Békés Megyei Népújság, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-20 / 273. szám

1982. november 20., szombat Japán Utódlás — frakcióharcokkal A négy utódjelolt (balról jobbra): Nakaszone. Komoto, Abc és Nakagava (Fotó: AP — MTI — KS) e Vi// NAG Arab világ Mi legyen a palesztinokkal? A japán posta átlagos for­galma november 23-án kö­rülbelül egymillió levéllel megnövekszik: a több mint három évtizede kormányzó Liberális Demokrata Párt (LDP) tagjai ugyanis ekkor küldik el voksukat váratla­nul lemondott elnökük, Szu- zuki Zenko kormányfő utód­jának megválasztására. Az örökös a pártelnöki poszttal együtt szinte automatiku­san megszerzi a miniszter- elnöki bársonyszéket is. A tagság négy jelöltre adhatja le szavazatát, a győztest azonban a párt 421 képvi­selője választja ki a legtöbb voksot szerzettek közül. Kormányfővé nyilvánításá­hoz a parlament rendkívüli ülésszakának összehívására is szükség lesz ugyan, de ez — figyelembe véve az LDP biztos többségét — jórészt formális aktusnak ígérke­zik. Szuzuki a gazdasági rend­csinálás ígéretével foglalta el posztját 1980-ban, ígérete­it azonban nem sikerült be­váltania. Japán költségveté­si hiánya rekordnagyságúra. 23 milliárd dollárra nőtt. lanyhult a belső kereslet, s súlyos problémákat szült a japán exportoffenzíva. Évti­zedek óta először csökkent a külkereskedelmi forgalom. (Az igazság kedvéért tegyük hozzá: a gondok természete­sen japán mércével érten­dők. A háromszázalékos gaz­dasági növekedést, a két-há­rpm százalékos munkanél­küliséget, a négy százalék körüli inflációt számos nyu­gati országban inkább iri­gyelnék.) Szuzukit azonbah ilyen összehasonlítások nem vi­gasztalták: neki a belső el­várások diktáltak. Nem se­gített, sőt, óriási vihart ka­vart a ..pénzügyi szükség- állapot” őszi kihirdetése, a közalkalmazottak bérének befagyasztása is. Gazdaság­élénkítő lépéseket, adócsök­kentést viszont nem tervez­hetett, ha fenn akarta tar­tani a fegyverkezés növelé­sének beígért gyors tempó­ját. S ne felejtsük Szuzuki külpolitikai problémáit sem: a tavalyi atombotrányt, s az idei, diplomáciai csatározá­sokat szülő történelem­könyvügyet. Sok vitát vál­tott ki Szuzuki állítólagos túlzott igazodása is az USA- hoz. Szuzuki örökösének kivá­lasztását az LDP-n belüli hagyományos frakcióharcok teszik szinte követhetetlenül bonyolulttá. Hozzáértő meg­figyelők a hatalomért vívott küzdelem hátterét — persze leegyszerűsítve — úgy vá­zolják fel, hogy három ko­rábbi kormányfő Szuzuki személyén keresztül volta­képp támogatójával, a leg­nagyobb befolyással rendel­kező frakcióvezérrel, a Lock« heed-botrány miatt lemon­dott Tanakával fordult köz­vetve szembe. Tanaka fő pártfogolja az utódlásért csatasorba állt négy jelölt közül a jelek sze­rint a 64 éves Nakaszone Ja- szuhiro, a 1 közgazdasági hi­vatal vezérigazgatója, maga is a jobboldal felé orientáló­dó politika híve. A várako­zás szerint — Szuzuki tá­mogatását is élvezve — a le­köszönt kormányfő gazriasn­V leköszönt kormányfő. Szu­zuki Zenko gi és politikai vonalát vinné tovább. Fő vetélytársa, a frakcióktól kissé távolabb álló Komoto Tosio, a gaz­daságtervezési hivatal ve­zérigazgatója elsősorban az üzleti körök kedvence, aki az államilag is serkentett gazdaságfejlesztés híve. Abe Sintaro külkereskedelmi és ipari miniszter (58 évesen már kora miatt is kevéssé esélyes) szintén a gazdaság talpraállítását szorgalmazza. Ö a Fukuda-frakció jelöltje, s egyben Kisi ex-kormányfő veje. A negyedik jelöltet, Nakagava Icsirót, a tudomá­nyos és technológiai hivatal vezérigazgatóját tekintik a legjobboldalibbnak, aki nyíltan a fegyverkezés gyor­sításáért, s ezzel párhuza­mosan az alkotmány előírá­sainak felülvizsgálatáért küzd. A klikkek, csoportok bel- harca érthetően megnehezí­ti az utódlás kimenetelének megjósolását. Amennyiben a döntés csak a képviselőkön múlna, kétségkívül érvénye­sülne a Tanaka-frakció túl­súlya. Az LDP szabályzatát