Békés Megyei Népújság, 1982. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-09 / 237. szám
1982. október 9.„ szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Visszatekintés egy tatai kiállításra Emberközpontú szobrászat Fiatal szobrászművész za- varbaejfoen gazdag, nagy műegyüttest felvonultató tárlata nyílt meg augusztus első napjaiban a tatai művelődési központ kiállítótermében és szoborkertjében. • Még alig múlt öt éve, hogy Varga Géza befejezve tanulmányait, megkezdte az önálló alkotómunkát, és e szűk periódus ellenére, kollekciója már méreteinél, mennyiségénél fogva is a reveláció erejével hat. Persze, a művészetben a mennyiség elhanyagolható tényező, de Varga Géza pályakezdő éveinek teljesítménye mégis elgondolkoztató: hatalmas munkabírást, elhivatottságot, csak a szobrászatnak élést. határtalan szakmaszeretetét tanúsít. Varga Géza tatai kiállítása bizonyos fokig visszatérésnek is minősíthető, hiszen a ma Békéscsabán munkálkodó szobrász gyermekkorát Komárom városában élte meg, itt kapta az első művészeti ösztönzéseket, az indíttatást a több ^ tehetséget kibontakoztató. mára csaknem teljesen elfeledett Angyal Kálmán festőművész-rajztanártól. A visszatérés . jelképes voltának van egy másik mozzanata is: a tatai szoborkert-kiál- lítások egyik jelentős állomása volt a, hetvenes években Borbás Tibor tárlata, azé a Borbás Tiboré, akinek egyik szobra, az „öreg halász”, az Öreg-tó partjának parkjában áll, s aki a képzőművészeti gimnáziumban Varga avatott kezű mesterének bizonyult: a művész expresszív szemlélete. emocionális kifejezőereje máig hatón fellelhető Varga "Géza alkotásaiban. Ezek a mozzanatok természetesen csak külsődleges tényezők, adalékok, részletek, esetleg a véletlen játékai, szembesüljünk most inkább a kézzel foghatóbb, a szemlélhető-át- élhető valósággal. Varga művészi alkotótevékenységének termésével. Hagyomány és újszerű kifejezés találkozásának színtere a fiatal művész szobrásza- ta. Mind az anyághasználat- 6an, mind a megmunkálási módokban, technikában, mind a művek tartalmában, szemléletében, a térszervezésben és formaalakításban fellelhetők az erős kapcsolódások az elmúlt korok, korszakok szobrászatéval, s ugyanakkor felfedezhetjük a begyakorolt, kipróbált technikai és műfaji keretek túllépésének szándékát, a merész kísérleteket, az újításokat is. Kisplasztikákat, domborműveket, érmeket és plaketteket láthattunk a fiatal szobrász kiállításán — vagyis a szobrászat megszólalási lehetőségeinek minden szólama megcsendül itt. S hogyan? Elkoptatott a kifejezés: emberközpontú művészet. de Varga esetében mindenképpen használnunk kell e terminológiát, mert szobrainak, domborműveinek, érmeinek központi problematikája az ember, formai megjelenésében az emberi alak. vagy ha nem, akkor az embert megszemélyesítő, az emberi jelentést hordozó objektumok, rekvizitumok. Egyetlen művében sem lép túl a honunkban bűvös határként emlegetett figurativitás határán. holott — és ezt ő is tudatosan vallja —, nem az a minősítő tényező, hogy itt. vagy ott, hanem az, hogy akárhol, de hogyan, milyen minőséggel. Varga szo&rászata a reális valóság szobrászata, művészetének hőse a megfáradt, a dolgozó, a táncoló, a szárnyaival felemelkedő ember. A körbejárható, a tér három dimenzióját meghódító kisplasztikái közül álló alakjait érezhetjük leginkább kiemelkedő jelentőségűnek: ezek a szegény, munkában megrokkant, de az emberi méltóságot mégis sugárzó figurák a művész emberszeretete, humánus elhivatottsága révén válnak mély és igaz tartalmak hordozóivá. Nehéz néhányat kiemelni a művész százas számot meghaladó éremsorozatából; ebben az intim, bensőséges hangulatok és érzések megszólaltatására oly alkalmas kifejezési formában Varga Géza feltűnően otthonosan mozog, akár megrendelésre, egy-egy alkalomra. évfordulóra születnek meg tenyérnyi bronzai, akár csak a maga kedvére . formál ja-önti maradandó anyagba ötleteit, elképzeléseit. gondolatait és érzéseit. Említsük meg most mégis a békési árvíz emlékére született érmeket, vagy a titokkal terhes Éjszakai pásztor címűt, mint kikezdhetetlen remekléseket. Befejezésül még két alkotást szembesítenénk, illusztrálandó Varga törekvéseinek hagyományokhoz kötődését és hagyományoktól való elszakadásának szándékát: a Szénagyüjtőt és a Sárkányrepülőt. Az egyik a múlt. a másik á jelen, vagy még inkább a jelen idejű jövő. a Szénagyűjtő a nyugalom, a Sárkányrepülő a vibráló izgalom kifejezése, s mindkettő gazdag téri problémák megoldásának fókusza, mindkettő valóságunknak a lukácsi „különös” szintjén megragadott összegzése. A kiállított művek arról győzték meg a látogatót: tehetséges szobrász kiállítását rendezte meg a tatai művelődési központ Varga Géza rövid néhány év alatt olyan teljesítményt produkált, amely minden bizonnyal elegendő alap lesz a követ kező időszak munkájához, a várhatóan nagyobb feladatok teljesítésével is gyakrabban reprezentálható kiteljesedéshez. . Wehner Tibor Varga Géza: A hal, a levél, a folyó, a tüdő, a fül és a hegy pusztulása Mester Attila: Ingem fehérük Csak a hajnali újjászületés öntudatlan éjszakáim után csak az első korty tiszta víz felejthetetlen csupán mert a többi már folytatás pereg mint a homok sörkupak virágzik benne s műanyagpohár — liliomok köztük zöld-rozsdás glóriák s ingem fehérlik szárnyszegetten — mert minden eldobálható csak a halál levethetetlen. Képzőművészeti irányzatok az impresszionizmustól napjainkig Utak, keresztutak 7. Mozgás, dinamizmus % „Minden mozog, minden száguld, minden sebesen forog. Egy alak sohasem mozdulatlan előttünk,’ hanem szüntelenül megjelenik, majd eltűnik. A képnek a szemhártyán történő megragadása miatt a mozgásban levő dolgok megsokszorozódnak, átalakulnak, s rezgés benyomását keltik a térben, amelyet befutnak. Így egy-egv futó lónak nem négy lába van. hanem húsz, és azok mozgása háromszögletű. Az egész művészet konvenció, és a tegnap igazságai ma számunkra tiszta hazugságok. Még egyszer leszögezzük, hogy az' arckép, ha igazi műalkotás akar lenni, egyáltalán nem hasonlít a modellre, és hogy a festőben benne élnek azok a tájak, melyeket teremteni akar. Ahhoz, hogy lefessünk egy figurát, nem kell előállítanunk: meg kell teremteni a légkörét” — olvassuk a futurista festészet egyik kiáltványában, 1910-ben. Egyik kiáltványukban, mert valamennyi század eleji művészi irányban ők bővelkedtek leginkább kiáltványokban,» s furcsa módon, míg a múzeumi művészet ellen az utca művészetéért harcoltak, -elszigetelődtek, sőt az anarchizmus, később a fasizmus szószólói lettek. A századforduló Olaszországának, a forradalom előtMoholy-N'agy László: Olvasó férfi (1919) ' ti cári Oroszországnak megmerevedett bürokratizmusa, áporodott provincializmusa, a hivatalossá bélyegzett művészetekben eluralkodó akadémikus naturalizmus, de a nem hivatalosan cégjelzett művészek valóságtól való elfordulása (szimbolizmus) éppen elég televénytalaj volt ahhoz, hogy a Marinet- tik, Majakovszkijok költészetében a futurizmus bőséges tápot, s társadalmi indítékot kapjon. S ha már a felsorolásnál tartunk, említsük meg a festészet, szobrászat területéről Umberto Boccionit, Carlo Carrát, Giacomo Ballát, Gino Severinit. A futurizmus hatása érvényesült az iparművészetre, főleg a kerámiára és fémművességre is. A tagadásnak, ami a futurista művészeket atyáik ellen sorakoztatja fel, társadalmi kiváltója az ' államhatalom árnyékában terpeszkedő akadémizmus, művészi serkentőjük más megelőző művészi mozgalmak eredménytelensége vagy megmerevedése. A futurizmus megközelítésére két utat választhatunk. Ha a futurizmus kiáltványai felől indulunk el, aligha jutunk célhoz, mert a gyakorlatban keveset sikerült megvalósítani abból, amit elsősorban Marinetti és Boccioni követelt a művészektől, s általában: kiáltványok és önvallomások nem feltétlenül azonosak a vallókkal, azok magatartásával. Helyesebb tehát mindjárt az alkotáshoz fordulnunk. A futurizmus alapvető és lényeges követelménye egyöntetűen felismerhető bennük: a mozgás. A mozgás valamiféle megjelenítésében minden futurista művészet rokon. Ahogy Majakovszkij írja: „A formai eljárások területén van ösz- szefüggés az orosz és az olasz futurizmus között. Közös a nyersanyag kidolgozásának módja”. A nyersanyag, tehát a tartalom rendkívül sokféle, változatos elemből áll, az első világháború sürgetésétől a szabad szerelemig, a földek szocializálásának előkészítésétől az anti- klerikalizmusig, nem is szólva az orosz futuristák szocialista követeléseiről. De bármennyire ellentmondóan megalapozatlan, sokszor emberellenes a futurizmus — a gép jövője reményében következetes. Az embert helyére akarta tenni, történelmi jelenlétet kívánt, a modern embert akarta, aki cselekvőén alakítja korát. Amikor Martinetti 1909- ben kiáltványában azt mondja, hogy „le akarjuk rombolni a múzeumokat, a könyvtárakat, az akadémiák minden fajtáját” ... mert „a múzeumok, a festők és szobrászok lehetetlen vágóhíd- jai” — ezt nem annyira konkrétan, inkább jelképesen értette. Az életellenes megál- lapodottság ellen veszi fel a harcot a jövőért (futurus. fu- tura, futurum = jövő, olaszul futuro) a múlt ellen, a statikus megmerevedés ellen a mozgásért. A mozgás nem egyéb, mint élet, mert az élet lényege: a mozgás. D. H. Lawrence-nek, a bátor szellemű angol írónak van egy kitűnő novellája, amely arról beszél, hogy az embert miként szorítja ki saját életéből a felgyülemlett holmija, s ez a Holmi — Marinetti ' következtetésével — minden olyan tárgy, gondolat, cselekvés, mely a tegnapé; mely nem hagyja szabadon alakítani a mát, mely megköt, megbéklyóz, lehúz: nehezék, visszatartó erő életünkben. A múzeumok, könyvtárak, akadémiák a XIX. század folyamán, megalakulásuk táján, valóban a tudás központjai voltak, az eleven, gyűjtő, rekonstruáló, emlékeztető élet gócai, de a századforduló Olaszországában már az óvatos maradi- ság bástyái: akadályai a változó, fejlődő, haladó életnek. A futurizmus — minden gyengéje ellenére — termékenyítőén is hatott a művészetre. Sant’Elia olasz építész századunk elején a mai nagyváros képét álmodta meg, Majakovszkij verseinek erőteljes formái újraéledtek. De ha mosolygunk is Bocca- cioni vagy Giacomo Balia képén, melyen a lónak vagy kutyának oly sok lábat festenek, mintha egymás után megállított filmkockákat rögzítenének; állóképbe sűrítve az állat mozgását, gondoljunk a filmek hasonló trükkjeire, a lassú felvételekre! És ha Biccioni egyik 1911-ből való képének Az utca erői címet adta, megnevezhetnénk — mondjuk — Bartha Lászlót, aki hasonló dinamizmussal, mozgással fejezi ki az alumíniumgyár belső feszültségét vagy a pályaudvarét. A neveket ne szaporítsuk, Boccioninál maradva: szobrainak mozgását jelző lendületétől nem érezzük idegennek az ugyan távolabb eső, egyszerűbb és tisztább, mai kiváló szobrászunk, Kiss Nagy András munkáit. Félre ne értsük, nem értékelni vagy hasonlítani akarnánk, hanem csak jelezni, hogy bármilyen távolinak tűnnek kiáltványokban és éveikben a századelő művészei, letisztulva tovább élhetnek, s kísérleteik eszközei lehetnek a ma mondanivalóinak. (Következik: Kockák, gömbök, hengerek, kúpok.) Koczogh Ákos Antonio Sant'Llia: Vázlat a jövő városához (1912)
