Békés Megyei Népújság, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
V NÉPÚJSÁG 1982. szeptember 25., szombat Képzőművészeti irányzatok az impresszionizmustól napjainkig Utak, keresztutak 5. Magyar szecesszió Hazánkban jó talajra talált a szecesszió. Amennyire a feudális Magyarország jellegzetes építészeti stílusa a barokk volt, úgy vert gyökeret a népi szecesszió polgárosodó paraszt társadalmunkban. Alföldi mezővárosainkban, Kecskeméten csakúgy, mint Debrecenben, a szecesszió példás emlékei határozták meg a városképet (Cifra Palota, Megyei Tanács, Püspöki Palota stb.), de ami ennél még jelentősebb: átvette a családiházépítkezés is a szecesszió erényeit, A jövő művészettörténetének nagyszerű feladata lesz megfejteni, hogy milyen körülmények között, milyen mesterekkel, milyen eredményekkel váltott át seregnyi alföldi városunk szinte máról holnapra avult építkezési formákból a legkorszerűbbre. hogyan tette magáévá a családiház-építkezés azt a formarendet, aminek csak középületekben láthatta példáját. Nagykőrösön az első világháború előtti gazdasági konjunktúra (uborka, gyümölcs) következtében meggazdagodott parasztság néhány év alatt, nagyjából 1909-től felvátlja a régi, nád- fedeles, zsupos vályogházat az akkor korszerűbb polgári formára a szecesszió jegyében. Néhány év alatt százával épülnek fel az előszó- bás, nagyablakos, verandás téglaépületek, melyekben a kaputól kezdve az ereszcsa- ' tornáig, a majolika díszektől, az alaprajzig a ház minden eleme, de belső berendezése is lépést tart korával. Ahogy feudális örökségű városainkat (Székesfehérvár, Győr. Eger) a barokk stílusjegyei határozzák meg, paraszti városainkban (Kecskemét, Nagykőrös, Kisújszállás, Hódmezővásárhely) a szecesszió hagyott mély nyomot. S tegyük hozzá: olyan egészséges változást, fejlődést, hogy ezek az épületek máig állják az idő viszontagságait. Európai stílus a magyar népben egy sem talált olyan visszhangra, mint a polgárosuló paraszttársadalomban a szecesszió. Ezzel eddig nem sokat törődtünk, leromboljuk a csodálatosabbnál csodálatosabb épületeket, pedig megmenthetnénk a magyar népi szecesszió emlékeit. Voltak természetesen gyengéi is a szecessziónak. Kereste az új anyagok megfelelő formáit, de mintha resteilte volna a vasbeton nyers, dur■íékW 4* Hippi-Rónai József: Piros ruhás nő (gyapjúhímzéses faliszőnyeg, 1898) va anyagát, elfedi tarka or* namentikájú cserepekkel, vagy olyan lágy formákba önti a vasat, hogy elvesztve kemény, nyers és határozott jellegét, éppen az anyag sajátosságát hazudtolja meg. De ugyanígy restelli az üveg meztelen egyszerűséget is, és telecsurgatja aranyos folyondárokkal vagy tarkára festi. A szecesszió díszítő világában szinte egyeduralkodó a növényvilág: virágok, indák, folyondárok, nádak, napraforgók, s különösen a liliom. Az állatvilágból: ami kecses, hajlékony, ami ehhez a hullámvonal lendületét, dallamvonalát olyannyira kiélő stílushoz leginkább alkalmazható (hattyú, pille, hal). Színekben a szelíd rózsaszínt, lilát, olajzöldet, szürkét, májbarnát kedveli. Amennyire a „fin de secle” — a századvég — női divatja természetellenesen fűzi össze a női derekat, s szorítja a bordát a fűző, a mieder kalodájába, elzárva a testet nyakig gombolt ruhákkal a naptól, levegőtől, úgy veszi el gyakran a szecesz- szió díszítő törekvése az anyag eredeti értékeinek érvényesülését. A gépi termelés a tárgykultúrában, a tömegigények előretörése egyre nagyobb teret enged az anyagszerűségnek, s visszaszorítja a szecesszió külsőségeit. A szecesszió nagy eredménye, hogy az anyag megbecsülésére, a szerkezet fontos szerepére, a konstrukció értékére, a világos, tiszta síkok harmóniájára, a népi hagyományok továbbfejlesztésének lehetőségeire figyelmeztet. Ma egyre nagyobb figyelemmel használjuk fel tanulságait az építészetben, belsőépítészetben, iparművészetben. A szecesszió a művészetek keresztútja, telve ellentmondással. Szerkesztő biztonság, formai gazdagság jellemzi, ugyanakkor a díszítés felesleges