kihasználva azonban az el­lenfrakciók Nakaszone há­rom vetélytársának felsora­koztatásával bonyolultabbá tették a helyzetet. Alapszin­ten, a tagság közt ugyanis — a megfontolt, előrelátó politikának köszönhetően — Komoto hívei képviselik kö­rülbelül 40 százalékkal a legnagyobb súlyt. Márpedig ha a szavazás első menete valóban ezt az arányt tük­rözi, akkor a képviselők szo­rult helyzetbe kerülnek. Hi­szen ha az előválasztás ered­ményét figyelmen kívül hagyják, s frakciójuk igénye szerint Nakaszonét hozzák ki győztesnek, ez az LDP tagságára, s szavazótáborára rossz hatást gyakorolna. Ha azonban a postai szavazás szorosabb eredményt hoz, akkor nincs megkötve a ke­zük. Tág tere nyílik tehát a személyi kombinációknak. Megoldást bizonyára csak a frakciók közti kiegyezés hoz­hat — emlékezetes, hogy Szuzuki maga is ilyen komp­romisszumos figuraként ke­rült az elnöki székbe. Ám akárki is jusson a helyére, gyökeres változás sem Ja­pán kül-, sem belpolitikájá­ban nem várható. Az utó­dot ugyanazok a gondok várják, amelybe már Szuzu­ki bicskája is beletört . .. Szegő Gábor Hogy az Arab Liga kül­döttsége, amelyet a fezi arab csúcsértekezleten jelöltek ki, éppen Washingtonban „mu­tatkozott be”, az aligha vé­letlen. Hiszen az arab álla­mok rendezési tervét kellene valahogyan összehangolni Reagan, amerikai elnök ja­vaslatával. E kettőn kívül a közel-keleti rendezésre konk­rét elképzelés nincs napiren­den. Az összehangolás mégis feltörhetetlenül kemény dió­nak látszik. A megoldhatat­lan ellentétet ismét csak a palesztin probléma okozza. Hiszen miként is lehetne közös nevezőre hozni az arab államok tervét az amerikaia­kéval, ha Washington még arra sem volt hajlandó, hogy elfogadja az Arab Li­ga küldöttségének tagjaként a Palesztinái Felszabadítási Szervezet képviselőjét? Már­pedig a delegáció vezetője, II. Hasszán marokkói király nem véletlenül hangsúlyozta az ENSZ közgyűlése előtt, hogy az arab világ számára változatlanul érvényes az Arab Liga 1978-as határoza­ta. miszerint a palesztin nép egyedüli képviselője a PFSZ. Ebből két dolog logikusan következik. Az egyik, hogy a washingtoni tárgyalás sem­mi eredményt nem hozott. A másik: a legnagyobb távol­ság az arab és az amerikai álláspont között nem t is a palesztin államiság kérdésé­ben van, hanem abban, hogy ki képviselje a palesztinokat. Az arab országok, amelyek sok éven át szavakban min­dig kiálltak az Arafat ve­zette palesztin szervezet mel­lett, a nyári libanoni hábo­rúban kétségkívül magára hrfgyták az arab világ sors- üldözött népét. A PFSZ pár egy sor nagy befolyású, vagy közvetlenül érdekelt arab or­szág — bár ezt módfelett tit­kolják — nem tartja éppen elképzelhetetlennek, hogy a palesztinok állama Jordániá­hoz kapcsolódjék. Hasonló­an, ahogy Reagan javaslatá­ban áll. Magának Jordániá­nak, de a legnagyobb befo­lyású Szaúd-Arábiának is nagyon megfelelne egy, a konzervatív hasemita király­ság gyámsága által a radi­kális szélsőségektől” meg­óvott palesztin politika. Te­hát, ha Amerika fokozatosan rá tudná venni Izraelt — mondjuk a Begin utáni kor­mányt —, hogy egyezzen be­le egy ilyen megoldásba, ak­kor arab részről szabad utat jelez a szemafor. Nagyobb probléma viszont a PFSZ. Azt a politikát, amelyet a palesztin mozga­lom mai irányító szervezete képvisel, Washington aligha fogja elfogadni. S Izraelben sem kerülhet hatalomra olyan kormány, amely a „ter­roristának” minősített pa­lesztin szervezetet elismerné. Az arabok viszont egyszerű­en nem tehetik meg, hogy levegyék kezüket a PFSZ- ről, hiszen ez eddigi politi­kájuknak gyökeresen ellent­mondana. Mi lesz hát akkor a palesztinokkal, s mi a kö­zel-keleti válsággal, amely természetesen a palesztinok ügyének ilyen vagy olyan rendezése nélkül nem szün­tethető meg? Hogy a palesztin probléma rendezése mostanában mind sürgősebb az arab világ szá­mára, azt a palesztin mene­kültek helyzete mutatja. Míg a gazdasági prosperitás