Békés Megyei Népújság, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-11 / 213. szám

1982. szeptember 11-, szombat „Farágott-vésett bibliák” Járom a pusztát Kecs­kemét környékén. Az aszfalt elfogy alattam. Homokutak találkozásától homokutak ta­lálkozásáig haladok. Kézről kézre adnak a tanyák szép csendjét megtörő idegent szelíd gyanakvással fogadó tanyai emberek. Pólyák Fe­rit keresem — mindenki így ismeri —, a fafaragót. Ten­gelyig süpped a kocsi a ho­mokba, s közben azon tűnő­döm, milyen rettentő mély­ről indult. Hamisítatlan, fe­hérre meszelt falú, nádtetős, ősi magyar tanyában talá­lom meg. Szélesre tárt karokkal fo­gad, és szemrehányóan dör- mög hozzá: „No, megjöttél?” Restellem magam, mert el­hiszem, hogy a tanyákra mindig egy nappal, egy hét­tel, egy hónappal, egy évvel, egy évszázaddal, vagy egy évezreddel később érke­zünk. mint ahogy várnak bennünket. Pólyák Feri keménykötésű. edzett, mackójárású fiatal­ember. Közel a negyvenhez. Árad belőle a jókedv. Az embert egyszeri találkozás :után megragadja egyénisége, ^afaragóművész. Baltával formálja a fát, tenyérnyitől az embernagyságúig. Több mint ezer szobrot adott ki eddig a kezéből. Államférfiakat, tudósokat, művészeket, költőket, írókat, és a tanyai emberek százait faragta fába. Nagy László ■portréjáért Szécsi Margit ra­jongott, egy öreg parasztról készített szobrának fényké­pe Willy Brandt szobáját dí­szíti, egy portréját svéd mi­niszterasszony őrzi. De tisz­telője Ruttkai Éva, Jancsó Miklós, Kodály Zoltánná, Csoóri Sándor, Koncz Zsu­zsa és a fél ország. Weöres Sándor szép verset írt hoz­zá: „Pólyák Ferit köszöntsd nevemben, keze alatt a szép csodák öltöznek fa re- dőzetekbe / faragott-vésett bibliák.” A tanyaudvar közepén Ülünk le beszélgetni. Apám ültette — bök a fölénk ma­gasodó, derék vastagságú akácra. Köröttünk a tanyai élet mindennapi használati tárgyai, meg gyermekjáté­kok, háziállatok, a léckeríté­sen túl gyümölcsfák. A nagy­kapu mellett ember magas­ságú faszobrok a húsvét-szi- geti totemoszlopokat idézik. A tanyáról, mint életfor­máról, a kötődésről kérde­zem. Sokáig rágja a választ. — Harminckét éve élek ebben a házban. Szegény embereké volt valamikor. Itt eszméltem. Nekem ma is természetes ez a környezet. Ez adta nekem a művészet lendületét. Járt nálam egy­szer egy szobrász Pestről, és a fia megkérdezte: „Ez a bá­csi nyaralója?” Persze, a tanyának van egy új jelen­tése is. De nekem ez nem romantika. Élettér, mert van' itt két hold föld, állatok is, kert a ház körül. Gazdálko­dók, művelem a földet, fát ültetek. Sokfelé hívtak, kí­náltak műtermet, nyugaton is maradhattam volna. Még­is itt vagyok. Mi köt ide? A poros út, a romos tanya, a szegénység? Sokan nem ér­tik ezt. Szüleim nagyon sze­gény emberek voltak. Apám sokat betegeskedett, bor­zasztó nehezen éltünk. Ez- a tanya adta az életünkhöz szükséges keveset. Olyan ez nekem, mint gályarabnak a pad. Nehéz is, * oda is van láncolva. Ha külföldön, vagy Pesten járok, ideges vagyok. Feszültség van bennem. Ahogy aztán befordulok itt a sarkon, erre a homokra, mintha kicseréltek volna. Azonnal helyrejövök. — Mikor találkoztál elő­ször a fával? — Rajzolással kezdtem, cséplőgépet firkáltam az ágydeszkára. Aztán apám borotváját vettem kézbe. Kisebb’ szobrokat faragtam terményből, krumpliból, sár­garépából, puhafából. Az itteni embereket akartam kifaragni, mert érdekesnek találtam őket. Nyolcéves