Békés Megyei Népújság, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-11 / 213. szám
1982. szeptember 11-, szombat „Farágott-vésett bibliák” Járom a pusztát Kecskemét környékén. Az aszfalt elfogy alattam. Homokutak találkozásától homokutak találkozásáig haladok. Kézről kézre adnak a tanyák szép csendjét megtörő idegent szelíd gyanakvással fogadó tanyai emberek. Pólyák Ferit keresem — mindenki így ismeri —, a fafaragót. Tengelyig süpped a kocsi a homokba, s közben azon tűnődöm, milyen rettentő mélyről indult. Hamisítatlan, fehérre meszelt falú, nádtetős, ősi magyar tanyában találom meg. Szélesre tárt karokkal fogad, és szemrehányóan dör- mög hozzá: „No, megjöttél?” Restellem magam, mert elhiszem, hogy a tanyákra mindig egy nappal, egy héttel, egy hónappal, egy évvel, egy évszázaddal, vagy egy évezreddel később érkezünk. mint ahogy várnak bennünket. Pólyák Feri keménykötésű. edzett, mackójárású fiatalember. Közel a negyvenhez. Árad belőle a jókedv. Az embert egyszeri találkozás :után megragadja egyénisége, ^afaragóművész. Baltával formálja a fát, tenyérnyitől az embernagyságúig. Több mint ezer szobrot adott ki eddig a kezéből. Államférfiakat, tudósokat, művészeket, költőket, írókat, és a tanyai emberek százait faragta fába. Nagy László ■portréjáért Szécsi Margit rajongott, egy öreg parasztról készített szobrának fényképe Willy Brandt szobáját díszíti, egy portréját svéd miniszterasszony őrzi. De tisztelője Ruttkai Éva, Jancsó Miklós, Kodály Zoltánná, Csoóri Sándor, Koncz Zsuzsa és a fél ország. Weöres Sándor szép verset írt hozzá: „Pólyák Ferit köszöntsd nevemben, keze alatt a szép csodák öltöznek fa re- dőzetekbe / faragott-vésett bibliák.” A tanyaudvar közepén Ülünk le beszélgetni. Apám ültette — bök a fölénk magasodó, derék vastagságú akácra. Köröttünk a tanyai élet mindennapi használati tárgyai, meg gyermekjátékok, háziállatok, a léckerítésen túl gyümölcsfák. A nagykapu mellett ember magasságú faszobrok a húsvét-szi- geti totemoszlopokat idézik. A tanyáról, mint életformáról, a kötődésről kérdezem. Sokáig rágja a választ. — Harminckét éve élek ebben a házban. Szegény embereké volt valamikor. Itt eszméltem. Nekem ma is természetes ez a környezet. Ez adta nekem a művészet lendületét. Járt nálam egyszer egy szobrász Pestről, és a fia megkérdezte: „Ez a bácsi nyaralója?” Persze, a tanyának van egy új jelentése is. De nekem ez nem romantika. Élettér, mert van' itt két hold föld, állatok is, kert a ház körül. Gazdálkodók, művelem a földet, fát ültetek. Sokfelé hívtak, kínáltak műtermet, nyugaton is maradhattam volna. Mégis itt vagyok. Mi köt ide? A poros út, a romos tanya, a szegénység? Sokan nem értik ezt. Szüleim nagyon szegény emberek voltak. Apám sokat betegeskedett, borzasztó nehezen éltünk. Ez- a tanya adta az életünkhöz szükséges keveset. Olyan ez nekem, mint gályarabnak a pad. Nehéz is, * oda is van láncolva. Ha külföldön, vagy Pesten járok, ideges vagyok. Feszültség van bennem. Ahogy aztán befordulok itt a sarkon, erre a homokra, mintha kicseréltek volna. Azonnal helyrejövök. — Mikor találkoztál először a fával? — Rajzolással kezdtem, cséplőgépet firkáltam az ágydeszkára. Aztán apám borotváját vettem kézbe. Kisebb’ szobrokat faragtam terményből, krumpliból, sárgarépából, puhafából. Az itteni embereket akartam kifaragni, mert érdekesnek találtam