bősége vagy szervetlen alkalomszerűsége, a külső megjelenés használatot, formát, felépítést meghazudtoló elkendőzése. Világosan tagolt felépítés egyrészt, ködös, homályos elvágyódás másrészt. Képekben, díszítésben zsúfolt külső alatt ésszerű szerkezet. A szecesszió előrelépést jelent nem csupán az építészetben, de a lakáskultúra fejlődésében is. A századforduló polgársága azt követelte a bútortól, hogy célját betöltse, ne pazarolja a felhasznált anyagot. A szecesszió azzal, hogy közeledett a célszerűséghez, a természeti formákat is felhasználta. Egyrészt a szerkezeti elemeket hangsúlyozta, az anyagszerűséget (sima felületek), másrészt a luxusigényeknek is kifejezést akart adni a felületi díszítések hivalkodásával, csillogásával, gyöngyház- és fémberakásokkal. A bútorformák kialakulásában nagy szerepe volt a meginduló tömeggyártásnak (például Thonet hajlított bútorai), mely a jövő belsőépítészetének vetette meg alapját. Az irodalomban a stilizált, a túlzsúfolt képek jellemzik, s így a mesterkéltség, erőltetett szépelgés egyrészt, másrészt népi erőkből táplálkozva: életerős bőség, kissé népies túldíszítettség is. Szeceszió? Kinek a neve ötlik fel? A magyar Lech- ner Ödöné, a finn nemzeti kultúrát teremtő Akseli Gal- len-Kalleláé biztosan. De ne feledkezzünk me Árkay Aladárról, Lajta Béláról, Kós Károlyról, Rippl-Rónai Józsefről, Kner Imréről, Kozma Lajosról, a gödöllőiekről, Körösfői-Kriesch Aladárról, Nagy Sándorról sem. A szecesszió napjainkban reneszánszát éli. Könyvek, kiállítások hirdetik értékeit, amit hol hamisan utánozva, hol megértve sokszor felhasználunk. (Következik: Az emberért.) Koczogh Ákos Koszta Rozália: Tanya r Bertalan Agnes: Éjfél előtt öt percei Koszta Rozália: Zsike tanyája Mióta szemlélni tudja a világot, igazabban az érzéseket, nemcsak az idegrendszerével fogja fel, de azt a benső, megfoghatatlan valamit is érzi, ami fáj az emberben, ami örül, ami vágyik —, mindig nagyon szeretett. Amely érzés persze felnőtt korára nem maradt meg egy póknál, egy lila virágnál, az özönével hulló akácfavirágért való keser- gésnél. Fiatal korában sem a Fiút szerette, ahogyan suttogták : — Olyan fiús ez a kislány! — hajoltak össze a kárörvendő szívek. Mert nem azt érezte, hogy ő leány, mások körülötte fiúk. Csak a mindent-magá- hoz-ölelő érzet volt benne, és a fiúk társasága mindezt növelte. Hiszen a lányok a csókról, sejtelmekről beszéltek az iskolaszünetekben éppen úgy, mint két tánc közti pihenőkben. Ö is táncolt, persze, de szívesebben álldogált a fiúk karéjában, és beszélt, beszéltek. A nagyvilág dolgai felé tárulkozott ki mindent -tudni akaró lénye. S amikor kezében volt az érettségi bizonyítványa, így fakadt ki belőle az öröm: — Szerelmes vagyok! — karjait is kitárta hozzá. Nem egy személybe volt szerelmes, egyvalakibe, mert hiába is soroltak el előtte arcok, nevek, semmit nem mondtak, semmit nem tudtak hozzáadni eme érzéshez. A világba volt szerelmes, a létezésébe, terveibe, amit el akar érni. És elérte. Művészettörténész lett. Tökéletes angol, francia, orosz nyelvtudással. Csak a Férfi maradt ki az életéből, aki a fiatalkori vágyakat, az élet iránti szere- tetét nemhogy segítette volna még teljesebbé tenni, de még azt sem, hogy legalább megértse őt, hitét, munkáját. Elmúlt harminc éves, és egyedül van. Persze, a Fiúk éppen úgy karéjba fogják, mint régen. Valamelyik nap. döbbent belé, szavakkal, kerek megfogalmazással: „Hiszen ti belőlem éltek! A hitemből tápláljátok a magatokban nem-levő hitet! Az értelem hiányát egyik-mási- kótok feleségében ...” Magának mondotta csak, s mégis azon veszi észre magát, hogy válogatja őket... Ez? Talán... ez? Már nem is férjnek, csak ... Mert a hajnalok nagyon-őszinte pillanataiban feljajdul az egetverő vágy. Egyik este, éjfél előtt öt perccel, egy konferencia utáni összejövetelről jött, taxival. Máskor is szokott, de ez az este a sok-sok éveinek kivirágzása volt, belföldi és külföldi kollégák jelenlétében lelkesen, okosan szólt a -vitához, boncolgatta