le­hettem. Egyszer kezerpbe akadt a balta. Megfaragtam a sertésól oldalát. Azóta -nincs megállás. Előbb csak arra használtam a baltát, hogy kinagyjázzam vele a fát, a sarkával, és utána késsel faragtam finomra. Ké­sőbb elmaradt a kés. Hu­szonöt éves koromtól pisz­kosul gyűröm. A balta hoz­zám nőtt. Pedig félelmetes eszköz. De mosolyogva ál­lok hozzá, nem félelemkel­téssel. Keserűségből, szomo­rúságból soha nem \ farag­tam, csak emberi derűvel, lelki derűvel, szeretettel. Szeretem a baltát, de csak egy eszköz, a fontos az, amit ki akarok vele fejezni. Stí­lussá vált a fafaragásban, amit csinálok. A rusztikus, drasztikus, naturális faszob­rászat. Ezt én kezdtem el csinálni. — Mit jelent neked a fa? — A fát tartom az ember után az élet legnagyobb cso­dájának. Az emberiség törté­nelmének első szerszáma volt a fa, és a legtovább, napjainkban is megmaradt az életében. Stílust adott az embernek. A fa szép, és élet­funkciója van. A földön ad­dig lesz élet, amíg fa van. Egy tudós embertől hallot­tam, hogy az atomrobban­tások utáni radioaktív szennyeződés — bármilyen kicsi is — a fából kimutat­ható. A fa tehát mindent felvesz a környezetből, a legfinomabb mérőműszer. Feláll, a kerítésen áthajló gyümölcsfához ballag. Le­szed négy szem őszibarac­kot, megmossa a kútnál és hozza. Megkínál. Harapjuk a friss gyümölcsöt. A magokat messzire hajítjuk. — Melyik fát szereted? — Mindenféle fát farag­tam már. Szeretek újakkal is dolgozni. Szeretem a kí­sérletet. Ha külföldön járok, és egy különleges fafajtát hozhatok haza, hát nekem az a legnagyobb öröm. Ku­bából például ébenfát, az eddig látott legkeményebb fát, Jugóból babérfát hoz­tam. A legjobban az itthoni fákat szeretem. A diót, a szilt és a tölgyet. A dió a legszebb, olyan, mint az al­földi puszták földje. Szürke, barna erezettel. Itt, tanyán, akácból van a legtöbb. Mocskos egy fa! Hajszálgyö­kérből képes erdővé terebé­lyesedni. Szerszámnyélnek, tűzre, építeni, környezetszé- pítőnek kiváló, de faragni nem. — Szereted a fát, jobban, mint bárki más, mégis bal­tát emelsz rá.-Nincs ebben ellentmondás? — Van az emberben egy eredendő szomorúság, ami­kor elkezdi faragni, de fel­ment ez alól a tudat, hogy csak halála után bántom. A legszomorúbb a fát lábon látni meghalni, bár ezt sze­retem a legjobban faragni, mert lassan szárad ki. Ha kivágják, gyorsan szárad, és hamar reped . .. Faragod a fát, és érzed, ismeretlen ös­vényen jársz, előled eddig elzárt világ tárul eléd. öt- ven-hatvan esztendő év­gyűrűit vágod át, szembe­sülsz vele, és lassan megta­nulsz olvasni belőle. Talál­tam már puskagolyót, 150 éve kovácsolt szeget, évtize­des, benőtt baltacsapásokat. Mi más ez, ha nem találko­zás az ősök keze nyomával. Az ember apostolává, prófé­tájává válik a fának. — A fa elmúlik, hama­rabb, mint a kő vagy a bronz. Vele együtt elmúlnak baltacsapásaid, oda lesz vi­lágod is. — Nem félek az elmúlás­tól! A fa sem törődik, mega gyümölcs sem azzal, hogy el­múlik. Egy-két emberöltőt kibír. — Elismernek? — Tagja vagyok a Magyar Néprajzi Társaságnak, már *15 éve. Ezt néprajzi gyűjté­seimnek is köszönhetem, mert valamikor még ezzel is foglalkoztam. Amikor még nem volt ekkora divat — mert ez már divat — a népművészet. Vannak szob­raim múzeumokban, a Nem­zeti Galériába, a Naiv Mű­vészek Múzeumában, má­sutt. A Néprajziban nincs. Felajánlottam nekik ingyen, de nem kellett. Két ember- nagyságú szobrot faragtam, végül