hosz- szú éveiben a képzett és mű­velt palesztinok szívesen fo­V gazdasági gondok meg a tőkés világ második hatalmát sem kerülik el. Képünkön: közalkalmazottak tüntetnek a bérbefagyasztás ellen (Fotó: Newsweek — KS) India - Pakisztán Lépés a megbékélés felé Szellemes címet adott az indiai—pakisztáni csúcstalál­kozóról írt kommentárjának a londoni Financial Times, így hangzott: Gandhi + Zia = jó hír. Valóban, a feszült­ségektől terhes világpolitikai helyzetben örvendetes ese­ménynek számít a két, szembenálló dél-ázsiai hatalom vezetőinek nemrég megtartott csúcstalálkozója. India és Pakisztán mai formájukban fiatal állam- alakulatok. Három és fél év­tizede jöttek létre a brit gyarmatbirodalom utódálla­maiként. Az azóta eltelt 35 év beszédes illusztrációja annak, hogy a kolonialista örökség milyen meghökken­tően bomlasztó hatást fejt­het ki a frissen függetlenné vált országok kapcsolatai­ban. 1 A parlament épületére még fel sem vonták a nem­zeti lobogókat, amikor a val­lási alapon létrejött két ál­lam már háborúban állt egymással 1947 októberében, Kasmír hovatartozásának el­döntéséért. összesen három alkalommal csaptak össze fegyveresen, mindannyiszor Pakisztán volt a kezdemé­nyező. A sorrendben utolsó világpolitikailag is lényeges regionális változást eredmé­nyezett: Pakisztán felbom­lott, az ország keleti, belső gyarmatként kezelt része ak­tív indiai katonai segítséggel függetlenné vált. Az indopakisztáni kapcso­latok eme mélypontjáról egy évvel később sikerült kimoz­dulni. 1972 júniusában, az in­diai Szimlában Bhutto pa­kisztáni elnök és Indira Gandhi nyilatkozattal szen­tesítette a Kasmírban létre­jött tűzszüneti vonal kölcsö­nös tiszteletben tartását, az erőszak alkalmazásáról való lemondást, a normális kap­csolatok fenntartását. A diplomáciai viszony helyreállítása, az átmeneti enyhülés ellenére sem tűnt el a feszültség a két ország kapcsolataiból. Sőt. erőseb­bé vált ismét a pakisztáni katonai hatalomátvétellel; Ziaul Hak tábornok uralom­ra jutásával. Delhi és Iszlá­mábád viszonya mindig is túlmutatott a konkrét törté­nelmi-területi ellentéteken, jelentős különbség mutatko­zott politikai világlátásuk­ban, kapcsolat keresésükben. Ziaul Hak és a pekingi vezetés kölcsönös érdekeltsé­get látott az együttműködés fejlesztésében — tagadhatat­lanul India-ellenes éllel. Az iráni fordulattal az Egyesült Államok számára is felérté­kelődött a bizonyos stabili­tást mutató, kemény, anti- kommunista Pakisztán. Nem véletlen, hogy az elmúlt években oly sokszor pedze­gette a nemzetközi sajtó egy Washington—Peking—Isz­lámábád tengely formálódá­sát, amely — egyéb regioná­lis céljai mellett — a Szov­jetunióval korrektül együtt­működő India elszigetelésére irányult. A politikai-stratégiai ösz- szeíüggések fenti rendszeré­ben értékelhető csak a Kí­na és Pakisztán közt épülő Karakorum-út,, az Iszlámá­bád és Washington közti csaknem kétmilliárd dolláros fegyverüzlet. Pakisztán azzal érvelt, hogy Indiának saját hadiipara van. emellett Mi- rage-okat szerzett be Fran­ciaországtól. Az indiaiak úgy vélik, a két ország nagyság- rendi eltérése ellenére Pa­kisztán — három háború is erre int. — erős, veszélyes katonai potenciált képvisel. Iszlámábádban arra szokás gyanakodni, hogy India nem békült meg Pakisztán léte­zésével. Delhiben attól tar­tanak, hogy a pakisztáni ka­tonai vezetésben élnek illú­ziók az egykor egész Indiát kormányzó mohamedán-mo­gul birodalom feltámasztása iránt. Aggódnak arrnatt. hogy Pakisztán esetleg megkísérli a 10Ü millió indiai mohame­dán szembefordítását Delhi­vel, avagy a szikh szepara­tizmus kihasználását az or­szág destabilizálására. Nem könnyű tehát hidat verni a kölcsönös előítéletek, a mélyen fekvő bizalmatlan­ság szakadéka fölé. Mégis, az elmúlt időszakban szaporod­tak annak jelei, hogy mind­két ország enyhíteni akar a feszültségen. A külügymi­niszterek kölcsönös látogatá­sai, Indira Gandhi és Ziaul Hak találkozója Zimbabvé- ban és Belgrádban (Tito te­metésén) a közeledés lehető­ségét villantották fel. Ezek után már nem volt teljesen váratlan a csúcsta­lálkozó bejelentése, az első hivatalos megbeszélés a két ország vezetői közt tíz év óta. Pakisztán előzetesen ja­vasolta egy erőszakról való lemondásról kötendő egyez­mény megtárgyalását. Ezt az indiai tárgyaló fél azzal fo­gadta el. hogy az korántsem tekinthető eredeti pakisztáni ötletnek, mivel Nehru, egy­kori indiai miniszterelnök vetette fel első ízben, jó harminc éve. Indira Gandhit a találkozó előtt szinte ost­romolták az újságírók. Min­denki arról tudakozódott, be- lemegy-e Delhi a pakisztáni javaslatba. Indira Gandhi azt felelte: ha lesz egyez­mény. ha nem, India nem tá­madja meg Pakisztánt, nincs semmi ilyen szándéka. És a Szovjetunióval való szerző­dés? — kérdezték az újság­írók. Barátsági és együttmű­ködési szerződés — mondta Indira Gandhi —. de bár­melyik pillanatban készen állunk ugyanilyen egyez­mény megkötésére Pakisztán­nal is. A rövid csúcstalálkozó szí­vélyes .légkörben zajlott le. Ez a megfogalmazás most semmiképp sem fogható fel valamiféle protokolláris kényszerszövegnek. Ziaul Hak és Indira Gandhi meg­állapodott abban, hogy a két ország tisztviselőiből bizott­ságot alakítanak az együtt­működés elősegítésére a pa­kisztáni erőszakról való le­mondás és az indiai barátsá­gi szerződés tervezetének ta­nulmányozására. Magyarán: ésszerű kompromisszum szü­letett. Ziaul Hak Delhiből délke­let-ázsiai körútra utazott to­vább. Ami különösen örven­detes, minden állomásán ugyanabban a szellemben nyilatkozott a delhi csúcsta­lálkozóról, mint India föld­jén. Mindez arra utal, hogy India és Pakisztán valóban elindult a megbékélés útján, bár a megfigyelők — tekin­tettel a múltra — azért még az óvatos megítélésre inte­nek. Győri Sándor ezer fegyverese heteken, hó­napokon át küzdött a pusz­tulás küszöbén Bejrútban, de segítéget legfőbb patró- nusaítól nem kapott. Még egy magas színtű arab ta­nácskozást sem sikerült tető alá hozni, hogy valamit leg­alább tenni .próbáljanak a PFSZ katoni megsemmisíté­se ellen. A bejrúti ostrom befeje­ződése, a palesztin harcosok szétszórása után viszont vil­lámgyorsan összeült az Arab Liga csúcsértekezlete, s min­den eddiginél egységesebben állt ki a palesztin ügy és a felszabadítási szervezet mel­lett. Éppen ennek manifesz- tálására vették be a PFSZ képviselőjét a Washingtonba utazó delegációba. Jóllehet, azt alighanem minden arab vezető tudja, hogy Reaganék nem fogadják a palesztin diplomatát. Logikus hát a kérdés:, ho­gyan is áll voltaképpen az arab világ a palesztinokkal? És főleg a PFSZ-szel? Meg­lepő talán,' de az előbbi probléma látszik manapság „könnyebbnek”. Mert abban minden arab ország egyetért, hogy a palesztinoknak álla­mot kellene teremteniük az Izrael által megszállt terüle­tek egy részén. Ugyanakkor gadott bevándorlók voltak, főleg az öböl olajországai­ban, napjainkban a fokozó­dó gazdasági nehézségek gyö­keresen megváltoztatták ezt a helyzetet. A Kuvaitban. Szaúd-Arábiában és az öböl­menti sejkségekben élő sok százezer palesztin sorsa bi­zonytalanná vált. A Jordá­nia, Szíria és Libanon mene­külttáboraiban élőkkel együtt ez egyre jobban nyomasztja az arab világot. A palesztinok államának ügye így most már valóban összarab érdek, s ez nyilván növeli a hajlamot a komp­romisszumra. Nem véletlen, hogy mostanában kapott új­ra nagy visszhangot a Husz- szein, jordániai király régi terve a jordán—palesztin konföderációról. Az arab vi­lág közös érdeke azonban nem elég a közös fellépés­hez. Az ellentétek a konzer­vatív államok és a radikális országok kormányai között igen nagyok. Egyiptom szám- kivetettsége sem szűnt még meg. Márpedig a palesztin probléma rendezéséhez a so­hasemvolt arab egység — legalábbis átmeneti egység — megteremtésére lenne szük­ség. A. K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents