Békés Megyei Népújság, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-06 / 261. szám
o 1982. november 6., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Művészi kísérletezés Mint az ördög a tömjén- füsttől, úgy félünk mostanában a művészi kísérletezés lehetőségének, indokoltságának az elismerésétől. Aki teheti, tagadja művészeink közül, hogy ő maga — vagy az általa is fémjelzett alkotóműhely — kísérletezik. a Nemzeti Színház új művészeti vezetőjétől a televízió Fiatal Művészek Stúdiójának egyik vezetőjéig (holott például ez utóbbi műhelyben a — pozitív irányú és eredményes — kísérletezés ténye bizonyítható). S a közönség is fölöttébb óvatos, néha meg türelmetlen. elutasító e kérdés megítélésében. Pedig az MSZMP művelődéspolitikájának irányelvei (1958) szellemében a kísérletezés az alkotó munkának korántsem valamiféle szégyenletes. elleplezendő mozzanata. ..A művészetek fejlődéséhez szükséges erkölcsi és anyagi támogatás mellett — fogalmazza meg a dokumentum — messzemenő szabadságot biztosítunk a népet szolgáló művészeknek: a témaválasztásban, a féldolgozás módjában, az irányzatok, a formakísérletek kérdésében.'. Az 1961-ben kiadott Értelmező szótár az iménti megfogalmazásnak megfelelő jelentésárnyalatot nem tartalmazza, vagy inkább: homályosan és pontatlanul utal valami ilyesmire. „Valamely író. művész bizonyos irányú törekvése, valamely műfajban, műben, tárgyban tett próbálkozása, első alkotása" — olvashatjuk benne. A zavar eléggé régi keletű. Már Goethénél is mintha csupán az idősebb, beérkezett 'művészek kiváltsága volna a kísérletezés, az új utak keresése; a fiatalok érjék be a rájuk hagyományozott örökség követésével, nagy fába pedig semmiképp se vágják a fejszéjüket. Holott a'művészet, a művész sosem elégedhetik meg a készen kapott eredményekkel. folyton új tartalmakat. formákat, módszereket kell fölkutatnia. Csakhogy az olyasfajta kísérletezés. amely határozott művészi célt nem képvisel, amely tehát az öncélú próbálkozásban. netán a kollégák s a közönség elképeszté- sében merül ki csupán. s folytatható eredményekre nem jut, valóban indokolatlan; fölösleges rá szellemi s anyagi energiát vesztegetni. Akadnak például úgynevezett kísérleti filmtípusok — hallunk „képzőművészeti indíttatású strukturális" filmről, „kognitív-megismerő” azaz „egyfeltételes, kíváncsi'-' filmről; divatozik a „szabad filmezés", a „filmezés leli Intézésé", a „vetítés lefil- mezése" —. amelyek önmaguk köreiből nemigen képesek. tán nem is akarnak kitörni. Arra jók legfőképpen, hogy — olykor már idősödő alkotóikkal — afféle „borzas" fesztiválokon- vegyenek részt, s általuk a filmművészet igencsak ritkán megy előbbre. Nemegyszer a műgond hiánya. a szemléletbeli olcsóság búvik meg a kísérletezés fennkölt programja mögött. Rajnai András tévésorozata — például — valaha csakugyan az elektronikus képrögzítés technikai lehetőségeinek leleményes kipróbálója volt. idővel azonban — amikor e kísérletezés eredményeit kellett volna magasabb minőségre váltani, az-' az kamatoztatni —. fantáziátlan, fakó munkák füzérévé degradálódott. Ugyanakkor a — szintén a televízióban működő — Fiatal Művészek Stúdiója pénz- és szervezeti gondokkal küzd. Hányszor jelentkeztek az elmúlt évtizedben különféle alkotóműhelyek