Békés Megyei Népújság, 1982. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-09 / 237. szám
I 1982. október 9., szombat Békés József: A pofon Az, ami Törő Márta és Pető Rudi között van — még nem lehet tudni, mi lesz belőle — tulajdonképpen egy pofonnal kezdődött. Amikor ez a pofon a Járműgyár szerelőműhelyében elcsattant, mindenki azt hitte, hogy pillanatokon belül akkora ramazuri lesz, amilyet még nem láttak a műhely öreg falai. Pedig ez a műhely még jóval a hábor-ú előtt épült . . . A pofont Törő Márta adta, akit kicsiny, törékeny termete miatt mindenki csak Aprópénznek hívott. Lábujjhegyre állva adta, egész csöppnyi termetében kinyújtózkodva, hogy fölérje a vele szemben álló magas, fekete fiú arcát. Utána maga is ijedten nézett pár pillanatig a fiúra, aztán lehajtotta a fejét, és a közel állók látták, hogy' hangtalanul sírni kezd. A pofont Pető Rudi kapta. Szélesen vigyorgó ábrázatán csattant a lány keze, s any- nyira meglepte, hogy a nevetés ott felejtkezett arcán, és csak később, lassan, fokozatosan szállt le róla. Ugyanakkor megkeményedtek vonásai, szemében sötét lángok gyúltak, teste megmerevedett, keze ökölbe szorult. Ekkor már mögötte is állt néhány fiú, azok, akik mindig vezérüknek, példaképüknek ■ tekintették. Vad tekintettel néztek a szembenállókra, de szemük sarkából Rudit is lesték, hogy első mozdulatánál ők is bevethessék magukat. Mindez a műhelynek kocsik ' által meglehetősen elkülönített részén történt, úgyhogy nem sokan vették észre. A munka folyt tovább, mégis, azoknak, akik itt álltak, úgy tűnt, mintha néhány másodperc halálos csend ereszkedett volna rájuk. Addig, amíg némán néztek egymással farkasszemet. Míg látni nem lehetett, hogy Pető Rudi testének merevsége lassan felenged, arcának keménységét, valami lá- gyabb, töprengő kifejezés váltja fel, mely már csaknem zavart mosolyba ment át. Egy pillanatig úgy látszott, mintha mondani akarna valamit Aprópénznek, de aztán csak lehajolt a kézifúrójáért, és megfordult. — Na, mit bámultok — kiáltott rá ekkor az őt körülvevő fiúkra. — Nem láttatok még ilyet? Indíts melózni — tette hozzá, és akkorát lökött egy vöröses hajú, szeplős fiún, hogy az majdnem beesett az egyik kocsiba. Utána pedig maga is hozzálátott a munkához. Aprópénz ekkor 1 eszmélt fel. Gyorsan lenyelte köny- nyeit, és utánament. — Ne haragudj — mondta halkan. — Nagyon bánt. hogy ... Nem tudta folytatni, hirtelen nem jutott eszébe semmi más kifejezés, azt meg nem akarta mondani: „hogy pofon vágtalak”. A fiú háttal állt neki, és Aprópénz aggódva lesett felfelé, hogy meglássa az arcát. Pontosan úgy, mint három vagy négy héttel ezelőtt, nem sokkal azután, hogy ebbe a műhelybe került... Akkor is így állt a fiú háta mögött, aki a kocsi felé fordulva dolgozott, éppen díszléceket csavarozott fel. Állt mögötte, s mivel a fiú észre sem vette, megfogta a karján az inget, és egy kicsit maga felé fordította. —i Mondd, te mindig így beszélsz a műhelyben? — kérdezte- amikor a fiú végre hajlandó'volt ránézni. — Talán nem tetszik, kis- anyám? Akkor dugd be a füled! Vagy pedig menj valami előkelőbb helyre! Azzal elröhögte magát, és átkiáltott a kocsi túlsó oldalán dolgozó szeplős, vörös hajú fiúnak: — Ide nézz, Pirost Zárda- szűz jött a műhelybe! Eztán csak választékosán szabad beszélni! A spanyol etikett szerint! Piros hatalmasat nevetett, és olyat mondott, hogy Márta jobbnak látta eltűnni a közelükből. A