őket. Nyolcéves lehettem. Egyszer kezerpbe akadt a balta. Megfaragtam a sertésól oldalát. Azóta -nincs megállás. Előbb csak arra használtam a baltát, hogy kinagyjázzam vele a fát, a sarkával, és utána késsel faragtam finomra. Később elmaradt a kés. Huszonöt éves koromtól piszkosul gyűröm. A balta hozzám nőtt. Pedig félelmetes eszköz. De mosolyogva állok hozzá, nem félelemkeltéssel. Keserűségből, szomorúságból soha nem \ faragtam, csak emberi derűvel, lelki derűvel, szeretettel. Szeretem a baltát, de csak egy eszköz, a fontos az, amit ki akarok vele fejezni. Stílussá vált a fafaragásban, amit csinálok. A rusztikus, drasztikus, naturális faszobrászat. Ezt én kezdtem el csinálni. — Mit jelent neked a fa? — A fát tartom az ember után az élet legnagyobb csodájának. Az emberiség történelmének első szerszáma volt a fa, és a legtovább, napjainkban is megmaradt az életében. Stílust adott az embernek. A fa szép, és életfunkciója van. A földön addig lesz élet, amíg fa van. Egy tudós embertől hallottam, hogy az atomrobbantások utáni radioaktív szennyeződés — bármilyen kicsi is — a fából kimutatható. A fa tehát mindent felvesz a környezetből, a legfinomabb mérőműszer. Feláll, a kerítésen áthajló gyümölcsfához ballag. Leszed négy szem őszibarackot, megmossa a kútnál és hozza. Megkínál. Harapjuk a friss gyümölcsöt. A magokat messzire hajítjuk. — Melyik fát szereted? — Mindenféle fát faragtam már. Szeretek újakkal is dolgozni. Szeretem a kísérletet. Ha külföldön járok, és egy különleges fafajtát hozhatok haza, hát nekem az a legnagyobb öröm. Kubából például ébenfát, az eddig látott legkeményebb fát, Jugóból babérfát hoztam. A legjobban az itthoni fákat szeretem. A diót, a szilt és a tölgyet. A dió a legszebb, olyan, mint az alföldi puszták földje. Szürke, barna erezettel. Itt, tanyán, akácból van a legtöbb. Mocskos egy fa! Hajszálgyökérből képes erdővé terebélyesedni. Szerszámnyélnek, tűzre, építeni, környezetszé- pítőnek kiváló, de faragni nem. — Szereted a fát, jobban, mint bárki más, mégis baltát emelsz rá.-Nincs ebben ellentmondás? — Van az emberben egy eredendő szomorúság, amikor elkezdi faragni, de felment ez alól a tudat, hogy csak halála után bántom. A legszomorúbb a fát lábon látni meghalni, bár ezt szeretem a legjobban faragni, mert lassan szárad ki. Ha kivágják, gyorsan szárad, és hamar reped . .. Faragod a fát, és érzed, ismeretlen ösvényen jársz, előled eddig elzárt világ tárul eléd. öt- ven-hatvan esztendő évgyűrűit vágod át, szembesülsz vele, és lassan megtanulsz olvasni belőle. Találtam már puskagolyót, 150 éve kovácsolt szeget, évtizedes, benőtt baltacsapásokat. Mi más ez, ha nem találkozás az ősök keze nyomával. Az ember apostolává, prófétájává válik a fának. — A fa elmúlik, hamarabb, mint a kő vagy a bronz. Vele együtt elmúlnak baltacsapásaid, oda lesz világod is. — Nem félek az elmúlástól! A fa sem törődik, mega gyümölcs sem azzal, hogy elmúlik. Egy-két emberöltőt kibír. — Elismernek? — Tagja vagyok a Magyar Néprajzi Társaságnak, már *15 éve. Ezt néprajzi gyűjtéseimnek is köszönhetem, mert valamikor még ezzel is foglalkoztam. Amikor még nem volt ekkora divat — mert ez már divat — a népművészet. Vannak szobraim múzeumokban, a Nemzeti Galériába, a Naiv Művészek Múzeumában, másutt. A Néprajziban nincs. Felajánlottam nekik ingyen, de nem kellett. Két ember- nagyságú szobrot faragtam, végül a Minisztertanács vet. te meg. Se címem, se kitüntetésem. Tanítványaim már mind kaptak valamit. — És a környékbeliek? — Jószívű, barátságos emberek élnek itt a pusztán. Nem tartanak különcnek, látják, hogy a faragással semmi sem változott meg köröttem. Itt maradtam, művelem a földet, három gyermekem van, ugyanolyan küzdelmet vívok itt a pusztán, mint ők. A fafaragásaimban magukra ismernek. Őket mintázom. Látom őket, naponta találkozom velük, bennem élnek, aztán egyszer csak megjelenik kezem alatt az arcuk. Dél van. Az asszonyok, édesanyja és felesége, megterítenek. Hiába a szabad- kozás, együtt ebédelünk. Szótlanul kanalazzuk a levest, és azon töprengek, meg merem-e kérdezni, végül is minek tartja magát Pólyák Feri, parasztnak, vagy művésznek? Félve teszem fel a kérdést, ő pedig úgy válaszol rá, sértődés nélkül, természetesen, mintha várta volna. — Tanyán élő alkotónak vallom magam, a paraszti munka, az ősök emléke éb- rentartójának. Tizenöt éves koromig magam is keményen dolgoztam a mezőgazdaságban. Most is a háztájiban. meg a kertben. Van bennem parasztjellemvonás, mégsem tartom magam parasztnak. Parasztnak lenni többet, más jelent. Átalakult világ ez! A szó hagyományos értelmében vett paraszt már nem létezik. Amit itt látsz, ez már csak" felmutatása a régi paraszti világnak, ilyen volt. Nézz körül! Itt mindennek funkciója volt, a legkisebb darab fának is. És mérhetetlen egyszerű, puritán volt minden. Ezt a világot ez tette gazdaggá. Szegénnyé meg a világtól való elzártsága. Se rádió, se újság, se könyv, csak a biblia, meg a kalendárium. De volt az emberekben valahol mélyen egy ősi paraszti bölcsesség, amit századok tapasztalatának egymásra rakodása, és a ter- mészetteT való állandó küzdelem alakított ki. Nos, ez az életforma örökre eltűnt. Nem siratom, - mert elment vele a szegénység és a tudatlanság is. De sajnos, lekopik az egyszerűségből, a gondolati-érzelmi tisztaságból, a bölcsességből is. A falun jöttél keresztül, láttad, milyen paloták épülnek. Nagyok, de nem szépek. Pénz van, esztétikai indíttatás nincs. A fejekben gyöp. A magyar falunak valaha arculata volt; a mostani házak, kerítések zöme — úgy mondja a magyar — csicsás. Mindenütt kő, beton és vas. Az emberekben a halhatatlanság utáni vágy. Mindenki szinte bele-akar kövülni a történelembe, mauzóleummá válni. A parasztember szívesen dolgozott fával, pedig tudta, hogy csak egy emberöltőre szól. De ahova tette — kerítésnek, háztetőnek —, ez az emberöltőnyi idő elég volt. Még megmutatja a műtermét. Egyszerű, mint ő maga. Méteres szobrok, és megkezdett faragások. A fény kis ablakon szűrődik be. A nagy, várost, csupa üveg műtermek léptéke túl nagy lenne hozzá. Elköszönök. Beszállok a kocsiba, előttem a homoktenger. Visszafelé már ismerem az utat. Mögöttem elmaradnak a tanyák. Egyre csak tűnődök, milyen mesz- szire jutott ez a Pólyák Feri? Árpási Zoltán Tomka Mihály: Dal Csókom bicegő cinege, ringatja tenyered eresze, ne szorítsd, megroppan csontja, kalitka-ujjad halálra zúzza. Pólyák Ferenc: Kucsmás fej Verasztó Antal: Önvizsgálat Bezárkózhatunk a házakba behúzhatjuk a függönyöket betömhetjük a kulcslyukakat és gondolkodhatunk! egy órát egy napot egy évet kiszámíthatjuk lépéseinket akár egyet akár a következőt vagy még egyet vagy az elvetettet. Pólyák Ferenc: Ásós paraszt I