úgynevezett „rendhagyó" vállalkozásokkal. amelyek jó részéről aztán kiderült: nem többek divatjelenségeknél! Tehát a kísérletezés mint célkitűzés, sokszor csak közönségcsalogató áruvédjegy volt. Bonyolult a kérdés, mert — másfelől — az átgondolt, felelős kísérletezés is járhat kudarccal. Nálunk azonban a művészi bukás — a szocialista művelődéspolitika védőrendszere folytán — ritkán érzékelhető a maga tiszta és egyértelmű lényege szerint. s még ritkábban jár a művész pályáját. anyagi helyzetét érintő következményekkel. Ez — ha tetszik — állampolgári értelemben föltétien vívmány, biztonság, ám művészi értelemben. a művészet, s végső soron a társadalom érdekét tekintve: káros. Minderre a XII. párt- kongresszus kritikusan úgy utalt, hogy helytelen az a gyakorlat, amely a jót s a kevésbé jót egyaránt eltartja. Ma. amikor az előtérbe került gazdaság szférájában a társadalmi érdek egyre inkább megkeresi s meg is találja az érvényesülésének megfelelő kereteket, művészet és társadalom kölcsönhatásában. kapcsolatrendszerében is erre kellene törekednünk. Ma a kockáztatni merő. vállalkozó ember az eszmény á jelenünket-jö- vőnket meghatározó gazdaság területén; a művészetben is ez a típus kellene, hogy uralkodjék. Anélkül, hogy hamis párhuzamokat akarnánk vonni gazdaság és kultúra — sajátos, tehát lényegileg eltérő — folyamatai, jelenségei között. S van is ilyen irányba mutató hagyományunk. Eizen- stein, a szocialista filmművészet szovjet klasszikusa nem látott ellentmondást a tömegigény kielégítése és a művészi kísérletezés között. „Kísérlet — milliók számára" — írta szinte művészi hitvallásként egyik cikkében. Homokba dugnók strucc- ként a fejünket, ha nem vennők tekintetbe: jelen gazdasági körülményeink joggal keltenek veszélyérzetet a kultúra, a művészet munkásai, alkotói, de fogyasztói körében is. Ennek még akkor is van alapja, ha jól tudjuk: a politikai vezetés szilárd elhatározása, hogy nem engedi veszendőbe menni a kulturális forradalom eddigi vívmányait. Kétszeresen fontos tehát, hogy a demagóg — a gazdasági helyzetre egyoldalúan utaló — óvatoskodás, a látszólagos takarékoskodás ne válhassék a művészi alkotó tevékenység gátjává. Jól hangzik, csak éppen nem igaz. ha valaki így fogalmaz: „ma nem olyan időket élünk, hogy teret engedhessünk holmi művészi kísérletezésnek". Ugyanis értéktelen. rossz mű gyakorta születik olyankor is. ha a művésznek esze ágában sincs kísérletezni. A giccs, a silány tömegáru nem igényel fáradozást, kísérletezést, s mellesleg igen jól jövedelmez „alkotójának". Mi nem haladhatunk ebbe az irányba semmiféle gazdasági megfontolás címén. A társadalom akkor jár jól, ha az értékes művészetnek ad nagyobb támogatást, s a tömegízlés színvonalának kétségtelen emelkedése (amely érzékelhető például az öltözködésben, a lakáskultúrában) már ma is segít egy ilyen fejlődési folyamatot. Visszatérve a Nemzeti Színház kísérletezést nem vállaló programjára, találhatunk ilyesmire indoklást 1924-ből. Nem kisebb személyiség, mint Hevesi Sándor mondta akkor, a Nemzeti Színház Kamaraszínházának avatásán: „Ez nem új színház, nem kísérleti állomás. nem különlegesség, hanem maga a Nemzeti Színház." Ma legalább a kisebb alkotóműhelyek — így a kamaraszínházak — kísérletező szerepét nem vitatjuk, de — példa rá Horvai István nyilatkozata — nagy színház is (a Vígszínház) programul tűzheti a hagyományőrzés és a kísérletezés szempontjának dialektikus érvényesítését. Ám maga Hevesi Sándor is eljutott odáig. hogy korábbi véleményét árnyaltabbra s meggyőzőbbre váltsa. S mikor? 1981-ben, éppen a nagy világgazdasági válság tetőfokán. „A színháznak mindig a művészet és az üzlet teljes egyensúlyát kell elérnie ahhoz, hogy megmaradhasson. így volt ez a múltban és így van ez a jelenben. Csakhogy a múlt nem ismerte a jelennek béke utáni' gazdasági problémáit, amelyekkel szemben ezt a mondott egyensúlyt szinte lehetetlen megtalálni és főként megőrizni. Még az a — néha jogosult — vád is. hogy a színházak ma nem eléggé bátrak, nem . eléggé merészek, s jobban húzódoznak minden művészi kísérletezéstől, mint azelőtt, végeredményben a gazdasági helyzetre hárul, amelynek beteg és mérgező hatása nem küszöbölhető ki a művészi tevékenységből." E sorok — megváltoztatva a megváltoztatandókat — ma különösen nem érdektelenek. Van mit okulnunk belőlük. Kőháti Zsolt Egy tanyázó cimbora emléke Igen . . . Ma már csak emlék Szűcs Sándor, vagy ahogy jó komái legkedvesebb témája után becézték: „a táltos". így hívta mestere és tanyázó cimborája, a karcagi Györffy István is. Mint ahogy a magyar néprajz első fővárosi professzora mindig kevesebbnek, ószeresnek, vándorfényképésznek mondta magát. Szűcs Sándor is megelégedett . becsületes családi nevével, amiből ezrével van az országban. Nem vágyott címre, tudományos minősítésre. Külseje se mutatott sokat. Beszéde csendes, lassú, ta- nyázásba illő volt. Nagyon szeretett tanyázni. Nem sietett a beszédben sem, a mozgásban sem. Míg Ortu- tay Gyula — saját állítása szerint — hármasával vette a lépcsőket, s a legkorszerűbb közlekedési eszközöket vette igénybe. Szűcs Sándor megelégedett a lassú, de biztos közlekedési eszközzel, az apostolok lovával. A gyaloglás előnyéről beszélt 1940 nyarán, mikor a kunmadarasi Kápolnás latyakjában sederegtünk-cup- pogtunk. Táltos becenevét erősítette nagy tájszeretete is. Ennek 1942 nyarán voltam a tanúja az ecsegi Putri csárdában. Mert legkedvesebb folyóját, a Berettyót már csak itt láthatta eredeti Valóságában. Hatalmas kanyarulataival, levált, kiszáradt, régi medrével. S nemkülönben a hullámtéren száguldó csikókkal, a szép, tágas legelőn kérődző marhákkal. Nem lehet eldönteni, mit szeretett jobban, az eredeti állapotban hagyott legelőt vagy az ottani félszilaj jószágot őrző pásztort. Talán mindennél kedvesebb volt neki a rét magasra nőtt nádasa. Ezért is ragaszkodott annyira öreg, hádfedeles. falu széli házához, a hatalmas porta gyümölcstől roskadozó fáihoz. A szülőföld történetéből őriztek ezek egy darabot. (Más községben is akad ilyen, csak a minden „ócskaságot" kidobó újítók igyekeznek még az áldott televén.y fölé is betont húzni, hogy maradisággal ne vádolhassák őket. Hogy műveltnek lássanak.) Aki belemélyed újabb köteteibe, vegyes érzelmekkel lapozhatja végig a hozzá csatolt szótárt, amellyel az egyszerű emberek egyszerű beszédét tolmácsolja a minden hagyományt elvető maiaknak. Gyűjtési módszere is a tanyázásra épült. A kívülálló nem is sejtette, hogy amint egy-egy öreggel beszélgetett. egy szóba hozott név, fogalom, régi adathoz kapcsolódik nála, amit csak ritkán jegyzett fel, de biztosan elraktározott kitűnő memóriája fejtekében. Hogy mégis mennyire otthon volt a szakirodalomban, azt mutatják köteteinek ii, dalmi hivatkozásai. Epikus természet volt. Elbeszéléseinek hőse legalább annyira a „vénséges vén" pásztor, mint a „világ legerősebb emberét" földhöz mázoló kis pusztai senki. Az ott előforduló nyalka vászoncselédek meg erősen megróható dámák. akik kicsalják a ropogós bankót a derék szál bojtár vagy a futó betyár bu- gyellárisából. Az utóbbi években még tisztelői is panaszkodtak. hogy nem áll szóba velük. Ügy érezte, hogy ha írnak róla, az csak ronthat az ő egyszerűség mögötti, pazar szépséget nyújtó mondanivalóján. Az ő világa nem az élettelen gépek, hanem az eleven emberek és egyéb élőlények világa volt. Kéziratos térképei, amiket családi vagy vármegyei levéltárakban másolgatott. magában foglalják a Tiszántúl nagyobbik részét. Fényképei kis méretük ellenére is kitűnően ábrázolnak minden részletet. De nemcsak fényképezett és térképeket másolt, hanem rajzolta is pompás technikával az öreg adatközlőktől hallott tájat, amit még nem tört össze a civilizáció. Tanyázások alkalmával inkább hallgatott. Beszélnek helyette ránk maradt tanulmányai, kötetei, a szegény nép általa írásba foglalt hagyománya, versei, rajzai. térképei. Meg a szép nagy porta a bajomi faluszélen, a nádfede- les ház, a sok-sok gyümölcsfa .. . ami olyan közel van a temetőhöz... A búcsúról idézni lehet Petőfi János vitézének örökszép szavait: „Az ország népsége nagy számmal kísérte." S hagyatéka?... Bereczki Imre Rényi Katalin rajza Berdinazar Hudajnazarov : Lepénysütő Izzik a kemence, száját láng takarja, kibomló füstcsík húz belőle az éghez. Az arcát a fűztől védi, eltakarja, úgy készül az asszony a lepénysütéshez. A tésztát pattogzó, vén parázsra rakja, ettől csilló kéreg fedi őket mind el. Gomolygó gőzben tűnik el az arca, míg a lepényeket permetezi vízzel. Rátapasztja őket a kemence aljára, hadd süljenek át, hadd piruljanak szépen, s kiegyenesedve, félreállva várja, amíg meg nem érik mind a kemencében. Világos az égbolt, de a hold már felkel, selyemfénnyel a csönd mindent besugároz, a háziasszony most csípőre tett kézzel lassan lehajol a kemenceszájához. Akár az íj olyan görbe most a háta. megfeszül, mielőtt elveti a gondot, rakja a lepényt a kemencepadkára, a tűztől hólyagos nyolc piros korongot. Kinyílt a kemence szája, mint a börtön, a nyolc lepény, akár égi nap, melenget. . . Érződik az egész alkonyodó földön melege a tésztát dagasztó kezeknek. Oláh János fordítása Kasztusz Kirejenko: Érlelődés Halkabban beszéljetek! \ A kert beért. . . Hangos szótól a fa sok körtét földre ejt. Mert a visszhang szörnyű ágyúdörej. Rázza a fát, mikor a kert beért. Micsoda bölcs hajnal előtt az élet, A nyarat alapítja meg, az érettség korát. És zúgnak fényesen a dús lombkoronák. S a szerelmet adja nekünk az élet. Hát nem ezért van-e, hogy ilyenkor Dörej nem dördül, villám nem szántja az eget — A természet is eltűnődik, lassan dünnyöget. Az élet gondolkodik ilyenkor. Halkabban beszéljetek, a kert beért.. . Lármás szó nem illik most ide. Dúdoljátok inkább ti is azt az éneket. Amit egy szűzlány dalolgat, és a kert is megért. Konczek József fordítása