dologba azonban nem törődött bele, s. így kezdődött kettejük párharca, melynek kimenetelét nemsokára izgatottan figyelte az egész műhely, bár nem volt kétséges, hogy Aprópénz alulmarad az egyenlőtlen küzdelemben. Hiszen mások is megkíséreltek már előtte -sok mindent, de teljesen eredménytelenül. Senki nem bírt azzal a néhány fiúval, aki élén Rudival, azzal szórakozott, hogy válogatott trágárságokkal képessze él a műhelyt. Akárki próbált a lelkűkre beszélni, csak kinevették, és legjobb ^esetben kifizették azzal: „Nem érdekel a dumád, hagyjál termelni !” Rosszabb esetben ilyenkor is előszedték válogatott disznóságaikat. A műhely vezetői is tehetetlenek voltak velük szemben. Csak ez a kislány, ez a csöppség. Aprópénz nem adSimai Mihály: Keresztelések az igazságnak nincs neve közelítései csupán szavaim mondókáitok már-már szánalmasak vagyunk ahogy futunk és táncolunk lakodalmán keresztelőjén s miközben ö a ritmusunk — bensőnket átzengő zene — megpróbáljuk kimondani és csak az ÉN és csak az ö és csak a TE zörgünk saját nevünkkel és e folytonos keresztelés közben nyilván már ö se tudja gúnyoljuk-e becézzük-e Madár János: Magányt kavaró szélben arcunknak dőlt semmiségben ágak ágakat megsebezve máglyák szavait elfeledve hullnak az árva levelek világért könyörgő tenyerek ta fel a harcot. S ezen a reggelen azzal állított oda Rudihoz : — Ugye, valamirevaló ember nem tűri, hogy rondán beszéljenek a menyasszonya előtt? — Lehet — vonta meg á vállát Rudi —, és gyanakodva nézett rá. Ismerte már, szokott néha így, „hátulról jönni”. — Akkor vedd úgy, mintha mától kezdve én volnék a menyasszonyod. És szégyellő magad, ha eltűröd, hogy akárki is pimaszul beszéljen előttem! Pető Rudi először meglepetten nézett rá, aztán nagyot nevetett. Volt humorérzéke, és mások ötleteit is tudta méltányolni. Már éppen elhatározta, csak a hecc kedvéért is belemegy a játékba, amikor hirtelen feltámadt benne az ördög. — Srácok! — kiáltotta el magát. — Srácok — ismételte meg, amikor már jó néhá- nyán odafigyeltek — Aprópénz az én menyasszonyom! Ne merjen előtte senki se disznóságokat mondani, hogy az a. . . — és megtoldotta egy kácskaringós káromkodással. A társaság hatalmas nevetése harsant fel erre. De még így is hallani lehetett a pofon csattanását. . . Szóval, az, ami Törő Márta és Pető Rudi között van, ezzel a pofonnal kezdődött. Folytatódott azzal, bogy ettől a naptól kezdve, ha nem is egyik pillanatról a másikra, de megváltozott a hang a szerelőműhelyben. Még tovább folytatódott azzal, hogy jó két héttel később egyszer ebédszünetben Rudi odament Aprópénzhez: — Ugye, egy valamirevaló menyasszony nem tűri, hogy a vőlegénye mindig más lányokkal járkáljon? — Nemigen — mosolyodott el Márta. — És elmegy vele néha •moziba is . .. — Hát. ha valami jó filmre szerez jegyet — nézett rá Aprópénz, és meglepetésében tágra nyitotta szemét. Sose képzelte volna, hogy ez a fiú ilyen szégyenlősen tud mosolyogni. lettem. Megnéztem a szobákat, alig ismertem már rájuk. De hát ez az élet rendje. A vadszölőt sem találtam, de azt a régi hangulatot sem. Mégsem voltam szomorú. — Mégis, meg tudod-e fogalmazni, vagy érzed-e olykor, hogy az a sárréti világ, azok a régi emberek adtak neked valamit? Ha úgy tetszik: útravalót az életre? — Azt hiszem, nagyon sokat adott nekem az a világ, az a táj, azok az emberek. Az egyszerűséget, a dolgok, a gondolatok kimondását. Ezek. igényét, fontosságát az életben. Soha nem szerettem a hivalkodást, a ceremóniát, a protokollt, mindig a nyílt, őszinte, szókimondó beszéd híve voltam és vagyok. Ezt hoztam onnan, a szívem mélyén, a tudatomban. — Amióta ismerlek, poéta vagy. Húsz év előtt is ugyanolyan hittel és áradással olvastad a verseid, mint most. Mondj valamit erről a húszegynéhány évről! — A Hajdú-Bihari Naplóban jelentek meg első verseim, aztán a Köröstáj következett, majd a Népszava, az Alföld, ahol Mocsár Gábor keresztelt el Zsadányinak. mert Nagy Lajos az igazi nevem. Ahogy teltek az évek. befogadott a Képes Űjság. a Szabad Föld, a Tiszatáj is. Szegeden, összesen öt antológiában , szerepeltem, ebből kettő gyermekeknek szóló. Nagyon szeretek a gyerekeknek írni! — Végül, ha a költő hazatér.. . — Várja otthon a család: a feleségem és két leányom. És a másnapi tennivalók a könyvtárban, a Hazafias Népfrontban, a TIT-ben . . . Minden feladatom teljes szívvel szeretném véghezvinni, és egyszer odáig jutni, hogy kötetbe gyűjtsem a verseimet. Hogy sok emberhez elérhessek, hogy jobban megismerjenek, mert mit akarhat mást a költő? Megmutatni magát: ez vagyok, ez lakozik bennem. . . Sass Ervin Varga Géza: Vegyiüzem Varga Géza: Mikes-plakett Zsadányi Lajos versei: • • Ülök a kertben Ülök a kertben tétlenül, Kezem ölembe ejtem. Lábamhoz levél penderül Az ősz lépteit sejtem. Ördögszekéren fut a nyár. Mi maradt még belőle? Illat, bő termés, napsugár . . . Ágon piruló körte. Nem szétszórni kell, gyűjteni Derűt, örömet, szépet. Ami tiszta és emberi: A részt és az egészet. .A végtelen most kitágul. De elfér tenyeremben. Koccint az ősz s borából Hörpintek önfeledten. Nézem a tájat Itt csöndesek a fák hallgatag harasztok alszanak zöld mohák sóhaját karvaly-szél viszi tovább itt özlábú patak csacsog futnak szelidszemű vadak nézem a tájat s ujjamon az esti nap gyöngye ragyog Valaki... Valaki elment itt-hagyott erdőt, mezőt, fényt, illatot, a kertet, ahol ültetett . szilvafát s mákot is vetett. Valaki elment, de hova?, Kilincsen ott keze-nyoma. A szirom lehull hangtalan, ki visszajön még hangja van. Ha megérkezik bekopog, fejével biccent — Jó napot! Valaki elment, messze jár. Már csak egy halvány pont csupán. Szél fut utána — szimatol, de nincs sehol, de nincs sehol! Arcok közelről Zsadányi Lajos A „haza” számára Zsa- dány.‘ A szülőhely, a gyermekkor világa. Mégis, egyszer odahagyta, és feljebb utazott, északnak, hogy Haj- dúhadházán legyen könyvtáros, hogy ott kezdje az életét, ott valósítsa meg álmait, melyfek — ha akarjuk, ha nem — a gyermekkorunk- ■ban gyökereznek. Szép gyermekkorod volt? — Igen. nagyon szép. Olyan családban nőttem fel. ahöl meghatározó volt a közösségi érzés. Apám lelki- pásztor és néprajzos volt. Azt hiszem, természetes kettősség, Mindig valami csodálatos szeretettel ölelt át bennünket, soha nem tett különbséget ’ négy fia között. Az a régi világ most is bennem él. Amikor az anyám a zongorához ült, az apám hegedült, és mi, fiúk, énekeltünk. Operettdalokat is! Csak anyám él még, ha’meglátogatom, a szemében az apámat is újra látom. — Tudom, hogy ritkán jársz haza, vagy inkább: vissza Zsadányba. De nemrég hívtak: író-olvasó találkozóra. Milyen volt? — Felejthetetlen! Tíz év után mentem újra haza. Amikor a verseim olvastam, sokan könnyeztek. öregek: akik gyereknek is jól ismertek. Mintha mondták volna: hát hazajöttél? Aztán él-i mentünk a házba, ahol szü-