a Minisztertanács vet­. te meg. Se címem, se kitün­tetésem. Tanítványaim már mind kaptak valamit. — És a környékbeliek? — Jószívű, barátságos em­berek élnek itt a pusztán. Nem tartanak különcnek, látják, hogy a faragással semmi sem változott meg köröttem. Itt maradtam, mű­velem a földet, három gyer­mekem van, ugyanolyan küz­delmet vívok itt a pusztán, mint ők. A fafaragásaimban magukra ismernek. Őket mintázom. Látom őket, na­ponta találkozom velük, bennem élnek, aztán egy­szer csak megjelenik kezem alatt az arcuk. Dél van. Az asszonyok, édesanyja és felesége, meg­terítenek. Hiába a szabad- kozás, együtt ebédelünk. Szótlanul kanalazzuk a le­vest, és azon töprengek, meg merem-e kérdezni, vé­gül is minek tartja magát Pólyák Feri, parasztnak, vagy művésznek? Félve te­szem fel a kérdést, ő pedig úgy válaszol rá, sértődés nélkül, természetesen, mint­ha várta volna. — Tanyán élő alkotónak vallom magam, a paraszti munka, az ősök emléke éb- rentartójának. Tizenöt éves koromig magam is kemé­nyen dolgoztam a mezőgaz­daságban. Most is a háztá­jiban. meg a kertben. Van bennem parasztjellemvonás, mégsem tartom magam pa­rasztnak. Parasztnak lenni többet, más jelent. Átalakult világ ez! A szó hagyomá­nyos értelmében vett paraszt már nem létezik. Amit itt látsz, ez már csak" felmuta­tása a régi paraszti világ­nak, ilyen volt. Nézz körül! Itt mindennek funkciója volt, a legkisebb darab fá­nak is. És mérhetetlen egy­szerű, puritán volt minden. Ezt a világot ez tette gaz­daggá. Szegénnyé meg a vi­lágtól való elzártsága. Se rá­dió, se újság, se könyv, csak a biblia, meg a kalen­dárium. De volt az emberek­ben valahol mélyen egy ősi paraszti bölcsesség, amit szá­zadok tapasztalatának egy­másra rakodása, és a ter- mészetteT való állandó küz­delem alakított ki. Nos, ez az életforma örökre eltűnt. Nem siratom, - mert elment vele a szegénység és a tu­datlanság is. De sajnos, le­kopik az egyszerűségből, a gondolati-érzelmi tisztaság­ból, a bölcsességből is. A falun jöttél keresztül, láttad, milyen paloták épülnek. Na­gyok, de nem szépek. Pénz van, esztétikai indíttatás nincs. A fejekben gyöp. A magyar falunak valaha ar­culata volt; a mostani há­zak, kerítések zöme — úgy mondja a magyar — csicsás. Mindenütt kő, beton és vas. Az emberekben a halhatat­lanság utáni vágy. Minden­ki szinte bele-akar kövülni a történelembe, mauzóleum­má válni. A parasztember szívesen dolgozott fával, pe­dig tudta, hogy csak egy emberöltőre szól. De ahova tette — kerítésnek, háztető­nek —, ez az emberöltőnyi idő elég volt. Még megmutatja a műter­mét. Egyszerű, mint ő ma­ga. Méteres szobrok, és meg­kezdett faragások. A fény kis ablakon szűrődik be. A nagy, várost, csupa üveg műtermek léptéke túl nagy lenne hozzá. Elköszönök. Beszállok a kocsiba, előttem a homok­tenger. Visszafelé már is­merem az utat. Mögöttem el­maradnak a tanyák. Egyre csak tűnődök, milyen mesz- szire jutott ez a Pólyák Fe­ri? Árpási Zoltán Tomka Mihály: Dal Csókom bicegő cinege, ringatja tenyered eresze, ne szorítsd, megroppan csontja, kalitka-ujjad halálra zúzza. Pólyák Ferenc: Kucsmás fej Verasztó Antal: Önvizsgálat Bezárkózhatunk a házakba behúzhatjuk a függönyöket betömhetjük a kulcslyukakat és gondolkodhatunk! egy órát egy napot egy évet kiszámíthatjuk lépéseinket akár egyet akár a következőt vagy még egyet vagy az elvetettet. Pólyák Ferenc: Ásós paraszt I

Next

/
Thumbnails
Contents