyen a szovjet—kínai kap­csolatokról. Ez a nyilatkozat a szovjet—kínai államközi viszony normalizálásának általános óhaja mellett gya­korlati megjegyzést tartal­mazott: megállapodás szü­letett arról, hogy a jelenle­gi pekingi „menet” után a szovjet—kínai konzultációt Moszkvában folytatják. Figyelembe véve mindazt, ami a szovjet—kínai kapcso­latokban az utóbbi eszten­dőkben történt — ez a döntés a reálpolitikai szemlélet las­sú felülkerekedésének egyik jeleként értelmezhető. A REPÜLŐTÉRI RANDEVÚ Mindenekelőtt arra kell emlékeztetni, hogy immár több mint tizenhárom eszten­dő telt el az utolsó, igazán magas szintű szovjet—kínai találkozó óta. Akkor, 1969 szeptemberében Koszigin szovjet kormányfő Vietnam­ból hazatérőben a pekingi repülőtéren négy órán ke­resztül tárgyalt Csou En-laj akkori kínai miniszterelnök­kel. Az erősen megromlott kétoldalú kapcsolatok javí­tásának lehetőségeiről volt szó. E találkozó előtt né­hány hónappal még a szov­jet területek ellen intézett fegyveres kínai támadás tet­te feszültté a helyzetet a két ország 7000 kilométer hosz- szú határán. Így már azt is eredménynek lehetett tekin­teni, hogy megállapodtak a külügyminiszter-helyette- sek későbbi, kétoldalú kon­zultációjáról. A MAO-KONCEPCIÓ Akárcsak most, 1969 októ­berében is Leonyid Iljicsov vezette a szovjet küldöttsé­get. A határproblémákkal kapcsolatos elvi nézetkü­lönbségeket nem sikerült fel­oldani. Szovjet részről abból indultak ki, hogy nincsenek vitás területi kérdések a két ország között, legfeljebb a XIX. század közepén szüle­tett határszerződés előírásai­nak helyi jelentőségű ponto­sításáról lehet szó. Peking viszont ragaszkodott ahhoz a Mao elnök által első ízben 1964-ben felvetett koncepció­hoz. hogy vannak vitás terü­leti kérdések, s hogy Kína megkérdőjelezi a Szovjetunió szuverenitását nagy kiterje­désű szovjet területek felett. Ennek a Szovjetunió szá­mára természetesen elfogad­hatatlan felfogásnak makacs továbbélése lehetetlenné tett minden érdemleges haladást a konzultációsorozaton, amely egyébként egészen 1978 júniusáig húzódott. Sőt: nem talált visszhangra az a szovjet kísérlet sem, • amely ki akarta emelni e konzul­tációt a puszta határkérdé­sek köréből. A szovjet kor­mány javaslatot tett arra, hogy mindkét fél mondjon le az erő bármiféle alkalma­Amikor a republikánus el­nökjelölt diadalmaskodott az USA-ban a két évvel ezelőt­ti választási párviadalon, ak­kor örülni éppen nem örül­tek Moszkvában. Az viszont bizonyos, nem is búslakod­tak amiatt, hogy távozott a Fehér Házból a szeszélyes, kiszámíthatatlan Carter, va­lamint külpolitikájának rossz szelleme, a szenvedélyesen szovjetellenes Zbigniew Brzezinski.- Most viszont, a reagani éra 21 hónapja után, az SZKP KB egyik vezető munkatársa a Lityeraturnaja Gazeta hasábjain Brzezinski szavait idézve ítéli el a Rea- gan-kormányzat „primitív kommunistaellenességét”. Leonyid Zamjatyin, az SZKP KB osztályvezetője pedig — ugyanebben a lapban — an­nak a meggyőződésének ad hangot, hogy a mostani „az amerikai történelem legmi­litaristább kormánya". Kulcshelyzetben Ritkán jön tehát jobb az amerikai politikába. A poli­tika azonban a lehetségesnek a művészete, s ennek tuda­tában Moszkva igyekezett és igyekszik szót érteni az ép­pen adott amerikai kor­mánnyal. Mert a szovjet fő­városban vallják: a szovjet —amerikai viszony jelentős mértékben meghatározza a nemzetközi helyzet egészé­nek alakulását. Emellett van­nak olyan kérdések, ame­lyekről a Szovjetunió csak az Egyesült Államokkal foly­tathat érdemi párbeszédet. Mindenekelőtt a fegyver­zetkorlátozásra áll ez. Moszk­va — a Reagan-kormányzat hivatali idejének első percé­től kezdve — következetesen képviselte azt az álláspontot, hogy mielőbb fel kell ven­zásáról, sőt, 1973 júniusában meg nem támadási szerző­dés megkötését javasolta. 1978 februárjában a Legfel­sőbb Tanács Elnöksége inté­zett felhívást Kínához: kö­zös nyilatkozatban jelentsék ki, hogy a Szovjetunió és Kína a békés egymás mel­lett élés elveivel összhang­ban alakítja kapcsolatait. A kínai álláspont merev­sége ellenére abban megál­lapodtak, hogy a tárgyalást felváltva folytatják Peking­ben és Moszkvában. Ezt a megállapodást azonban Kí­na egyoldalúan felmondotta, amikor 1980 januárjában- — az Afganisztánnak nyújtott szovjet katonai segítségre hi­vatkozva — közölte: felfüg­geszti az államközi kapcso­latok rendezésére kezdett tárgyalást. TÉNYSZERŰ VÁLTOZÁS Ez a változás háttere an­nak a konzultációnak, amely most Pekingben folyt, s ame­lyet minden jel szerint most már egy újabb. moszkvai szakasz követ majd. Ma még természetesen nem le­het felmérni, hogy a Kíná­ban bekövetkezett személyi és politikai változások, va­lamint a kínai—amerikai vi­szony problémái miképpen módosítják a kínai magatar­tást a lényegi kérdésekben. Érdemi nyilatkozat eddig erről Pekingben nem hang­zott el. A korábbi helyzethez képest azonban tényszerű változást jelent, hogy a meg­beszéléseket folytatják — tehát Kína szükségesnek lát­ja, hogy feladja 1980. ja­nuári, a konzultációkat egy­oldalúan felfüggesztő állás­pontját. (—i—e) ni a SALT-megbeszélés fo­nalát, az úgynevezett euro- hadászati kérdésben pedig megegyezésre kell jutni, mi­előtt a partnerek kifutnának az időből, és a NATO hoz­zálátna az 1979 decemberé­ben hozott NATO-döntés megvalósításához, az 572 Pershing—2 rakéta és szár­nyasrakéta nyugat-európai telepítéséhez. Az amerikai szándékokat illetően azonban indokolt ké­telyek és aggodalmak me­rülhetnek fel. Moszkvában úgy látják, hogy az Egyesült Államok a „szovjet fenyege­tésre", a „szovjet fölényre", az úgynevezett „sebezhetősé- gi ablakra” való hivatkozás­sal mindenképpen fegyver­kezni akar. A tárgyalást in­kább csak eszköznek tekinti az egyoldalú szovjet leszere­lés kierőszakolására. Párizs, London, Bonn A szovjet—amerikai vi­szony egészét is a fegyver­zetkorlátozási tárgyaláson ki­alakult patthelyzet jellemzi a reagani érában. Ebben a helyzetben nyomatékosan hangsúlyozzák a szovjet fő­városban: tekintélyes mér-, tékben az európai államok magatartásától függ, miként alakul a továbbiakban a vi­lághelyzet. Nagyra értékelik Moszkvában Párizs. London, Bonn és más nyugat-európai fővárosok kiállását a kelet— nyugati kereskedelmi-gazda­sági együttműködés vívmá­nyainak megőrzése mellett. Nyugat-Európa ragaszkodása a Szovjetunióval kötött gáz­csőügylethez — dacolva az amerikai szankciókkal — Moszkva számára bizonyíték. Azt tanúsítja, hogy Nyugat- Európa nemcsak gazdasági előnyöket lát az ügyletben, hanem az enyhülési korszak fontos vívmányának tekinti a kelet—nyugati gazdasági kapcsolatokat. Mindamellett szovjet rész­ről az enyhülést nem tekin­tik egyetlen földrész privilé­giumának, amint azt Leo­nyid Brezsnyev szeptember végi bakui beszédében vilá­gosan kifejtette. Indira Gandhi indiai kormányfő moszkvai tárgyalása jelezte, hogy a két ország fejleszteni akarja a csaknem egymilli- árd ember sorsát közvetlenül érintő szovjet—indiai együtt­működést. Kedvező értékelést kapott a fezi arab csúcsérte­kezleten elfogadott arab bé­keterv, amelyet pontosítva és kiegészítve a Szovjetunió ki­fejtette hatpontos rendezési javaslatát. Kitől függ? Nyugati lapok most gyak­ran írnak így: a Szovjetunió most a „jóindulat offenzí- váját” folytatja minden föld­részen, tüntetőén kihagyva ebből az Egyesült Államo­kat. Nos, ez nem pontos. Moszkva ugyanis a Reagan- kormányzat első percétől fogva rendszeres konzultáci­ót — köztük csúcsértekezle­tet — javasolt Washington­nak. Ám a békeidőben tel­jességgel szokatlan politikai nyomás, zsarolás és „meg- leckéztetési" kísérletek lég­körében nehéz érdemben tárgyalni. Ha az októberre javasolt szovjet—amerikai csúcstalálkozó nem szerepelt a nemrég New Yorkban tar­tott két Gromiko—Shultz ta­lálkozó napirendjén, ez alig­ha azzal magyarázható, hogy Moszkvában „devalválták” a szovjet—amerikai kapcsola­tokat. Vagyim Zaglagyin nyíltan megmondta az Uni­ténak adott interjúban: „Minden az amerikaiaktól függ, csakis az amerikaiak­tól ” — s ez nem magánvé­lemény. Az SZKP Központi Bizottsága nemzetközi osz­tályának helyettes vezetője azt mondta ki, ahogy a vi­lághelyzetet Moszkvából lát­ják. Szászi József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents