Békés Megyei Népújság, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-11 / 213. szám
1982. szeptember 11., szombat EH3QEI3Képzőművészeti irányzatok az impresszionizmustól napjainkig Utak, keresztutak 3. Honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk? Az impresszionizmus, ami- rőt legutóbb írtunk, több irányban élt tovább: a szimbolizmusban, a szecesszióban, a neo- és a posztimpresszionizmusban. öt idegen szót írtunk le most. Nem tehettünk másként, hiába fordítanánk le magyarra, nem mondana többet. A neo- és a posztimpresszionizmus (az új- és az utó- impresszionizmus) a hangulat művészetének felújítása, továbbéltetője olyan időkben, amikor a történelem legkevésbé kedvezett a nyugalmas szemlélődésnek, a természet adta békés hangulatoknak, napfényes óráknak. Ménekülés volt a természet, a falusi élet szépsé-' geibe, a csendéletekbe, vagy éppen a városi lakások erkélyeire. Nem mintha az impresszionizmus újbóli feléledését a meneküléssé minősítéssel semmibe vennénk. Elég, ha Szőnyi István zebe- gényi rrfüzeumában őrzött képeire emlékeztetünk. Nagy, máig ható korszaka ez a művészeteknek. Utalhatnánk például a hódmezővásárhelyi Németh József képeire a csendesen legelő bivalyokkal, a szalmakazal tövében alvó lányokkal. De most a szimbolizmusról van szó. A szimbolizmus felhasználta azokat a hangulati kifejezőeszközöket, melyeket az impresszionizmus felfedezett, de emberi tartalmában mélyebbre tekintett. A szimbolizmus görögül ismertetőjelet, bélyeget, jegyet jelent, s magyar megfelelője: a jelkép. Igen ám, de minden művészet lényege, hogy jelképet teremt, vagyis általánosat, egyetemes érvényűt, melyben én is, más is magára ismerhet. A szimbolizmust azért nem fordíthatjuk le „jelképes művészetre”, sőt talán éppen az volt a gyengéje, hogy olyan jelképeket teremtett, melyekben kevesen ismertek magukra. Ha gyorsan tájékozódni akarunk, említsük meg Blake angol költő és festő, Morris angol festő, iparművész, építész, író nevét, Gauguin francia festőét, Maeterlinck belga íróét, Baudelaire francia, Biok orosz költőét. Nincs olyan kicsi könyvtár, amelyben akár egyikről, akár másikról tájékoztatást ne kaphatnánk. (Gauguin egyik szép képét még a Szépművészeti Múzeumban is láthatjuk.) Gauguin szerint a művészetnek a titokról kell beszélnie, és mivel minden titok, meg kell találni hozzájuk a kulcsot a szimbólumokban, a jelképekben. Ezt éppen annak a századnak a végén vallotta, amikor a tudományok egyre több „titokról” rántották le a leplet. Az élet értelme, az ember sorsa azonban megfejthetetlen maradt. Erre gondolt Gauguin. „Honnan jöttünk, mik vagyunk, hová megyünk?” — egyik képének a címe, amivel pontosan veti fel a kérdést. Minden jelképes rajta. Jelképes a természet, s benne a meztelen ember, de jelképes a felöltözött gyermek is, aki a Biblia jelképe szerint a tudás gyümölcsébe harap. Szimbolikus a kép tengelyében álló, gyümölcsöt tépő, szép, életerős nő, jelképes a tépelődők mellett fekvő gyermek. S ugyanezt mondhatnánk a titkot sejtető bálványról, és a lelket szimbolizáló madárról. Szimbolikus az a kevés fény, ami az emberre vetődik, s a kép nagyobb részét elborító árnyék. Szimbolikusuk az elmenők, a képen elsietők és sziimbolikusak az átmenetileg pihenők. Szimbolikus' az életet sugárzó napfény, ha visszatükröződik az emberi testen, és szimbolikus a homályból kivilágló gyümölcs életes pirosa, a bálvány misztikusan kékeszöld fényjátéka. S szimbolikus áz| is, hogy a kérdésre nem kapunk feleletet. A szimbolizmus erősebb volt az irodalomban, mint a festészetben. A szimbolisták együttjárója, költészetünk alapmotívuma a párizsi kom- müh bukását követő kiábrándulás és elfordulás a közélettől, a magukba fordulás, az egyéniség, a lélek addig ki nem teregetett mélységeinek a megmutatása. Még távolról sem olyan őszinteséggel, mint ahogy később Ady- nál látjuk, akinél a szimbolizmus is más előjelű, mint a franciáknál. Ady szimbolizmusa tartalmilag összefonódik Európa és a magyarság sorskérdéseivel, szimbólumaiban nem mesterséges és sokszor lombikéletű, homályos rendszereket teremtett, hanem a népi, biblikus s történelmi hagyományú jelképeknek adott új tartalmat, új életet. A szimbolizmus gyorsan terjedt. 1896-ban sorra indulnak meg folyóirataik, s az( 1889-es világkiállításon a festők is jelentkeznek, azzal a később megfogalmazott szándékkal, hogy ne a valóság ábrázolt formáját adják, hanem az „eszmei” valóságot az „ideát” (Gustav Moreau, Puvis de Chavannes, Odilon Redon). A nagy szimbolista eszménykép: Gauguin sejtelmes színvará- zsa, a tartalmilag alig megragadható szépség, kékek, zöldek, lilák homálya, s a közülük kicsendülő vörösek, narancssárgák érzéki telítettsége, a nem cselekvő, csak létező ember, aki egy a természettel. A szimbolista festészet keresi a „belső látás” kifejezőeszközeit, keresi a dolgok megjelenése mögötti összefüggéseket. Ha fel is bontja a látott világot részeire, az összegzés érdekli (festészetben a nagy s egységes színsíkok), az. ami ebben a felbontásban a közös gyökerekre, a nagy egészre utal. De Gauguin nevét már az impresszionistáknál is példaként említettük. Akkor a felbontásról, most, az iísszegzésről beszélünk. Módszerben e kettő kétségtelenül ellentétben áll, s így Gauguin művészete határeset, mint a XIX. században oly sokaké. Közös az impresszionizmus és a szimbolizmus közqtt, a hangulat megragadásának szándéka. Gauguin a hangulati elemeket: színek, színsíkok ellenpontozott feszültségét vagy feloldását (vörös—zöld, sárga' —kék, sárga—barna, sárga— zöld, lila—zöld) használja fel arra, hogy a természetben élő ember érzelmi életének hangulatát tolmácsolja festői nyelven. Egy-egy szín, rajzos készséggel hangsúlyozott forma, mozdulat, állat, ember, szobor .azonban mély értelmű szimbólumok hordozója is egyben. Gauguin és Ady neve biztosíték arra, hogy a szimbolizmus mégsem a valóságtól elrugaszkodott művészet. Ha művészi magatartásuknak elfogadjuk, amit a nagy szim-. bolista drámaíró, Maeterlinck mondott máig ható könyvében, A méhek életében '— „Régen lemondtam arról, hogy ezen a világon szebb és érdekesebb csodát keressek az igazságnál, vagy legalább, az ember abbeli törekvésénél, hogy azt megismerje” —, akkor kiderül, hogy az elfordulás mellett a szimbolizmusban sok pozitívum is van. Túl a nyelv zenei szépségének eltárásán, túl a színek szimbolikus értékének, hang- és színélmények rokonságának megsejtésén, túl a szinte megfoghatatlan, kifejezhetetlen érzések, hangulatok megértésén. (Következik: Kivonulás.) Koezogh Ákos 1969. május 28-án országos ankét zajlott Szegeden, a tanárképző főiskolán a Művelődésügyi Minisztérium és a Módszertani Közlemények szervezésében. A pedagógusképző intézmények képviselői megvitatták az olvasóvá nevelés legfontosabb kérdéseit. A tanácskozáson megielent Darvas József Kossuth-díjas író, a Magyar Írók1 Szövetségének elnöke. Ebben az időszakban én, mint pályakezdő tanár, igen gyakran írogattam a Módszertani Közlemények „Fiatal nevelők fóruma” című rovatában, melyet volt tanárommal, Németh István főiskolai adjunktussal indítottunk el — sajnos, ő időközben itthagyott bennünket. Halála az „Olvasó Népért” mozgalom nagy veszteségét is jelentette. Paul Gauguin: Honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk? (1877) Koszta Rozália: Találkozás Sorok Koszta Rozáliáról* Tiszta térből előtörő szigorú vonalak. Ügy ütnek szíven, ha egyszer beléjük feledkeztél, hogy semmi más élmény ki nem törölheti őket többé emlékezetedből. Részeddé válnak, ahogy a harrqat is azzá vált! amelynek1 felejthetetlen derengésszagát holtig orrodban hordozod, amelynek hűvösen fegyelmező dédelgetését ma is tarlótól sebes talpaidon érzed; amelyet igaz érvedül ma is a fanyalgók vagy úr- hathámok szemébe vághatsz, s ez érved elől még a cinizmus is taglózott kedvvel somfordái el szégyenülten. Olyan égés háttérből tűnnek elő hangsúlyosan egyszerű vonalai, amely mindig az indulás tisztaságát, fényét, hitét és reménységeit tudja hordozni. S a'végtelent, hogy ábba szigorúan zárt vonalai egy újabb egészet tudjanak varázsolni: a mak- rokozmosz teljességébe-börtönzött, mikrovilágot, a szuverén, a megismételhetetlen ember szép arcát; a hideg örökkévalóságnál többet érő, a saját sámsoni igavonó sorsát körben taposó embert. A tavasztól a télig, a hajnalderűtől az alkonynyugalmáig. Igen: a nyugalomig. Mert Koszta Rozália valami már-már furcsa, némelyek szemében talán anakronisztikusnak is tűnő sztoikussággal szemléli és ábrázolja, éli és teremti újra saját világát, s teremt is egyben egy sajátos és új világot. Ezért, van, hogy ezer kép közül is ki lehetne választani az övét. Okos műítészek bizonyára megcáfolhatnák tolvajnyelvük labirintusaiba vonszolva ítéletemet, ám nekem még sincs más bizonyságom ellenükben, mint Koszta Rozália halk szavú ítélkezése, amely számomra meggyőzőbb és rokonszenvesebb a divat vagy a különcködés önreklámozó korteskedéseinél. Az az emberi közösség és táj, amelyből vétetett, meghatározza egész életét, és művészetének jeles mérföldkövei is mind a hűség' tanúi. S egész alakuló életműve tanúság és hitvallás: a halkszavúság mögött az ősi humuszban gyökerező, örökéletű lázadás bujkál, a szívósság lázadása, tanúságtétel arról, hogy az élet örök és meg- semmisíthetetlen. Az ő sztoicizmusa így valójában egy belső égés, intenzív feszültség', egy expresz- szív indulati fűtöttség fölötti győzelem, szép emberi önfegyelmezés, amely ha bölcs is, nem nélkülözi a vadalmafa termésének fanyar ízeit sem. de alapjában mégis a mindeneket éltető napfény szelíd dicsérete. Emberi arcai olyan tiszták és fényesek, akár tanyáinak falai, csendéleteinek derűje paraszti asszonyőseinek szépségimádata; s a maga egy ecsetvonás, egy halkságában is hangsúlyos fölkiáltójel korunk magyar festészetében. Filadelfi Mihály "Szeptember 15-én, délután 15 órakor nyílik meg Koszta Rozália kiállítása a békéscsabai múzeumban. Találkozásom Darvas Józseffel A felszólalók között én is elmondtam észrevételeimet, tapasztalataimat, mint nem. irodalom szakos tanár, de osztályfőnök. Meglepett a nagy taps, a gratulációk és az újságíró, rádióriporterek érdeklődése. Darvas József az elnöki asztalnál szorgalmasan jegyzetelgetett. többször rám nézve helyeselt a tekintetével. A tanácskozás szünetében odajött hozzám, elhessegetve mellőlem a lapok tudósítóit. Én borzasztóan meg voltam illetődve, szólni is alig tudtam zavaromban, hiszen akkor elég jól ismertem már irodalmi munkásságát. Lassan, komótosan kezdett kérdezgetni a munkámról, munkahelyemről, terveimről, elképzeléseimről. — Jöjjön, kerüljünk egyet! — invitált barátságosan. Átfogta a vállamat és elkezdtük róni a főiskola folyosóit, miközben kérdezett és beszélt. Zavartan marko- lásztam kis papírjaimat, és áhítattal ittam, amit mondott. — Tudja, maga most azért kapott ekkora tapsot, mert őszintén szólt, szívből és igazat beszélt, eredetien, szépítések nélkül. Nekem is nagyon tetszett, de kicsit féltem magát. Ügy látom, szenvedélyes védője és közlője az igazságnak, a nemes dolgoknak. De mondja! Felkészült arra, hogy védekezzen is? Meglepődve néztem rá, hiszen az igazságot nem kell védeni.. . Elmosolyodott és folytatta: — Látja, ez az. Az igazság az különös csoda. Nem szorul védelemre, de aki valamilyen formában megszólaltatja, azt gyakran idézik meg a vádlottak padjára, és ott tudnia kell védekezni, éppen az igazságért... Tudja, a közvetlen környezet nem mindig örül sem az igazság kimondásának, sem a magához hasonló egyéniségek jelenlétének. Ezért óvom és féltem magát és személyében egy típust, akit képvisel. Dolgozzon így tovább, de vértezze fej magát bátorsággal, és főleg bármi történik is, ne adja fel ezt a szép ügyet, amelynek szolgálatába szegődött. Akkor még' nem hittem és nem tudtam, hogy már 'a tanácskozás napjának délutánján beigazolódnak „félelmei”. Később egy riportban — melyet vele készítettek az ankét tapasztalatairól — felhívta rám a figyelmet. Meg is keresett az újságírónő ' fotósával együtt, hogy interjút készítsen rólam és a 28 „gyerekemről”. Akkorra én már megkaptam egy igen kiadós, nem várt hazai „leápolást”. Az volt a „bűnöm”, hogy nem magyar szakos létemre bele bátorkodtam avatkozni az olvasóvá nevelés — számomra természetes.— kérdéseibe. A riport nem jelent meg — kérésemre —, mert nem volt erőm akkor kivédeni egy újabb, ezt követő „leápolási repetát”. A történtekről már nem tudtam őt tájékoztatni, mert közbeszólt a halál. Csak any- nyit akartam neki mondani, hogy igaza lett, de sikerült eddig nem feladni, és időközben erősebb lettem, felvérteztem magam a védekezésre, és viszem tovább az ügyet, melyet szolgálni kell... Dr. Függ Zsuzsa tanár, Hódmezővásárhelv