a tennivalókat. A franciás kiskosztümjében, a még mindig bronz hajával, s a még mindig karcsú, elegáns alakjával: jelenség volt. S ezt a tényt nagyon érzi, ahogyan suhan vele a kocsi, az alsó rakparton. Csodálatos rin- gással ring az este, a tovaúszó fények a folyó hátán ... A fiatal, fekete hajú, jóvágású sofőr beszél, beszél. Soká tudott csak figyelni a szavaira, annyira csak az elhangzott okos szavak, a vacsora alatti derűs zsongás töltötte el. Eleinte kis szavakkal válaszolgatott, de a fiú nagyon beszélt, folyton beszélt, kellemes, behízelgő, meleg hangján. A Lány nem szerette soha a könnyed, labdarózsaként bomló szavakat, de most teljes szívvel fordult a beszéd mámorában úszó Fiúhoz. A szabadnapon elvitte a Lányhoz a kéziratát. A Lány olvasta, másolta, javította, formába öntötte. És a Fiú egyik este nem ment el. — Ne vacakolj! Ügy sem hiszem, hogy nem akarod ... — És meg sem hallgatta az okos, világos és érzéseket helyre tevő szavakat. A Lány pedig hiába hajtogatta, ha pillanatra magára maradt, vagyis... kihullt szívéből, gondolataiból a munka: ez hát a szerelem? De... miért így? Hiszen ... az értelem, a tudás ... — Soha nem fejezte be, még gondolataiban sem a tépelődését. Várta, nagyon várta, és minden éjszakával, amit a Fiúval töltött, visz- szabillent az Idő, az évek. És egyik kollégája szinte lerohanta túlcsordult érzelmeivel: „Olyan más vagy, kérlek, mint voltál1 Olyan merev voltál, mint a pléh ...” s azon igyekezett, hogy átfoghassa a vállát. Szente Béla: Átváltozások Madarak zuhannak a földre s te vadlúdból gímre cseréled maszkodat azután a hosszú vad futás végig a patak s a folyó mentén egész a tengerig kagyló lesz belőled (s szíved helyén versnyi gyöngy) — Roppafit érdekes, amit mond! Mert a Fiú sorolta, mondta a pesti éjszakában taxi- zókat, a tudja-isten-miből élő nőket, kölniket... — Magának fogalma sincs, milyen fantasztikusan hülye egy pesti éjszaka1 Én mondom magának! Ennyi üres pasas, ennyi dög nő tán sehol nincsen! Még csak két éve vagyok a taxinál, de... bizonyisten nem kellene egyik sem, pedig ... hol van az én pénzem az övékhez! — s még akkor is sorolta az eseteket, amikor az Erzsébet hídon rohantak át. — Miért nem írja meg az élményeit? — Írom! Naná, hogy nem írom! S mikor a Lány lakása elé értek, ott tartottak: — Holnapután szabadnapos vagyok. Felhozom a kéziratot. Irtó kedves, hogy ... megnézni. — Miután éppen háromszor ajánlotta a Lány, hogy szívesen megnézi. — Tudja, én csak leírtam, kell valaki, aki ... formába öntse. Szerintem mindenhez kell vaiaki, aki .. . formába önt mindent... Nem haragszik? Még a szerelmet is. Bizonyisten sokszor elgondolkoztam rajta, hiszen ... az van, persze, hogy van, mindannyi- ónkban benne van, aztán ... ha nem találkozik az ember azzal, aki azt mondja, hogy .. . ebből az érzésből én kihozok valamit! akkor hiába minden . .. Hetek, hónapok soroltak, és ha elment a Fiú, limlomnak érezte magát. Kacattal telt zsebnek. És várta, és úgy dobta magát a Fiú lába elé, mintha kiborította volna ezt a zsebet, a súlyos érzéseket, és nagy gondok lim- lomját. És őrjítő volt, amikor a Fiú jó fél év múlva bejelentette: megnősül. Mert ugye, nincs mit vacakolni, „formába” kell önteni az embernek az életét is, mint valami masszát ahhoz, hogy helye legyen a világban. A Lány sírt. — Nem tudtam, hogy sírni is tudsz! Ne vacakőlj! elég hülye voltál, hogy. .. senkid nem volt énelőttem. Klassz nő vagy, én mondom neked! És ha nem huszonkét éves lennék, te meg ... no, hagyjuk, igazán nem akarlak blntani, hát... megmutatnám neked, mi az, hogy „formába önteni” az érzéseket. De hát... csak öreg vagy hozzám, ezt te is tudod. Marha jó volt veled, soha nem felejtem el! És kiszáguldott az életéből, mint ahogyan jött. A felszakadt vágyban a Lány, amikor nem bírja elviselni az érzéseket, taxiba ül, és keresztül-kasul hajtat a városon, hátha meghallja, meg kell hallania a Fiú hangját, az örökkön szóló, a város minden történéséről tudósító rádió-adó készüléken át.
